803/B/2002. AB határozat
803/B/2002. AB határozat*
2006.12.31.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában meghozta az alábbi
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény 122. § (6) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.
2. Az Alkotmánybíróság a hírközlésről szóló 2001. évi XL. törvény 52. és 53. §-ai alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló eljárást megszünteti.
3. Az Alkotmánybíróság az Egyetemes Távközlési Támogatási Alap működésére, felügyeletére és felhasználására vonatkozó részletes szabályokról szóló 10/2003. (I. 25.) Korm. rendelet, a távbeszélő-szolgáltatási piacon jelentős piaci erővel rendelkező távközlési szolgáltató által nyújtott távbeszélő-szolgáltatás díjairól, valamint az egyetemes távközlési szolgáltatással kapcsolatos díjcsomagokról szóló 3/2003. (I. 21.) MeHVM rendelet 11. § (2) bekezdése, valamint az Egyetemes Távközlési Támogatási Alapba fizetendő hozzájárulás és a teljesíthető támogatás mértékéről, illetőleg meghatározásának módjáról szóló 4/2002. (I. 21.) MeHVM rendelet 3. § (5) bekezdése, 4. § (1) és (3) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló eljárást megszünteti.
4. Az Alkotmánybíróság a miniszteri gyakorlat Alkotmányba ütközésének megállapítása iránti indítványt viszszautasítja.
Indokolás
I.
Az Alkotmánybírósághoz két indítvány érkezett a hírközlésről szóló 2001. évi XL. törvény (a továbbiakban: Ht.) 52. és 53. §-ai, illetve a Ht. felhatalmazása alapján a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter által kiadott, alább ismertetett végrehajtási rendeletek egyes rendelkezései alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére. Az Alkotmánybíróság az indítványokat egyesítette és egy eljárásban bírálta el.
Az indítványok benyújtása után a Ht.-t az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény (a továbbiakban: Eht.) 2004. január 1-ével hatályon kívül helyezte. Az indítványozók által támadott, az Egyetemes Távközlési Támogatási Alap működésére, felügyeletére és felhasználására vonatkozó részletes szabályokról szóló 10/2003. (I. 25.) Korm. rendeletet az Egyetemes Elektronikus Hírközlési Támogatási Kassza működésére, felügyeletére, felhasználására, megszüntetésére és forrásaira vonatkozó részletes szabályokról (a továbbiakban: R1), a 134/2004. (IV. 29.) Korm. rendelet 13. § (2) bekezdése 2004. április 30-ával hatályon kívül helyezte. A szintén támadott, a távbeszélő-szolgáltatási piacon jelentős piaci erővel rendelkező távközlési szolgáltató által nyújtott távbeszélő-szolgáltatás díjairól, valamint az egyetemes távközlési szolgáltatással kapcsolatos díjcsomagokról szóló 3/2002. (I. 21.) MeHVM rendelet 11. § (2) bekezdését a 4/2004. (III. 24.) IHM rendelet 2004. április 1-ével hatályon kívül helyezte. Az indítványozók által támadott, az Egyetemes Távközlési Támogatási Alapba fizetendő hozzájárulás és a teljesíthető támogatás mértékéről, illetőleg meghatározásának módjáról szóló 4/2002. (I. 21.) MeHVM rendeletet (a továbbiakban: R2) – több módosítás után – a 18/2004. (IV. 29.) IHM rendelet 2004. október 1-jével hatályon kívül helyezte. A szabályozás változása nyomán az Alkotmánybíróság határidő tűzését tartalmazó felhívására az egyik indítványozó úgy nyilatkozott, hogy érvei többségét az Eht. 121–122. §-aival kapcsolatban fenntartja, és további időt kért arra, hogy az új végrehajtási rendelet vonatkozásában beadványát előterjessze, erre azonban sem az általa megjelölt határidőben, sem azóta nem került sor. A másik indítványozó úgy nyilatkozott, hogy indítványát változatlanul tartja fenn, tekintettel arra, hogy az Eht.-ban a korábbi szabályozás elvei és gyakorlata tovább él. Erre tekintettel változatlanul a Ht. és a korábbi végrehajtási rendelet visszamenőleges hatályú megsemmisítését kérte, valamint kérte azt is, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg, hogy az egyetemes távközlési szolgáltató kijelölésének miniszteri gyakorlata az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe ütközik. Az indítványozók nyilatkozatai alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az indítványozók kérték az alkotmányossági vizsgálat kiterjesztését az Eht.-ra, azonban a nyilatkozatok nem tartalmaznak olyan elemet, amely a hatályos végrehajtási rendelet valamely szabályának vizsgálatát kérné. Ugyanakkor a hatályát veszített Ht., az R1 és az R2 vonatkozásában az alkotmányossági vizsgálatra változatlanul határozott indítványozói kérelem van.
Az indítványozók a Ht. 53. §-ában szabályozott Egyetemes Távközlési Támogatási Alap –, illetve az Eht. 122. § értelmében az Alap helyébe lépő Egyetemes Elektronikus Hírközlési Támogatási Kassza – finanszírozási szabályait támadják, mivel álláspontjuk szerint a jogalkotó egy önkényesen kiválasztott magánvállalkozói kör árbevételének terhére kívánja megteremteni az egyetemes szolgáltatás anyagi bázisát, és ezzel sérti az Alkotmány 13. §-ában rögzített tulajdonhoz való jogot és a kisajátításra vonatkozó alkotmányi rendelkezést, a vállalkozás szabadságának az Alkotmány 9. § (2) bekezdésében kimondott elvét, az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiság elvét, az Alkotmány 70/I. §-ában deklarált közteherviselés elvét, az R2 vonatkozásában a személyes adatok védelmének az Alkotmány 59. §-ában kimondott elvét, valamint hátrányos megkülönböztetésnek az Alkotmány 70/A. §-ában rögzített tilalmát.
II.
Az Alkotmány felhívott rendelkezései szerint:
„2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.”
„8. § (2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
„9. § (2) A Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát.”
„13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot.
(2) Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet.”
„59. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkit megillet a jóhírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, valamint a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.
(2) A személyes adatok védelméről szóló törvény elfogadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.”
„70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
(2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.
(3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti.”
„70/I. § Minden természetes személy, jogi személy és jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet köteles jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni.”
A Ht. támadott rendelkezései szerint:
„52. § (1) Az egyetemes távközlési szolgáltatás megfizethetősége érdekében az egyetemes szolgáltató külön jogszabály alapján egyes fogyasztói csoportok számára díjcsomagokat képez. Amennyiben a díjcsomagok feltételei nem kizárólag e célt szolgálják, bármely érdekelt szolgáltató a Hírközlési Döntőbizottsághoz fordulhat.
(2) A szolgáltató az egyetemes hírközlési szolgáltatás nyújtásából adódó – a kizárólag üzleti szempontok alkalmazása esetére becsült kiadásaihoz képest – többletterhet jelentő, indokolt és elismert – pénzügyi terhei mérséklésére támogatásra jogosult az 53. § szerint.
(3) A támogatási igény alapja az egyetemes távközlési szolgáltatások esetében a célzott díjcsomagok alapján nyújtott egyetemes szolgáltatásból származó árbevétel-kiesés, egyetemes postai szolgáltatások esetében a (2) bekezdésben meghatározott pénzügyi többletteher. Ennek meghatározásához az egyetemes szolgáltató az általa nyújtott kedvezményes szolgáltatás költségére vonatkozó javaslatát a hosszú távú, előre mutató különbözeti költségek módszerét alkalmazva, e szolgáltatások költségeinek elkülönített kimutatásával és ellenőrizhetően köteles kialakítani. A költségeket jóváhagyás céljából köteles a Hírközlési Döntőbizottságnak benyújtani. Az egyetemes hírközlési szolgáltatásokkal kapcsolatos pénzügyi terhek mértékének, kompenzálásának és megosztásának módszereit a miniszter rendeletben határozza meg.
53. § (1) Az egyetemes szolgáltatás nyújtásából adódó pénzügyi teher mérséklésére Egyetemes Távközlési Támogatási Alapot és Egyetemes Postai Támogatási Alapot (a továbbiakban: Alapok) kell létrehozni. Az Alapok működésére, forrásaira, felügyeletére, felhasználására vonatkozó részletes szabályokat a Kormány határozza meg.
(2) Az Alapok jogi személynek minősülnek. Székhelyük: Budapest. Az Alapokat a miniszter kezeli.
(3) Az Alapok saját tőkéje nem osztható fel, saját vagyona, bevételei és jövedelme után sem társasági adó, sem helyi adó, sem illeték fizetésére nem kötelezhető, pénzeszközei nem vonhatók el, és a (7) bekezdésben meghatározottól eltérő célra nem használhatók fel. Az Alapokhoz történő be- és kifizetések után áfafizetési kötelezettség nem keletkezik.
(4) Az Alapok pénzügyi-számviteli ellenőrzését az Állami Számvevőszék végzi.
(5) Az Alapokkal kapcsolatos be- és kifizetéseket a tárgyévben negyedévente kell teljesíteni. Az első két negyedévben a be- és kifizetéseket a tárgyévet megelőző naptári év utolsó negyedévében meghatározott mértékkel megegyezően, az azt követő negyedévekben a tárgyévet megelőző naptári év auditált éves beszámoló alapján kell teljesíteni. A tárgyév első két negyedévében ténylegesen be-, illetve kifizetett összeg és az auditált éves beszámoló alapján erre az időszakra meghatározott összeg különbsége a tárgyév harmadik negyedévében esedékes be- és kifizetésekben kerül elszámolásra.
(6) A távközlési szolgáltatók összekapcsolási kiadásokkal, illetőleg célzott díjcsomagok alapján nyújtott egyetemes szolgáltatásból származó árbevétellel csökkentett – távközlési szolgáltatásból származó –, a postai szolgáltatók nem egyetemes szolgáltatási körben nyújtott postai szolgáltatásból származó éves értékesítési nettó árbevételük – a finanszírozási szükséglet alapján – jogszabályban meghatározott mértékét kötelesek az Alap javára befizetni.
(7) Az Alap bevétele kizárólag az egyetemes szolgáltatás támogatására, illetve piacelhagyás következtében átmeneti intézkedésekhez szükséges rendkívüli kiadások és az Alap működését szolgáló költségek fedezetére fordítható, más célra nem használható fel.”
Az Eht., az indítvány elbírálásakor hatályos, támadott rendelkezése szerint:
„122. § (6) Az elektronikus hírközlési szolgáltatók – az alkalmazott technológiától függetlenül – a telefonszolgáltatás, az egyetemes szolgáltatás keretében nyújtott telefonszolgáltatás igénybevételével nyújtott internetszolgáltatás és az ehhez kapcsolódó kiegészítő szolgáltatások nyújtásából származó – külön jogszabályban meghatározott – éves értékesítési nettó árbevételüknek a finanszírozási szükséglet alapján külön jogszabály szerint a hatóság által meghatározott mértékét kötelesek a Kassza javára befizetni. A befizetés összege nem haladhatja meg a befizetést teljesítő éves értékesítési nettó árbevételének 0,5 százalékát. Nem kötelesek a Kassza javára befizetést teljesíteni azon szolgáltatók, amelyeknek az ily módon számított árbevétele nem éri el a miniszter által rendeletben megállapított éves mértéket, valamint azok a jogelőd nélkül alakult gazdasági társaságok, amelyek alapításának időpontjától a fizetési kötelezettség megállapításának időpontjáig két év nem telt el.”
III.
Az indítványok megalapozatlanok.
Az egyetemes szolgáltatás jogintézményének célja annak biztosítása, hogy az ország területén bárhol, valamennyi felhasználó számára megfizethető ár ellenében legyen elérhető az alapvető elektronikus hírközlési szolgáltatások törvényben meghatározott köre, azaz a jogalkotó célja az esélyegyenlőség előmozdítása. Az Eht. az egyetemes szolgáltatás vonatkozásában az Európai Parlament és a Tanács az egyetemes szolgáltatásról és az elektronikus hírközlő hálózatokhoz és elektronikus hírközlési szolgáltatásokhoz kapcsolódó felhasználói jogokról szóló 2002. március 7-i 2002/22/EK irányelvvel (egyetemes szolgáltatási irányelv) összeegyeztethető szabályozásra törekedett.
Az indítványozók által vitatott konstrukció szerint az egyetemes szolgáltató az egyetemes szolgáltatás nyújtásából adódó – a kizárólag üzleti szempontok alkalmazása esetére becsült kiadásaihoz és bevételeihez képest méltánytalan többletterhet jelentő, indokolt és elismert – pénzügyi terhei mérséklésére támogatásra jogosult, mely nem haladhatja meg az egyetemes szolgáltatás nyújtásának nettó elkerülhető költségét. Az egyetemes szolgáltatás által okozott méltánytalan terhek kompenzálásáról a miniszter dönt; a kompenzáció forrása az Egyetemes Elektronikus Hírközlési Támogatási Kassza (a továbbiakban: Kassza), mely az elektronikus hírközlési szolgáltatók befizetéseiből gazdálkodik. A Kassza bevétele kizárólag az egyetemes szolgáltatás támogatására, illetve piacelhagyás következtében szükséges átmeneti intézkedések miatt felmerülő rendkívüli kiadások és a Kassza működését szolgáló költségek fedezetére fordítható, más célra nem használható fel.
Az indítványok elsősorban a Kassza finanszírozási szabályait vitatják, mely szerint az elektronikus hírközlési szolgáltatók éves értékesítési nettó árbevételük legfeljebb 0,5%-ában meghatározott befizetés teljesítésére kötelezettek. A befizetés konkrét mértékét a törvényi keretek között a Nemzeti Hírközlési Hatóság állapítja meg.
1. Az indítványozók álláspontja szerint a Kassza javára történő befizetés a közteherviselés körén kívül eső tulajdonelvonásnak, alkotmányellenes kisajátításnak minősül. Elismerve, hogy az egyetemes szolgáltatás közérdek, sérelmezik, hogy ennek forrását egy önkényesen kiválasztott magánvállalkozói körre terheli az állam.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a szolgáltatókat a Kassza javára terhelő befizetési kötelezettség az Alkotmány 70/I. §-a értelmében vett köztehernek minősül. Az Alkotmánybíróság a közteherviseléssel kapcsolatos alkotmányi rendelkezés érvényesülésének szempontjait eddig számos határozatában vizsgálta. Így az Alkotmánybíróság megállapította azt is, hogy noha az Alkotmány maga nem határozza meg a „közteher” fogalmát, kétségtelenül ide tartoznak az államháztartásról szóló törvény szerint mindazok az állam javára előírható befizetések, amelyek az állam gazdasági tevékenységének, intézményei működtetésének fedezetét szolgálják, vagyis amelyek az állam bevételi forrását jelentik (821/B/1990. AB határozat, ABH 1994, 481, 486.). Az Alkotmánybíróság az 586/B/1998. AB határozatában a biztosítókat terhelő tűzvédelmi hozzájárulást a közteherviselés szempontjából kifogásoló indítványokat elutasította (ABK 2006. június, 465, 467–468.).
Az Alkotmánybíróság a 37/1997. (VI. 11.) AB határozatában hangsúlyozta, hogy az Alkotmány közteherviselésre vonatkozó rendelkezése alapján az államnak széles jogosítványa van a tekintetben, hogy meghatározza az államot terhelő kötelezettségek pénzügyi forrásait. Kiemelte azt is, hogy az Alkotmány 70/I. §-ában megfogalmazott közterhekhez való hozzájárulás állampolgári kötelezettségétől különálló kérdés, hogy az állam a különböző típusú, jövedelemszerzés céljából létrejött vállalkozások működéséhez milyen adminisztratív vagy pénzügyi feltételeket, kötelezettséget ír elő. E problémakör az állami gazdaságpolitika és foglalkoztatáspolitika körébe tartozik (ABH 1997. 234, 239, 241.).
A 44/1997. (IX. 19.) AB határozat szerint: „Másutt ismételten leszögezte az Alkotmánybíróság, hogy az Alkotmány a közterhekhez való hozzájárulás tekintetében csak azt a követelményt támasztja a jogalkotóval szemben, hogy az adott fizetési kötelezettség feleljen meg az alanyi kötelezettek jövedelmi és vagyoni viszonyainak, vagyis álljon azokkal arányban (1558/B/1991. AB határozat ABH 1992, 506–507.). A jogalkotó tehát széles keretek között mérlegelhet a köztehermérték megállapításakor, szabadsága igen nagy abban a kérdésben is, hogy a közteherviselési kötelezettség kiindulópontjaként milyen gazdasági forrást választ ki, és ennek alapján mit jelöl ki a közteher tárgyának (620/B/1992. AB határozat, ABH 1994, 539, 541.). Az Alkotmány tehát nem azt határozza meg, hogy jövedelmet és vagyont kell, illetve lehet közteherviselési kötelezettség alapjává tenni, hanem azt írja elő, hogy a közterhek viselésének a jövedelmi és vagyoni viszonyokhoz igazodóan, arányosan kell megtörténnie (448/B/1994. AB határozat ABH 1994, 724, 726.).” [44/1997. (IX. 19.) AB határozat, ABH 1997, 304, 306–307.]
Az Eht. az egyetemes szolgáltatásból fakadó többlet költségeket az elektronikus hírközlési szolgáltatókra terheli, alapvetően árbevételük arányában osztva fel az egyetemes szolgáltatás terheit. Az, hogy az egyetemes szolgáltatás révén minél szélesebb legyen az elektronikus hírközléshez való hozzáférés, a szolgáltatóknak is érdeke. Nem tekinthető önkényesnek az a szabályozási mód, mely a sajátos, közérdeket is jelentő szolgáltatáshoz való hozzáférés bizonyos költségeit arra a szolgáltatói körre terheli, mely a minél szélesebb hozzáférés lehetséges előnyeit is élvezi. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság a Kasszába történő befizetésre kötelezettek körének meghatározását nem tekintette alkotmányellenesnek.
2. Az indítványozók álláspontja szerint a Kassza javára történő befizetési kötelezettség sérti a vállalkozás szabadságát, a gazdasági verseny szabadságát és a piacgazdaság elvét, mivel az állam által közcélúnak tekintett szolgáltatások veszteségét a nem-egyetemleges szolgáltatást végző szervezetek viselik, indokolatlan versenyelőnyhöz juttatva a támogatottakat, és indokolatlan versenyhátránnyal sújtva a befizetőket.
Az indítványozók szerint az egyetemes szolgáltatás révén olyan felhasználói kör is „megfizethető áron” igénybe tudja venni az alapvető elektronikus hírközlési szolgáltatásokat, mely egyébként szociális helyzete miatt ezekhez nem férne hozzá. Az egyetemes szolgáltató ugyanakkor a Kasszától csak a szolgáltatás nyújtásából adódó méltánytalan, indokolt és elismert pénzügyi terheinek mérséklésére tarthat igényt, és a támogatás nem haladhatja meg a szolgáltatás nyújtásának nettó elkerülhető költségét [Eht. 121. § (1) bekezdés]. A támogatást igénybe vevő egyetemes szolgáltató az egyetemes szolgáltatás költségeiről auditált kimutatást készíttet független könyvvizsgálóval, és ezt a miniszter közzéteszi [Eht. 121. § (2) bekezdés]. A törvényi előírások szerint tehát a Kassza nem versenyelőnyhöz juttatja az egyetemes szolgáltatót, hanem az egyetemes szolgáltató többlet-terheit csökkenti.
A piacgazdaság és a gazdasági verseny szabadságának átfogó értelmezését végezte el a 21/1994. (IV. 16.) AB határozat: „A piacgazdaság közvetlen jellemzőjeként az Alkotmány csak annyit tartalmaz, hogy benne a köztulajdon és magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül. Az Alkotmány egyébként nem kötelezi el magát a piacgazdaság semmilyen tartalmi modellje mellett. Az Alkotmánybíróság a 33/1993. (V. 28.) AB határozat indokolásában kifejtette, hogy az Alkotmány – a piacgazdaság deklarálásán túl – gazdaságpolitikailag semleges. Az Alkotmányból az állami beavatkozás nagysága, ereje, még kevésbé annak tilalma közvetlenül nem vezethető le. (ABK 1993. május, 239.) Az Alkotmánybíróság ezért elvontan, általános ismérvvel csak a szélső esetekre korlátozottan határozhatja meg az »állami beavatkozás« kritikus nagyságát, amelynek túllépése már – a piacgazdaság sérelme miatt – alkotmányellenes. Az a beavatkozás minősíthető így, amely fogalmilag és nyilvánvalóan kizárná a piacgazdaság létét; például az általános államosítás és a szigorú tervgazdálkodás bevezetése. A »piacgazdaság« ugyanezen korlátok között jön számításba a »gazdasági rendszert« leíró, illetve meghatározó jogok és intézmények értelmezésénél is. Ezek: a tulajdonhoz való jog, a köztulajdon és magántulajdon egyenlősége; a vállalkozás joga, a versenyszabadság; az állami tulajdon; az állami vállalatok és a szövetkezetek, illetve az önkormányzatok tulajdoni önállósága – a munkához és a foglalkozásválasztáshoz való jog; az érdekvédelmi szervezkedés joga; a szabad mozgáshoz és letelepedéshez való jog – végül a diszkrimináció tilalma és végső esetre az emberi méltósághoz való jogból levezetett általános személyiségi jog (9–14., 70/B., 70/C., 58., 70/A., 54. §). Mindez nem zárja ki, hogy a piacgazdaság mint alkotmányos feladat éppen a korábbi rendszerből fennmaradt, vele összeegyeztethetetlen intézmények lebontásának alkotmányossági értékelésekor szerepet játsszon. (Lásd például a kárpótlási ügyeket.) Az ilyen szélső eseteken túl azonban a „piacgazdaság” irreleváns minden alkotmányossági vizsgálatnál. A piacgazdasághoz senkinek sincs joga, vagyis nem minősíthető alapjogként; a piacgazdaság sérelmére hivatkozva semmilyen alapjog sérelmének alkotmányellenessége nem dönthető el. (...) Igaz, hogy a szabad piac korlátozásainak is a szabad piac fenntartását kell szolgálniuk, de egyrészt nincs alkotmányos ismérv arra, hogy mikor fordul e cél visszájára, másrészt – és főleg – az adott gazdaságpolitika szerint más-más az ideális piaci szabadság, s a törvényhozó elképzelését erről az Alkotmánybíróság nem helyettesítheti a sajátjával. (Abban a kérdésben érvényesítheti az Alkotmánybíróság saját véleményét, hogy mi teszi a piacgazdaságot végképp lehetetlenné.) Végül pedig alkotmányos lehet a piac korlátozása a piac szabadságától teljesen független alapjogok és alkotmányos érdekek miatt is: például környezetvédelmi, egészségügyi vagy éppen honvédelmi okokból. Ugyanakkor e tétel megfordítva is igaz: alkotmányellenes lehet a piacnak – a piac szabadságától ugyancsak teljesen független – olyan korlátozása, amely valamely alapjogot sért. A piacgazdasággal mint alkotmányos feladattal és mint a gazdasági rend alkotmányos jellemzőjével kapcsolatban egyetlen, de lényeges szempontból hasonló a helyzet, mint a jogállamisággal: az Alkotmány hatálybalépésével a piacgazdaság alkotmányjogilag ténnyé vált és program maradt. Ténnyé vált, amennyiben az Alkotmány erejénél fogva hatályosultak mindazon jogok és intézmények, amelyek a piacgazdaság működéséhez szükségesek: az (egyenlően védett) tulajdon, a vállalkozás joga stb. (...) »A gazdasági verseny szabadsága« szintén nem alapjog, hanem a piacgazdaság olyan feltétele, amelynek meglétét és működését biztosítani az Alkotmány 9. § (2) bekezdése értelmében az államnak is feladata. A versenyszabadság állami »elismerése és támogatása« megköveteli a vállalkozáshoz való jog és a piacgazdasághoz szükséges többi – az 1. pontban felsorolt – alapjog objektív, intézményvédelmi oldalának kiépítését. Elsősorban ezeknek az alapjogoknak az érvényesítése és védelme által valósul meg a szabad verseny, amelynek – a piacgazdasághoz hasonlóan – külön alkotmányossági mércéje nincs.” (ABH 1994, 117, 119–120.) Így a piacgazdaság és a gazdasági verseny szabadságának elvének megsértését az Alkotmánybíróság csak szélsőséges, kritikus esetben állapíthatná meg. Az egyetemes szolgáltatás, illetve a hozzá kapcsolódó finanszírozási konstrukció nyilvánvalóan nem valósít meg ilyen, szélsőséges helyzetet.
A vállalkozás szabadsága azonban valódi alapjog. Az 54/1993. (X. 13.) AB határozat szerint „a vállalkozás joga a foglalkozás szabad megválasztásához való alkotmányos alapjog [70/B. § (1) bekezdés] egyik aspektusa, annak egyik, a különös szintjén történő megfogalmazása”. „Senkinek nincs alanyi joga meghatározott foglalkozással kapcsolatos vállalkozás, sem pedig ennek adott vállalkozási jogi formában való gyakorlásához. A vállalkozás joga annyit jelent – de annyit alkotmányos követelményként feltétlenül – hogy az állam ne akadályozza meg, ne tegye lehetetlenné a vállalkozóvá válást.” (ABH 1993, 340,341.) A fentiekre tekintettel adott esetben a vállalkozás szabadságának joga nem sérül.
3. Az indítványozók álláspontja szerint önkényes megkülönböztetésnek minősül az, hogy a befizetési kötelezettséggel egyes vállalkozásokat csak kötelezettségek terhelnek, míg más, egyetemes szolgáltatást nyújtó vállalkozások indokolatlan kedvezményekben részesülnek.
Az Eht. vonatkozó rendelkezései szerint a csak a miniszter által meghatározott minimális árbevételnél kisebb árbevételű szolgáltatók, valamint a piacra újonnan belépő szolgáltatók mentesek a Kassza javára történő befizetés kötelezettsége alól. Az egyetemes szolgáltatást nyújtó szolgáltatót más szolgáltatókhoz hasonlóan befizetési kötelezettség terheli, csupán többlet-terhei mérséklésére tarthat igényt. A befizetési kötelezettség tekintetében tehát nincs különbség az egyetemes szolgáltatók és az elektronikus hírközlési piac más szereplői között.
Az Alkotmánybíróság már a 9/1990. (IV. 25.) AB határozatában rögzítette: a diszkrimináció tilalma nem jelenti azt, hogy minden megkülönböztetés tilos, a tilalom arra vonatkozik, hogy a jognak mindenkit egyenlőként, az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételével kell kezelnie (ABH 1990, 46, 48.). A 21/1990. (X. 4.) AB határozatában (ABH 1990, 73, 78.) az Alkotmánybíróság azt is kimondta, hogy a megkülönböztetés tilalmába ütközik az, ha az adott szabályozási koncepción belül eltérő szabályozás vonatkozik valamely csoportra, kivéve, ha az eltérésnek alkotmányos indoka van. A diszkrimináció vizsgálatánál tehát központi elem annak megállapítása, hogy a szabályozási koncepció szempontjából kiket kell egy csoportba tartozónak tekinteni [49/1991. (IX. 27.) AB határozat, ABH 1991, 246, 249.]. Adott esetben az egyetemes szolgáltatást nyújtók, és az ilyen szolgáltatást nem nyújtó szolgáltatók külön csoportot képeznek a Kassza részéről nyújtott támogatások vonatkozásában, így közöttük a hátrányos megkülönböztetés kérdése nem vizsgálható: nem minősül hátrányos megkülönböztetésnek az, hogy azon szolgáltatók, melyek egyetemes szolgáltatást nem nyújtanak, nem részesülnek a Kassza által kifejezetten az egyetemes szolgáltatás máshonnan meg nem térülő többlet-költségeinek fedezésére nyújtott támogatásból. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság az Alkotmány 70/A. §-a vonatkozásában az indítványt elutasította.
4. A jogszabályi változások nyomán a jogbiztonság szempontjából érdemben elbírálható az indítványozó azon álláspontja, mely szerint az Eht. 122. § (6) bekezdésében szereplő kitétel, mely szerint a befizetési kötelezettség a törvényi keretek között a „finanszírozási szükséglet alapján” kerül meghatározásra, jogbizonytalanságot okoz, mivel a vállalkozók egy évre sem láthatják előre azt, hogy mekkora veszteség finanszírozására fogják őket kötelezni.
Az Eht. 122. § (6) bekezdésében új elem, hogy a befizetés összege nem haladhatja meg az adott szolgáltató éves értékesítési nettó árbevételének 0,5 százalékát. E rendelkezés biztosítja azt, hogy az egyetemes szolgáltatás esetlegesen megugró finanszírozási szükséglete se hozza a piaci viszonyokat egyébként jól ismerő, a piaci ingadozások kezeléséhez szokott szolgáltatókat váratlan, nem tervezhető helyzetbe. A szabályozás tehát nem tartalmaz olyan bizonytalanságot, ami az Alkotmány 2. § (1) bekezdését sértené.
5. Az egyik indítványozó álláspontja szerint azzal, hogy a befizetési kötelezettség az árbevétel arányában keletkezik, a konstrukció sérti a közteherviselés elvét, mivel ennek se a jövedelmi, se a vagyoni viszonyokhoz nincs köze.
Az Alkotmánybíróság a szintén árbevétel alapján meghatározott mértékű helyi iparűzési adóval kapcsolatban nem találta az Alkotmány 70/I. §-át sértőnek az árbevétel alapján történő adóztatást. „Az Alkotmány 70/I. §-a, az Alkotmánybíróság gyakorlata értelmében, nem zárja ki azt, hogy a jövedelem adók mellett az állam más típusú fizetési kötelezettséget (pl. forgalmi vagy vagyonadók, illeték, vám, járulék, hozzájárulás, bírság, díj stb.) is előírjon. A közterhekhez való hozzájárulás módját és mértékét az adókról, az illetékekről, a vámokról stb. szóló törvények állapítják meg [61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992. 280, 281.]. Az Alkotmány 70/I. §-ából nem következik az, hogy (adó)fizetési kötelezettséget (ezek között az iparűzési adót) a jövedelem adók szempontjából veszteségesnek tekintendő vállalkozásoknak előírni nem lehet.” (122/B/1996. AB határozat, ABH 2002, 737, 746.) Adott esetben befizetési kötelezettség egy körülhatárolható, sajátos tevékenységet folytató alanyi kört terhel. Az adott körben az, hogy a jogalkotó a befizetési kötelezettséget e sajátos tevékenység nettó árbevételéhez kötötte, a közteherviselés elve alapján nem kifogásolható.
6. Az indítványozók álláspontja szerint az Eht. 122. § (6) bekezdésében adott rendeletalkotási felhatalmazások alkotmányellenesek, mivel olyan alapvető fontosságú kérdésekben adnak rendeletalkotási felhatalmazást, melyek alapjogokat érintenek-korlátoznak.
Az Eht. kifogásolt rendelkezésében a miniszter számára adott rendeletalkotási felhatalmazás egyrészt az érintett szolgáltatók árbevétele számítási módjának meghatározására, másrészt azon minimális árbevétel meghatározására irányul, amely alatt a szabályozási körbe tartozó szolgáltatók nem kötelesek befizetést teljesíteni. E kérdések végrehajtási, technikai jellegűek, nem érintenek alapjogokat, így az Alkotmánybíróság az indítványokat ebben a vonatkozásban is elutasította.
IV.
Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint hatályban nem lévő jogszabály alkotmányellenességének vizsgálatára csak kivételesen, az Abtv. 38. §-ának (1) bekezdése szerinti bírói kezdeményezés és a 48. §-ában szabályozott alkotmányjogi panasz alapján kerülhet sor. Az indítványok, melyek a támadott rendelkezések visszamenőleges hatályú megsemmisítését kérik, nem az Abtv. 38. § (1) bekezdése vagy 48. §-a szerinti kérelmet tartalmaznak. Az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, módosított és egységes szerkezetbe foglalt 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat (a továbbiakban: Ügyrend) 31. § a) pontja értelmében az Alkotmánybíróság az eljárást megszünteti, ha az indítvány benyújtása után a vizsgálat alá vont jogszabály hatályát vesztette, és ezzel az indítvány tárgytalanná vált. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság a Ht., az R1 és az R2 alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára és megsemmisítésére irányuló indítványok tárgyában az eljárást megszüntette.
V.
Az egyik indítványozó kérte azt is, hogy az Alkotmánybíróság az egyetemes távközlési szolgáltató kijelölése miniszteri gyakorlatának az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe ütközését állapítsa meg. Miniszteri gyakorlat vizsgálatára az Alkotmánybíróságnak sem az Abtv., sem más jogszabály nem ad hatáskört. Így az Alkotmánybíróság ezt az indítványt – az Ügyrend 29. § b) pontjára tekintettel – érdemi vizsgálat nélkül visszautasította.
Budapest, 2006. december 19.
Dr. Bihari Mihály s. k.,
Az Alkotmánybíróság elnöke
Dr. Balogh Elemér s. k., Dr. Bragyova András s. k.,
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Erdei Árpád s. k., Dr. Harmathy Attila s. k.,
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Holló András s. k., Dr. Kiss László s. k.,
alkotmánybíró alkotmánybíró
Dr. Kovács Péter s. k., Dr. Paczolay Péter s. k.,
alkotmánybíró előadó alkotmánybíró
*
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás