GK BH 2002/446
GK BH 2002/446
2002.11.01.
I. Az államigazgatási felügyelet alatt álló állami vállalattól elvont vagyon erejéig és az elvonás arányában az ÁPV Rt. kezesként köteles helytállni az elvonás időpontjában fennálló tartozásokért [Ptk. 329. § (1) bek.].
II. Abból a körülményből, hogy a követelés utóbb behajthatatlanná vált, nem következik, hogy a jogosult igénye kártérítési követeléssé változott, mert éppen a követelés behajthatatlansága esetén érvényesíthető igény az ÁPV Rt.-vel szemben az egyszerű kezesi felelősség alapján.
Az elsőfokú bíróság a közbenső ítéletében megállapította, hogy az alperes helytállási kötelezettsége az 1992. évi LIV. tv. 53. §-ának (1) és (2) bekezdése alapján a felperessel mint hitelezővel szemben fennáll. Tényként állapította meg, hogy az alperes jogelődje az 1992. évi LIV. tv. 53. §-ának (1) bekezdése alapján 1993. február 4-én meghozott határozatával a Sz-i Állami Gazdaságtól 361 120 000 Ft forgalmi értékű ingatlan kezelői jogát vonta el. Ezt követően az Állami Gazdasággal szemben felszámolási eljárás indult, amely 1997. február 26-án zárult le. A zárómérleg szerint a hitelezők 462 813 508 Ft összegű követelése nem térült meg. Az M. Bank az Állami Gazdasággal szemben fennálló több kölcsönszerződésből eredő követelését az R. Kft-re, az R. Kft. pedig az I. r. felperesre engedményezte, az I. r. felperes pedig a reá engedményezett követelés felét a II. r. felperesnek tovább engedményezte.
A felperesek kereseti kérelmükben elsődlegesen kártérítés, másodlagosan a kezesi felelősség jogcímén 171 369 000 Ft megfizetésére kérték kötelezni az alperest. A kártérítés iránti igényüket az 1992. évi LIV. tv. 53. §-ának (2) bekezdésében, míg a kezesség jogcímén az igényüket ugyanazon törvény 53. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra alapozva terjesztették elő. Álláspontjuk szerint az alperessel szemben a kártérítési (kártalanítási) igényük a felszámolási eljárás lezárásával nyílt meg, mert akkor vált egyértelművé a vagyonelvonással okozott kár mértéke. Az alperes felelőssége mind a két jogcímen fennáll.
Az alperes a kereset elutasítását kérte, vitatta, hogy a felperesek mint engedményesek jogosultak lennének az engedményezés folytán a meg nem térült hitelezői igényt érvényesíteni. Azt nem vitatta, hogy a perbeli követelés a vagyonelvonás időpontjában már fennállott, de azok egy része az elvonáskor még nem volt esedékes. Az elvont ingatlan értéke pedig a 62/1988. (XII. 24.) PM rendelet előírása alapján nulla volt.
Az elsőfokú bíróság a felperesek perindítási jogosultságát a felperesek által becsatolt engedményezési szerződések alapján megállapította. Az Állami Gazdaság felszámolását befejező záró határozattal pedig bizonyított, hogy az I. r. felperes hitelezői követelése nem térült meg, a vagyonelvonás tényét az alperes nem vitatta. Az 1992. évi LIV. tv. 53. §-ának (1) bekezdése alapján vagyonelvonás esetében az elvonás időpontjában fennálló tartozásokért – az elvont vagyon erejéig és az elvonás arányában – a Vagyonügynökség kezesként felel, és a (2) bekezdés értelmében a hitelezőket ért kárt is köteles megfizetni. E törvényi rendelkezések alapján az elsőfokú bíróság az alperes felelőssége jogalapját közbenső ítéletben az 53. § (1) és (2) bekezdése alapján a felperesek keresetében megjelölt mindkét jogcímen megállapította.
A közbenső ítélet ellen az alperes fellebbezett, amely elsődlegesen az elsőfokú közbenső ítélet hatályon kívül helyezésére és az elsőfokú bíróságnak újabb eljárásra és újabb határozat hozatalára való utasítására irányult. Másodlagosan az elsőfokú ítélet megváltoztatását és a felperes keresetének az elutasítását kérte. A másodlagos fellebbezési kérelmét a fellebbezési tárgyaláson úgy módosította, hogy az 1992. évi LIV. tv. 53. §-ának (2) bekezdése alapján megállapított felelőssége tekintetében kérte az elsőfokú ítélet megváltoztatását és a kereset elutasítását. Az 53. § (1) bekezdése alapján megállapított helytállási kötelezettsége tekintetében a fellebbezését visszavonta, a kezesi felelősségét elismerte. A hatályon kívül helyezés iránti kérelmét azzal indokolta, hogy az elsőfokú bíróság nem tett eleget a bizonyítási indítványának. A felperesi legitimáció vizsgálata azért indokolt, mert az engedményezés a kártérítési igényre nem vonatkozik, így a felperesek nem jogosultak az 1992. évi LIV. tv. 53. §-ának (2) bekezdése alapján kártérítési igény érvényesítésére. Kérte továbbá az ítélet indokolásából mellőzni (5. oldal) a földterületek értékére vonatkozó megállapítást.
A felperesek fellebbezési ellenkérelme a közbenső ítélet helybenhagyására irányult. Álláspontjuk szerint az engedményezés folytán a Ptk. 329. §-ának (1) bekezdése alapján teljes jogutódlás következett be. A kártalanítási igényük akkor keletkezett, amikor a zárómérleg elkészült, és megállapíthatóvá vált, hogy a hitelezői követelésük behajthatatlan. A követelésük behajthatatlansága miatt érte őket a perbeli kár.
A fellebbezés az alábbiak szerint alapos.
Az időlegesen állami tulajdonban lévő vagyon értékesítéséről, hasznosításáról és védelméről szóló 1992. évi LIV. tv. 53. §-ának (1) bekezdése alapján az alperes az államigazgatási felügyelet alatt álló állami vállalattól a rábízott eszközöket elvonhatta. A vagyon elvonása folytán azonban az alperesnek az 53. § (1) és (2) bekezdése alapján kettős kötelezettsége keletkezett. Az (1) bekezdés értelmében az alperes kezesként köteles helytállni az elvonás időpontjában fennálló tartozásokért az elvont vagyon erejéig és az elvonás arányában, míg a (2) bekezdés alapján az elvonás folytán a hitelezőket ért kárért is felelősséggel tartozik.
A perbeli esetben nem volt vitás, hogy az adós vállalatnak a felperesek jogelődjével kötött kölcsönszerződésből eredően a vagyon elvonása időpontjában tartozása állt fenn a felperesek jogelődjével szemben. Ezt a tartozást a felperesek jogelődje a felszámolás alá került adós felszámolójánál bejelentette, de a zárómérlegből megállapíthatóan a tartozás kiegyenlítése fedezet hiányában elmaradt, tehát behajthatatlanná vált. Ezért a felperesek mint engedményesek – figyelemmel a Ptk. 329. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra – követelhetik, hogy az alperes a törvényben meghatározott egyszerű kezesi felelőssége folytán a felperesekkel szemben a törvényben meghatározott mértékben álljon helyt. Az alperes a fenti törvény 53. §-ának (1) bekezdése alapján fennálló kezesi felelősségét a másodfokú eljárásban elismerte, ezért e tekintetben a fellebbezését visszavonta.
Alaptalan azonban a felpereseknek a hivatkozott törvény 53. §-ának (2) bekezdése alapján kártérítés jogcímén előterjesztett keresete. A felperesek téves jogértelmezéssel jutottak arra a következtetésre, hogy a követelés behajthatatlansága folytán az alperes kezesi felelőssége átfordult kártérítési felelősségbe. A Vagyonügynökség, illetve az ÁPV Rt. helytállási kötelezettségét a tv. 53. §-ának (1) és (2) bekezdése eltérő jogi alapon és eltérő jogkövetkezményekkel szabályozza. Az (1) bekezdés szerinti felelősség az elvonás időpontjában fennálló tartozásokért áll fenn. A helytállási kötelezettség alapja e tartozások fedezetének elvonása, éppen ezért a felelősség az elvonás arányában és az elvont vagyon erejéig áll fenn, de csak akkor, ha a vállalat vagyonából a követelés nem hajtható be. Ez a felelősség tehát sortartásos kezességi felelősség. Abból a körülményből eredően, hogy a követelés behajthatatlannak bizonyul és emiatt a felperesi jogelőd ,,kárt szenvedett'', a követelés nem változik át a (2) bekezdésében írt kártérítési igénnyé. Hiszen az egyszerű kezesi felelősség alapján éppen a követelés behajthatatlansága esetén érvényesíthető igény az ÁPV Rt.-vel szemben.
Az elvonás időpontjában a felperesek jogelődjének nem volt kára, hanem követelése volt a vállalattal szemben. A (2) bekezdésben írt kártérítési felelősség arra az esetre vonatkozik, ha a hitelező közvetlenül a vagyonelvonás folytán annak következtében szenved kárt, azaz a vagyonelvonással okozati összefüggésben (pl. a vállalati ingatlanra kötött adásvételi vagy bérleti szerződés az ingatlan elvonása folytán lehetetlenül, és ez a jogosult károsodásával jár). Minthogy a perbeli esetben a jogelődnek a per adatai szerint az elvonás időpontjában kára nem volt, hanem csak olyan követelése, amely utóbb behajthatatlanná vált, a felpereseknek a tv. 53. §-ának (2) bekezdésére alapított kártérítési igénye jogszerűtlen. A felperesek ilyen kárt a jogelődnél nem tudtak megjelölni, de a kártérítési igény engedményezésére sem volt adat az eredeti hitelező és az R. Kft. közötti engedményezési szerződésben.
Alapos volt az ítélet indokolásának a követelés összegszerűségére vonatkozó megállapításának mellőzésére irányuló alperesi fellebbezés is, mert az elsőfokú bíróság a közbenső ítéletében az alperes felelőssége jogalapjának a kérdésében döntött; az összegszerűség érdemi vizsgálata tekintetében a per tovább folyik. Ezért a másodfokú bíróság az ítélet indokolása 5. oldalán írt hatodik bekezdésében foglaltakat, amely szerint: ,,A bíróság nem fogadta el az alperes azon előadását, hogy az elvont földterületek értéke nulla, mivel így a kezesi felelősség szabályozásának – mely törvényi kezesség – nem lenne értelme'' mellőzte.
Mindezek alapján a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján a fellebbezett részében a rendelkező részben írottak szerint részben megváltoztatta és a felperesek elsődleges – az alperes kártérítési felelősség megállapítására irányuló – kereseti kérelmét elutasította, és az indokolás 5. oldalának hatodik bekezdésében írottakat az indokolásból mellőzte. (Legf. Bír. Gf.I.30.955/2001. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás