32/2003. (VI. 4.) AB határozat
32/2003. (VI. 4.) AB határozat1
2003.06.04.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 57. § (1) bekezdése és 60. § (3) bekezdése alapján megállapítja, hogy a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény 15. § (1) és (2) bekezdésének alkalmazása során alkotmányos követelmény, hogy egyház és vele jogviszonyban álló személyek közötti, állami jogszabályokon alapuló jogviszonyokból eredő jogvitákat az állami bíróságok érdemben elbírálják.
2. Az Alkotmánybíróság a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény 15. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására irányuló alkotmányjogi panaszt elutasítja.
3. Az Alkotmánybíróság a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény 15. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
Az indítványozó alkotmányjogi panaszt terjesztett az Alkotmánybíróság elé.
1. Az indítványban foglaltak, valamint az indítványozó által becsatolt iratok alapján a következők állapíthatók meg:
1.1. Az indítványozó a Magyarországi Református Egyház (a továbbiakban: Egyház) szolgálatában állt a Debreceni Református Teológiai Akadémia – később Debreceni Református Hittudományi Egyetem – (a továbbiakban: Egyetem) tanszékvezető tanáraként. A hallgatók kezdeményezését tudomásul véve, 1995. április 14-én – feltételek tűzése mellett – az indítványozó elfogadta az Egyház püspöke által tett, a nyugdíjaztatására irányuló ajánlatot. Ezt követően maga ellen fegyelmi eljárás lefolytatását kérte, s egyben a nyugdíjaztatásával kapcsolatos jognyilatkozatát is megtámadta. Az Egyház Zsinati Bíróságának elnöksége 2/1995. Bír. számú határozatában az indítványozót írásbeli megintésben részesítette, s megállapította, hogy az eljárás során nem merült fel olyan bizonyíték, amely a saját – nyugdíjaztatására vonatkozó – jognyilatkozata visszavonásának vagy megtámadásának alapjául szolgálhatna. A Zsinati Bíróság nem találta megalapozottnak az indítványozó jövedelemveszteségével kapcsolatos kárigényét sem. Ezen határozat ellen az indítványozó részéről benyújtott panaszt az Egyház Zsinatának elnöksége – az írásbeli megintésre vonatkozó kitétel kivételével – elutasította.
1.2. Az indítványozó a Debreceni Városi Bíróságon kártérítési pert indított a Tiszántúli Református Egyházkerület (a továbbiakban: Egyházkerület) mint I. rendű és az Egyetem mint II. rendű alperes ellen. A felperes indítványozó keresetében annak megállapítását kérte, hogy az Egyházkerület püspökével kötött, a nyugdíjazásával kapcsolatos megállapodás az általa tűzött feltételek mellett érvényesen létrejött, azonban az alperesek szerződésszegése miatt annak teljesítésére nem került sor. Az indítványozó kérelmet terjesztett elő továbbá az alperesek vagyoni és nem vagyoni kártérítési felelősségének megállapítása iránt is.
Az alperesek ellenkérelmükben a per megszüntetését kérték, mivel szerintük a jogvita elbírálása nem tartozott az állami bíróság hatáskörébe.
A Debreceni Városi Bíróság 7.P.21.766/1997/5. számon meghozott ítéletével a felperes indítványozó keresetét elutasította. Az első fokon eljáró bíróság az 1997. július 3-án kelt ítélet indokolásában kifejtette: keresetében a felperes követelése jogalapjaként az egyházi ,,jogszabályokat'' jelölte meg. A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ltv.) 15. § (1) bekezdése alapján a Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik. A (2) bekezdés szerint az egyház belső ,,törvényeinek'', szabályainak érvényre juttatására állami kényszer nem alkalmazható. A felperes keresete kártérítés és nem vagyoni kár megfizetésére irányult. Az Ltv. 16. § (2) bekezdése alapján az egyházi jogi személy törvénysértése esetén az ügyész pert indít az egyházi jogi személy ellen. Fentiekből következően az alperesek károkozása esetén a per megindítására a felperesnek jogosultsága nincs, ezért a bíróság a felperes kereseti kérelmét elutasította.
1.3. A városi bíróság ítéletét a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság 4.Pf.22.069/1997/4. számú végzésével hatályon kívül helyezte, a pert megszüntette és a keresetlevelet áttenni rendelte a Zsinati Bírósághoz. Az 1998. január 21-én meghozott végzés indokolásában arra hivatkozott a megyei bíróság, hogy az Egyház alkotmányáról és kormányzatáról szóló 1994. évi II. egyházi törvény (a továbbiakban: egyházi alkotmány) 9. § (1) bekezdése, továbbá az egyházi törvénykezésről szóló 1967. évi VI. egyházi törvénycikk (a továbbiakban: egyházi törvénykezési törvény) 49. §-a értelmében a felperes igénye a Zsinati Bíróság hatáskörébe tartozik az egyházi törvénykezési törvény 27. §-a alapján.
1.4. Az áttétel alapján eljáró Zsinati Bíróság 3/1996. Bír. számú határozatában megállapította hatáskörének hiányát és a keresetlevelet áttette a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező Debreceni Munkaügyi Bírósághoz. A Zsinati Bíróság 1998. június 4-én kelt határozatának indokolásában a következő álláspontra helyezkedett: Az egyházi alkotmány 9. § (1) bekezdése nem eljárásjogi, hanem anyagi jogi rendelkezés, amely nem jelent mást, mint azt, hogy bármilyen bíróság jár el az Egyház alkalmazásában álló, lelkészi képesítésű személy szolgálati viszonyát érintő ügyében, az alkalmazandó anyagi ,,jogszabályok'' az Egyház belső szabályai.
Az egyházi törvénykezésről szóló törvény 1. §-a az egyház bírói joghatóságát egyházi törvény által bírósági hatáskörbe utalt fegyelmi ügyekre és igazgatási ügyekre terjeszti ki. A szűkebb körű hatáskört az egyházi törvénykezésről szóló törvény 43. és 44. §-a a fegyelmi ügyekben, továbbá a 49. §-ban megfogalmazott igazgatási ügyekben állapítja meg.
A Zsinati Bíróság álláspontja szerint az indítványozó keresete nem fegyelmi ügy, de nem sorolható be a gyakorlatilag ügyfajtánkénti taxációt jelentő 49. §-ban szabályozott igazgatási ügyek közé sem, így az adott ügyben az egyházi bíróságnak nem hogy hatásköre, de ,,joghatósága'' sincsen eljárni.
Ugyanakkor a Zsinati Bíróság rámutatott arra, hogy az Alkotmány 57. § (1) bekezdése értelmében a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van ahhoz, hogy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el. Ez az alkotmányos alapjog természetszerűen megillet minden magyar állampolgárt, így a református egyház lelkészi képesítésű tagjait is. Ezért az alperesekkel, különösképpen az I. rendű alperessel mint munkáltatóval szembeni, munkaviszonyból származó jogvitájában nem zárható el a világi bírósághoz fordulás jogától.
1.5. A Hajdú-Bihar Megyei Bíróság 4.Pf.22.069/1997/4. számú jogerős végzését az indítványozó által benyújtott felülvizsgálati kérelem folytán eljáró Legfelsőbb Bíróság 1998. november 3-án kelt Pfv.VI.21.240/1998/2. számú végzésével azzal tartotta hatályban, hogy az áttétel elrendelését mellőzte.
A Legfelsőbb Bíróság indokolása szerint az állam és egyház elválasztásának elve alapján a törvényes hatáskörében eljáró egyházi szerv határozatait, azok helyessége vagy jogszerűsége szempontjából a bíróság nem vizsgálhatja felül, s nem dönthet az ilyen határozat jogellenes voltára alapított kárigény tárgyában sem. Az egyházi alkotmány 9. § (1) bekezdése értelmében az egyház alkalmazásában lévő lelkészi képesítésű és jellegű személyek (egyházi személyek) szolgálati viszonya és felelőssége tekintetében az egyházi törvények szerint kell eljárni; a (4) bekezdés alapján pedig az egyház által alkalmazottainak okozott kárért való felelősségről a mindenkor hatályos állami jogszabályok rendelkezéseit kell – megfelelően – alkalmazni. Az egyházi megbízatás és szolgálat után járó díjazás kiszolgáltatása körében felmerülő követelések érvényesítése az egyházi törvénykezési törvény 49. § c) pontja szerint egyházi bírói eljárás alá tartozik.
1.6. A Zsinati Bíróság 3/1996. Bír. számú határozata nyomán eljáró Debreceni Munkaügyi Bíróság 3.M.554/1998/9. számú végzésével a pert megszüntette. Az 1999. október 12-én meghozott végzés indokolása szerint az egyházi alkotmány 9. § (1) bekezdése szerint az egyház alkalmazásában álló lelkészi képesítésű és jellegű személyek szolgálati viszonya és felelőssége tekintetében az egyházi törvények rendelkezései szerint kell eljárni. Az Ltv. 15. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy az állam az egyháztól elválasztva működik [Alkotmány 60. § (3) bekezdés]. A (2) bekezdés szerint az egyház belső törvényeinek, szabályainak érvényre juttatására állami kényszer nem alkalmazható. Mindezekből következően a törvényes hatáskörében eljáró egyházi szervek határozatait a bíróság nem bírálhatja felül, és nem dönthet az ilyen határozatok jogellenes voltára alapított kárigény tárgyában sem.
A munkaügyi bíróság értelmezése szerint az egyházi alkotmány 9. §-ában írt jogszabályi rendelkezések nem anyagi jogszabályok, hanem – az Ltv. 15. §-a alapján – eljárásjogi szabályok. Ebből következően az egyházi alkotmány rendelkezései kizárólag akkor irányadók, ha az Egyház, illetőleg annak szervei alkalmazzák. Ebből következően sem fogadható el a Zsinati Bíróságnak az a megállapítása, mely szerint a törvények, illetőleg belső szabályzatok más bíróságra is vonatkoznak. Ez ellentétes ugyanis a jogszabályok közzétételére vonatkozó rendelkezésekkel, mely szerint azok a jogszabályok bírnak kötelező érvénnyel bírósági eljárásban, amelyeket a Magyar Közlönyben közzétettek [a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény (a továbbiakban: Jat.) 1. §, 11. §, 14. § (1) bekezdése].
A munkaügyi bíróság rámutatott még arra is, hogy az indítványozó az Egyházkerületnél volt ,,bekebelezve'' és az Egyetemnél – ,,választása alapján szolgálati viszonyban'' – látta el az egyetemi tanári tevékenységet. Az indítványozónak így munkaviszonya az alperesekkel nem keletkezett.
1.7. A Hajdú-Bihar Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság 2.Mf.21.703/1999/3. számú végzésével az első fokon eljárt munkaügyi bíróság végzését helybenhagyta. Az indokolásában a megyei bíróság rámutatott: az állam és az egyház elválasztásának alkotmányos alapelve folytán az egyház belső jogalkotásának rendelkezésein alapuló igényeit az egyház szolgálatában álló lelkészi képesítésű és jellegű személy csak az államtól elválasztott egyházi bíróság fórumrendszerében érvényesítheti; állami kényszer nem alkalmazható, azaz világi bíróság – s ezek közé tartozik a munkaügyi bíróság is – egyáltalán nem járhat el [Ltv. 15. § (1) és (2) bekezdése, az egyházi alkotmány 9. § (1) és (4) bekezdése, az egyházi törvénykezésről szóló törvény 49. § c) pontja].
Az Alkotmány 57. § (1) és 60. § (3) bekezdése csak egymással összefüggésben értelmezhető és alkalmazható. Minden állampolgár – így állampolgári jogon az indítványozó is, mint az egyház szolgálatában álló lelkészi képesítésű és jellegű személy – állami bírósághoz fordulhat mindazon igénye tekintetében, amely az állami jogalkotás valamely rendelkezésén alapul.
Ugyanakkor az állam és az egyház elválasztásának alkotmányos alapelvéből következően az egyház belső jogalkotásának rendelkezésein alapuló igényeit az egyház szolgálatában álló lelkészi képesítésű és jellegű személy is csak az államtól elválasztott egyházi bírósági fórumrendszerben érvényesítheti, világi bíróság előtt – és ennek számít a munkaügyi bíróság is – nem.
A jogerős végzést 1999. december 20-án kézbesítették az indítványozó ügyvédjének.
1.8. Az indítványozó a munkaügyi jogvitában hozott, 2.Mf.21.703/1999/3. számú jogerős végzéssel szemben felülvizsgálati kérelmet nyújtott be. Felülvizsgálati kérelmében arra hivatkozott, hogy esetében munkaviszony állt fenn, ezért ügyében a munkaügyi bíróságnak el kell járnia.
A Legfelsőbb Bíróság Mfv.I.10.168/2000. számú végzésével a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság 2.Mf.21.703/1999/3. számú jogerős végzését hatályában fenntartotta. A Legfelsőbb Bíróság utalt a Pfv.VI.21.240/1998/2. számú végzésére, amely az indítványozót érintően ,,már kifejtette'', hogy ,,lelkészi képesítésű és jellegű személyként szolgálati viszonyban állt, ezért e jogviszonya és ebből eredő igényei tekintetében az egyházi törvények szerint kell eljárni, a követelések érvényesítése egyházi bíróság eljárása alá tartozik''.
2. Az indítványozó alkotmányjogi panasza 2000. február 14-én – az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 48 § (2) bekezdésében megszabott határidőn belül – érkezett meg az Alkotmánybíróságra.
2.1. Ebben az indítványozó kérte annak megállapítását, hogy a Debreceni Munkaügyi Bíróság és a Hajdú-Bihar Megyei Bíróság 3.M.554/1998/9., illetve 2.Mf.21.703/1999/3. számú végzéseikkel megsértették az Alkotmány 57. §-ában foglaltakat, mivel a munkaviszony jogellenes megszüntetése miatti kárigénye bíróság előtti érvényesítésétől elzárták. Kérte, hogy az Alkotmánybíróság e két végzést semmisítse meg.
2.2. Hiánypótlásra történt felhívását követően az indítványozó az alkotmányjogi panaszát pontosította. Ennek megfelelően alkotmányjogi panaszában az Ltv. 15. § (1) és (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítását kérte az Alkotmánybíróságtól, mert állítása szerint jogsérelme ezen rendelkezések alkalmazása folytán következett be. Kérte továbbá annak megállapítását is, hogy az alkotmányellenes jogszabály vagy annak alkotmányellenes értelmezése perében nem alkalmazható.
2.3. Indokolása szerint az állam és az egyház elválasztása nem valamiféle különleges jogosítvány vagy privilégium, és nem jelenti az egyház törvények felettiségét. Sem az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata [4/1993. (II. 12.) AB határozat, ABH 1993, 48.; 8/1993. (III. 27.) AB határozat, ABH 1993, 99.], sem az Ltv. nem olyan szándékkal fogalmazta meg az állam és az egyház elválasztásának elvét, hogy ezzel akár az egyházat, akár a vele jogviszonyba lépő személyt elzárná attól a lehetőségtől, hogy az egymással szembeni, az állami törvényeken alapuló igényeiket a bíróság elé vigyék. Egy ezzel ellentétes értelmezés ugyanis több alkotmányos alapjogot sértene, hiszen teljesen kivonná az egyház és a vele jogviszonyba lépő személyek állami jogon alapuló jogvitáinak eldöntését a világi bíróságok hatásköréből. Az állam és az egyház elválasztásának elvében kinyilvánított egyházi autonómiát más alapjogokkal – így a bírósághoz fordulás jogával – összhangban kell értelmezni; az állam és az egyház elválasztásának elve nem vezethet oda, hogy az egyházakkal jogviszonyba kerülő személyek alkotmányos alapjogai sérüljenek.
Utalt még arra is az indítványozó, hogy az egyház mint magánmunkáltató és alkalmazottja közötti munkajogi jogvita érvényesítésétől – az Alkotmány 60. § (3) bekezdésére, illetve az Ltv. 15. § (1) és (2) bekezdésére hivatkozással – történő elzárása a bírósághoz való fordulásra vonatkozó alapjogát [Alkotmány 57. § (1) bekezdés] sérti. Az egyház az Alkotmány 60. § (3) bekezdése helyes értelmének megfelelően csak a vallásgyakorlás mikéntje tekintetében független, de különállása nem korlátlan; függetlensége, önkormányzati jogosultsága a világi jognak az általánossága folytán, különösen az egyéb más alkotmányos alapjogok érvényesülése terén igenis korlátozott. Márpedig a bírósághoz fordulás joga alkotmányos alapjog, az az állam és az egyház elválasztására hivatkozással nem korlátozható.
3. Az Alkotmánybíróság véleményezés céljából megküldte az indítványt az igazságügy-miniszternek és a nemzeti kulturális örökség miniszterének.
II.
1. Az Alkotmány indítvánnyal érintett rendelkezései:
,,8. § (2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.''
,,57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.
[...]
(5) A Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot – a jogviták ésszerű időn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan – a jelen lévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja.''
,,60. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára.
(2) Ez a jog magában foglalja a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását, és azt a szabadságot, hogy vallását és meggyőződését mindenki vallásos cselekmények, szertartások végzése útján vagy egyéb módon akár egyénileg, akár másokkal együttesen nyilvánosan vagy magánkörben kinyilváníthassa vagy kinyilvánítását mellőzze, gyakorolhassa vagy taníthassa.
(3) A Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik.''
,,70/K. § Az alapvető jogok megsértése miatt keletkezett igények, továbbá a kötelességek teljesítésével kapcsolatban hozott állami döntések elleni kifogások bíróság előtt érvényesíthetők.''
2. Az Ltv. indítvánnyal érintett rendelkezése:
,,15. § (1) A Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik. [Alkotmány 60. § (3) bek.]
(2) Az egyház belső törvényeinek, szabályainak érvényre juttatására állami kényszer nem alkalmazható.''
,,16. § (2) Az egyházi jogi személy törvénysértése esetén az ügyész pert indít az egyházi jogi személy ellen.''
3. A Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: MT) érintett rendelkezése:
,,1. § (1) E törvény hatálya – ha jogszabály eltérően nem rendelkezik – kiterjed minden olyan munkaviszonyra, amelynek alapján a munkát a Magyar Köztársaság területén végzik, továbbá, amelynél a magyar munkáltató munkavállalója a munkát külföldön, kiküldetésben végzi.''
III.
Az indítvány megalapozatlan.
1. Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 60. § (3) bekezdésének átfogó értelmezését 4/1993. (II. 12.) AB határozatában adta. Eszerint:
,,Az állam vallási semlegességét kifejezetten előírja és garantálja az Alkotmány 60. § (3) bekezdése, amely szerint a Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik.
Az elválasztás elvéből az következik, hogy az állam sem az egyházakkal, sem valamelyik egyházzal nem kapcsolódhat össze intézményesen; hogy az állam nem azonosítja magát egyetlen egyház tanításával sem; továbbá, hogy az állam nem avatkozik be az egyházak belső ügyeibe, és különösen nem foglalhat állást hitbéli igazságok kérdésében. Mindebből következik – ami másrészről az Alkotmány 70/A. §-ából is folyik –, hogy az államnak az egyházakat egyenlőkként kell kezelnie. Mivel az állam éppen azokban a tartalmi kérdésekben nem foglalhat állást, amelyek a vallást vallássá teszik, a vallásról és egyházról csak elvont, minden vallásra vagy egyházra egyaránt alkalmazható keretszabályokat alkothat, amelyek révén ezek a semleges jogrendbe illeszkednek, s tartalmi kérdésekben a vallások és egyházak önértelmezésére kell hagyatkoznia. Ezért a vallásszabadságnak csakis nem-vallási, s így nem specifikus, hanem mindenkire, illetve bármely más késztetésből fakadó, de hasonló cselekvésre is érvényes korlátai lehetnek.
Éppen a semleges és általános jogszabályi keretek révén az állam és egyház szétválasztása a lehető legteljesebb vallásszabadságot biztosítja.
Az egyház elválasztása az államtól másrészt semmilyen befolyással nincs az államnak arra a kötelességére, hogy az Alkotmány 60. §-a alapján a pozitív és a negatív vallásszabadságot megkülönböztetés nélkül kell biztosítania. A pozitív és a negatív vallásszabadság egyenrangú: az állam egyiket sem tekintheti alapesetnek, amelyhez képest a másik kivétel. Abból, hogy az állam maga semleges, nem a negatív vallásszabadság, s még kevésbé a vallási közömbösség támogatása következik. Az állam megszegi a vallásszabadság jogából rá háramló kötelezettségét, ha nem azon munkálkodik, hogy mindenki számára a tudatos választás legyen lehetséges.
Az állam és egyház elválasztása egymástól nem jelenti azt sem, hogy a vallás és az egyház sajátosságait az államnak a törvényhozás során figyelmen kívül kell hagynia. Az Alkotmányból csak a vallásszabadság olyan korlátozásának tilalma következik, amely kizárólag a vallásos meggyőződésre, illetve a vallásgyakorlásra vonatkozik. Nincs azonban akadálya annak, hogy a jogalkotó a vallás és az egyházak sajátosságait figyelembe véve alkossa meg azokat a jogszabályokat, amelyek a vallásszabadság alapvető jogát érvényre juttatják.
Az egyház az adott vallás és az állami jog számára nem ugyanaz. A semleges állam nem követheti a különböző vallások egyházfelfogásait. Tekintettel lehet viszont mindarra, amiben a vallási közösségek és az egyházak általában, történelmüket és társadalmi szerepüket illetően különböznek az Alkotmány alapján létrehozható (3. §, 63. §, 70/C. §) társadalmi szervezetektől, egyesületektől, érdekképviseletektől. Az Alkotmány azt biztosítja, hogy a vallási közösségek – az egyesülési jog alapján létrehozható szervezeti formák mellett – szabad elhatározásuk szerint igénybe vehetik az állami jog által 'egyház'-ként meghatározott jogi formát is. Az állam e jogintézménnyel van tekintettel az egyházak sajátosságaira, és teszi lehetővé, hogy a jogrendbe sajátos minőségükben illeszkedjenek. A vallási közösség az általa választott jogi szervezeti formának megfelelő jogállást nyeri el; vallási közösség voltából fakadó sajátosságait ennek keretei között érvényesítheti.
Az állam és az egyház elválasztásának módja, következetessége, szigorúsága minden ország sajátos történelmi körülményei szerint alakul. Az Alkotmány 60. § (3) bekezdése mai értelme nem választható el sem az egyházaknak a magyar történelemben betöltött szerepétől (beleértve a szekularizáció lefolyását is), sem jelenkori tényleges működésüktől, sem a folyó társadalmi átalakulástól. Általános jelenség, hogy számos, egykor egyházi feladat – pl. iskolai oktatás, betegápolás, szegények segítése – az állam kötelességévé vált, az egyházak viszont szintén fenntartották e tevékenységüket. Ezeken a területeken az elválasztás nem ellentétes az együttműködéssel, még ha ez rigorózus garanciák között is folyik. Az egyházak egyenlőkként való kezelése szintén nem zárja ki az egyes egyházak tényleges társadalmi szerepének figyelembevételét.'' (ABH 1993, 48, 52–53.)
Az Alkotmánybíróság továbbá a 8/1993. (II. 27.) AB határozatában kifejtette, hogy: ,,Az egyház és az állam szétválasztásának az Ltv. 15. és 16. §-ában szabályozott szervezeti következményei azokra a vallási közösségekre vonatkoznak, amelyek az Ltv. 8. §-a szerinti egyházként működnek. Az Alkotmány 60. § (3) bekezdésében kimondott szétválasztás azonban – amely a vallásszabadság jogának része – nem szűkíthető az Ltv. idézett rendelkezéseire. Az állam nemcsak az egyházakkal, de semmilyen vallással vagy vallási közösséggel nem kapcsolódhat össze intézményesen, nem azonosíthatja magát egyetlen vallás tanításával sem, nem foglalhat állást hitbéli igazságok kérdésében. A vallási közösségek önállóságába sajátosan vallási jellegüket érintő beavatkozás alkotmányosan nem lehetséges, függetlenül attól, hogy a közösségek milyen szervezeti formában működnek.'' (ABH 1993, 99, 101–102.)
2. Az Alkotmány 60. § (1) bekezdése a vallás vagy más lelkiismereti meggyőződés szabadságát garantálja. A vallásszabadság, s ennek részeként az egyházak szabad működésének biztosítása érdekében az állam feladata az, hogy a vallásról és az egyházakról olyan szabályokat alkosson, amelyek révén az egyházak a vallási szempontból semleges állami jogrendszerbe illeszkedhetnek.
Az Alkotmány 60. § (3) bekezdéséből következően az állam és egyház elválasztásának elve tiltja azt, hogy az állam vallási jellegű kérdésekbe, az egyházak belső ügyeibe beavatkozzon. Az egyház és tagjai közötti belső, egyházi jogviszonyt szabályozó egyházi normák betartását az egyház, illetve erre feljogosított szerve – az egyház által megszabott eljárás keretében – kényszerítheti ki.
Az állami jogszabályok és az elkülönülten működő egyházi normarendszer alapján nem zárható ki, hogy a két normarendszer hasonló jogviszonyokat szabályozzon. Egyház és annak tagja között létrejöhet egyházi jogviszony, melyet a belső, egyházi normarendszer szabályoz és így annak végrehajtásában a közhatalom nem vehet részt. Keletkezhet azonban közöttük állami jogszabályok által meghatározott jogviszony is, melyben az állami jog érvényesül, a vonatkozó jogorvoslati rendelkezésekkel. Az állami jogszabályokon alapuló jogviszonyokból eredő jogok és kötelezettségek állami kényszer segítségével érvényesíthetőek.
A jogszabályok, az állami jog számára korlátot képeznek az Alkotmányban meghatározott alapvető jogok és kötelességek. Az állam az objektív intézményvédelmi kötelességéből eredően ,,úgy alakítja ki az egyes alapjogok megvalósításához szükséges jogszabályi és szervezeti feltételeket, hogy mind a többi alapjoggal kapcsolatos, mind pedig egyéb alkotmányos feladataira is tekintettel legyen; az egyes jogoknak az egész rend szempontjából legkedvezőbb érvényesülését teszi lehetővé, s mindezzel az alapjogok összhangját is előmozdítja.'' [64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 302–303.] Az államnak az egyházak és szerveik önállóságát tiszteletben kell tartania. Az államnak ugyanakkor az egyházak önállóságának elismerése során más alapvető jogokra és kötelességekre is figyelemmel kell lennie. Ezért az Alkotmány 60. § (3) bekezdésével kinyilvánított, az állam és egyház elválasztásának elvében foglalt egyházi önkormányzati jogot más, az Alkotmányban a természetes személyek számára biztosított alapjogokkal összefüggésben kell értelmezni.
3.1. Az Alkotmány 57. § (1) bekezdése alapján a Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van ahhoz, hogy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság elbírálja. Sem az egyházat, sem a vele állami jogszabályon alapuló jogviszonyba lépő személyt nem lehet elzárni attól, hogy az egymással szembeni igényeiket a bíróság előtt érvényesítsék.
Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 57. § (1) bekezdésével kapcsolatban korábban már megállapította:
,,Az Alkotmány 57. § (1) bekezdése a bírósághoz fordulás alapjogát állapítja meg. Eme alapjog tartalmát az Alkotmánybíróság több határozatában értelmezte [9/1992. (I. 30.) (ABH 1992, 67.), 59/1993. (XI. 29.) (ABH 1993, 335.), 1/1994. (I. 7.) (ABH 1994, 35.) AB határozatok]. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy ez az alkotmányi rendelkezés mindenkinek alanyi jogosultságot biztosít ahhoz, hogy jogát független és pártatlan bíróság előtt érvényesítse. Az alapvető jogból következően az államra az a kötelezettség hárul, hogy a jogok és kötelezettségek (jogviták) elbírálására bírói utat biztosítson. Az 59/1993. (XI. 29.) határozatában rámutatott arra, hogy a bírósághoz fordulás alapvető joga nemcsak a beadványok előterjesztésének jogára szorítkozik, hanem a bírósági eljárásban a fél pozícióját biztosítja a személyeknek. A feleknek Alkotmányban biztosított joguk van arra, hogy a bíróság az eljárásba vitt jogaikat és kötelezettségeiket elbírálja. A bírósághoz fordulás alapjoga – az Alkotmány 8. § (2) bekezdésére figyelemmel – nem jelent korlátozhatatlan alanyi jogot a perindításra. Törvény azonban az alapjog lényeges tartalmát nem korlátozhatja, és a korlátozásnak elkerülhetetlenül szükségesnek és az elérni kívánt célhoz képest arányosnak kell lennie.'' (930/B/1994. AB határozat, ABH 1996, 502, 505.)
Az Alkotmánybíróság más határozatában ugyanakkor arra is rámutatott, hogy ,,az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében foglalt azzal a rendelkezéssel, amely szerint a személyeknek alapvető joga az, hogy – a törvényekben meghatározottak szerint – jogorvoslattal élhessenek az olyan bírói, államigazgatási vagy más hatósági döntés ellen, amely jogukat vagy jogos érdeküket sérti, nem áll ellentétben az, hogy a személyek – meghatározott esetekben – a jogorvoslathoz fűződő jogok gyakorlását saját maguk mellőzzék vagy azt maguk kizárják.'' (1282/B/1993. AB határozat, ABH 1994, 675, 678.)
3.2. Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezményt (a továbbiakban: Egyezmény) és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyvet a kihirdetésükről szóló 1993. évi XXXI. törvény a belső jog részévé tette. Az Egyezmény 6. Cikk 1. bekezdése értelmében mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában. Az Egyezmény 19. Cikke alapján felállított Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: Bíróság) gyakorlata a fenti rendelkezés részletes értelmezését adta.
Eszerint a bírósági eljáráshoz fűződő jog nem tekinthető abszolút jognak: a nemzeti hatóságok kivételesen alkalmazhatnak bizonyos korlátozásokat, azonban ezek nem veszélyeztethetik ezen jog lényegét, továbbá szükséges, hogy jogszerű céljuk legyen, és e célokkal arányban kell állniuk.
A bírósági eljáráshoz történő hozzáférhetőség hiányának legnyilvánvalóbb esete, ha az érintettnek – jogalap híján – eleve nem áll rendelkezésére ilyen lehetőség (vö. Keegan v. Ireland judgment of 26 May 1994, Series A no. 290; De Moor v. Belgium judgment of 23 June 1994, Series A no. 292-A; Holy Monasteries v. Greece judgment of 9 December 1994, Series A no. 301-A; Terra Woningen B.V. v. the Netherlands judgment of 17 December 1996, Reports 1996-VI, p. 2105). A Bíróság gyakorlata szerint polgári jogi jogviszonyokkal kapcsolatos jogvitákban kötelező a bírósági út biztosítása (vö. Goldner v. United Kingdom judgment of 21 February 1975, Series A no. 18).
4. A felsőoktatásról szóló 1993. évi LXXX. törvény (a továbbiakban: Fot.) 1. számú melléklete az egyházi egyetemek között sorolja fel – a jelenlegi elnevezése szerint – a Debreceni Református Hittudományi Egyetemet. A Fot. 2. §-ának (1) bekezdése szerint felsőoktatási intézmény az állami és az állam által elismert nem állami egyetem és főiskola. A Fot. hatálya tehát a nem állami egyetemre, illetve az egyetemmel oktatói jogviszonyban álló személyekre kiterjed. Így van ez annak ellenére is, hogy a Fot. 114. §-a számos kérdésben ad eltérésre lehetőséget az egyházi felsőoktatási intézmények esetében.
A Fot. 2. §-ának (2) bekezdése szerint a felsőoktatási intézmény jogi személy, és mint ilyen, jogképes. A jogi személy jogalanyisága elkülönül az alapítótól, működésében, gazdálkodásában teljes önállósággal bír, így az általa létesített jogviszonyok is elkülönülnek az alapító által létesített jogviszonyoktól.
Az MT 1. §-ának (1) bekezdése szerint e törvény hatálya – ha jogszabály másként nem rendelkezik – kiterjed minden olyan munkaviszonyra, amelynek alapján a munkát a Magyar Köztársaság területén végzik, továbbá amelynél a magyar munkáltató munkavállalója a munkát külföldön, kiküldetésben végzi.
A polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 349. §-a alapján a munkaügyi bíróság hatáskörébe tartoznak a munkaviszonyból, közalkalmazotti jogviszonyból, közszolgálati jogviszonyból, szolgálati jogviszonyból, szövetkezeti tag munkaviszony jellegű munkaviszonyából és a bedolgozói jogviszonyból származó perek. Amennyiben a foglalkoztatásra megbízás alapján kerül sor, az abból eredő jogviták elbírálása is az állami bíróság hatáskörébe tartozik a polgári jog szabályai szerint.
A bírósághoz való fordulás alapjoga szerint az egyház szolgálatában álló személynek is Alkotmányban biztosított joga van arra, hogy amennyiben az állami jogszabályok szerint került sor az alkalmazására, akkor az állami bíróságok az alkalmazásával kapcsolatos jogvitát elbírálják.
Az állami szerveknek az Alkotmány és a Jat. szerinti jogszabályok alapján kell eldönteniük, hogy egy adott jogviszonyból származó adott kérdés az állami hatóság vagy bíróság hatáskörébe tartozik-e. Az állami jogszabályok alapján kell tehát kialakítaniuk álláspontjukat arról, hogy a konkrét esetben létrejött-e a felek között az állami jog szempontjából értékelhető jogviszony, és annak nyomán milyen eljárás folytatható le. Ha azonban az állami hatóság vagy bíróság egy adott ügy kapcsán az állami jogszabályok alapján a hatáskörének hiányát állapítja meg, akkor ennek során nem foglalhat állást az egyházi normák alkalmazásával arról, hogy az adott jogvita eldöntése mely egyház, milyen szervének, milyen eljárása alá tartozik; azaz nem bocsátkozhat egyházi normák értelmezésébe vagy alkalmazásába. Ugyanakkor az állami igazságszolgáltatás nem vezethet az egyház önkormányzatának kiüresítéséhez.
5. Az Alkotmánybíróság a határozat rendelkező részében az Ltv. 15. § (1) és (2) bekezdése alkalmazásával kapcsolatos alkotmányos követelményt fogalmazott meg. Az alkotmányos követelmény megállapítására annak érdekében került sor, hogy az állam és egyház elválasztásának elve a jogalkalmazás során – kivétel nélkül – alkotmányos tartalommal érvényesüljön. Ennek megfelelően az állam vallási semlegességére való hivatkozás nem eredményezheti a bírósághoz való fordulás alkotmányos jogának sérelmét. Az állam és egyház elválasztásának, illetve a bírósághoz való fordulás jogának együttes értelmezése alapján az állami bíróságok kötelesek az egyház szolgálatában álló személy állami jogszabályokból eredő jogait és kötelességeit érintő jogviták érdemi elbírálására, ennek során azonban az állami igazságszolgáltatás szervei kötelesek az egyház önkormányzatát tiszteletben tartani.
6.1. Az indítványozó sérelmezte, hogy az ügyében meghozott bírósági határozatok az Alkotmány 60. § (3) bekezdésére, valamint az Ltv. 15. §-ára való hivatkozással az általa kezdeményezett eljárás lefolytatását megtagadták. Az indítványozó ezért az alkalmazott törvényi rendelkezések alkotmányellenességének megállapítására, illetve jogsérelmének orvoslására alkotmányjogi panaszt terjesztett elő. Alkotmányjogi panaszában hivatkozott az Alkotmánybíróságnak arra a gyakorlatára, miszerint a jogszabályok alkotmányosságára irányuló vizsgálat során figyelemmel kell lenni a jogszabálynak az ,,élő jogban'' megnyilvánuló normatartalmára is.
Az Alkotmánybíróság 38/1993. (VI. 11.) AB határozatában rámutatott:
,,Ha a jogszabályi rendelkezés alkotmányossága éppen a szabályozás hiányossága vagy homályossága miatt kérdéses, az Alkotmánybíróság kifejezetten is megállapíthatja az alkotmányos értelmezés tartományát, meghatározhatja azokat az alkotmányos követelményeket, amelyeknek a norma értelmezéseinek meg kell felelniük.
Ha a vizsgált jogszabálynak van (egy vagy több) olyan értelmezése, amely az alkotmányos követelményeknek megfelel, az Alkotmánybíróságnak nem feltétlenül kell megállapítania a jogszabály alkotmányellenességét. A normát nem kell minden esetben megsemmisíteni csupán azért, mert az alkotmányos követelményeknek meg nem felelő értelmezése is lehetséges vagy előfordul. Nem hagyható azonban figyelmen kívül az alkotmányossági vizsgálatnál a jogszabálynak az az értelmezése, amelyet a joggyakorlat egységesen követ vagyis a jogszabálynak az 'élő jogban' megnyilvánuló normatartalma. Ha a jogszabály ekként alkotmánysértő tartalommal hatályosul, az alkotmányellenesség megállapítása és jogkövetkezményeinek alkalmazása elkerülhetetlenül szükséges.
Egyébként azonban a hatályos jogot lehetőleg kímélni kell. Az Alkotmánybíróság elkerüli jogszabály, illetőleg jogszabályi rendelkezés megsemmisítését vagy a törvényhozó felhívását arra, hogy az Alkotmánybíróság által meghatározott határidőn belül alkosson jogot, ha a jogrend alkotmányosságát és a jogbiztonságot enélkül is biztosítani lehet. Ilyenkor az Alkotmánybíróság azoknak az értelmezéseknek körét határozza meg általában, az alkotmányos követelményekkel, amelyek esetében a jogszabály az Alkotmánnyal összhangban van.'' (ABH 1993, 256, 266–267.)
6.2. Az Alkotmánybíróság az indítványozó által alkotmányellenesnek tartott törvényhelyeket megvizsgálta, s ennek eredményeként megállapította, hogy az indítványozó által sérelmezett Ltv. 15. § (1) bekezdése szó szerint ismétli meg az Alkotmány 60. § (3) bekezdését.
Az Abtv. 1. §-a szerint az Alkotmánybíróság hatásköre a törvénybe vagy az alacsonyabb szintű jogforrásba foglalt jogszabály, valamint az állami irányítás egyéb jogi eszköze alkotmányellenességének vagy nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatára terjed ki. ,,Az Alkotmánybíróság hatáskörére vonatkozó alkotmányi és törvényi rendelkezések alapján az Alkotmány szabályainak felülvizsgálatára, módosítására, megváltoztatására az Alkotmánybíróság hatásköre nem terjed ki, (...) alkotmányi rendelkezések alkotmányosságának felülvizsgálatára nem jogosult.'' (1260/B/1997. AB határozat, ABH 1998, 816, 818.) Az Alkotmánybíróságnak tehát nincsen hatásköre az Alkotmány 60. § (3) bekezdésével szó szerint megegyező, az Ltv. 15. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés alkotmányellenességének vizsgálatára. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság az Ltv. 15. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasította.
Az Ltv. 15. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezés, miszerint az egyház belső törvényeinek, szabályainak érvényre juttatására állami kényszer nem alkalmazható, az Alkotmány 60. § (3) bekezdésének, s így az Ltv. 15. § (1) bekezdésének logikus folyománya. Az állam és egyház elválasztásának elvéből következik ugyanis az, hogy az állam egyik egyházzal sem kapcsolódhat össze intézményesen, s ezért egyetlen egyház belső szabályainak érvényre juttatására sem lehet állami kényszert igénybe venni. Az Alkotmánynak az indítványozó által hivatkozott 57., illetve 70/K. §-ai is csak az Alkotmányból és az állami jogszabályokból eredő jogok és kötelességek bíróság előtt való érvényesítését teszik lehetővé. Ezek az alkotmányos rendelkezések nem vonatkoznak, és az Alkotmány 60. § (3) bekezdése értelmében nem is vonatkozhatnak az egyházi normák állami bíróságok előtt történő érvényesítésének garantálására. Mindennek következtében az egyházi normák állami érvényesítésének az Ltv. 15. § (2) bekezdése szerinti kizárása nem sérti az Alkotmány 57. §-át, 60. § (3) bekezdését és 70/K. §-át. Ezért az Alkotmánybíróság az Ltv. 15. § (2) bekezdése alkotmányellenességére alapított alkotmányjogi panaszt elutasította.
Az Alkotmánybíróság e határozatának közzétételét az ügy alkotmányos jelentőségére tekintettel rendelte el.
Alkotmánybírósági ügyszám: 189/D/2000.
1
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás