BK BH 2003/393
BK BH 2003/393
2003.10.01.
A bíróságnak a vádlott elkövetéskori elmeállapota és beszámíthatósága kérdésében a kétséges tényeket a vádlott javára kell értékelni akkor is, ha az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottságának a felülvéleményével sem oldhatók fel az igazságügyi elmeorvos szakértői és pszichológus szakértői vélemények között fennálló ellentmondások [Btk. 24. § (2) bek.; Be. 61. § (4) bek.].
Az elsőfokú bíróság a 2000. szeptember 4. napján kelt ítéletében a vádlott bűnösségét emberölés bűntettében és kifosztás bűntettében állapította meg, ezért őt halmazati büntetésül 12 évi börtönbüntetésre és 10 évre a közügyektől eltiltásra ítélte.
A tényállás szerint a vádlott az érettségi után agrárfőiskola üzemgazdász szakát végezte. 1997-1998-ban tanácsadóként, tolmács és fordítóként dolgozott, büntetlen előéletű, vagyontalan, nőtlen; eltartottja, élettársa nincs.
A vádlott 14 éves kora után először esetenként, majd rendszeresen különböző prostituáltakhoz járt, azokkal pénzért közösült. A nők valamennyi esetben 30-tól 40 évesek voltak. A pénzt a vádlott ösztöndíjából, az édesapjától kapott pénzből, majd amikor keresni kezdett, saját jövedelméből fedezte.
A vádlott megpróbált megszabadulni ettől az életvitelétől, ezért 1995. őszén pszichológushoz fordult. Hozzá 10 hónapon keresztül rendszeresen járt depresszióval, szexuális problémákkal.
A vádlott 1996. végén, vagy 1997. elején partnerközvetítő irodán keresztül ismerkedett meg az akkor 54 éves sértettel. Kapcsolatuk viszonylag rendszeres volt, a vádlott legalább havonta egyszer felkereste a partnerét, annak lakásán. Vitájuk, konfliktusuk soha nem volt, a vádlott több órát töltött a sértettnél, beszélgettek, tévét néztek, majd szexuális kapcsolatuk volt.
1998. május 18-án a vádlott dolgozni ment, de rossz hangulatban volt, és kora délután felment a sértett lakására, aki közölte, hogy vannak nála, menjen vissza később. 17 óra előtt ment vissza hozzá, beszélgettek, tévét néztek, majd a vádlott levetkőzött, a sértett simogatni kezdte őt, majd ő is levetkőzött, mindössze egy kombiné maradt rajta. Ezután hagyományos módon közösülni kezdtek, majd az aktus befejezése előtt a vádlott miközben a sértett nyakát simogatta, mindkét kézzel megragadta a nyakát, és mivel az ágyon rajta feküdt, megakadályozta, hogy a sértett a szorításából kiszabadulhasson. Ezután kb. 5-15 percig fojtogatta a sértettet, még mindig a közösülés közben, majd a sértett elvesztette eszméletét, előtte lekerültek a földre, de a vádlott ott is szorította a sértett nyakát, amíg az mozdulatlanná vált. A sértett először sikított, védekezni próbált, karmolta a vádlott nyakát, végül azonban a vádlott azért, hogy a szomszédok esetleg ne hallják meg a sértett kiabálását, még erősebben szorította annak nyakát, eszméletvesztéséig. A sértett halála légzési elégtelenség következtében állt be, amelyet a nyak leszorítása és a légutak elzáródása okozott, és a fojtogatás befejeztével következett be. A szorítások közepes, vagy annál nagyobb erővel történtek. A sértett nem szenvedett olyan természetes okú megbetegedésben, amely a bekövetkezett halállal összefüggésbe hozható volna.
A vádlott miután észlelte, hogy a sértett már nem mutat életjelenségeket, felkelt róla a földről, a lakásban kutatni kezdett, fiókokat húzott ki, majd magához vette a sértett arany karkötőjét, 5 db arany gyűrűjét, valamint 1000 forint készpénzt. Úgy gondolta, hogy az ékszerekből, illetve pénzből még aznap további prostituálttal létesít kapcsolatot.
Ezután elment a lakásból, sétált, vásárolt, majd röviddel egymás után két prostituálttal közösült. Nekik a karkötőt, illetve az egyik gyűrűt adta oda. Ezt követően hazament, útközben azonban egy utcai víznyelőbe dobta be a további ékszereket. Ezeknek feltalálási helyét május 19-én a helyszínelés során megmutatta, azokat a rendőrség másnap kiemeltette.
Otthon édesapja kérdezte tőle, hogy miért van az arca összekarmolva, erre kitérő választ adott, majd lefeküdt aludni. Felrémlett benne, hogy mit tett, ezért felöltözött, gépkocsijával a rendőrségre ment, ahol elmondta, hogy mit tett. Az elején nem akarták elhinni, de kivitték a helyszínre, bementek a be nem zárt lakásba és megtalálták az elhunyt sértettet.
A vádlott az elkövetés napján szeszes italt nem fogyasztott, bódult állapotban nem volt, fojtogatás közben a sértettet tettleg nem bántalmazta.
A vagyon elleni bűncselekménnyel okozott kb. 100 000 forint kárból lefoglalással kb. 89 000 forint megtérült.
A vádlott nem szenved és 1998. május 18-án sem szenvedett kóros elmeállapotban, így különösen elmebetegségben, gyengeelméjűségben, szellemi hanyatlásban, tudatzavarban vagy az elmebetegség szintjét elérő személyiségzavarban, amely képtelenné tette, vagy akárcsak korlátozta volna cselekményei következményeinek a felismerésében, illetve az annak megfelelő magatartás tanúsításában. Megállapított személyiségzavara nem betegség, hanem állapot, így beszámíthatóságát nem érintette. A patológiás tudatszűkület egyértelműen kizárható volt. Sem pánikállapot, sem pánikbetegség nem állapítható meg. A vádlott gyermekkori pszichotraumás sérülése csak megkönnyíthette, illetve elősegíthette az élet elleni cselekmény elkövetését. A pszichés traumák hatására ugyanis személyiségtorzulás alakult ki szexuális aberrációval (gerontophilia). Mivel kóros elmeállapot semmilyen formában nem áll fenn, a bűnismétlés veszélye fel sem merült, kényszergyógykezelése nem indokolt, mivel azt megalapozó megbetegedésekben nem szenved.
Az ítélet ellen az ügyész a büntetés súlyosítása érdekében; a vádlott és a védője az ítélet részbeni megalapozatlanságát sérelmezve a vádlott beszámítási képessége tárgyában történő további bizonyítás érdekében, végső soron a büntetés enyhítéséért fellebbezett.
A legfőbb ügyész a súlyosításra irányuló fellebbezést fenntartotta.
A vádlott védője – az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottságának hiányos felülvéleményét kifogásolva – a másodfokú eljárásban írásban előterjesztett fellebbezési indítványához csatolta az igazságügyi elmeorvos szakértőnek az iratok tartalma alapján készített véleményét, és indítványozta, hogy a Legfelsőbb Bíróság az abban foglaltak figyelembevételével az ítéleti tényállás megalapozatlanságának kiküszöbölése érdekében rendeljen ki újabb igazságügyi elmeszakértőket, akik a vádlott személyes vizsgálatának az eredményét figyelembe véve terjeszthetnék elő véleményüket.
A legfőbb ügyész az újabb – immár a másodfokú eljárásban beszerzett igazságügyi elmeorvos szakértői véleményekre reflektáló – átiratában rögzítette, hogy álláspontja szerint az elsőfokú bíróság ítéleti megállapításait az ETT IB felülvéleményére alapozta, az ekként mérlegeléssel megállapított tények felülbírálatára pedig nincs perjogi lehetőség.
A Legfelsőbb Bíróság a fellebbezésekkel támadott elsőfokú ítélet felülbírálata során megállapította, hogy az elsőfokú bíróság az eljárásjogi előírások betartása mellett törekedett a vád tárgyává tett bűncselekmény tényeinek felderítésére és valósághű rögzítésére, a vádlott cselekményeinek objektív történeti mozzanatait a teljes és feltáró jellegű vádlotti beismerés, és az azt alátámasztó egyéb bizonyítékok alapján pontosan állapította meg.
Az elsőfokú bíróság felderítési törekvései ellenére a vádlott büntetőjogi beszámítási képességével összefüggésben tett megállapítások tekintetében azonban az ítélet megalapozatlan, a bűncselekmények alanyi oldala az elsőfokú eljárásban született súlyosan ellentmondásos elmeszakértői vélemények tükrében megítélhetetlen maradt.
Az ügyben a vádlott elmeállapotáról négy igazságügyi elmeorvos szakértői vélemény (közöttük egy ETT felülvélemény) és számos pszichológusi/pszichiátriai szakvélemény készült. Tanúvallomások hangzottak el a vádlott pszichológiai kezeléseiről, sor került a pszichológus személyes vizsgálatokon alapuló írásbeli véleményének értékelésére is.
A szakértői vélemények tartalmát az elsőfokú ítélet kivonatosan rögzítette, súlyos ellentmondásaik feloldását tekintve azonban mindössze formai megközelítésben utalt arra, hogy az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottsága által az elsőfokú eljárásban adott felülvélemény a korábban készült elmeorvosi vélemények tekintetében ,,minden vitatott kérdésre választ adott, és a felmerült ellentéteket elemezte''.
A Legfelsőbb Bíróság ezt a megállapítást tévesnek találta, az ebből adódó következtetések ezért megalapozatlanok.
Az Egészségügyi Tudományos Tanács a felülvizsgálati véleményében a korábban készített igazságügyi elmeorvos szakértői véleményeket kivonatosan értékelte csupán, a pszichológusi, pszichiátriai véleményekkel, leginkább azonban az ezek alapjául szolgáló – és objektív mérési adatokat tartalmazó – teszteredményekkel egyáltalán nem foglalkozott. Valamennyi pszichológusi elemzés alátámasztotta a vádlott bűnelkövetésének valamely kóros tudatállapotban történt végrehajtását. Ezek értékelése hiányában az ETT felülvéleménye teljes körű áttekintést nem adott. Mindezeken túl az is megállapítható, hogy a felülvélemény az ellentétes elmeszakértői vélemények egyes megállapításait kiragadva végezte el azok értékelését, végső véleményében pedig lényegében nem adta indokát a vádlott elmeállapotával kapcsolatos megállapításainak. Önmagában ugyanis az a körülmény, hogy a vádlott személyiségtorzulását, tudatszűkületét elismerve, ám azok patológiás jellegét tagadva állította büntetőjogi beszámítási képességének teljességét – ezt alátámasztó és a vizsgálati megállapításokon nyugvó érvek hiányában átfogó elmeszakértői értékelésnek nem tekinthető.
A felülvélemény hiányosságai folytán továbbra is megválaszolatlanul maradtak az ítélkezés szempontjából kikerülhetetlen kérdések. A vádlott vád tárgyává tett magatartásának előzményeit, a cselekmény lezajlását, a vádlott tett utáni cselekedeteit és önfeljelentésének körülményeit értékelve tettének személyiségidegensége, mozzanatainak irracionalitása, a tett motivációjának teljes hiánya továbbra sem volt felderítettnek tekinthető, a bűncselekmények alanyi oldalának megítélésében változatlanul súlyos kétségek maradtak. Mi sem bizonyítja jobban ezek fennálltát, mintsem az a tény, hogy az ETT IB felülvizsgálati véleményének megérkezése után az elsőfokú bíróság meghallgatott több, a vádlott korábbi vizsgálatát vagy gyógykezelését végző pszichológust, majd újabb igazságügyi elmeszakértői vélemény beszerzése iránt intézkedett. A bíróság az újabb szakértőket elsősorban a meghallgatott pszichológusok által adott – és az ETT IB felülvéleményét is kétségessé tevő – megállapítások elmeszakértői megítélése érdekében rendelte ki, az új szakvélemény feltehetően főleg ez okból elsősorban a bevont igazságügyi pszichológus szakértő véleményére támaszkodott. Ez utóbbi tartalmából kitűnően azonban ez a szakértő a korábbi – többek közt az ETT IB felülvéleményében is megerősített – szakértői megállapításokat sem fogadta el, minden korábbi szakvéleménnyel ellentétben megállapította ugyanis, hogy a vádlott ,,semmilyen személyiségzavarban nem szenved''. Az igazságügyi szakértők hangsúlyozták, hogy véleményük e pszichológus szakvéleménnyel együtt ,,képez szerves egységet'' ám annak a korábbi – egyébként általuk elfogadott – igazságügyi elmeorvos szakértői véleményben tett megállapításokkal szemben álló állításait nem értékelték.
Mindezt áttekintve a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság széles körű bizonyítási tevékenysége ellenére sem tekintette megalapozottnak a vádlott büntetőjogi beszámítási képességével összefüggésben tett ítéleti megállapításokat. Jóllehet ezek az ETT IB felülvéleményén alapultak, – a szabad bizonyítás elvéből adódóan – ez a szakértői vélemény csupán a bizonyítékok egyike, értékelése – akárcsak minden más szakértői véleményé – a bírói mérlegelés kompetenciájába tartozik, meggyőző erejét átfogó, a szakkérdések megítélésében minden ellentmondást érintő és feloldó, tudományosan megalapozott érvei adhatják meg. Az elsőfokú bíróság az ETT IB felülvéleményét anélkül fogadta el, hogy ennek hiányosságai folytán a vádlott tudatállapotával kapcsolatban felmerült szakmai kételyek eloszlathatók lettek volna.
A megalapozatlanság kiküszöbölése céljából – a védői fellebbezési indítványnak helyt adva – a Legfelsőbb Bíróság a Be. 240. §-a alapján elrendelt bizonyítás keretében új igazságügyi elmeszakértői vizsgálat elvégzésével és új szakvélemény készítésével bízta meg a szakértőt azzal, hogy az elmeszakértői kérdéseket két igazságügyi orvos szakértőnek kell megítélni, és a vizsgálatba pszichológus szakértő is bevonható. A szakértő részére – különös tekintettel az előbbiekben elemzett ellentmondásokra – feladatként írta elő, hogy térjen ki valamennyi, a vádlott elmeállapotával kapcsolatos korábbi szakvélemény megállapításaira, elemezze azok ellentmondásait, és tudományos megközelítésben adja ezek értékelését.
Az újabban bevezetett igazságügyi elmeszakértők a vádlott személyes vizsgálatán alapuló, a korábbi pszichológiai értékeléseket is figyelembe vevő véleményükben megállapították, majd a másodfokú tárgyaláson történt meghallgatásuk alkalmával megerősítették, hogy a vádlott a cselekmény időpontjában súlyos fokú tudatzavart állapotban volt, tette rövidzárlati cselekményként értékelhető. A vádlott mindennek folytán súlyos fokban korlátozva volt abban, hogy a cselekménye következményeit felismerje. Megállapításaik alátámasztására az idevágó szakirodalmi hivatkozások másolatait is csatolták.
A szakvélemény – a kirendelő végzésben előírtaknak megfelelően – reflektált a korábbi szakvélemények megállapításaira, illetve ellentmondásaira. Az elsőfokú bíróság mérlegelésében irányadóként elfogadott ETT IB felülvéleménnyel összefüggésben rögzítette az alábbiakat:
,,Leírja a cselekményt és a cselekmény körülményeit. A lelkiállapot-vizsgálati részben megállapítja, hogy emlékezetkiesésre, kóros tudatszűkületre utaló adat a vizsgálat során nem került felszínre, illetőleg patológiás motivációt, érzékcsalódást, téveszmét, amely a cselekményében a vádlottat befolyásolhatta volna, nem lehetett feltárni. Megjegyezni kívánjuk, hogy összefüggéseiben nem került vizsgálat tárgyává a leleti részben leírt tartós negatív érzelmi állapot, valamint a cselekmény motiválatlansága, illetőleg, hogy a cselekményt követően nincs menekülési reakció (bizarr a cselekmény utáni magatartása)''... ,,A szakreferens által tett azon megállapítás, hogy a személyiségzavar nem betegség, hanem állapot, nem fogadható el, hiszen BNO 1, DSM IV. a betegségek nemzetközi osztályozása, de az általános pszichiátriai gyakorlat is a személyiségzavart betegségként értékeli, hasonlóan például a gyengeelméjűséghez (ami szintén állapot). A véleményező a patológiás tudatszűkületet azzal zárja ki, hogy az elkövető a cselekmény után közösült az elhalttal (nehezen értelmezhető, hogy éplélektanilag ebben mi a normalitás, mivel necrophiliáról van szó), és nevezett cselekményeit is úgy értékeli, hogy a tudatszűkület ellen szól. Ezen megállapításait lezárja azzal, hogy az emlékezészavar hiánya is a tudatszűkület ellen szól. Megjegyezni kívánjuk, hogy a tudatzavart állapotokban nem szükséges mindig alaptünetként az emlékezési zavar, például jelen esetben sem, ahol rövidzárlati cselekményről van szó. A felvetett pánikállapot, illetve pánikbetegség közül az utóbbi fel sem merült a szakvéleményekben''.
Ezzel összefüggésben a szakvélemény rámutat: ,,Álláspontunk szerint sem pánikreakcióról van szó, hanem a tudatzavart állapotra jellemző, elmeorvos szakértőileg nehezen értelmezhető bizarr cselekménysorról, mely a tudatzavart állapot következménye, és a menekülés-pánik reakció hiánya is alátámasztja a tudatzavart állapotot''.
Visszatérve az ETT IB felülvéleményére rögzíti a szakvélemény: ,,Leírásra került, hogy az Igazságügyi Bizottság nem kíván állást foglalni a cselekmény lehetséges motivációival, hiszen azt a korábban eljárt szakértők bőségesen feltárták. Ugyanakkor a megelőző oldalon leírásra került, hogy patológiás motivációt nem lehetett feltárni. A cselekmény és körülményeinek elmeorvos szakértői vizsgálata nagy jelentőséggel bír, hiszen jelen esetben motiválatlan, értelmetlen, az aktuális szituációból a szexuális helyzetben inadequat cselekményről van szó''.
A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint az idézett elemzés megfelel a felülvélemény tartalmának, mindebből pedig az következik, hogy az elsőfokú bíróság mérlegelése során irányadónak elfogadott felülvélemény a vádlott elmeállapotát tekintve hiányos feltárásra épült, és aggályos következtetéseket tartalmazott.
A másodfokú eljárásban készített újabb elmeszakértői vélemény az ahhoz kapcsolódó igazságügyi pszichológiai szakvélemény adatait is felhasználva rögzítette, hogy ,,a vádlott a cselekmény időpontjában súlyos fokú tudatzavart állapotban volt, rövidzárlati cselekményként értékelhető a cselekménye, és súlyos fokban korlátozva volt abban, hogy cselekménye következményeit felismerje, és a felismerésnek megfelelően cselekedjék''.
A Legfelsőbb Bíróság a másodfokú eljárásban kirendelt igazságügyi orvos szakértők véleményét észrevételezésre megküldte az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottságának, amely átiratában a korábbi véleményét lényegében fenntartotta. Utalt arra, hogy az eltérő pszichológiai állásfoglalások ,,elsősorban tesztadatokra támaszkodnak'', másrészt ,,az élettörténeti adatok különféle elméleti álláspontok szerinti értelmezését tükrözik''.
Áttekintve most már a vádlott büntetőjogi beszámítási képességét értékelő szakvéleményeket, megállapítható, hogy az elmeszakértők egy csoportja a vádlott elmeállapotát épnek, beszámítási képességét teljesnek ítélte. Véleményükben ellentmondásos megállapítások szerepelnek a tekintetben, hogy a vádlottnál személyiségzavar, személyiségtorzulás fennállt-e. A szakértők másik csoportja, továbbá az ügyben nyilatkozó valamennyi pszichiáter és pszichológus szakértő a vádlott elmeállapotát és pszichiátriai státusát valamely okból kórosnak ítélték, az e körbe tartozó igazságügyi elmeorvos szakértők egy része ennek okát a vádlottnál vélhetően kórismézhető ún. Bordeline-kórképben, más része a cselekmény kapcsán aktuálisan fennálló súlyos tudatzavarban határozta meg. Ennek alapján e szakértők rögzítették, hogy a vádlott büntetőjogi beszámítási képessége súlyos fokban korlátozott.
Mindennek egybevetése alapján a Legfelsőbb Bíróság a vádlott elmeállapotával összefüggésben természettudományosan megalapozott, pontos kórismét rögzítő megállapítást megalapozottan tenni nem tudott. A kérdés újabb és újabb szakértőkkel történő véleményeztetése e tekintetben eredménytelennek bizonyult, a vádlott elmeállapotát, és ezzel összefüggésben beszámítási képességét a szakértők – azt feltehetően eltérő módszerekkel és eltérő elméleti álláspontokból megközelítve – homlokegyenest ellenkező módon értékelték.
A büntetőeljárás bizonyítással összefüggő alapelvével összefüggésben azonban a Be. 61. §-ának (4) bekezdése megkerülhetetlen kötelezettségként rója a bíróságra az in dubio pro reo elvének betartását, vagyis azt, hogy a büntetőeljárásban a kétséget kizáróan nem bizonyított tényt a vádlott terhére róni nem lehet, vagyis a kétség a vádlott javára értékelendő.
A vádlott elmeállapotának egységes orvosi megítélésére jelen ügyben nem került sor, az ellentmondások eloszlatásához meggyőző érvekkel egyik orvos szakértői vélemény sem nyújtott alapot. A Legfelsőbb Bíróság ezért – a vádlott cselekménykori elmeállapotát érintő bármely diagnózis elfogadása nélkül – a kétséget a vádlott javára értékelve megállapította, hogy a nevezett a cselekményét (valamely) kóros elmeállapotban követte el, ez az állapota pedig súlyos fokban korlátozta őt abban, hogy cselekedete következményeit felismerje, illetőleg e felismerésnek megfelelően cselekedjék [Btk. 24. § (2) bekezdés]. A tényállást a Legfelsőbb Bíróság a Be. 258. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján helyesbítette.
Az ekként módosult tényállásból is okszerűen következik a vádlott bűnössége. A terhére rótt bűncselekményeket az elsőfokú bíróság törvényesen minősítette, a kiszabott fő- és mellékbüntetés azonban – a vádlott büntetőjogi beszámítási képességének súlyos fokú korlátozottsága folytán is – módosításra szorult.
Ezt figyelembe véve a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú ítéletben kiszabott főbüntetést a büntetési tétel minimumára enyhítve 5 év börtönbüntetésben, a közügyektől eltiltás mellékbüntetés tartamát ugyancsak 5 évben határozta meg. Az enyhítés kapcsán nagy nyomatékkal értékelte a vádlott önfeljelentésének tényét, és a cselekmény elkövetése óta bekövetkezett jelentős időmúlást.
Az elsőfokú ítélet megváltoztatása a Be. 260. §-án, míg egyéb – törvényes – rendelkezéseinek helybenhagyása a Be. 259. §-ának (1) bekezdésén alapul. (Legf. Bír. Bf.I.1891/2001. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás