PK BH 2002/61
PK BH 2002/61
2002.02.01.
A másik házastárs különvagyoni lakásából a visszatérés szándéka nélkül eltávozott házastárs is igényt tarthat lakáshasználati joga ellenértékére, ha távozása házastársa durva, agresszív magatartásának eredménye volt. [Csjt. 31/C. § (1)–(3) bek., 31/B. §].
A peres felek 1991. december 19-én kötöttek házasságot, melyből 1993. október 6-án Blanka nevű gyermekük született. Az együttélést az alperes különvagyonát képező többszintes házas ingatlanban folytatták. A házasság kezdettől fogva nem volt kiegyensúlyozott, a felek nem tudtak megfelelően alkalmazkodni egymáshoz. Életközösségüket ezért már 1992. tavaszán átmenetileg megszakították, a felperes néhány hónapra a volt férjéhez költözött, de ez alkalommal a házastársak még kibékültek. 1994. nyarától a felek háztartásában élt a felperes előző házasságából 1985-ben született fiúgyermeke is, akivel az alperes nem tudott megfelelő kapcsolatot kialakítani, az így keletkező problémák miatt a házastársak között sorozatos nézeteltérések alakultak ki.
1996. november 7-én éjszaka az alperes féltékenysége miatt a felek között ismét szóváltásra került sor, melynek során az alperes olyan súlyosan bántalmazta a felperest, hogy a tettlegesség következményeként felvett orvosi látlelet szerint a felperes a jobb oldali járomcsont és szemgödör repedését és a jobb arcfél bevérzéses zúzódását szenvedte el.
1996. november 8-án a felperes az alperes távollétében a saját és gyermekei legszükségesebb holmijait egy sporttáskába csomagolta, és a közös lakásból elköltözött. Ezután rövid ideig egy budakeszi panzióban tartózkodott, majd újsághirdetés útján bérbe vette a két és félszobás, 64 m2 alapterületű összkomfortos lakást a hozzátartozó garázzsal, 1997 júliusában pedig a fenti ingatlant jelentős összegű kölcsön igénybevételével megvásárolta.
A felperes elköltözését követően a házastársak között eredményes békülési kísérlet már nem volt, sőt viszonyuk az alperes és a közös gyermek kapcsolattartásával összefüggő viták miatt olyan mértékben eldurvult, hogy kölcsönös feljelentéseik folytán több büntető, illetve gyámhatósági eljárás indult ellenük.
A felperes keresetében a házasság felbontását, a közös gyermek nála való elhelyezését és 1996. november 15-től gyermektartásdíj megállapítását kérte. A volt közös lakás használatára nem tartott igényt, de lakáshasználati jogának ellenértékét követelte az alperestől, melynek összegét 5 000 000 forintban jelölte meg.
A házasság felbontását az alperes is kérte, viszontkeresettel élt a gyermek nála való elhelyezése és tartásdíj megítélése iránt, ellenkérelme pedig a felperes lakáshasználati jog ellenértéke iránti keresetének az elutasítására irányult.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a házasságot felbontotta, a közös gyermeket a felperesnél helyezte el, az alperest 1996. december 1-jétől havi 20 000 forint határozott összegű gyermektartásdíj, továbbá 325 000 forint gyermektartásdíj-hátralék megfizetésére kötelezte, és szabályozta az alperes és a gyermek kapcsolattartását. A lakásingatlanon a felperes használati jogát megszüntette, a lakás kizárólagos használatára az alperest jogosította fel, és kötelezte az alperest a lakáshasználati jog 1 500 000 forint ellenértékének a megfizetésére. Ez utóbbi rendelkezés indokolása szerint a lakásingatlan az alperes – felperes által is elismert – különvagyona, tehát a Csjt. 31/B. §-ának (3) bekezdése alapján a lakáshasználati jog az alperest illeti meg. A bíróság megítélése szerint a felperes 1996. november 8-án az alperes előző éjszakai tettlegessége miatt kényszerült arra, hogy a további veszekedések megelőzése végett a két gyermekkel és a nélkülözhetetlenül szükséges ruhaneműekkel elköltözzön a közös lakásból egy panzióba. Azt, hogy a felperes alappal tarthatott attól: az alperes olyan körülményeket teremt, illetve olyan magatartást tanúsít, amely miatt nem biztonságos a lakásban tartózkodása, alátámasztja az is, hogy a felek különélése után is előfordult, hogy az alperes bántalmazta a felperest. Ennél fogva – minthogy nem állapítható meg, hogy a felperes önként, a visszatérés szándéka nélkül költözött el a közös lakásból – a felperes alappal tarthat igényt a Csjt. 31/C. §-ának (1) bekezdése alapján a lakáshasználati jog ellenértékére.
A perben eljárt igazságügyi ingatlanforgalmi szakértő a lakás beköltözhető forgalmi értékét 22 700 000 forintban, a lakott forgalmi értéket 15 900 000 forintban jelölte meg. A Csjt. 31/C. §-ának (3) bekezdése szerint ugyanis a távozó házastárs a lakáshasználati jognak a lakás beköltözhető és lakott forgalmi értéke különbözetében meghatározott ellenértéke azon részére jogosult, amely őt a visszamaradt házastársa és a lakáshasználatra jogosult gyermekek számára figyelemmel arányosan megilleti azzal, hogy a jogosultnak járó összeg – különös méltánylást érdemlő esetet kivéve – a használati jog ellenértékének 1/3-ánál kevesebb nem lehet, kivéve, ha a bíróság az egyik házastárs különvagyonában lévő lakás elhagyására kötelezte a másik házastársat.
A bíróság a felek házassági életközösségének időtartamát, valamint azt a körülményt is mérlegelve, hogy a felperes jelentős anyagi erőforrásokat mozgósítva tudta megoldani a felek közös gyermekének lakhatási lehetőségét, és azt a tényt is számításba véve, hogy a felek közös gyermeke a felperesnél került elhelyezésre, a lakáshasználati jog 1 500 000 forint ellenértéke megfizetésére kötelezte az alperest.
Az elsőfokú ítélet ellen mindkét fél fellebbezett, a lakáshasználati jog ellenértékét érintően a felperes annak felemelését, az alperes pedig a fizetési kötelezettsége megállapításának mellőzését kérte.
A másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet annyiban változtatta meg, hogy az alperes lakáshasználati jog ellenértékében való marasztalását mellőzte. Indokolása szerint az elsőfokú bíróság a házasság megromlásával kapcsolatban tényként állapította meg, hogy a felek házassága a nézeteltérések, viták miatt 1996. novemberére már teljesen megromlott. Ugyanakkor az ítéleti ténymegállapítás nem tartalmazza azt, hogy az alperes a fenti időpontig a felperest bármikor bántalmazta volna, vagy egyébként olyan magatartást tanúsított, amellyel lehetetlenné tette a felperes számára az egyébként nagy alapterületű, többszintes és többszobás házastársi lakásban való együttlakást. Ilyen tartalmú ténymegállapítások alappal hiányoznak az elsőfokú ítéletből, mert a perbeli bizonyítás anyagából ilyen tények nem is voltak megállapíthatóak.
A peradatok szerint az 1996. november 7-én történt bántalmazást követően a felperes a gyermekekkel a házastársi lakásból elköltözött, és ezt az elköltözést véglegesnek szánta. Az elsőfokú bíróság a felperes elköltözését átmeneti jellegűnek minősítette, melyet az alperes magatartása kényszerített ki. Ezt a jogi értékelést azonban az elsőfokú bíróság nem az alperesnek az életközösség megszakítása előtti, hanem a felperes elköltözése utáni cselekedeteire alapozta. A másodfokú bíróság álláspontja szerint ez a jogi érvelés téves, az általános bírói gyakorlat csak az életközösség megszakítása előtt életvitelszerűen megnyilvánuló durva, tettleges vagy bármely más, alappal elfogadhatatlan magatartásból enged arra következtetni, hogy az a másik fél számára a további együttlakást lehetetlenné tette, illetve – egyszeri megnyilvánulás esetén – csak az elköltözést közvetlenül megelőző, kirívóan súlyos, az általános értékítélet szerint is rendkívüliként minősítendő magatartáshoz fűzi a hasonló jogi következtetés megállapíthatóságát.
A fentiek tükrében a felperes hivatkozása a további együttélés lehetetlenségére nem elfogadható. Az alperes részéről ,,életvitelszerűen megnyilvánult'' felróható magatartás a perben nem nyert bizonyítást, ugyanakkor a felperes elköltözését közvetlenül megelőző alperesi tettlegesség nem értékelhető olyan súlyúként, amely a felperes végleges elköltözésére kellő indokot szolgáltatott volna. A fentiek következtében az elsőfokú ítéletnek az alperest használati jog ellenértékben való marasztaló rendelkezése is téves, mert az alperes különvagyoni lakásából önként és véglegesen eltávozott felperest a Csjt. 31/C. §-ának (1) bekezdése értelmében ellenérték nem illeti meg.
A jogerős ítélet ellen a felperes a lakáshasználati jog ellenértéke tárgyában terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, melyben mindkét fokú ítélet megváltoztatásával a lakáshasználati jog 2 000 000 forint ellenértékének a részére való megítélését kérte. Arra hivatkozott, hogy az életközösség megszakadása előtti bántalmazásait érdektelen tanúkkal bizonyította, az elköltözést közvetlenül megelőző tettlegesség pedig olyan súlyos volt, melynek alapján joggal tarthatott attól, hogy az alperessel való további együttélése számára veszélyes, végül vitatta, hogy elköltözési szándéka végleges volt, mindezek alapján pedig a bíróság jogerős ítéletében a Csjt. 31/C. §-ának (1) bekezdése sérelmével hozta meg jogerős döntését.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A Csjt. 31/C. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy a lakásból távozó házastárs a lakáshasználati jog ellenértékére jogosult, a (2) bekezdés szerint ez a térítés attól függetlenül megilleti a távozó házastársat, hogy milyen lakásba költözik. A Csjt. 31/D §-a csak bérlakás esetén rendelkezik úgy, hogy a házastárs a lakás visszatérési szándék nélküli elhagyása esetén is igényelheti a lakáshasználati jog ellenértékének ráeső részét. Közös tulajdonú vagy valamelyik házasfél kizárólagos tulajdonában álló lakás esetén a bíróságnak vizsgálnia kell, hogy a távozó házastárs elköltözése önkéntes és végleges jellegű távozás volt-e, mert amennyiben e kettős feltétel együttesen fennáll, a visszatérés szándéka nélkül eltávozott házastárs térítésre nem tarthat igényt.
A jelen ügyben a másodfokú bíróság megalapozottan jutott arra a következtetésre, hogy a felperes a volt közös lakásból a véglegesség szándékával költözött el, ténylegesen erre utal az, hogy később a lakásingatlanból és az üdülőingatlanból a közös vagyonhoz tartozó használati tárgyakat elszállított, a kulcsot visszaadta az alperesnek, és rövidesen lépéseket tett lakáshelyzetének az alperestől független, önálló megoldása érdekében.
Téves azonban a másodfokú bíróság álláspontja abban a kérdésben, hogy ez az elköltözés a felperes részéről önkéntes volt. A teljes peranyag mérlegelése során K. L.-né, P. N. és a felperes édesapjának tanúvallomása valóban nem értékelhető olyan súllyal, melyre alapítottan megállapítható lenne az, hogy az alperes az életközösség fennállása alatt korábban is bántalmazta a felperest. A felek kapcsolata azonban huzamos idő óta kétségkívül állandó feszültséget hordozott magában, és ilyen előzmények után került sor az 1996. november 7-i tettlegességre, melyet az alperes is elismert. Ez a bántalmazás az elköltözést közvetlenül megelőzte, és a felperesnek az arcán – az orvosi látlelet szerint – csontrepedéssel és bevérzésekkel, zúzódásokkal járó súlyos sérüléseket okozott. Az alperesnek ezt a cselekményét – a másodfokú bíróság álláspontjával szemben – a felek viszonyában olyan kirívóan durva, agresszív megnyilvánulásként kell értékelni, amely a felperesben jogos felháborodást és indokolt félelmet keltett, és ami objektíve is megalapozottan indította a felperest arra a kényszerű elhatározásra, hogy a házastársi közös lakást elhagyja, és gyermekeivel más lakásmegoldást keressen. Mivel ezek szerint a felperes elköltözése nem minősült önkéntes távozásnak, a lakáshasználati jog ellenértéke őt a Csjt. 31/C. §-ának (1) bekezdésében foglalt főszabály szerint megilleti.
Az összegszerűség kérdésében az elsőfokú bíróság a körülményeket kellő körültekintéssel értékelte, és ebben a körben döntését okszerűen megindokolta, ezért a Legfelsőbb Bíróság ebben a körben az elsőfokú ítélet mérlegelésen alapuló helyes indokaira a Pp. 275/B. §-ában foglaltakra figyelemmel a Pp. 254. §-ának (3) bekezdése szerint csupán visszautal.
A kifejtettekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletnek a lakáshasználati jog ellenértékére vonatkozó rendelkezését a Pp. 275/A. §-ának (2) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és a rendelkezésre álló adatok alapján az elsőfokú ítélet vonatkozó rendelkezéseit helybenhagyta. (Legf. Bír. Pfv.II.20.167/2000. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás