BK BH 2003/227
BK BH 2003/227
2003.06.01.
I. Másnak a személyi szabadságától való jogtalan megfosztása esetében az emberrablást a terrorcselekménytől a követelés címzettje határolja el;
terrorcselekményt és nem emberrablást valósít meg, aki a sértett szabadon bocsátását a rendőrséghez intézett követelés teljesítésétől teszi függővé [Btk. 175/A. § (1) bek., 261. § (1) bek.].
II. A terrorcselekménynek a korlátlan enyhítést lehetővé tevő ,,abbahagyása'' nem azonos a kísérlettől való önkéntes elállással, mivel megállapíthatóságához nem szükséges a bűncselekmény kísérleti stádiumban való félbeszakadása, illetve az elkövető önkéntessége;
a korlátlan enyhítés feltételeinek a megvalósulásához elegendő a cselekménynek a súlyos következmények bekövetkezése előtt, bárminemű indíték hatására történő abbahagyása [Btk. 17. § (3) bek., 261. § (5) bek.].
Az elsőfokú bíróság a 2002. február 21. napján kelt ítéletében a vádlott bűnösségét terrorcselekmény bűntettében állapította meg, ezért 6 év 6 hónapi fegyházbüntetésre és 6 évre a közügyektől eltiltásra ítélte.
Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás szerint a vádlott nőtlen, egy kiskorú gyermek eltartásáról gondoskodik. A vádlott munkahellyel, legális jövedelemmel nem rendelkezik. Az általános iskola 8 osztályának elvégzését követően szakmunkásképző iskolát végzett; szakács, felszolgáló képesítéssel rendelkezik. Az 1998. február 13. napján jogerős ítélettel bűnsegédként elkövetett lopás vétségének kísérlete miatt 14 000 forint pénzbüntetésre ítélték.
A vádlott sem a cselekmény elkövetésekor, sem azt követően nem szenvedett elmebetegségben, gyengeelméjűségben, tudatzavarban, vagy szellemi leépülésben. A vádlottnál jelentős mértékű, az egész személyiségét átszövő infantilis pseudologizáló fantáziadús, megalomán, énközpontú személyiségzavar állapítható meg, amely motiválja cselekedetét, illetőleg cselekedetei következményeinek a vállalását. Nárcisztikus személyiségzavara olyan magatartásformákkal jár, melyeknek célja személyiségének színpadias beállítottsága, manipulatív pózok gyakorlása, figyelemfelhívás, tetszelgés. A vádlott személyiségzavara a beszámítási képességét nem érintette, és nem érinti, ugyanakkor a cselekmény kialakulását elősegíthette.
2000. októberében a vádlott közölte a rendőrség nyomozóival, hogy mint zsoldos egy társával főbe lőtt két ismeretlen állampolgárságú férfit, akiket azután elástak. A vádlott nyilatkozata alapján a rendőrség intézkedett a holttestek felkutatására, amely azonban nem vezetett eredményre. A vádlott ezen túlmenően más élet elleni bűncselekmények elkövetéséről is beszámolt, melyekkel kapcsolatban bizonyítékokat is becsatolt, ezekről azonban kiderült, hogy nem létezőek. Az eljárás során meghallgatásait követően a vádlott szabadon távozott a rendőrségről.
A vádlott úgy ítélte meg, hogy a rendőrség az ő szavahihetőségét vonta kétségbe, ezért úgy döntött, mindent megtesz annak érdekében, hogy a rendőrhatóság az ő elképzelései szerint foglalkozzék az általa elmondottakkal. Ennek érdekében 2000. október 21-én a délutáni órákban a vele szemben elhaladó K. L.-né és K. L. után fordulva, minden előzmény nélkül megszólította K. L.-t azzal a kijelentéssel, hogy ,,te csöves vagy''. K. L. erre nemmel válaszolt, a vádlott azonban arcul ütötte K. L.-t, aki az ütéstől a földre került. A vádlott ekkor megfogta a sértettet, átkarolta, majd a nála levő kést a jobb kezébe fogva oly módon, hogy annak pengéje a kisujjnál hagyta el a tenyerét, a sértett nyakához szorította. A vádlott ezután a valamivel távolabb álló K. L.-nét felszólította, hogy hívja ki a rendőrséget, különben megöli K. L.-t. K. L.-né felmérve a helyzetet látta, hogy a férjén nem tud segíteni, de megpróbálta a vádlottat kérlelni, hogy engedje el a férjét, erre azonban a vádlott nem volt hajlandó.
K. L.-né végül a férjét hátrahagyva, elindult a rendőrségre. K. L.-né részben az átélt izgalmak, részben a helyismeret hiánya okán hosszabb ideig kereste a rendőrkapitányságot. Miután megtalálta a rendőrőrs épületét, az ott szolgálatot teljesítő ügyeletessel közölte a történteket, majd visszaindult a helyszínre. Mire ő visszaért, addigra egyes rendőri egységek már a helyszínen tartózkodtak, és sorban érkeztek a további különböző alegységektől odavezényelt egységek.
A vádlott ezen idő alatt mindvégig fogva tartotta a sértettet, aki a térdelő vádlott előtt ült kisterpesz ülésben. A vádlott hátát egy fának támasztva hátulról balkézzel átkarolva tartotta őt, kését jobb kezében fogva a kés hegyét a nyaka jobb oldalának szegezte.
Tekintettel arra, hogy hosszabb idő telt el K. L.-né távozását követően, a vádlott és K. L. beszélgetni kezdtek. K. L. cigarettát kért a vádlottól, aki adott is neki, és megengedte, hogy a cigarettáját elszívja. Eközben azonban helyzetük nem változott, a vádlott nem engedte el a sértettet, a fenyegetettség folyamatos volt. K. L. folyamatosan megpróbálta magát ,,kibeszélni'' ebből a szituációból, azonban a vádlott többször is felhívta a figyelmét, hogy ne sokat beszéljen, mert a vége még az lesz, hogy megöli, és nem várja meg ameddig a rendőrök odaérnek.
A rendőri erők helyszínre érkezésekor a vádlott azzal a követeléssel állt elő, hogy Cs. főhadnagyot hívják azonnal a helyszínre. Közölte egyben azt is, hogy ha 20 percen belül nem érkezik a helyszínre Cs. főhadnagy, akkor elvágja a túszul ejtett K. L. nyakát. A helyszínre érkezett rendőrök megpróbáltak fokozatosan közelebb kerülni a vádlotthoz annak érdekében, hogy K. L.-t kiszabadíthassák. Erre azonban a vádlott határozottan felszólította őket, hogy maradjanak a helyükön, mert ha tovább közelítenek, akkor megöli a túszként fogva tartott sértettet. A rendőri intézkedést nehezítette, hogy a vádlott a hátát a fának támasztva, a sértettet maga előtt pajzsként tartva, kis támadási felületet hagyva igen nehezen támadható helyzetet foglalt el.
K. L. látva a rendőrök közeledését mozogni próbált, megpróbálta magát a szorításból kimenteni, próbált a vádlott szorításából kifordulni, aminek következtében sikerült a vádlottat kibillenteni abból a stabil rögzítő helyzetből, amiben addig volt, és egyben lehetőséget biztosított arra, hogy a helyszínen levő rendőrök ténylegesen akcióba tudjanak lendülni. Eközben a vádlott észlelve a rendőrök távolságcsökkentését és a sértett menekülési kísérletét, azt kiabálta, ,,ha ez kell nektek, akkor megölöm'', a késen fogást váltott, és több esetben a közben a fogásából kimozduló sértett felé szúrt. A sértett menekülés közben hátranyúlva belekapott a vádlott késébe, amitől a bal kéz mutatóujj közép percén 2 cm-es metszett sebzést szenvedett el, míg a vádlott szurkálásai eredményeként a jobb arcfelén 3 cm-es metszett sebzés keletkezett. Ezek a sérülések 8 napon belül gyógyulóak voltak.
Az egyik rendőr felszólította a vádlottat, hogy a kését dobja el, miközben a rendőrök folyamatosan haladtak a vádlott felé. A vádlott látva, hogy a sértett lényegében kikerült a hatalma alól, a rendőrök pedig ennek következtében szabadon támadhatták, felfogta, hogy a további ellenállás teljesen értelmetlen, eldobta a kést és ,,megadom magam'' felkiáltással feltette a kezét. Az odaérkező rendőrök parancsait ellenállás nélkül végrehajtotta; a rendőrök őt megbilincselték, majd előállították.
Az ítélet ellen a vádlott és a védője – a tényállás és a jogi minősítés téves voltát sérelmezve – enyhítésért jelentettek be fellebbezést. Az ügyész a határozatot tudomásul vette.
A legfőbb ügyész az ítélet helybenhagyását indítványozta.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú ítélet felülbírálata során megállapította, hogy az elsőfokú bíróság a vád tárgyává tett tények teljes körű felderítése érdekében – a perjogi szabályok betartása mellett – megvizsgálta és értékelte a releváns bizonyítékokat, logikailag kifogástalan mérlegelése eredményeképpen az ítélet tényállása alapvetően megalapozott.
Indokolt aggályokat támasztott azonban a védő a vádlottnak felrótt szúró mozdulat és az annak következményeit érintő tények megállapítását illetően. Ilyen – egyértelműen a sértettre irányított – szúrásról a vádlott, a sértett és a helyszínen intézkedő rendőrök nem számoltak be. A vallomások alapján a vádlott ,,szurkálása'' sem volt megállapítható. A sértett metszett kézsebzése – előadásából kitűnően – a vádlott fogásából való kiszabadulásakor keletkezhetett, az arcán levő sebzésére egyértelmű magyarázattal nem szolgált. A különböző távolságokból figyelő rendőrök e kérdésben nem tettek egybehangzó és határozott vallomást. Az elsőfokú ítélet az e tények bizonyítása körében jelentkező ellentmondásokkal nem foglalkozott, részben iratellenes ténymegállapításai tehát nem mérlegelésen alapultak. Erre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a vádlott szúró mozdulataival összefüggő ténymegállapításokat az ítéletből kirekesztette.
A tényállás pontosítása érdekében azonban kiegészítette az ítéleti megállapításokat azzal, hogy a sértett a rendőrök tettleges közbeavatkozása nélkül, azt megelőzően szabadította ki magát a vádlott fogásából. Ennek során – pontosan nem tisztázott körülmények között – a vádlott kezében tartott éles kés metszett sebzéseket okozott rajta [Be. 258. § (1) bekezdés a) pont].
Az ekként helyesbített tényállásból az elsőfokú bíróság okszerűen következett a vádlott bűnössége, és a cselekményeit törvényesen minősítette.
A terrorcselekménnyel elkövetett bűntett anyagi jogi értékelését illetően a Legfelsőbb Bíróság – a védő fellebbezési érveivel szemben – az ítéleti indokokkal egyetértett. A védő fellebbezésének elsődleges anyagi jogi érvelése szerint ugyanis a terhelt cselekménye helyesen a Btk. 175/A. §-ának (1) bekezdése szerinti emberrablás bűntettének minősül. Ez a jogi álláspont téves.
A Btk. 261. §-ának (1) bekezdése az irányadó törvényi tényállás szerint a terrorcselekmény bűntette megvalósításához az elkövető részéről társadalmi vagy állami szervhez intézett követelés hangoztatása, érvényre juttatása szükséges, és nem kétséges, hogy e körben feltételként a rendőrség bizonyos intézkedéseinek kikövetelése vagy a rendőri állományhoz tartozó személy magatartásának ultimátumszerű kikényszerítése tényállásszerű.
A Btk. 175/A. §-ának (1) bekezdése szerinti emberrablás bűntettét a Btk. 261. §-ának (1) bekezdése szerinti terrorcselekménytől – más természetes személy szabadságától megfosztása esetében – a támasztott követelés címzettje határolja el. A megalapozottsága folytán a másodfokú eljárásban irányadó tényállás szerint pedig a vádlott a rendőri szervekhez intézett követelés teljesítésétől tette függővé a hatalmában tartott és élet kioltását kilátásba helyező fenyegetéssel is veszélyeztetett sértett szabadon bocsátását.
A vádlott cselekményének mozzanatait tekintve a terrorcselekménnyel elkövetett bűntett minden tényállási eleme megvalósult, így – ellentétben a védői érvekkel – a cselekmény emberrablás bűntetteként való értékelése – az elhatárolás helyes jogértelmezésének érveit figyelembe véve – kizárt.
A védelem további – a Btk. 261. §-a (5) bekezdésének alkalmazására vonatkozó – indokait tekintve elöljáróban kiemelendő, hogy a bűntett a követelés rendőrséghez intézésével befejeződött. Ennek megtörténtéig a vádlott magatartása mindvégig a jogellenes, büntetőjogilag tilalmazott helyzet fenntartására irányult, és e helyzet folytán szóba sem kerülhet, hogy tettét a vádlott ,,abbahagyta'' volna. A sértett szabadulása (tehát a terrorcselekmény befejezése) után a vádlott a fellépő rendőri túlerővel szemben megadta magát.
A Btk. 261. §-ának (5) bekezdésében foglalt korlátlan enyhítés alkalmazásának kizárt voltát illetően a Legfelsőbb Bíróság lényegében egyetértett az elsőfokú ítélet álláspontjával, bár ennek jogi indokai nem mindenben helytállóak. Az ítélet indokolásából kitűnően ugyanis a cselekmény befejezését (már a túsz kiszabadulását követően) a vádlott késének eldobása jelentette, ám minthogy ez a rendőri fellépéssel összefüggő, reménytelen helyzetből adódott, – a korlátlan enyhítés speciális feltétele nem valósult meg.
Az elsőfokú bíróság jogértelmezése e vonatkozásban valójában a Btk. 17. §-ának (3) bekezdésében meghatározott önkéntes elállás fogalmi körével teremt összefüggést, jóllehet a Btk. 261. §-ának (5) bekezdésében meghatározott speciális enyhítési lehetőség feltételként sem a bűntett kísérleti stádiumban történő félbeszakadását, sem az elkövető önkéntességét (a bűncselekmény minden külső befolyástól mentes félbeszakítását) nem írja elő. Nincs tehát semmiféle jelentősége annak, ha a terrorcselekmény elkövetője jelentős túlerő, fenyegető rendőri fellépés vagy más külső hatás következtében szakítja félbe tettét: az elállásnak nem kell a Btk. 17. §-ának (3) bekezdésében meghatározott önkéntesség jegyeit viselnie. A speciális korlátlan enyhítés feltételei a bűncselekmény befejezését követően, az abból származó cselekmény súlyos következményt megelőzően valósulhat meg a befejezés utáni jogellenes helyzet fenntartására irányuló magatartás.
A terrorcselekmény – jellegénél fogva – rendszerint többmozzanatú, sőt elhúzódó elkövetési módot feltételez, és ennek a súlyos következmények bekövetkezése előtt az elkövető részéről történő bárminemű indíték hatására történő ,,abbahagyása'' elégséges a korlátlan enyhítés feltételeinek a megvalósulásához. (Bár az ügy szempontjából nincs jelentősége, a jogértelmezés teljessége érdekében megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság, hogy a törvényszövegben megjelölt ,,súlyos következmény'' nem azonos a túszejtés folytán kialakult, és egyébként valóban súlyos helyzettel, hanem az elkövető jogellenes követelésének teljesítéséhez vagy a teljesítés megtagadása folytán a fenyegetés beváltásához kapcsolódik).
Az adott ügyben a vádlott cselekményét nem hagyta abba, túszát mindaddig fogva tartotta, míg az kezei közül erőszak kifejtésével ki nem szabadult. A sértett kiszabadulásával – amely a vádlott akaratával ellentétben, a rendőri fellépés hatására módosult helyzetben sikerült – a bűntett folytatása a vádlottól függetlenül abbamaradt. Ennek folytán nincs szó arról, hogy – akár önként, akár a rendőri fellépés hatására – a vádlott a cselekményét abbahagyta volna.
A Btk. 261. §-ának (5) bekezdésében feltételként meghatározott elkövetői magatartás megállapítására a cselekmény történeti tényállása nem alkalmas, a büntetés korlátlan enyhítésének a lehetősége tehát kizárt.
A büntetéskiszabás körülményeit tekintetbe véve a Legfelsőbb Bíróság egyetértett az elsőfokú ítéletben meghatározott szankció – a fő- és mellékbüntetés – mértékével. Mindenekelőtt kiemelkedő súllyal esett latba a terrorcselekménnyel elkövetett bűntett rendkívüli társadalmi veszélyessége, tárgyi súlya. Nem volt értékelhető a tett tényleges motivációja, minthogy a vádlott cselekményére semmiféle ésszerű, illetve megérthető magyarázattal nem szolgált, és így az lényegében tisztázatlan maradt. Ez a körülmény a büntetés kiszabása kapcsán az elkövető személyiségének megítélését nehezíti ugyan, adott ügyben azonban a cselekmény gátlástalan, durva és kitartó elkövetése – a vádlott indítékainak ismerete nélkül is – megalapozta a büntetés meghatározását. A terrorcselekmények szaporodása, a vétlen, ártatlan áldozatok túszul ejtése a közbiztonságot az állampolgári biztonságérzet veszélyeztetésével, gyengítésével rontja, és ez a konkrét cselekmény elbírálásában, a jogkövetkezmények súlyának meghatározásában alapvető szempontként jelentkezett. Az ilyen típusú bűncselekmények esetében a magatartás absztrakt és konkrét társadalmi veszélyességénél fogva az elkövető egyéni motivációjának a jelentősége alig értékelhetően csekély.
Minderre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta azzal, hogy a bűncselekmény helyes elnevezése: terrorcselekménnyel elkövetett bűntett (BK 1. sz. állásfoglalás). (Legf. Bír. Bf.I.1659/2002. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás