357/B/2002. AB határozat
357/B/2002. AB határozat*
2006.05.31.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő
határozatot:
Az Alkotmánybíróság a bűncselekmények áldozatainak segítéséről és az állami kárenyhítésről szóló 2005. évi CXXXV. törvény 30. §-a alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
Indokolás
I.
1. Az indítványozó az egyes erőszakos bűncselekmények következtében sérelmet szenvedettek állam általi kárenyhítésének szabályairól szóló 209/2001. (X. 31.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm. rendelet) 1. § (1) bekezdésében az „1999. július 7-e után elkövetett” szövegrész alkotmányellenességének megállapítása és megsemmisítése, továbbá az állami kárenyhítés törvényi szintű szabályozásának elmulasztásában megnyilvánuló alkotmányellenesség megszüntetése iránt fordult az Alkotmánybírósághoz.
Álláspontja szerint a törvényi szabályozás elmulasztásával a jogalkotó nem tett eleget az Alkotmány 8. § (1) bekezdéséből (az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogainak elismerése, tiszteletben tartása és védelme), a 35. § (1) bekezdés a) pontjából (a természetes személyek jogainak védelme és biztosítása mint kormányfeladat), az 54. § (1) bekezdéséből (veleszületett jog az élethez és az emberi méltósághoz), valamint a 70/A. § (1) bekezdéséből (hátrányos diszkrimináció tilalma) fakadó kötelezettségének, aminek következtében nincs biztosítva a bűncselekmények áldozatainak alkotmányos alapjoga az élethez és az emberi méltósághoz. Véleménye szerint a Korm. rendelet alapján járó kárenyhítésnek az 1999. július 7-ei kezdő időponthoz kötése sérti a diszkrimináció tilalmát, mert különbséget tesz az állampolgárok között aszerint, hogy mikor váltak bűncselekmény áldozatává, továbbá ellentétes az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdésével (jog a szociális biztonsághoz, rokkantság esetén a megélhetéshez szükséges ellátáshoz) is.
2. A 2006. január 1-jén hatályba lépett, a bűncselekmények áldozatainak segítéséről és az állami kárenyhítésről szóló 2005. évi CXXXV. törvény (a továbbiakban: Ást.) a Korm. rendeletet hatályon kívül helyezte [54. § (1) bekezdés g) pont]. Az Ást. nem rendelkezik külön arról, hogy mely időpont után elkövetett bűncselekmények áldozatai vehetik igénybe az állami kárenyhítés eszközeit, kaphatnak kárenyhítést egy összegben vagy járadék formájában. A törvény „időbeli hatályát” azonban behatárolja, hogy 30. §-a a kárenyhítési kérelem benyújtására 3 hónapos szubjektív, de a bűncselekmény elkövetésétől számított 5 év objektív határidőt állapít meg. Az átmeneti rendelkezések (45. §) a Korm. rendelet alapján megindult és a hatálybalépéskor még folyamatban lévő eljárások, illetve az Ást. hatálybalépése előtt elkövetett bűncselekményekkel összefüggésben a Korm. rendelet szabályai szerint még benyújtható kérelmek sorsát rendezik, a törvény szabályainak alkalmazását az 1999. július 7-e után, de az Ást. hatálybalépése előtt elkövetett bűncselekményekhez kapcsolódó kárenyhítésekre is előírják. Az Ást.-vel létrehozott áldozat-támogatási rendszer tehát az 1999. július 7-e előtt elkövetett bűncselekmények áldozatainak állami alapokból történő kárenyhítését nem teszi lehetővé.
A törvény hatálybalépése után az indítványozó az indítványt módosította: az Ást. 30. §-ának utólagos alkotmányossági vizsgálatát és megsemmisítését kérte. Továbbra is állította, hogy az állami kárenyhítés intézményének létrejötte előtt áldozattá vált személyek kirekesztése diszkriminatív. Véleménye szerint a törvényhozás késedelme nem okozhat megkülönböztetést az állampolgárok között, a vétlen áldozatok megsegítését a jogállamiság kezdete, vagyis 1989/90 óta kellett volna az államnak biztosítania.
3. Az Alkotmánybíróság eljárásában beszerezte az igazságügy-miniszter véleményét.
II.
Az indítvány elbírálásához az Alkotmánybíróság a következő jogszabályi rendelkezéseket vette figyelembe:
1. Az Alkotmány rendelkezései:
„70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”
„70/E. § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak.
(2) A Magyar Köztársaság az ellátáshoz való jogot a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével valósítja meg.”
2. Az Ást. rendelkezései:
Preambulum: „Annak érdekében, hogy a bűncselekményt elszenvedett és emiatt életminőségükben veszélybe került személyek társadalmi, erkölcsi és anyagi sérelmei enyhüljenek – a társadalmi szolidaritás és méltányosság elvei alapján –, az Országgyűlés a következő törvényt alkotja:”
„30. § (1) A kárenyhítési kérelmet – a (2)–(4) bekezdésben, illetve a 45. § (2) bekezdésében foglalt kivételekkel – a bűncselekmény elkövetését követő 3 hónapon belül lehet benyújtani.
(2) Ha a kérelem előterjesztése elháríthatatlan akadályba ütközik, a kérelmet az akadály megszűnését követő 3 hónapon belül lehet előterjeszteni.
(3) Ha egy korábban államigazgatási eljárásban vizsgált cselekményről később derül ki, hogy az bűncselekmény, a kérelmet a büntetőeljárás megindítását követő 3 hónapon belül lehet előterjeszteni.
(4) Ha a bűncselekmény elkövetését követően később derül ki, hogy az áldozat testi épségének, egészségének súlyos károsodása és a bűncselekmény között ok-okozati összefüggés áll fenn, a kérelmet a tudomásra jutástól számított 3 hónapon belül lehet előterjeszteni.
(5) A (2)–(4) bekezdések esetén a kérelem a bűncselekmény elkövetését követő 5 év elteltével nem nyújtható be. Ha az áldozat a (2)–(4) bekezdések alapján kéri a kárenyhítést, ennek okát megfelelően igazolnia kell.”
„45. § (1) Az egyes erőszakos bűncselekmények következtében sérelmet szenvedettek állam általi kárenyhítésének szabályairól szóló 209/2001. (X. 31.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm. rendelet) alapján 2006. január 1-jén folyamatban levő kárenyhítés iránti kérelmek elbírálására e törvényt kell alkalmazni. A 2006. január 1-jén folyamatban maradt kárenyhítés iránti kérelmek eredeti iratait a Biztonságos Magyarországért Közalapítvány a központi áldozatsegítő szolgálatnak küldi meg.
(2) E törvényt kell alkalmazni a hatálybalépését megelőzően elkövetett bűncselekménnyel összefüggésben, ha a kárenyhítés iránti kérelem benyújtását a Korm. rendelet – mint korábbi jogszabály – lehetővé tette.”
„47. § (1) E törvény a bűncselekmények áldozatainak kárenyhítéséről szóló, 2004. április 29-i 2004/80/EK tanácsi irányelvnek való megfelelést szolgálja.”
III.
Az indítvány megalapozatlan.
1. A bűncselekmények áldozatai helyzetének, a büntetőeljáráson belül és azon kívüli jogainak és lehetőségeinek, az okozott sérelem – az elkövető vagy az állam általi – jóvátételének a kérdései az 1970-es években kerültek a nemzetközi szervezetek érdeklődésének homlokterébe az ún. áldozatorientált kriminológiai irányzat, a viktimológia térnyerése következtében. Az Alkotmánybíróság az indítvány elbírálásához azokat az európai dokumentumokat tekintette át, amelyek az állam számára meghatározzák az áldozatokat ért károk állami vagy más közösségi alapokból történő enyhítésének szempontjait.
1.1. Az Európa Tanács 1983-ban fogadta el „Az erőszakos bűncselekmények áldozatainak kompenzációjáról” szóló európai egyezményt (a továbbiakban: Egyezmény). Az Egyezmény célja, hogy a csatlakozó államok számára meghatározza azokat az európai minimumszabályokat, amelyek mindenképpen érvényesítendők az erőszakos bűncselekmények áldozatainak kompenzációjában. Az Egyezmény 1988-ban már hatályba lépett, Magyarország 2001-ben aláírta, azonban még nem ratifikálta, így az még egyelőre nem kötelező.
Az Egyezmény szerint az erőszakos bűncselekmények sérült, illetve egészségben megromlott áldozatai, továbbá az elhunyt áldozatok hozzátartozói helyzetének megoldása, ezen belül az állami kárenyhítés rendszerének kialakítása a méltányosság, igazságosság és a társadalmi szolidaritás elvei alapján elsősorban olyan esetekben szükséges, amikor a bűncselekmény elkövetője ismeretlen marad, avagy vagyoni, jövedelmi, illetve egyéb helyzete miatt nem képes a kár megtérítésére.
Az Egyezmény elismeri, hogy az áldozatok kártalanítására szolgáló közösségi alapok nem korlátlanok. Az államok meghatározhatják a kompenzáció felső határát, illetve azt a minimális kárértéket, amely alatt nem jár állami kompenzáció. A nemzeti államok által kialakított rendszer meghatározhatja az igénybejelentés határidejét.
1.2. Az Európai Unióban az áldozatok állam általi kompenzációjának kérdése a határokon átnyúló bűnözéssel és azzal összefüggésben merült fel, hogy a bűncselekmény áldozatainak igazságos és megfelelő kompenzációt kell kapniuk, tekintet nélkül arra, hogy a bűncselekményt mely tagállamban követték el. Az Európai Unió Tanácsa a bűncselekmények áldozatainak kárenyhítéséről szóló 2004. április 29-i 2004/80/EK tanácsi irányelvben 2006. január 1-jei határidővel együttműködési rendszert hozott létre a tagállamok között a kompenzációhoz való hozzájutás megkönnyítése céljából.
Az együttműködési rendszer a szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények áldozatainak kárenyhítésével kapcsolatos tagállami szabályozásokon alapul. Ezért valamennyi tagállamnak 2005. július 1. napjáig kellett megoldania, hogy a területükön szándékosan elkövetett erőszakos bűncselekmények áldozatainak nyújtott kárenyhítés tekintetében a nemzeti jogszabályok garantálják az igazságos és megfelelő kárenyhítést. A nemzeti szabályozás során a tagállamok előírhatják, hogy az irányelvnek való megfeleléshez szükséges intézkedések csak azokra a kérelmezőkre vonatkoznak, akiknek sérelmei 2005. június 30-a után elkövetett bűncselekményekből származnak.
2. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Ást. 30. §-ában az állami kárenyhítés iránti igény bejelentésének határidőhöz kötése nem jelenti a hátrányos megkülönböztetésre vonatkozó, az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésben foglalt tilalom megszegését.
2.1. Az állami kárenyhítés az állami büntető hatalom intézményrendszerének körébe tartozó büntetőpolitikai eszköz. Mindazonáltal az Alkotmányból nem vezethető le az állam helytállási kötelezettsége a bűncselekmények okozta károkért, sem az elkövetők felderítésének sikertelensége, sem az elkövetők jövedelmi, vagyoni helyzetének elégtelensége esetén.
Az állami büntető hatalom monopóliumából egyértelműen következik a társadalom tagjainak és intézményeinek személyét, jogait, érdekeit sértő vagy veszélyeztető, társadalmilag károsnak ítélt cselekményekkel szembeni büntetőjogi kontroll-rendszer megteremtésének, a büntetendő cselekmények elkövetésekor keletkező büntető igény érvényesítésének, a bűnüldözés és a büntető igazságszolgáltatás alkotmányos feltételek szerinti működtetésének kötelezettsége. Az állam büntető hatalmának tartalmát képező alkotmányos védelmi kötelezettség a bűnözés megelőzésétől az elkövető megbüntetéséig terjed, de az állami büntetőpolitika része a bűncselekmények szélesebb következményeinek feldolgozása is. A törvényhozó ebben a kérdésben akként foglalt állást, hogy az áldozatok részére az állami segítségnyújtás – ezen belül az állami kárenyhítés – a méltányosságon és a társadalmi szolidaritáson alapuló támogatás azoknak, akiket a bűncselekményekkel szemben nem tudott megvédeni.
A büntetőjogi eszközrendszerrel megvédeni szándékolt jogok és érdekek sérülése esetén az államnak azonban – a büntető hatalom keretei között – nincs az Alkotmányból eredő kötelezettsége az állami segítségnyújtás szolgáltatásaira, illetve az állami kárenyhítésre. Ennek következtében a büntetőjogi eszközrendszer kudarca esetén a sérelmet szenvedetteknek nincs az Alkotmányból származtatható alanyi joga az állami segítségnyújtás szolgáltatásaira (érdekérvényesítés elősegítése, azonnali pénzügyi segély és szakjogászi segítségnyújtás) és az okozott károk teljes vagy részleges megtérítésére közvetlenül az állami pénzügyi alapokból.
2.2. A fentiekből következik, hogy az Alkotmánybíróság a jelen esetben nem alkotmányos alapjogok, nem eleve jogosultak tekintetében vizsgálta az áldozatok közötti „egyéb helyzet” szerinti különbségtételt: a meghatározott időpont előtt és a meghatározott időpont után bűncselekmény áldozatává vált személyeknek az állami kárenyhítésre irányuló jogosultságában meglévő megkülönböztetését.
2.2.1. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában – a 70/A. § (1) bekezdésének szó szerinti szövegétől eltérően – nem csupán az Alkotmányban biztosított jogokra, hanem az egész jogrendszerre kiterjedően alkalmazza a diszkrimináció tilalmát. Ennek alapja az Alkotmány két rendelkezésének: az emberi jogok, illetve az állampolgári jogok megkülönbözetés nélküli biztosítását előíró 70/A. §-nak, valamint a mindenkit veleszületetten és elidegeníthetetlenül megillető emberi méltósághoz való jogot rögzítő 54. § (1) bekezdésnek egymásra tekintettel történő értelmezése és alkalmazása [61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 281.].
Az Alkotmánybíróság már legelső döntéseinek egyikében megállapította, és azóta következetesen alkalmazza, hogy a diszkrimináció tilalma nem jelenti minden megkülönböztetés tilalmát. Az államnak joga van – s az egyben bizonyos körben kötelezettsége is – arra, hogy a jogalkotás során figyelembe vegye az emberek között ténylegesen meglévő különbségeket [61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 282.]. A megkülönböztetés tilalma arra vonatkozik, hogy a jognak mindenkit egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie; azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételével kell a jogosultságok és a kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.].
Az Alkotmánybíróság rámutatott: „Az a kérdés, hogy a megkülönböztetés az alkotmányos határok között maradt-e, csakis a mindenkori szabályozás tárgyi és alanyi összefüggéseiben vizsgálható [...]. Az egyenlőségnek az adott tényállás lényeges elemére nézve kell fennállnia. Ha azonban adott szabályozási koncepción belül eltérő szabályozás vonatkozik valamely csoportra, ez a megkülönböztetés tilalmába ütközik, kivéve, ha az eltérésnek kellő súlyú alkotmányos indoka van.” [21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 77–78.]
A 30/1997. (IV. 29.) AB határozat kifejtette, hogy az Alkotmánybíróság más mércét alkalmaz az alkotmányos alapjogokat érintő diszkriminációra (a szükségesség/arányosság tesztjét), és más mércét arra az esetre, ha a diszkrimináció-tilalmat az alapjogokon kívüli egyéb jogok tekintetében vizsgálja (ABH 1997, 130, 140.). Az alapjognak nem minősülő, egyéb jogra vonatkozó hátrányos megkülönböztetés vagy más korlátozás alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha a sérelem összefüggésben áll valamely alapjoggal, végső soron az emberi méltóság általános személyiségi jogával, és a megkülönböztetésnek, illetve korlátozásnak nincs a tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű indoka, vagyis az önkényes [35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 197, 200.]. Az önkényes, ésszerű indok nélküli megkülönböztetés sérti az emberi méltóság alapjogát, „mert ilyen esetben a törvényhozó bizonyosan nem kezeli az érintetteket egyenlő méltóságú személyként, s nem értékeli valamennyi érintett szempontjait hasonló figyelemmel és méltósággal.” [1/1995. (II. 8.) AB határozat, ABH 1995, 31, 47.] A diszkrimináció tilalma még azonos szabályozási koncepción belül sem jelenti az eltérő szabályozás akadályát, ha az nem önkényes, a megkülönböztetésnek van kellő indoka és objektív ismérveken nyugszik [1406/B/1991. AB határozat, ABH 1992, 497, 500.]. Annak megítélésénél, hogy a megkülönböztetés indoka ésszerű-e, azaz nem önkényes-e, tekintettel kell lenni a törvény céljára is [30/1997. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1997, 130, 140.].
2.2.2. Az alkotmánybírósági gyakorlatban kialakult szempontok alapján mérlegelve az állami kárenyhítés intézményét, az Alkotmánybíróság a következőket vette figyelembe:
Mivel az állam kárenyhítési kötelezettsége nem az Alkotmányból következik, a törvényalkotó széles mérlegelési joggal rendelkezik a kedvezményezett személyek és a feltételek kialakításában, amelynek egyrészt oka az ország korlátozott gazdasági lehetősége, másrészt a bűncselekménnyel okozott károk megtérítésére szolgáló egyéb intézmények (elkövető kártérítésre kötelezése, végrehajtás), valamint az egészségügyi-szociális ellátó rendszerek működtetése. Ennek megfelelően az Ást.-ben szabályozott állami kárenyhítési rendszer rászorultsági alapon, időben és összegben behatárolva, a bűncselekménnyel okozott kár kétszeres megtérítésének elkerülését biztosítva nyújtja az áldozatok anyagi támogatását.
Az állami kárenyhítés nem fájdalomdíj, hanem az erre rászorult áldozatok kisegítő jellegű pénzbeli támogatása arra az esetre, ha a bűncselekmény elkövetőjének személye felderítetlen maradt, vagy nem képes a kártérítésre, s ugyanakkor az állam, illetve egyes közösségei által működtetett szociális, egészségügyi támogató rendszerek még nem kezdték meg a segítségnyújtást. Az állami kárenyhítés mindkét formájának, az egy alkalommal, maximált összegben nyújtott támogatásnak, illetve a maximálisan három évig fizethető járadéknak az a célja, hogy a bűncselekmény elkövetése után a lehető legrövidebb időn belül megtérítse vagy csökkentse a bűncselekmény miatt bekövetkezett vagyoni kárt.
A kárenyhítést az állam – meghatározott feltételek esetén – tulajdonképpen előlegként fizeti. Az egyösszegű pénzben nyújtott támogatást az áldozatnak vissza kell fizetnie, ha a kár más forrásból (pl. elkövetőtől, biztosítótól, munkáltatótól) részben vagy egészben megtérül [Ást. 15. § (1) bekezdés]. A járadék folyósítását pedig meg kell szüntetni, ha a bűncselekményre tekintettel az áldozat rendszeres szociális vagy nyugdíj-biztosítási ellátásra való jogosultságát megállapították, és a folyósítást megkezdték, jogerős bírósági határozat az áldozat részére kártérítésként járadékot állapított meg és annak folyósítását megkezdték, a biztosító az áldozat részére járadék folyósítását megkezdte [Ást. 7. § (5) bekezdés a)–c) pont].
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az állami kárenyhítésre szolgáló alapok korlátozottságából és az intézmény elveiből ésszerűen következik, hogy a támogatásban részesülő áldozati csoportok meghatározásakor az egyik alapvető ismérv a bűncselekmény elkövetésének az intézményrendszer 1999-ben történt megteremtéséhez kötődő időpontja volt.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem önkényes, így nem alkotmányellenes sem az Ást. 30. §-ában foglalt szubjektív és objektív határidő-meghatározás, sem pedig az Ást. 45. §-ának átmeneti rendelkezéseiből adódó, de csupán a Korm. rendelet 1. § (1) bekezdés és (6) bekezdése által behatárolt visszamenőleges hatály.
3. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az állami kárenyhítés iránti igénynek az Ást. 30. §-ából és 45. §-ból következő korlátozottsága nincs alkotmányosan értékelhető összefüggésben az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdésében biztosított alkotmányos alapjogokkal. Az áldozatok számára gyors segítségnyújtást szolgáló intézményrendszer elemeként az állami kárenyhítés arra az időre nyújt korlátozott mértékű támogatást, amíg az más forrásokból – így többek között a társadalombiztosítás és a szociális ellátás intézményei útján – nem biztosítható.
Fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság az Ást. 30. §-a alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.
Budapest, 2006. május 30.
Dr. Bihari Mihály s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Bagi István s. k., Dr. Balogh Elemér s. k.,
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Bragyova András s. k., Dr. Erdei Árpád s. k.,
alkotmánybíró előadó alkotmánybíró
Dr. Harmathy Attila s. k., Dr. Holló András s. k.,
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kiss László s. k., Dr. Kukorelli István s. k.,
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kovács Péter s. k., Dr. Paczolay Péter s. k.,
alkotmánybíró alkotmánybíró
*
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás