BK BH 2002/470
BK BH 2002/470
2002.12.01.
Az emberrablás és nem az önbíráskodás bűntette valósul meg, ha az elkövetők a sértettet a helyváltoztatás szabadságától valamely követelés teljesítésének a kikényszerítése céljából megfosztják, és személy elleni erőszak, illetőleg a testi épség elleni közvetlen fenyegetés alkalmazásával arra kényszerítik, hogy mindaddig velük maradjon, amíg a sértett hozzátartozója az – akár jogos, akár jogtalan – követelésüket nem teljesíti [Btk. 175/A. § (1) bek., 273. § (1) bek.].
Az elsőfokú bíróság a 2000. november 23. napján kihirdetett ítéletével az I. r. és a II. r. vádlottat társtettesként elkövetett emberrablás bűntette miatt ítélte el.
Az I. r. vádlottat mint többszörös visszaesőt 4 évi fegyházbüntetésre és 4 évre a közügyektől eltiltásra ítélte azzal, hogy nem bocsátható feltételes szabadságra; a II. r. vádlottat 2 évi börtönbüntetésre és 2 évre a közügyektől eltiltásra ítélte.
Az I. r. vádlott érettségizett, 3 év építőipari főiskolát végzett. Nős, de különváltan él, három kiskorú gyermeke van, akik után tartásdíjat fizetett, és gondoskodott is róluk, jelenleg egy látássérült gyermeke az ő gondozásában van. 1994. februárjában és jelenleg is vállalkozóként dolgozott és dolgozik, sörözőt, panziót üzemeltetett.
A II. r. vádlott 3 év szakmunkásképzőt végzett karosszéria-lakatos szakmában, nős, egy kiskorú gyermeke van. A vádlott jelenleg munkanélküli. A bíróság korábban őt is több esetben elítélte végrehajtandó szabadságvesztésre.
1994. elejétől a II. r. vádlott az I. r. vádlott panziójában beengedőként dolgozott, emellett személyi testőri feladatokat is ellátott.
Az I. r. vádlott 1993-ban ismerkedett meg a sértettel. Ezt követően illegális üzleti ügyeik voltak. Az I. r. vádlott úgy érezte, hogy a sértett legalább 1 millió forinttal tartozik neki. Többször kereste őt, de hosszú ideig sikertelenül.
1994. február 1-jén az I. r., a II. r., és a III. r. vádlottak a fővárosba utaztak azzal a céllal, hogy az I. r. vádlott és a sértett közötti vitás anyagi ügyet rendezzék. A sértett lakása előtt várakoztak. Az I. r. és a II. r. vádlottak a hazaérkező sértetthez mentek, a II. r. vádlott a sértett lábát szétfeszítette, megmotozta, de ekkor nem talált nála semmit. Ezt követően némi vita után az I. r. és a II. r. vádlott két oldalon karon fogta a sértettet, az I. r. vádlott közölte vele, hogy D.-be kell menniük a tartozást lerendezni, ugyanekkor elkérték a sértett közelben parkoló gépkocsijának a kulcsát is. Az I. r. vádlott ismételten felhívta a sértett figyelmét arra, hogy amennyiben a tartozását hamarosan nem rendezi, úgy megverik és fogva tartják. A sértettet az I. r. és a II. r. vádlott beültette az I. r. vádlott gépkocsijába, melyben a vezető helyen a III. r. vádlott ült. A gépkocsiban a II. r. vádlott ismét megmotozta a sértettet, elvette a nála levő iratait, használati tárgyait, majd a sértett önként átadta a nála levő kést.
A vádlottak a sértettel együtt gépkocsival D. felé indultak, míg a sértett autójával a vádlottak két társa követte őket. θtközben megálltak egy benzinkútnál, de a sértett a kocsiból a korábbi fenyegetések hatására nem mert kiszállni. Végül eljutottak az I. r. vádlott tulajdonában levő helyiségbe, ahol az I. r. vádlott felszólította a sértettet, hogy intézkedjék a tartozása rendezése iránt. A sértett két ízben is telefonált, másodszor beszélni tudott az édesapjával, aki addigra már tudomást szerzett arról, hogy fiát erőszakkal elvitték. A sértett felesége telefonált a rendőrségre, majd a nyomozók megjelentek a lakáson, ahol részletesen elmondták nekik, hogy a sértettet 1 millió forintos tartozás ellenében erőszakkal elvitték, és a pénzt másnap kell elvinniük.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a vádlottak és védőik eltérő minősítés megállapítása végett és enyhítésért fellebbeztek.
A legfőbb ügyész az elsőfokú ítélet helybenhagyását indítványozta.
Az elsőfokú bíróság ítélete a III. r. vádlott vonatkozásában első fokon jogerőre emelkedett, ezért a Legfelsőbb Bíróság a felülbírálatot a Be. 237. §-ának (2) bekezdése értelmében csak a fellebbezéssel érintett I. r. és a II. r. vádlott vonatkozásában folytatta le.
Az elsőfokú bíróság a tényállást döntően helyesen állapította meg. A rendelkezésre álló bizonyítékokat értékelte, és indokolási kötelezettségnek is eleget tett.
A Legfelsőbb Bíróság azonban a tényállást – részben az alapos legfőbb ügyészségi indítványnak megfelelően – az iratok tartalma (rendőrségi jegyzőkönyvek, átiratok) alapján, a Be. 258. §-a (1) bekezdésének a) pontja alkalmazásával a következők szerint kiegészítendőnek találta:
A sértettet a vádlottak 1994. február 1. napján 17 óra körüli időben ültették be a személygépkocsiba, a városba 22 óra körül érkeztek meg. Itt közölték a sértettel, hogy nem engedik el, ha nem szerez egymillió forintot. A sértett ezt közölte telefonon édesapjával, kérve arra, hogy másnapra hozza el az említett összeget.
A sértett felesége bejelentette a rendőrségen, hogy a férjét erőszakkal elvitték, ezt követően ment apósához szintén ezt közölni. A rendőrség a bejelentésre elrendelte a sértett országos körözését, majd a rendőrök a helyszínen megjelentek, és február 2-án éjfél után 10 perccel a sértettet kiszabadították.
A Legfelsőbb Bíróság az így kiegészített és helyesbített tényállást tekintette irányadónak a felülbírálat során.
Az elsőfokú bíróság helyes következtetést vont le a vádlottak bűnösségére. A vádlottak és a védőik fellebbezésükben arra hivatkoztak, hogy a sértett irányában kifejtett erőszak és fenyegetés nem érte el azt a szintet, amely az emberrablás bűntette megállapításhoz szükséges, tehát ez a tényállási elem hiányzik.
A Legfelsőbb Bíróság ezzel az érveléssel nem értett egyet. Az irányadó tényállásból egyértelműen levonható az a következtetés, hogy a vádlottak erőszakkal fosztották meg a személyi szabadságától a sértettet, és azt fenn is tartották, részben erőszakkal, részben az élet és a testi épség ellen irányuló közvetlen fenyegetéssel, mivel a II. r. vádlott a sértett lábát szétfeszítette és megmotozta, az I. r. és a II. r. vádlottak a sértettet karonfogva vitték a gépkocsihoz, abba beültették, ahol az I. r. vádlott megfenyegette, hogy megverik és fogva tartják. a fenyegetés nyomatékát növelte, hogy a sértett gépkocsijának a kulcsát elvették, a gépkocsiját is magukkal vitték, továbbá a vádlottak javára jelentős fizikai erőfölény is mutatkozott. A fenyegetés komolyságára utal, hogy azt a sértett felesége is jelentős súlyúnak értékelte, ezért a rendőrséghez fordult a sértett kiszabadítása érdekében. A sértett is kérte telefonon az apjától a vádlottak által követelt összeg előteremtését.
Az elsőfokú bíróság a vádlottak cselekményét helyesen, a büntető anyagi jogi szabályoknak megfelelően minősítette emberrablás bűntettének.
A vádlottak és védőik a minősítést vitatták: álláspontjuk szerint legfeljebb az önbíráskodás bűncselekménye róható a vádlottak terhére, a jogalkotó nem a jogos követelések behajtása érdekében alkalmazott személyi szabadságtól való megfosztást kívánta büntetni az emberrablás törvényi tényállásával.
Ebben az érvelésben csupán az helytálló, hogy a vádlottak cselekménye az önbíráskodás bűncselekménye törvényi tényállásába is illeszkedik. A töretlenül érvényesülő bírói gyakorlat szerint azonban az emberrablás és nem az önbíráskodás bűntette valósul meg, ha az elkövetők a sértettet a helyváltoztatás szabadságától valamely követelés teljesítésének a kikényszerítése céljával megfosztják, és személy elleni erőszak, illetőleg az élet vagy a testi épség elleni közvetlen fenyegetés alkalmazásával arra kényszerítik, hogy mindaddig velük maradjon, amíg a sértett hozzátartozója követelésüket – amely lehet akár jogos, akár jogtalan – nem teljesíti (BH 1998/2-66., BH 1999/12-
544.). Ebben az esetben tehát a halmazat csak látszólagos és az emberrablás bűntettét (és csak azt) kell a vádlottak terhére megállapítani.
Nem helytálló a II. r. vádlott társtettesi minőségét vitató védelmi érvelés sem. Az irányadó tényállás szerint a II. r. vádlott is megvalósította a tettestársával szándékegységben a tényállás elemeit, ezért társtettesi minősége azon az alapon, hogy nem az ő követeléséről volt szó, és nem ő közölte a követelést a sértettel, eredménnyel nem vitatható.
A büntetést befolyásoló tényezőket az elsőfokú bíróság döntően helyesen sorolta fel. A Legfelsőbb Bíróság azokat – az alapos legfőbb ügyészségi indítványnak megfelelően – kiegészíti azzal, hogy további súlyosító körülmény a csoportos elkövetés.
A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint a vádlottakra kiszabott főbüntetés az igen jelentős időmúlásra tekintettel némileg eltúlzott, ezért az I. r. vádlottal szemben kiszabott fegyházbüntetést 3 évre, a II. r. vádlottal szemben kiszabott börtönbüntetést a Btk. 87. §-a alkalmazásával 1 év 6 hónapra enyhítette.
A Legfelsőbb Bíróság mellőzte a feltételes szabadság kizárására vonatkozó rendelkezést az I. r. vádlott esetében. A cselekmény elkövetésekor hatályos törvény a többszörös visszaesőket nem zárta ki ebből a kedvezményből, arra pedig nincs adat, hogy e vádlott cselekményét büntetés végrehajtásának befejezése előtt követte volna el, ezért a feltételes szabadság kizárására nem volt jogszabályi alap. (Legf. Bír. Bf.I.2617/2001. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás