46/2003. (X. 16.) AB határozat

46/2003. (X. 16.) AB határozat¹

2003.10.16.

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság alkotmányjogi panaszok, valamint jogszabály alkotmányellenességének utólagos megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványok, továbbá mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megszüntetése tárgyában – dr. Bagi István és dr. Strausz János alkotmánybíróknak a határozat 1. pontjára vonatkozó különvéleményével, valamint dr. Erdei Árpád alkotmánybírónak a határozat 2. és 4., továbbá dr. Kiss László alkotmánybírónak a határozat 2., 3. és 4. pontjára vonatkozó különvéleményével – meghozta a következő

határozatot:

1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a jogalkotó alkotmányellenes helyzetet idézett elő azzal a mulasztásával, hogy nem szabályozta az erre irányuló törvényekben és más jogszabályokban a hivatalos irat postai kézbesítéséhez fűződő, bírósági és más hatósági eljárásban általánosan érvényesülő vélelem megdöntésének lehetőségét.

Az Alkotmánybíróság felhívja a jogalkotót, hogy feladatának 2004. június hó 30. napjáig tegyen eleget.

2. Az Alkotmánybíróság a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 99. § (2) bekezdése, továbbá a hivatalos iratok kézbesítésének egyszerűsítéséről szóló 43/1953. (VIII. 20.) MT rendelet 9. § (1) és (4) bekezdései, valamint a postai szolgáltatások ellátásáról szóló 254/2001. (XII. 18.) Korm. rendelet 31. § (1) bekezdése és a bírósági ügyvitel szabályairól szóló 14/2002. (VIII. 1.) IM rendelet 35. §-a továbbá a hivatalos iratok kézbesítésének egyszerűsítéséről szóló 43/1953. (VIII. 20.) MT rendelet végrehajtása tárgyában kiadott 13/1953. (IK 17.) IM–KPM–BM együttes utasítás 3. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.

3. Az Alkotmánybíróság elutasítja az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény 77. § (1) bekezdése, az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény 52/A. § (1) bekezdése és a szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény 74. § (3) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt.

4. Az Alkotmánybíróság a hivatalos iratok kézbesítésének egyszerűsítéséről szóló 43/1953. (VIII. 20.) MT rendelet 8. § (1) bekezdése és a postai tevékenységről szóló 133/1993. (IX. 29.) Korm. rendelet 15. § (1) és (2) bekezdései alkotmányellenességének megállapítására irányuló alkotmányjogi panaszokat elutasítja.

5. Az Alkotmánybíróság a postai tevékenységről szóló 133/1993. (IX. 29.) Korm. rendelet 18. § (1) bekezdés b) pontja alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló eljárást megszünteti.

6. Az Alkotmánybíróság a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság Pfv.I.21.317/1995/4. számú ítélete ellen irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja.

Az Alkotmánybíróság határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.

INDOKOLÁS

1. Több indítványozó kezdeményezte – részben alkotmányjogi panasz, részben utólagos normakontroll formájában – a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (a továbbiakban: Pp.) 99. § (2) bekezdése, valamint ezzel összefüggésben a postai tevékenységről szóló 133/1993. (IX. 29.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Pr.) 15. § (1) és (2) bekezdései, illetve 18. § (1) bekezdés b) pontja, továbbá a hivatalos iratok kézbesítésének egyszerűsítéséről szóló 43/1953. (VIII. 20.) MT rendelet (a továbbiakban: R.) 8. § (1) bekezdése, illetve 9. § (1) és (4) bekezdése alkotmányellenességének megállapítását.

Az indítványozók egy része e szabályokkal összefüggésben mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását kérte a szabályozás ama hiányosságára figyelemmel, hogy ezek a jogszabályok nem tartalmaznak rendelkezést annak a sajátos kézbesítési vélelemnek a megdöntésével kapcsolatban, amely szerint ,,kézbesítettnek kell tekinteni'' bizonyos feltételek fennállta esetén azt az iratot is, amelyet nem vettek át.

Van olyan indítvány is, amelyben az adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. törvény (a továbbiakban: Art.) 77. § (1) bekezdése, az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény (a továbbiakban: Inytv.) 52/A. § (1) bekezdése, a szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény (a továbbiakban: Sztv.) 74. § (3) bekezdése alkotmányellenességét is állítják azért, mert ezek a Pp., az R. és a Pr. szabályaihoz hasonló rendelkezéseket tartalmaznak.

Az Alkotmánybíróság ezeket az indítványokat egyesítette és egy eljárásban bírálta el.

Az indítványok elsősorban azt sérelmezték, hogy a támadott rendelkezések nem nyújtanak garanciát arra, hogy az állandó lakóhelyétől tartósan, vagy öt napnál hosszabb időre távol lévő személy az Alkotmány 57. § (1) és (5) bekezdései szerinti alkotmányos alapjogát gyakorolhassa. Nézetük szerint alkotmányellenes és méltánytalan az önhibáján kívül vétlen állampolgárokat megfosztani a jogorvoslat lehetőségétől, illetve olyan – a Pp. szerinti igazolási kérelemmel kapcsolatos – eljárásra kényszeríteni a törvényes joggyakorlásban akadályozott állampolgárt, amelynek kimenetele kétséges és eredményessége esetén is indokolatlan sérelemmel, kárral jár.

Sérelmezték az indítványozók azt is, hogy a támadott szabályozás – nézetük szerint – egy megdönthetetlen vélelmet állít fel, amelynek alapján a bíróság kizárólag a levélkézbesítő feljegyzése alapján állapítja meg azt, hogy kétszeri kézbesítési kísérlet történt, ez megfosztja a címzettet annak lehetőségétől, hogy a kézbesítő nyilatkozatát megcáfolja.

2. Más indítványozók azért támadták a jogbiztonság [Alkotmány 2. § (1) bekezdés] és a jogorvoslathoz való jog [Alkotmány 57. § (5) bekezdés], továbbá a szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztása joga [Alkotmány 58. § (1) bekezdés] sérelmére hivatkozva az R. 9. §-át, mert ez a szabály a Pp. hatókörén kívül egyes más eljárásokban is általánosan érvényesülő és megdönthetetlen, sajátos vélelmet állít fel a kézbesítés megtörténtére.

A másik indítványozó mint kirendelt védő mulasztott a bíróság szerint és ennek következtében bírsággal sújtották, szintén a kifogásolt vélelem alkalmazása alapján. Indítványa tartalma szerint kezdeményezte a bírósági ügyvitel szabályairól szóló 123/1973. (IK 1974. 1.) IM utasítás (a továbbiakban: Büsz.) 40. §-a alkotmányellenességének megállapítását a védelemhez való jog [Alkotmány 57. § (3) bekezdése] sérelmére hivatkozva; mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megszüntetését is kérte ,,a hivatalos iratok kézbesítésének egyszerűsítéséről szóló 43/1953. (VIII. 20.) MT rendelet vonatkozásában, mert az bárki ... részére ... nem biztosítja ... az Alkotmány 57. § (5) bekezdése érvényesíthetőségét''.

Álláspontja szerint a tértivevény nem alkalmas az iratok tényleges átvételének igazolására, különösen iratcsomó esetén, ezzel összefüggésben – az indítvány tartalma szerint – kezdeményezte a hivatalos iratok kézbesítésének egyszerűsítéséről szóló 43/1953. (VIII. 20.) MT rendelet végrehajtása tárgyában kiadott 13/1953. (IK 17.) IM–KPM–BM együttes utasítás (a továbbiakban: Ut.) 3. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítását.

II.

1. Az Alkotmány felhívott rendelkezései:

,,2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.

(...)

8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.

(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.

(...)

54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.

(...)

57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.

(...)

(3) A büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás minden szakaszában megilleti a védelem joga. A védő nem vonható felelősségre a védelem ellátása során kifejtett véleménye miatt.

(...)

(5) A Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot – a jogviták ésszerű időn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan – a jelen lévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja. (...)

58. § (1) Mindenkit, aki törvényesen tartózkodik Magyarország területén – törvényben meghatározott esetek kivételével – megillet a szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztásának joga, beleértve a lakóhely vagy az ország elhagyásához való jogot is.

(...)

70/A. § (...)

(3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti.''

2. A Pp.-nek az indítványokkal érintett rendelkezése:

,,99. § (2) A bírósági iratokat a kézbesítés második megkísérlésének napját követő ötödik munkanapon kézbesítettnek kell tekinteni, ha a kézbesítés azért volt eredménytelen, mert a címzett az iratot nem vette át, illetve az átvételt megtagadta. Keresetlevél (fizetési meghagyás) kézbesítése esetén a vélelem beálltáról a bíróság az alperest (kötelezettet) értesíti, és egyúttal tájékoztatja a (3) bekezdésben, illetve a 128. §-ban foglaltakról.''

3. Az R.-nek indítvánnyal érintett, az indítvány benyújtásakor hatályos rendelkezései:

,,4. § (1) A tértivevényes közönséges vagy ajánlott levél a címzetten kívül a címzett felnőtt családtagjának, alkalmazottjának, szállásadójának vagy a címzett által a postai üzletszabályzat szerint meghatalmazott személynek – postafiók bérlete esetében a fiókot kiürítő meghatalmazottnak – is kézbesíthető. Ha a címzett jogi személy, a közönséges tértivevényes levelet is csak a könyvelt postai küldemények átvételére jogosult személynek lehet átadni.

(2) Ha a megadott címen az (1) bekezdésben megjelölt személy nem található, a levélszekrényben vagy a postai küldemények elhelyezésére szolgáló más helyen, ilyennek hiányában pedig az ajtóra (kapura) kifüggesztve figyelmeztetést kell hagyni. Ebben közölni kell a címzettel, hogy a részére érkezett hivatalos irat kézbesítését a kézbesítő mikor kísérli meg újból, s ha az iratot akkor sem lehet kézbesíteni, a címzett azt további öt munkanap alatt a figyelmeztetésben megjelölt postahivatalban személyazonosságának igazolása után átveheti. A figyelmeztetésben meg kell jelölni az irat számát, továbbá hogy az irat melyik hatóságtól érkezett és hogy a postahivatalban milyen időben vehető át, végül figyelmeztetni kell a címzettet azokra a következményekre is, amelyek az irat átvételének elmulasztása esetében beállnak (9. §).

(3) A postafiók számával megjelölt helyre, de nem a fiókbérlő címére irányított küldeményekre a (2) bekezdésben foglaltak azzal az eltéréssel irányadók, hogy az irat kézbesítése helyett a postafiókba figyelmeztetést kell helyezni. A címzett az iratot legkésőbb a második figyelmeztetésnek a postafiókba helyezésétől számított öt munkanap alatt veheti át a postahivatalnál.

(4) A figyelmeztetés hátrahagyásának, illetőleg postafiókba helyezésének idejét, valamint ha a második kézbesítési kísérlet eredménytelen volt, ennek az idejét is a tértivevényen fel kell tüntetni.

(5) Ha az iratot olyan személynek kézbesítették, aki abban az ügyben, amelyre az irat vonatkozik, a címzettnek ellenfele, a kézbesítés érvénytelen.

5. § (1) A tértivevényes közönséges vagy ajánlott levelet a címzettnek vagy az annak átvételére jogosult más személynek a tértivevény aláírása ellenében kell kézbesíteni. Ha azonban a címzett, illetőleg az irat átvételére jogosult más személy az irat átvételét vagy a tértivevény aláírását megtagadja, az iratot a tértivevény aláírása nélkül is át kell neki adni, illetőleg az iratot nála kell hagyni és a tértivevényen ezeket a körülményeket fel kell tüntetni (kényszerkézbesítés).

(2) A külföldi bíróságok polgári ügyiratainak kézbesítésénél – a nemzetközi egyezményekben, illetőleg a fennálló viszonossági gyakorlatban meghatározott esetektől eltekintve – kényszerkézbesítésnek helye nincs. A kézbesítendő irat címzése mellett és az irathoz csatolt tértivevényen a bíróság ezt feltüntetni köteles. Az ilyen iratot átvételének megtagadása esetében – annak utólagos átvétele végett – a 6. §-nak megfelelően öt munkanapig a postahivatalban kell tartani.

6. § Ha a tértivevényes levelet a címzettnek, illetőleg az annak átvételére jogosult más személynek a 4. vagy 5. § rendelkezései szerint kézbesíteni nem lehet, az iratot a kézbesítés második megkísérlésének, illetőleg a második figyelmeztetés postafiókba helyezésének napját követő öt munkanapon át a kézbesítő postahivatalban kell tartani. Ha ezalatt az idő alatt a címzett az irat átvétele végett jelentkezik, az iratot neki – személyazonosságának igazolása után – át kell adni. (...)

8. § (1) Ha a címzett az iratot a postahivatalban a 6. §-ban meghatározott öt munkanap alatt nem veszi át, a postahivatal ezt a tértivevényen feljegyzi és az iratot a tértivevénnyel együtt visszaküldi a feladónak. (...)

9. § (1) A 8. § (1) bekezdése értelmében visszaküldött iratot – a jelen § (2), (3) és (4) bekezdésének eseteit kivéve – a kézbesítés második megkísérlésének, illetőleg a második figyelmeztetés postafiókba helyezésének napját követő ötödik munkanapon kézbesítettnek kell tekinteni.

(2) A keresetlevélnek a 8. § (1) bekezdése alapján való visszaküldése esetében a bíróság a kézbesítés elmaradásáról és annak okairól a felperest értesíti, a felperes kérelmére az alperes részére ügygondnokot rendel ki és a keresetlevelet ennek kézbesítteti, egyúttal erről az alperest – lakására címzett ajánlott levélben – értesíti. Ugyanez a szabály megfelelően irányadó minden olyan esetben, amikor valamely iratot a fennálló rendelkezések értelmében a keresetkézbesítés szabályai szerint kell kézbesíteni, valamint akkor is, ha valamely jogszabály eddig a saját kézbe való kézbesítést rendelte.

(3) Büntetőparancsnak a 8. § (1) bekezdése alapján való visszaküldése esetében a bíróság az ügy tárgyalásának kitűzése iránt intézkedik.

(4) Külföldi bíróságok polgári ügyiratainak a 8. § (1) bekezdése alapján való visszaküldése esetében a bíróság az ügyiratot tizenöt napig magánál tartja, s ha a címzett azt ez alatt az idő alatt sem veszi át, a bíróság úgy jár el, mintha a címzett a kézbesítés során az átvételt megtagadta volna.''

4. Az R. alkotmányjogi panasszal érintett szabálya szerint:

,,8. § (1) Ha a címzett az iratot a postahivatalban a 6. §-ban meghatározott öt munkanap alatt nem veszi át, a postahivatal ezt a tértivevényen feljegyzi és az iratot a tértivevénnyel együtt visszaküldi a feladónak.''

5. Az R. hatályos szabályai szerint:

,,9. § (1) A postai szolgáltatások ellátásáról szóló 254/2001. (XII. 18.) Korm. rendelet 31. § (1) bekezdése értelmében visszaküldött iratot – a jelen § (2) és (3) bekezdésének eseteit kivéve – a kézbesítés második megkísérlésének, illetőleg a második figyelmeztetés postafiókba helyezésének napját követő ötödik munkanapon kézbesítettnek kell tekinteni.

(2) Az 1973. évi I. törvény XVII. fejezetében foglaltak szerint a tárgyalás mellőzésével hozott végzésnek a postai szolgáltatások ellátásáról szóló 254/2001. (XII. 18.) Korm. rendelet 31. § (1) bekezdése alapján való visszaküldése esetében a bíróság az ügy tárgyalásának kitűzése iránt intézkedik.

(3) Külföldi bíróságok polgári ügyiratainak a postai szolgáltatások ellátásáról szóló 254/2001. (XII. 18.) Korm. rendelet 31. § (1) bekezdése alapján való visszaküldése esetében a bíróság az ügyiratot 15 napig magánál tartja, s ha a címzett azt ez alatt az idő alatt sem veszi át, a bíróság úgy jár el, mintha a címzett a kézbesítés során az átvételt megtagadta volna.

(4) A (2) és (3) bekezdésekben meghatározott intézkedések megtétele előtt a bíróság vagy más hatóság elrendelheti az irat kézbesítésének újabb megkísérlését.

(5) A címzett halála vagy a címzettnek, illetőleg lakóhelyének (tartózkodási helyének) ismeretlen volta esetében az eljárásra külön jogszabályok irányadók.''

6. Az Ut. szerint:

,,1. § (1) A hivatalos iratok kézbesítésére borítékot használni csak akkor szabad, ha az irat egynél több lapból (ívből) áll, vagy az iraton a címzésre felhasználható üres hely nincs, úgyszintén, ha a feladó hatóság az irat természeténél fogva annak borítékban való kézbesítését elrendeli. (...)

3. § (1) Az olyan hivatalos iratok kézbesítéséhez, amelyeket az R. 2. §-a alapján tértivevényes levélként kell kézbesíteni, a jelen utasításhoz mellékelt A és B mintának megfelelő tértivevényt kell használni, mégpedig:

az A mintájú tértivevényt általában minden olyan esetben, amikor nem kell B mintájú tértivevényt használni;

a B mintájú tértivevényt pedig a külföldi bíróságok olyan ügyiratainak kézbesítéséhez, amelyek kényszer alkalmazása nélkül kézbesítendők; ha azonban a külföldi bíróságok ügyiratai tekintetében a fennálló nemzetközi egyezmények vagy viszonossági gyakorlat alapján kényszerkézbesítésnek van helye, a tértivevényen a ,,kényszerkézbesítés kizárva'' szavakat át kell húzni.''

7. A Pr. érintett rendelkezései:

,,15. § (1) Ha a címzett nem tartózkodik a címben megjelölt helyen, és nincs meghatalmazottja, a postai küldemény – e jogszabályban meghatározott feltételek szerint – helyettes átvevőnek is kézbesíthető.

(2) A kézbesítés szempontjából helyettes átvevő lehet

a) a címhelyen tartózkodó 14. életévét betöltött és a 13. § (2) bekezdésében említett igazolvánnyal rendelkező közeli hozzátartozó [Ptk. 685. § b) pontja], az élettárs;

b) a gondnok, a házfelügyelő;

c) a bérbeadó, illetőleg a szállásadó, ha a címzettel azonos címen lakik;

d) a munkahelyre címzett küldemény esetében a Pt. 19. §-ának (1) bekezdése szerinti képviselő vagy annak meghatalmazottja.''

,,18. § (1) A postai küldeményeket a jogosult átvevő az alábbi átvételi határidőn belül veheti át a szolgáltató hivatali helyiségében: (...)

b) a hivatalos iratot a második értesítéstől számított öt munkanapig;''

8. A postai szolgáltatások ellátásáról szóló 254/2001. (XII. 18.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Pszr.) vizsgálatba bevont rendelkezése:

,,31. § (1) A szolgáltató a hivatalos iratnak a címhelyre történő első kézbesítése sikertelensége esetén – értesítő hagyása mellett – köteles a kézbesítést a sikertelen kézbesítés napját követő 5. munkanapon megismételni, kivéve, ha a kézbesítés a (2) bekezdésben meghatározott ok miatt minősül sikertelennek. Amennyiben a címhelyre történő második kézbesítés is sikertelennek bizonyul, a szolgáltató a 25. § (3) bekezdés b) pontjában meghatározott rendelkezésre tartási időt követően – ha ezalatt a címzett a szolgáltató helyen azt nem veszi át – ,,nem kereste'' jelzéssel visszaküldi a feladónak.''

9. A Büsz. szerint:

,,40. § (1) A bírósági iratok kézbesítése – külön szabályok szerint – általában posta útján történik.

(2) A bíróság elnöke elrendelheti, hogy a székhelyen a kézbesítést hivatalsegéd végezze.

(3) A bíróság székhelyén működő másik bíróság, ügyészség részére, valamint ugyanazon az épületen belül az iratokat általában kézbesítőkönyvvel, hivatalsegéd útján kell kézbesíteni. Az ügyész részére tértivevénnyel kell kézbesíteni a perorvoslattal megtámadható határozatot, az ügyészt a tárgyaláson való részvételre kötelező értesítést, valamint a polgári perben a tárgyalásra szóló idézést, az olyan iratot, amelyre az ügyésznek határidőn belül nyilatkoznia kell.

(4) A büntetőeljárásban részt vevők, az igazságszolgáltatást segítők Védelmi Programjáról szóló 2001. évi LXXXV. törvény hatálya alatt álló személy részére kézbesítendő iratot a Tanúvédelmi Szolgálat útján, hivatalsegéddel kell kézbesíteni.

(5) A címzett a részére szóló iratot – személyazonosságának igazolása után – a bíróságon is átveheti.

(6) Ha a kézbesítés tényéhez joghatás fűződik, a tértivevényt az intézkedés eredeti példányához kell kapcsolni.''

10. A bírósági ügyvitel szabályairól szóló 14/2002. (VIII. 1.) IM rendelet szerint:

,,35. § (1) A bírósági irat kézbesítése – ha jogszabály másként nem rendelkezik – külön szabályok szerint általában posta útján történik.

(2) A bíróság elnöke elrendelheti, hogy a bíróság székhelyén a kézbesítést bírósági alkalmazott végezze.

(3) A fogvatartásban lévő személy részére a fogvatartást foganatosító szerv parancsnoka útján kell kézbesíteni a bírósági iratot.

(4) A címzett a részére szóló iratot – személyazonosságának igazolása után – a bíróságon is átveheti.

(5) A bíróság az olyan iratot, amely átvételéhez joghatály fűződik, vagy amely átvételének igazolására szükség van, tértivevénnyel postázza; személyes kézbesítés esetén az átvevő az átvétel tényét keltezéssel ellátott aláírásával igazolja. Ha az átvételre nyomtatványt rendszeresítettek, az átvétel tényét ezen kell elismerni.''

11. Az Art. szerint:

,,77. § (1) Az adóhatósági iratot kézbesítettnek kell tekinteni, ha a postai kézbesítés második megkísérlését követő öt munkanapon belül a címzett azt nem vette át, és a posta a rá vonatkozó szabályoknak megfelelően az iratot visszaküldte az adóhatóságnak. Az irat átvételében akadályozott adózó igazolási kérelemmel élhet. Az adóhatósági iratot akkor is kézbesítettnek kell tekinteni, ha a címzett az átvételt megtagadta. Amennyiben a magánszemély adózó ismeretlen helyen tartózkodik, az adóhatóság az iratot a gyámhatóság által kirendelt ügygondnok részére kézbesíti.''

Az Inytv. szerint:

,,52/A. § (1) Kézbesítettnek kell tekinteni a határozatot a kézbesítési címre, ennek hiányában az ingatlan-nyilvántartásban vagy a bejegyzés alapjául szolgáló okiratban megjelölt lakcímre történő postai kézbesítés második megkísérlésének, illetőleg a második figyelmeztetés postafiókba (postaládába) helyezésének napját követő ötödik munkanapon.''

Az Sztv. szerint:

,,74. § (3) Az iratokat a kézbesítés második megkísérlésének napját követő ötödik munkanapon kézbesítettnek kell tekinteni, ha a kézbesítés azért volt eredménytelen, mert a címzett az iratot nem vette át, illetőleg az átvételt megtagadta.''

III.

Az R. 8. §-át a postai tevékenységről szóló 133/1993. (IX. 29.) Korm. rendelet 30. § (1) bekezdése 1993. október 14-ével, az Pr. 15. §-át a Pszr. 51. § (4) bekezdése 2001. december 23-ával, a Pr. 18. § (1) bekezdés b) pontját a Pszr. 51. § (5) bekezdése 2002. március 31-én hatályon kívül helyezte, azonban az R. 8. § (1) bekezdését továbbá a Pr. 15. § (1) és (2) bekezdését alkotmányjogi panaszban is kifogásolják az indítványozók.

Az Alkotmánybíróság hatályon kívül helyezett jogszabály alkotmányellenességét nem vizsgálja, hacsak nem annak alkalmazhatósága is eldöntendő kérdés (335/B/1990/13. AB határozat, ABH 1990, 261, 262.).

Hatályon kívül helyezett jogszabály alkotmányossági vizsgálata a konkrét normakontroll két esetében, az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 38. § (1) bekezdése szerinti bírói kezdeményezés, és a 48. § szerinti alkotmányjogi panasz alapján lehetséges, mivel ezekben az esetekben az alkalmazott jogszabály alkotmányellenességének megállapítására és – ha az indítványozó különösen fontos érdeke indokolja – a konkrét ügyben való alkalmazási tilalom kimondására van lehetőség.

A konkrét esetben az Abtv. 1. § d) pontja alapján a beadványok egy része alkotmányjogi panasz, ezért az Alkotmánybíróság érdemben vizsgálta az R. 8. § (1) bekezdése és a Pr. 15. § (1) és (2) bekezdése rendelkezéseit.

Az Alkotmánybíróság ugyanakkor a Pszr. 31. § (1) bekezdését is bevonta az alkotmányossági vizsgálatba, mert ez a szabály az R. 8. § (1) bekezdésében és a Pr. 18. § (1) bekezdés b) pontjában foglaltakhoz alkotmányjogi szempontból hasonló rendelkezést tartalmaz.

Az Alkotmánybíróság a Pr. 18. § (1) bekezdés b) pontja tekintetében az alkotmánybírósági eljárást az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat 31. § a) pontja alapján szüntette meg.

Az indítványok egy részének benyújtását követően az R. 9. § (1) bekezdését módosította a Pszr. 51. § (11) bekezdése. Ennek értelmében a hivatalos iratok kézbesítésének egyszerűsítéséről szóló – többször módosított – 43/1953. (VIII. 20.) MT rendelet 9. §-a (1), (2) és (3) bekezdésében a ,,postai tevékenységről szóló 133/1993. (IX. 29.) Korm. rendelet 18. §-a (1) bekezdésének b) pontja'' szövegrész helyébe a ,,postai szolgáltatások ellátásáról szóló 254/2001. (XII. 18.) Korm. rendelet 31. § (1) bekezdése'' szövegrész lépett.

Az Alkotmánybíróság az R. 9. § (1) bekezdésének a hatályos rendelkezéseit vizsgálta.

IV.

Az indítványok részben, az alábbiak szerint megalapozottak:

Az indítványok mindegyike a hivatalos iratok kézbesítéséhez fűződő vélelmet tartalmazó egyes rendelkezéseket tartja az Alkotmány egyes szabályaiba ütközőnek. Azok az indítványozók is az indítványok tartalma szerint így vélekednek, akik hiányolják e jogszabályokból a vélelem megdöntésére, ezzel összefüggésben az átvétel elmaradásához fűződő jogkövetkezmény elhárítására vonatkozó szabályozást és ezért a beadványok egy részében mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását is kezdeményezték.

A támadott szabályok egy része (R. Pr., Pszr.) a postai szolgáltató feladatait szabályozza a hivatalos iratok kézbesítésével kapcsolatban. Ezek a szabályok a feladó, a postai szolgáltató és a címzett egyes cselekményeire vonatkoznak, és – az R. kivételével – nem tartalmaznak a hivatalos irat kézbesítéséhez fűződő vélelmet.

Ezzel szemben a Pp. a bírósági iratok, az Art. az adóhatósági irat kézbesítéséről, az Inytv. az ingatlannyilvántartási eljárásban, az Sztv. pedig a szabálysértési eljárásban hozott határozat kézbesítéséről szól.

Az egyes hatósági eljárásokról szóló törvények nem általában a kézbesítés rendjét szabályozzák önállóan, hanem az R. és a Pszr. szabályaira épülnek.

Az említett törvények és az R. szabályai azonosan rendelkeznek abban a kérdésben, hogy vélelmet és ezzel együtt jogkövetkezményt alkalmaznak, ha az adott eljárásban résztvevő valamely címzett az iratot a postai szolgáltatótól nem veszi át.

Ez a vélelem valamennyi itt említett eljárásban megdönthetetlen, noha egyes esetekben a vélelem alkalmazásának következményei, igaz bizonyos feltételek mellett, a tételes rendelkezések szerint (igazolás, perújítás stb.) rendszerint elháríthatók.

Az indítványozók éppen azt kifogásolják, hogy ez szerintük nem minden esetben van így.

1. A hírközlésről szóló 2001. évi XL. törvény szerint hivatalos irat: a közigazgatás és az igazságszolgáltatás szervei által feladott olyan postai küldemény, melynek feladásához vagy kézbesítéséhez jogszabály jogkövetkezményt fűz, illetve mely határidő számításának alapjául szolgál. A hivatalos iratok az e célra rendszeresített tértivevénnyel adhatók fel.

A hivatalos iratok kézbesítésére vonatkozó eljárási szabályoknak több alkotmányos követelményt kell egyszerre kielégíteniük.

A hivatalos iratok kézbesítésére vonatkozó eljárási szabályoknak meg kell felelniük a jogbiztonság alkotmányos elvéből eredő követelményeknek. Csak a jogbiztonság követelményének megfelelő eljárási rend garantálhatja az Alkotmány 57. § (1) és (5) bekezdése szerinti általános garanciák megvalósulását.

Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint: ,,A jogállamiság és jogbiztonság elvéből fakadnak az eljárási garanciák. Ezek alapvető jelentőségűek az egyes jogintézmények működésének kiszámíthatósága szempontjából.'' [11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 85.] Ezt erősítette meg az Alkotmánybíróság a 75/1995. (XII. 21.) AB határozatában: ,,Az alanyi jogok és kötelezettségek érvényesítésére szolgáló eljárási garanciák a jogbiztonság alkotmányos elvéből következnek. Megfelelő eljárási garanciák nélkül működő eljárásban a jogbiztonság szenved sérelmet.'' (ABH 1995, 376, 383.)

A jogbiztonság kettős követelményt támaszt a jogalkotóval szemben. Ennek megfelelően elsősorban a létrejött jogviszonyok stabilitásának eljárásjogi biztosítékait kell megteremtenie. Az igazságszolgáltatás és a közigazgatás hatékony működésének biztosítása ugyanakkor nem eredményezheti a jogbiztonságból levezethető eljárási garanciák sérelmét azáltal, hogy a címzettek számára biztosított alkotmányos jogok gyakorlását akadályozza meg.

A jogbiztonság követelményéből következik az igazságszolgáltatás és az államigazgatás kiszámítható és hatékony működése, de a címzettek joggyakorlásának biztosítása is. E követelményeknek azonban megfelelő egyensúlyban kell lenniük a jogi szabályozásban.

Azt, hogy ez a megfelelő egyensúly a hatályos szabályokban fennáll-e, az Alkotmánybíróság vizsgálhatja.

A hatékonyság, az eljárás mielőbbi befejezéséhez fűződő érdek és az eljárás alá vont személyek jogai érvényesítésének követelménye ellentétbe kerülhet egymással.

Alkotmányellenességhez vezethet, ha a jogi szabályozás egyoldalúan biztosít elsőbbséget akár a hatékonyság, akár a címzettek jogai érvényesülése követelményének. A hatékonyságnak biztosított feltétlen elsőbbség az eljárás alá vont személyek jogai érvényesítését hiúsíthatja meg. Az eljárás alá vont személyek jogai érvényesítésének parttalan lehetősége pedig az eljárást kezdeményezők jogérvényesítését lehetetlenítheti el.

Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza, hogy a jogok és jogos érdekek hatékony érvényesítése, s ebből következően az igazságszolgáltatás és a közigazgatás kiszámítható működése azt igényli, hogy kivételes esetekben a kézbesítés eredménytelensége esetén is feltételezni lehessen a hivatalos iratok közlését, illetve ezzel kapcsolatban azt, hogy a közölt határozatok jogerőssé válhattak. Ez pedig nem függhet adott esetben attól, hogy a határozat címzettje képes vagy hajlandó-e átvenni a határozatot. A kézbesítés megtörténtére, megkísérlésére vonatkozó vélelem létét és a lehetséges jogkövetkezmények alkalmazhatóságát tehát a jogbiztonság, illetve az eljárást kezdeményező személyek jogai védelme is megköveteli.

Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy önmagában a kézbesítési vélelem, a jogkövetkezmények megjelenése a rendelkező részben szereplő támadott jogszabályokban nem ellentétes az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével, nem sérti az Alkotmány 57. § (1) és (5) bekezdését sem.

Ugyanakkor a vizsgálat tárgyát képező egyes rendelkezések alkotmányossága általában értékelhetetlen a jogszabály kontextusából kiragadva. Az elszigetelt vizsgálat eredménye más összefüggésbe helyezve érvényét vesztheti. [Hasonlóan foglalt állást az Alkotmánybíróság a 16/1991. (IV. 20.) AB határozatban, ABH 1991, 58, 60.]

A jelen esetben is csak a szabályozási környezetre figyelemmel, a konkrét rendelkezések és ezek összefüggései áttekintése alapján dönthető el az, hogy a kézbesítésről szóló, a rendelkező részben megjelölt jogszabályok az egyes indítványok részben eltérő érvei alapján ellentétesek-e az Alkotmány indítványokban felhívott egyes szabályaival vagy az akár ellentétessé is válható érdekek között megfelelő kiegyensúlyozást tartalmaznak-e.

A kézbesítés vélt szabályszerűségét a címzett vitássá teheti az eljárási szabályok értelmében. A kézbesítés szabályszerűségének ismételt vizsgálata járhat azzal az eredménnyel is, hogy a szabályszerűnek vélt kézbesítés utóbb szabálytalannak bizonyul. Előfordulhat az is, hogy a címzett igazolja: a kézbesítés önhibáján kívül bizonyult eredménytelennek. Az ilyen kézbesítések kockázatát a jogszabályoknak megfelelően kell elosztania a címzettek (az eljárás szempontjából a felek) között.

Ugyanakkor a hivatalos iratok kézbesítésének szabályaival szemben más, részben eltérő követelmények támasztandók az Alkotmány alapján a bírói úthoz való jog érvényesülése és más a jogorvoslathoz való jog érvényesülése szempontjából (lásd IV. 2. és 3. pont); nem azonosak az eljárásban érvényesítendő követelmények a hivatalos iratok egyes típusait (keresetlevél, idézések stb.) illetően sem.

2. Az Alkotmánybíróság először azokat az indítványokat vizsgálta, amelyek a Pp. 99. § (2) bekezdése, valamint – ezzel összefüggésben – az R. 9. § (1) és (4) bekezdése, továbbá a Pszr. ezekhez kapcsolódó 31. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányultak.

A fent megjelölt rendelkezések a polgári eljárásban a bírósági iratok, mint hivatalos iratok kézbesítésére vonatkozó egyes eljárási szabályokat tartalmazzák.

E szabályok a mondottak szerint a jogviták bíróság előtti eljárásban való elbírálásának rendjén érvényesülő jogszabályi vélelmet, jogkövetkezményeket állapítanak meg, amelynek lényege, hogy a bírósági eljárásban a bírósági iratokat a második eredménytelen kézbesítéstől számított ötödik munkanapon kézbesítettnek kell tekinteni, ha azt a címzett a szolgáltató helyen nem vette át.

A bírósági iratok közlésének nem csupán az érdemi határozatok esetében, és nem csupán a felek tekintetében van jogkövetkezménye, hanem más eljárási döntésekhez (pl. idézés), az eljárás más résztvevőihez (pl. tanú, szakértő, védő, meghatalmazott, jogi képviselő) egyes eljárási jogok gyakorlásához, illetve eljárási cselekményekhez (pl. keresetlevél kézbesítése) fűződően is.

A bírói úthoz való alapvető jog értelmében mindenkinek joga van ahhoz, hogy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.

Az Alkotmánybíróság a bírósághoz fordulás jogával kapcsolatban egy korábbi ügyben kimondotta, hogy az Alkotmány 57. § (1) bekezdése alapján mindenkit alanyi jog illet meg arra, hogy jogait független és pártatlan bíróság előtt érvényesítse, és hogy a bírósági eljárásban a fél pozíciójában szerepelhessen (930/B/1994. AB határozat, ABH 1996, 502., 505.).

Egy másik döntésben az Alkotmánybíróság abból indult ki, hogy a polgári perben a felek pozíciójának egyensúlyát nem lehet megbontani és nem sérülhet a felek mellérendeltségének elve [1/1994. (I. 7.) AB határozat, ABH 1994, 29, 37.].

A bírói úthoz való jog érvényesítése alkotmányosan nem korlátozható a csupán az érdemi határozatok ellen igénybe vehető jogorvoslat biztosítására a bírósági eljárásban. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza: annak, hogy a bírósági eljárásban mindenki a fél pozíciójában szerepelhessen feltétele, hogy már az eljárás megindulásáról is a lehető legnagyobb valószínűséggel tudomást szerezhessen.

A bírósági iratok között ezért annak az iratnak a kézbesítése, amely az eljárás megindításáról tudósít (pl. keresetlevél, fizetési meghagyás) és az eljárás folyamán vagy a befejezésekor történő kézbesítés jelentősége (ideértve az érdemi, ügydöntő határozat kézbesítését is) a polgári ügyben a bírói úthoz való alapvető jog szempontjából eltér egymástól.

Az ,,eljárás megindításáról tudósít'' az eljárást kezdő irat. Ezt a kifejezést azonban az Alkotmánybíróság e határozatban más értelemben használja a továbbiakban, mint ahogyan azt az egyes eljárási törvények és más jogszabályok teszik.

E határozat alkalmazásában ezt a kifejezést az Alkotmánybíróság a bírói úthoz való jog illetve az ezzel összefüggő kötelezettségek szemponjából értelmezi, és hangsúlyozza, hogy az nem azonos tartalmú az eljárási-ügyviteli szabályokban vagy akár az illetékjogszabályban alkalmazott kedző irat fogalmával. Az Alkotmánybíróság eljárást kezdő irat alatt azt az iratot érti az Alkotmány 57. § (1) bekezdése alkalmazásában, amelyről a címzett (fél, tanú stb.) tudomásszerzése vagy ennek vélelmezése jogokkal és kötelezettségekkel jellemezhető eljárási jogviszonyt keletkeztet a címzett és a bíróság között.

A bírósági iratok között való ennek a különbségtételnek az az alkotmányjogi jelentősége, hogy az eljárást kezdő irat kézbesítését követően polgári ügyben a címzett (a fél, tanú, szakértő, képviselő) azzal számolhat, hogy a törvény szabályait követve folytatják le az eljárást vele vagy nélküle, azt eredményesen akadályozni pl. rosszhiszemű pervitellel nem lehet. Ahogy arra az Alkotmánybíróság rámutatott, a fél rendelkezési joga, mint az önrendelkezés alkotmányos jogának eljárásjogi aspektusa, magában foglalja azt a jogosultságot is, hogy a fél a perbevitt anyagi és eljárási jogaival szabadon rendelkezzen. A félnek szabadságában áll a peranyag ,,szolgáltatásában'' való döntés jogosultsága is [1/1994. (I. 7.) AB határozat, ABH 1994, 29.].

Az Alkotmánybíróság hangsúlyozza: a postai kézbesítésre vonatkozó eljárási szabályoknak ki kell zárniuk annak lehetőségét, hogy a tudomásszerzést követően az eljárás alá vont személy az ellenérdekű fél jogérvényesítési lehetőségét a postai kézbesítések sorozatos vitássá tételével, rosszhiszemű pervitellel nehezítse el, az eljárás ésszerű időn belül történő befejezését akadályozva.

3. A jogorvoslathoz való jog, noha a bírói eljárásban is érvényesítendő, más jelentősséggel bír a közigazgatási és más hatósági döntésekkel kapcsolatban. A bírói úthoz való jog eltérő tartalmú a jogorvoslati joghoz képest, és részben több eljárási garancia érvényesülésének biztosítását írja elő. A jogorvoslati jognak is érvényesülnie kell a bírói eljárásban az Alkotmány 57. § (5) bekezdése alapján, a bírósági eljárásban azonban az érdemi, ügydöntő határozat postai kézbesítésének szabályozása – a IV. 2. pontban kifejtettekre figyelemmel – eltérhet a közigazgatási és más hatósági eljárásra előírt szabályoktól.

A jogviták bírói elbírálásával szemben a közigazgatási és más hatósági eljárás egyik jellegzetessége, hogy azokban eltérően érvényesülhet a felek (ügyfelek) önrendelkezési joga, akár attól függően is, hogy az eljárás hivatalból vagy kérelemre indul. Előfordulhat egyes a közigazgatási és más hatósági eljárásokban, hogy a személy csupán az érdemi, ügydöntő határozat kézbesítésekor értesül az eljárásról. A különféle eljárások sajátos jellegzetességeire – a kézbesítés vagy eredménytelen kísérlete jogkövetkezményei elhárításának lehetőségeire vonatkozó szabályozásnál – a jogalkotónak tekintettel kell lenni.

Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az a szabály, hogy jogorvoslattal ,,a törvényekben meghatározottak szerint'' lehet élni, utalás az eltérő szabályozási lehetőségekre; egyebek között arra, hogy a jogorvoslatnak többféle formája lehet [5/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 27, 31.].

A jogorvoslathoz való alapvető jog tárgyilag csak a hatósági döntésekre terjed ki. Nem terjed ki a nem állami, pl. a munkáltatói (1129/B/1992. AB határozat, ABH 1993, 604, 605.), vagy a tulajdonosi (1534/B/1990. AB határozat, ABH 1991, 602, 603.) döntésekre, és nem terjed ki az állami, de nem hatósági, pl. a katonai elöljárói [485/B/1992. AB határozat, ABH 1992, 611, 613.; 578/B/1992. AB határozat, ABH 1993, 590, 591.; 57/1993. (X. 25.) AB határozat, ABH 1993, 349, 351.] döntésekre.

A jogorvoslathoz való jog immanens tartalma az érdemi [ügydöntő, az (elítélt) helyzetét, jogait lényegesen befolyásoló] határozatok tekintetében a más szervhez vagy a magasabb fórumhoz fordulás lehetősége [5/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 27, 31.]. A nem érdemi, nem ügydöntő határozat esetén ilyen felülvizsgálatot nem kötelező biztosítani.

Az alkotmánybírósági eljárásban a jogorvoslathoz való alapvető jog szempontjából valamely döntés érdemi, ügydöntő volta a tételes jogok által ilyennek tartott döntésekhez képest viszonylagos: a vizsgált döntés tárgya és személyekre gyakorolt hatása által meghatározott [1636/D/1991. AB határozat, ABH 1992, 515, 516.; 4/1993. (II. 12.) AB határozat, ABH 1993, 48, 74–75.].

A jogorvoslathoz való jog gyakorlásához – egyebek mellett – elengedhetetlenül szükséges, hogy az érintettek értesüljenek a határozatról, amely jogukat vagy jogos érdekeiket érinti és megismerhessék annak tartalmát. Az Alkotmánybíróság a 24/1999. (VI. 30.) AB határozatában (ABH 1999, 237, 244.) a jogorvoslati határidő elbírálásával kapcsolatban azt is kimondta, hogy annak ,,alkotmányossága önmagában ... nem ítélhető meg, e tényező mellett más elemeket is figyelembe kell venni, mindenekelőtt a jogorvoslattal megtámadható döntésről való tudomásszerzés garantáltságát''.

Az Alkotmánybíróság szerint a tudomásszerzés akkor garantált, ha megállapítható, hogy a tudomásszerzés lehetősége minden kétséget kizáróan fennáll.

Jelen ügyben az Alkotmánybíróság azt állapította meg, hogy ez a hivatkozott feltétel, a ,,tudomásszerzés garantáltsága'', a megdönthetetlen kézbesítési vélelem a jogkövetkezmények feltétlen alkalmazásakor esetenként, kivételesen, hiányozhat. Előállhat a hatályos szabályozás mellett az a helyzet, hogy a közigazgatási és más hatósági döntés, az érdemi, ügydöntő határozat ellen önhibán kívül nem lehet jogorvoslattal élni és a hátrányos következmények másként sem háríthatók el.

4. A kézbesítés részletszabályai a bírói úthoz [Alkotmány 57. § (1) bekezdés] vagy a jogorvoslathoz [Alkotmány 57. § (5) bekezdés] való jogból nem vezethetők le. Többféle szabályozás egyaránt kielégítheti az eltérő alkotmányos követelményeket. A törvényhozónak viszonylag tág tere van arra, hogy egyensúlyozzon a különféle érdekek között.

Minél kevésbé követelmény a jogszabály szerint a személyes tudomásszerzés bizonyossága, annál tágabb teret kell nyújtani ennek hiánya bizonyítására, az önhibán kívül eredménytelen maradt kézbesítés hátrányos következményei elhárítására.

Jogviták bíróság előtti eljárásban való elbírálásakor az eljárás megindítását tudató határozatok kézbesítésénél is fontossággal bír annak megállapítása, hogy a fél az iratot valóban kézhez vehette-e. A bíróság a kézbesítés szabályszerűségéről ennek vizsgálatakor dönt, szükségszerűen a vizsgálata időpontjában a rendelkezésére álló adatok és ismert körülmények alapján.

A Pp. szerint eltérő szabályok vonatkoznak az eljárásban az eljárást kezdeményező irat kézbesítésére. Az eljárást kezdeményező irat kézbesítése vonatkozásban a Pp. azt a garanciális szabályt tartalmazza, hogy ha keresetlevél vagy fizetési meghagyás közlésére kerül sor, a vélelem beálltáról is az alperest (kötelezettet) külön tájékoztatni kell. Az erről szóló küldeményt azonban nem kell tértivevénnyel kézbesíteni, mert ilyenkor már a bíróság a törvény alapján beállt jogkövetkezményekről tájékoztat, a kézbesítés szabályszerűségének vizsgálatára már nincs szükség.

A törvényben rögzített jogkövetkezmények akkor állnak be, ha a kézbesítésre a jogszabályi rendelkezések megtartásával, azaz szabályszerűen került sor. A kézbesítés szabályszerűségét a bíróságnak a kialakult bírói gyakorlat szerint mindenkor körültekintően és hivatalból kell vizsgálnia. A kézbesítésre vonatkozó szabályok nem maradéktalan teljesülése a bírósági percselekményeket jogellenessé teszi, lényeges eljárási szabálysértéshez vezet.

Az eljárás megindítását tudató határozat szabályszerű kézbesítését követően a felek azzal számolhatnak, hogy a törvény szabályait követve az eljárást lefolytatják és befejezik. Az eljárást kezdeményező irat kézbesítésével előre megismerhető tartalmú eljárás jogi jogviszony jön létre, amelynek jellemzője, hogy a felek kötelesek jóhiszeműen és késlekedés nélkül eljárni. Ez a kötelezettség esetenként nem merül ki az eljárás puszta tűrésében, hanem elvárható az aktív közreműködés is (például a bíróság vagy a posta felkeresése személyesen vagy meghatalmazott útján).

Olyan szabály kötelező megalkotása, amely a Pp. hatálya alá tartozó eljárásokban a kézbesítés tényleges megtörténte bizonyosságának vizsgálatára, vagy annak vizsgálatára kötelezne, hogy a címzett ténylegesen, valóban tudomást szerzett-e a hivatalos iratról, nem vezethető le követelményként az Alkotmány szabályaiból.

Az azonban igen, hogy a kézbesítés jogszabályban előírt formális feltételeinek olyannak kell lenniük, amelyek megvalósulása esetén alapos okkal vonható le következtetés a kézbesítés szabályszerű megtörténtére. Ebben az összefüggésben a bíróság döntése a kézbesítés szabályszerűségéről azt jelenti, hogy a döntéskor rendelkezésre álló adatok ismerete alapján a kézbesítés elvileg megtörténhetett.

Habár a kifejtettek szerint olyan szabály kötelező megalkotása, amely a postai kézbesítés tényleges megtörténte bizonyosságának vizsgálatát írná elő, vagy annak vizsgálatára kötelezne, hogy a címzett ténylegesen, valóban tudomást szerzett-e a hivatalos iratról, nem vezethető le követelményként az Alkotmány szabályaiból, az Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy a hivatalos iratok kézbesítéséhez fűződő jogkövetkezmények beálltának előfeltétele az, hogy az irat vagy a kézbesítési jogszabályokban említett értesítés a címzetthez bizonyosan eljuthasson. A tudomásszerzésnek nem kell bekövetkeznie, de minden kétséget kizáróan fenn kell állnia a lehetőségének.

Maga a Pszr. is a 16. § (6) bekezdésben számol azzal, hogy a postai szolgáltató nem vagy nem szerződésszerűen teljesít, amikor – a hírközlésről szóló 2001. évi XL. törvény 23. § (8) bekezdésével összhangban – kimondja, hogy a postai szolgáltató nem felel a szolgáltatás nem vagy nem szerződésszerű teljesítéséért, ha az ingatlan tulajdonosa (címzett) nem tesz eleget a Pszr. 16. § (1) bekezdésben foglalt kötelezettségeknek, vagy ha a meglévő levélszekrény nem felel meg a Pszr. 16. § (1)–(4) bekezdésben foglalt követelményeknek. A Pszr. 16. § (1) bekezdése értelmében az ingatlan tulajdonosának, illetve a címzettnek a feladata, hogy a küldemény épségét garantáló levélszekrény felszereléséről gondoskodjék, és lehetővé tegye az ahhoz való biztonságos hozzáférést, kivéve a támpontos kézbesítéssel ellátott területeket. (A postai szolgáltató támponton kézbesíthet, ha a küldemény címhelye település belterületén kívüli lakott hely. A támpontos kézbesítéssel ellátott területeken a támpontos csoportos levélszekrények felszerelése a területen kézbesítést végző kijelölt egyetemes, illetőleg a szolgáltatási engedéllyel rendelkező szolgáltató feladata.) A Pszr. 16. § (3)–(4) bekezdése a levélszekrénnyel szemben támasztott követelményekről szól.

A Pp., az R. és a Pszr. jelenlegi szabályozása tehát abból indul ki, hogy a hivatalos iratok kézbesítésére vonatkozó eljárási szabályok minden előfordulható esetben biztosítják, hogy a címzett az iratot kézhez vehesse.

Mindazonáltal előfordulhat, hogy az irat vagy az értesítés a címzetthez (akár azért, mert a postai szolgáltató a hivatalos iratok kézbesítésére vonatkozó kötelezettségének bármely okból nem tehetett teljes mértékben eleget, akár más olyan okból, amely a címzett önhibáján kívül esik) nem érkezik meg.

A kézbesítés sikertelensége esetén az eljárási jogszabályokban, pl. a Pp-ben is általánosan ismert igazolás vagy adott esetben a perújítás jogintézménye lenne hivatott azt biztosítani, hogy az önhibáján kívül mulasztó címzett az elmulasztott eljárási cselekményt pótolni tudja. Azonban már az igazolás alkalmazásának is feltétele az, hogy az önhibáján kívül mulasztó címzett a mulasztásról tudomást szerezzen, éspedig időben.

Előfordulhat az, hogy a vélelem beálltától, a jogkövetkezmények alkalmazásától a mulasztásról való tudomásszerzésig az igazolásra nyitva álló – esetenként viszonylag rövid és jogvesztő – határidő az érintett személy öhibáján kívüli okból telik el.

A postai szolgáltató szerződésszerű kézbesítése esetén is előfordulhat az, hogy a kézbesítés a címzett önhibáján kívül marad eredménytelen, s az igazolási kérelem előterjesztésével sem lehet a mulasztás következményeit orvosolni.

A hatályos szabályok a helyettes átvevők viszonylag széles körét határozzák meg. A postai szolgáltató a helyettes átvevőknek szerződésszerűen kézbesíthet, hacsak a feladó másként nem rendelkezett. Nem lehet eleve kizárni azonban annak lehetőségét a hatályos szabályozás mellett, hogy a helyettes átvevők (pl. bérbeadó, szállásadó, közeli hozzátartozó, élettárs) és a címzett között egyes esetekben érdekellentét állhat fenn az irat kézbesítését illetően.

Nincs olyan szabály a Pp.-ben, amely – akár meghatározott feltételektől függően – előírná, hogy az eljárást kezdeményező iratnál a feladónak (a bíróságnak) kötelező úgy rendelkeznie, hogy az irat helyettes átvevőnek nem kézbesíthető. Nem minősül jogellenesnek önmagában, ha ilyen rendelkezést a bíróság nem tesz, de a kézbesítési vélelem annak ellenére beáll, hogy a címzett hihetően önhibáján kívül a küldeményről nem értesülhetett.

A hatályos szabályozás sem a mulasztás okai szerint nem differenciál az igazolási kérelem szabályozásánál, sem külön szabályt nem tartalmaz az igazolás szabályai között az ,,első'' idézés átvételének önhibán kívül való elmulasztása kimentésére.

Az Alkotmánybíróság a cégautók adójával kapcsolatban meghozott 57/1995. (IX. 15.) AB határozatában (ABH 1995, 284.) a korábban hatályos, a magánszemélyek jövedelemadójáról szóló 1991. évi XC. törvény 29/A. §-ában megszövegezett azon rendelkezések alkotmányellenességét vizsgálta, amelyek az úgynevezett cégautók adókötelezettségét a törvény által vélelmezett magáncélú használat alapján állapították meg. A döntés arra adott választ, hogy a törvényes vélelem alkalmazása alkotmányosan megengedhető-e, illetőleg, hogy az adójogi szabályokban melyek a vélelem alkalmazásának alkotmányos feltételei. E határozatában az Alkotmánybíróság magát az átalányadózást és a törvényes vélelmet mint adótechnikai megoldást nem találta alkotmányosan kifogásolhatónak, ha azokat kivételesen alkalmazza a jogalkotó, és a vélelem megdöntésére is lehetőséget biztosít.

Az Abtv. 49. § (1) bekezdése szerint ha az Alkotmánybíróság hivatalból, illetőleg bárki indítványára azt állapítja meg, hogy a jogalkotó szerv a jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát elmulasztotta és ezzel alkotmányellenességet idézett elő, a mulasztást elkövető szervet – határidő megjelölésével – felhívja feladatának teljesítésére.

A (2) bekezdés kimondja, hogy a mulasztást elkövető szerv a megjelölt határidőn belül köteles jogalkotói feladatának eleget tenni.

Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata, hogy mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapít meg, ha alapjog érvényesüléséhez szükséges jogszabályi garanciák hiányoznak [35/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH 1992, 204, 205.; 37/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH 1992, 227, 231.]. A 22/1990. (X. 16.) AB határozatban elvi jelentőséggel rámutatott arra, hogy a jogalkotó szerv jogszabályalkotási kötelezettségének konkrét jogszabályi felhatalmazás nélkül is köteles eleget tenni, ha a jogi szabályozás iránti igény annak nyomán állott elő, hogy az állam jogszabályi úton rendezett bizonyos életviszonyokat és ezáltal a személyek egy csoportját megfosztotta alkotmányos joguk érvényesítésének gyakorlati lehetőségétől (ABH 1990, 83, 86.).

A vizsgált esetben a bírói úthoz és a jogorvoslathoz való alapjog érvényesüléséhez szükséges egyes jogszabályi rendelkezések a kifejtettek szerint hiányoznak.

Minthogy egyes konkrét esetekben a különböző eljárási jogosultságok gyakorlásának, valamint a kötelezettségek teljesítésének ellehetetlenülését eredményezheti a hivatalos iratok postai kézbesítésének jelenlegi szabályozása, a postai kézbesítéshez fűződő vélelem megdöntésére, bizonyos esetekben a jogkövetkezmények elhárítására vonatkozó külön szabályok hiánya, az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapított meg a rendelkező részben foglaltak szerint. A mulasztás többféleképpen orvosolható. A különböző szintű hatályos rendelkezések áttekintése alapján a jogalkotónak a kifejtettek szerint egyidejűleg kell az alkotmányos követelményeket kielégítő korszerű szabályozással biztosítania a bírói úthoz és a jogorvoslathoz való alapvető jog érvényesülését az eljárások hatékony befejezéséhez fűződő érdek szem előtt tartásával, a különféle hivatalos iratokra vonatkozó, megfelelően differenciált szabályozással. Az eljárási törvényt illetően törvényalkotás szükséges, az Alkotmánybíróság ezért a jogalkotót felhívta teljesítésre.

VI.

A vizsgálat tárgyát képező szabályok alkotmányossága a Pp. összefüggésében csak a szabályozási környezetre figyelemmel, a konkrét rendelkezések és ezek összefüggései áttekintése alapján dönthető el. A támadott szabályok egy része a bírói eljárásban a Pp. szabályai szerint alkalmazott kézbesítésről szól.

Mind az eljárás kezdeményezésekor, mind a már megindult eljárásban előfordulhat olyan eset, amikor a fél vagy képviselője hibáján kívül mulaszt. Ilyenkor a Pp. lehetővé teszi a mulasztás következményeinek orvoslását (Pp. 105–110. §).

E szabályok értelmében, ha a fél vagy képviselője valamely határnapon hibáján kívül nem jelent meg, vagy valamely határidőt hibáján kívül mulasztott el, a mulasztás következményei – bizonyos kivételektől eltekintve – igazolással orvosolhatók.

A sikeres igazolási kérelem jogkövetkezménye, hogy ha a bíróság a fél által elmulasztott tárgyaláson határozatot hozott, a sikeres igazolási kérelem alapján megismételt tárgyalás eredményeként új határozatot kell hozni.

Az igazolási kérelmet az elmulasztott határnaptól, illetőleg az elmulasztott határidő utolsó napjától, ha pedig a mulasztás csak később jutott a fél vagy képviselője tudomására, vagy az akadály csak később szűnt meg, a tudomásszerzéstől, illetőleg az akadály megszűnésétől számított tizenöt napon belül lehet előterjeszteni.

A mulasztástól számított három hónap eltelte után azonban igazolási kérelmet előterjeszteni nem lehet. Az első tárgyalásra történő idézés szabályszerűségének vitatását igazolási kérelemmel ez a jogvesztő határidő kizárja. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a keresetlevél kézbesítése szabálytalanságának következménye ne lenne elhárítható olyan esetben, amikor a fél önhibáján kívül mulasztott.

Az Alkotmánybíróság indítvány alapján jár el (Abtv. 20. §). Az Abtv. 22. § (2) bekezdése szerint az indítványnak a kérelem alapjául szolgáló ok megjelölése mellett határozott kérelmet kell tartalmaznia. Az indítványozók a fél tekintetében állították a Pp. kézbesítési szabályának elégtelen voltát.

Az ,,első'' idézés elmulasztásának kimentését a Pp. rendelkezései akkor is lehetővé teszik a fél számára, ha igazolási kérelemmel már nem élhet, igaz meghatározott feltételek mellett.

A Pp. 260. § (1) bekezdés a) pontja szerint a jogerős ítélet ellen perújításnak van helye, ha a fél oly tényre vagy bizonyítékra, illetőleg olyan jogerős bírói vagy más hatósági határozatra hivatkozik, amelyet a bíróság a perben nem bírált el, feltéve, hogy az – elbírálás esetén – reá kedvezőbb határozatot eredményezhetett volna. A (2) bekezdés szerint e szabály alapján a felek bármelyike csak akkor élhet perújítással, ha az ott említett tényt, bizonyítékot vagy határozatot a korábbi eljárás során hibáján kívül nem érvényesíthette.

Az Alkotmánybíróság ezért megállapította, hogy a hivatalos iratok kézbesítéséhez fűződő törvényi vélelmet és jogkövetkezményeket tartalmazó szabályozás, a Pp., az R. és a Pszr. támadott rendelkezései, az ismertetett jogszabályi környezetre figyelemmel, nem ellentétesek az utólagos normakontrollra irányuló indítványokban felhívott érvek alapján a jogállamiság Alkotmány 2. § (1) bekezdése szerinti követelményével, illetve az Alkotmány 57. §-ában foglalt általános eljárási garanciákkal. Így az Alkotmánybíróság a Pp. 99. § (2) bekezdése, valamint az R. 9. § (1) és (4) bekezdése, továbbá a Pszr. 31. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére vonatkozó indítványokat elutasította.

Az Art. 77. § (1) bekezdése, az Inytv. 52/A. § (1) bekezdése és az Sztv. 74. § (3) bekezdése támadott rendelkezései alkotmányjogi szempontból azonosak a Pp. 99. § (2) bekezdésében, valamint az R. 9. § (1) és (4) bekezdésében, továbbá a Pszr. 31. § (1) bekezdésében foglaltakkal. Minthogy e szabályok alkotmányellenességét az indítványozó csupán erre az azonosságra visszavezethetően állította, az Alkotmánybíróság az alkotmányellenesség megállapítására és megsemmisítésére irányuló ezt az indítványt is elutasította.

VII.

Más indítványozók azért támadják a jogbiztonság [Alkotmány 2. § (1) bekezdés] és a jogorvoslathoz való jog [Alkotmány 57. § (5) bekezdés], továbbá a szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztása joga [Alkotmány 58. § (1) bekezdés] sérelmére hivatkozva az R. 9. §-át, mert ez a szabály a Pp. hatókörén kívül egyes más eljárásokban is érvényesül és megdönthetetlen vélelmet állít fel a kézbesítés megtörténtére.

Egy indítványozó, mint kirendelt védő eljárási cselekményt mulasztott a bíróság szerint és ennek következtében bírsággal sújtották, szintén a kifogásolt vélelem alkalmazása alapján. Erre figyelemmel kezdeményezte a Büsz. 40. §-a alkotmányellenességének megállapítását a védelemhez való jog [Alkotmány 57. § (3) bekezdése] sérelmére hivatkozva.

A Büsz.-t 2003. július 1-jétől hatályon kívül helyezte a bírósági ügyvitel szabályairól szóló 14/2002. (VIII. 1.) IM rendelet (a továbbiakban: Büsz2.) 88. § (2) bekezdés a) pontja, de a Büsz2. 35. §-a a Büsz. 40. §-ával alkotmányjogi szempontból azonosan rendelkezik, ezért az Alkotmánybíróság kialakult gyakorlata szerint ennek a szabálynak az alkotmányellenességét vizsgálta érdemben.

A védőről a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 44–50. §-ai tartalmaznak rendelkezéseket.

Az idézéssel szembeni mulasztás következményeit a Be. 69. §-a tartalmazza. Ennek értelmében, ha a védő az idézés ellenére nem jelenik meg, és ezt alapos okkal előzetesen, haladéktalanul nem menti ki, a hatóság rendbírsággal sújthatja.

A kirendelt védőt akkor lehet rendbírsággal sújtani, ha idézése a Be. szabályainak megfelelően megtörtént. Az ismertetett szabályok nem írják elő kötelezően a rendbírság alkalmazását. A bíróság mérlegelésére tartozik, hogy a kirendelt védőt, ha mulasztott, rendbírsággal sújtja-e.

A Be. 65–66. §-ai értelmében ha a védő határidőt vagy határnapot, illetőleg a jogorvoslatra jogosult határidőt öhibáján kívül mulasztott el – eltérő rendelkezés hiányában –, igazolásnak van helye.

Az igazolási kérelmet az elmulasztott határidő utolsó napjától, illetőleg a határnaptól számított nyolc napon belül lehet előterjeszteni. Ha a mulasztás később jutott a mulasztó tudomására, vagy az akadály később szűnt meg, az igazolási kérelem határideje a tudomásszerzéssel, illetőleg az akadály megszűnésével kezdődik. Hat hónapon túl igazolási kérelmet nem lehet előterjeszteni.

Az igazolási kérelmet méltányosan kell elbírálni.

Ha a hatóság az igazolási kérelemnek helyt ad, az igazolást kérő által pótolt cselekményt olyannak kell tekinteni, mintha azt az elmulasztott határidőn belül teljesítette volna, az elmulasztott határnapon végzett eljárási cselekményt pedig a szükséges keretben meg kell ismételni. A megismétlés eredményéhez képest a korábbi eljárási cselekmény hatályban tartásáról vagy teljes, illetőleg részleges hatályon kívül helyezéséről is határozni kell.

A Be.-nek ezek a rendelkezései kellő biztosítékot jelentenek ahhoz, hogy az önhibáján kívül mulasztó kirendelt védővel szemben ne lehessen rendbírságot alkalmazni. A Büsz2. 35. §-a alkotmányellenességét a védelemhez való jog [Alkotmány 57. § (3) bekezdése] sérelmére hivatkozva állító indítvány, ezért alaptalan, így azt az Alkotmánybíróság elutasította.

Az Alkotmánybíróság azt az indítványt, amely a tértivevény alkalmas voltát kétségbe vonva a tartalma szerint az Ut.-nak a tértivevény mintájával kapcsolatos rendelkezései vizsgálatára irányul, elutasította, mert e szabályok nem hozhatók alkotmányjogilag értékelhető kapcsolatba az indítványozó által felhívott védelemhez való joggal.

VIII.

1. Az Alkotmánybíróság az egyik, a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság Pfv. I. 21.317/1995/4. számú ítéletével kapcsolatban benyújtott alkotmányjogi panaszt – amelyben a Pp. 99. § (2) bekezdése alkotmányellenességét állították – visszautasította, mert az elkésett.

Az Abtv. 48. § (1) bekezdése szerint az Alkotmányban biztosított jogainak megsértése miatt alkotmányjogi panasszal fordulhat az Alkotmánybírósághoz az, akinek a jogsérelme az alkotmányellenes jogszabály alkalmazása folytán következett be, és egyéb jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, illetőleg más jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva. A (2) bekezdés értelmében az alkotmányjogi panaszt a jogerős határozat kézbesítésétől számított 60 napon belül lehet az Alkotmánybírósághoz írásban benyújtani.

Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata az, hogy az Abtv. 48. §-ának (1)–(2) bekezdéseiben foglaltakat együttesen kell értelmezni és figyelembe venni [23/1991. (V. 18.) AB végzés, ABH 1991, 361, 362.]. Ebből következik, hogy az Abtv. 48. § (1) bekezdése szerinti jogorvoslatokon is csak azokat a jogorvoslatokat kell érteni, amelyek az ügy jogerős befejezéséig terjeszthetők elő. Az alkotmányjogi panaszra megállapított határidő számítása szempontjából tehát a rendkívüli jogorvoslatokat általában figyelmen kívül kell hagyni.

Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a vizsgált esetben az alkotmányjogi panaszra megállapított határidő szempontjából a rendkívüli jogorvoslatot figyelmen kívül kellett hagyni, mert a panasz benyújtására jogosult személy nem a felülvizsgálat tárgyában hozott határozat folytán került abba a helyzetbe, hogy az ügyében alkalmazott jogszabály alkotmányellenességét és az emiatt bekövetkezett alkotmányos alapjogsértést állítsa és panaszolja.

2. Egy másik alkotmányjogi panaszban – amely határidőben érkezett – a Pr. 15. § (1) és (2) bekezdése alkotmányellenességének utólagos vizsgálatát, megsemmisítését és az alkalmazás kizárását kérik.

Az indítványozó ügyében a Fővárosi Bíróság 2. Kpk. 46.015/1999/-I.-I. számú végzése megállapította, hogy a közigazgatási határozat házastárs részére történt átadása szabályszerű kézbesítésnek minősült, s az a tény, hogy csupán a kézbesítéstől számított második napon jutott a döntés az indítványozó birtokába, nem szolgálhat ,,a határidő elmulasztásának jogkövetkezménye alóli mentesítésként''. Erre tekintettel – a Pp. 130. § (1) bekezdésének h) pontja alapján – a Fővárosi Bíróság a kérelmező igazolási kérelmét érdemi vizsgálat nélkül elutasította.

A Legfelsőbb Bíróság a Kpkf.V. 39.799/2000/9. számú végzésében helybenhagyta a Fővárosi Bíróság végzését, hangsúlyozva, hogy a jogszabályok a kézbesítéshez fűznek joghatályt, szemben a kérelmező által hivatkozott ,,kézhezvétellel''.

Az alkotmányjogi panasz benyújtásának fontos előfeltétele az, hogy a jogsérelem alkotmányellenes jogszabály alkalmazása folytán következzék be. A Pr. 15. § (1) és (2) bekezdései alkotmányossági szempontból nem kifogásolhatók önmagában azért, mert a címzett helyett a postai küldemény a házastársnak mint helyettes átvevőnek is általában kézbesíthető. (Jóllehet kivételes esetekben a helyettes átvevőnek való kézbesítést a feladó hatóságnak ki kellene zárnia az eljárására irányadó szabályok alkalmazásával, ez azonban a Pr.-nek a postai szolgáltatóra vonatkozó szabályai alkotmányosságától független kérdés.) A helyettes átvevőknek történő kézbesítés elősegíti a küldemények gyors továbbítását, s ezáltal a címzetteknek lehetővé teszi azt, hogy jogaikat mielőbb érvényesíthessék. A jogalkotónak ugyanis arról kell gondoskodnia, hogy a kézbesítési eljárás a legnagyobb valószínűséggel biztosítsa a hivatalos iratnak a címzettnek való mielőbbi kézbesítését. Az indítványozó által támadott szabályozás ezt az elvárást teljesíti, ennek megfelelően az általa vitatott jogszabályi rendelkezések nem sértik az indítványozó által hivatkozott jogainak [Alkotmány 57. § (5) bekezdése] sérelmét.

Az indítványozó továbbá hivatkozott arra is, hogy a Pr. 15. § (1) és (2) bekezdései sértik az Alkotmány 8. § (1) és (2) bekezdését, valamint a 70/A. § (3) bekezdését is. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a támadott szabály és az említett rendelkezések között nincs tartalmi összefüggés, ezért azokat az Alkotmánybíróság nem vizsgálta.

Mivel a kifogásolt rendelkezések alkotmányellenességét az Alkotmánybíróság nem állapította meg, ezért az arra alapított alkotmányjogi panaszt is elutasította.

3. Egy harmadik ügyben, amelyben a benyújtott alkotmányjogi panasz határidőben érkezett, az indítványozó a jogerőssé vált elsőfokú adóügyi határozat ellen fordult a Pécsi Városi Bírósághoz, amely 1991. szeptember 20-án kelt 2.P.21.880/1991. számú végzésével a keresetlevelet a Pp. 130. § (1) bekezdés f) pontja alapján idézés kibocsátása nélkül elutasította. Fellebbezés folytán a Baranya Megyei Bíróság, mint másodfokú bíróság az 1991. november 29-én kelt 2. Pf. 21.143/1991/2. számú végzésével az I. fokú bíróság végzését helyben hagyta. E jogerős bírósági határozat kézbesítése – a jogi képviselőnek – 1991. december 18-án történt meg. E határozat indokolása rögzíti, hogy az I. fokú peres eljárásban az alperes igazolta azt, hogy az I. fokú államigazgatási határozatát a 43/1953. (VIII. 20.) MT rendelet 9. § (1) bekezdésében foglaltaknak megfelelően kézbesítette a felperesnek. Az államigazgatási határozatot a II. fokú bíróság jogerős végzése értelmében 1989. október 10-én kellett kézbesítettnek tekintetni, s az október 25-én emelkedett jogerőre.

Az alkotmányjogi panasz szerint az R. 8. § (1) bekezdésének és 9. § (1) bekezdésének jogi szabályozása nem nyújt garanciát arra, hogy az állandó lakóhelyétől tartósan vagy 5 napnál hosszabb időre távollévő ügyfél az Alkotmány 57. § (1) és (5) bekezdése szerinti alkotmányos alapjogát gyakorolhassa.

A jelen alkotmányjogi panasz az R. olyan rendelkezéseit sérelmezi, amelyek a Pszr. 31. § (1) bekezdésében foglaltakkal azonosak. E szabályok alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat – absztrakt normakontroll eljárásban – az Alkotmánybíróság elutasította, ezért a jelen alkotmányjogi panaszt is elutasította.

Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát az Abtv. 41. §-a alapján közzé teszi a Magyar Közlönyben.

Alkotmánybírósági ügyszám: 101/D/1992.

Dr. Bagi István alkotmánybíró különvéleménye

Egyetértek a határozat rendelkező részének 2., 3., 4., 5. és 6. pontjában foglaltakkal.

Nem értek egyet a rendelkező rész 1. pontjával, amely mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapított meg, arra tekintettel, hogy a jogalkotó nem szabályozta a hivatalos irat postai kézbesítéséhez fűződő vélelem megdöntésének lehetőségét, ugyanis:

Aggályosnak látom azt a megállapítást, mely szerint a jogszabály nem teszi lehetővé a hivatalos irat kézbesítéséhez fűződő vélelem megdöntését. E vélelem szerint az értesítés második megkísérlésének napját követő ötödik munkanapon kézbesítettnek kell tekinteni a küldeményt. A vélelem megdöntésére az igazolás intézménye alkalmas.

Megítélésem szerint nem állapítható meg egyértelmű alkotmányos összefüggés egyfelől az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében szabályozott, a bírói úthoz való jog, illetőleg az e § (5) bekezdésében biztosított jogorvoslathoz való jog, másfelől pedig a vélelem megdöntésének szabályozása között.

II.

1. Nem mondható ki általános érvénnyel, hogy egy (bármilyen jellegű) irat kézbesítésének meg nem történte az eljárás résztvevőjét (felet, képviselőt, tanút, szakértőt) akadályozza abban, hogy jogorvoslati jogával éljen.

A bíróság (más hatóság) nem csupán jogorvoslattal támadható határozatot kézbesít, hanem egyéb olyan iratot, amelyek kézbesítéséhez fűződő joghatások közül csak az egyik a fellebbezési határidő megnyílta.

Itt említendő például, hogy

– a hiánypótlásra felhívást tartalmazó határozathoz a hiánypótlási határidő megnyílta tartozik, elmulasztása a keresetlevél idézés kibocsátása nélküli elutasítását eredményezi;

– az idézéshez a megjelenési kötelezettség fűződik, amelynek elmulasztása meghatározott ügyféli pozícióban az eljárás szünetelését, megszüntetését, bírósági meghagyás kibocsátását eredményezheti;

– a szakértői díj letételére szóló felhívásban foglalt határidő elmulasztása a szakértő kirendelésének mellőzésével jár.

A fenti alkotmányos sérelem szempontjából a szabályszerű kézbesítés vélelme tehát ezen határozatok esetében nem bír jelentőséggel, többségük az eljárás ésszerű időn belüli befejezését szolgálja. Különösen a kezdő irat (keresetlevél, idézés) kézbesítésének vélelme és a jogorvoslat között nincs alkotmányos összefüggés. A keresetlevél kézbesítéséhez a Pp. a perfüggőséget (a keresetlevél jogi hatályának, mégpedig elsődlegesen az anyagi jogi hatályának beállta) fűzi, amely ellen nem lehet fellebbezéssel élni.

2. Az Alkotmány 57. § (1) bekezdésével való összefüggés ugyancsak nem áll meg: a bírói eljáráshoz való jog, valamint a bíróság előtti egyenlőség független a bírósági iratok itt vizsgált kézbesítési szabályától. Mivel a kézbesítés a már megindult eljárásokban lehetséges, a vélelem nem alkalmas a bírói eljárás igénybevételének akadályozására, és nem gátolhatja, hogy a felek jogaikat gyakorolják, kötelezettségeiket teljesítsék.

III.

1. Megítélésem szerint a kézbesítésre vonatkozó, fent említett vélelem megdöntésével kapcsolatos szabályok legfeljebb a jogbiztonság oldaláról közelíthetők meg.

A jogbiztonság az eljárásban részt vevő valamennyi fél érdekében ugyanolyan súllyal veendő figyelembe: elsődleges érdek pedig az eljárások ésszerű időben történő befejezése, amely a tisztességes eljárásához való jogból következik. Ezt segíti elő a kifogásolt vélelem törvényi szabályozása.

2. Bármely irat kézbesítése esetén akkor áll be a kézbesítés megtörténtének vélelme,

a) ha a címzett szándékosan nem veszi át az iratot – de kifejezetten nem tagadja meg, csak nem megy érte a postahivatalba –,

b) nem képes átvenni, akár azért, mert ideiglenesen vagy tartósan nem tartózkodik az adott címen, akár egyéb, rajta kívül álló okból.

Utóbbi esetben azonban annak, aki tartósan nem tartózkodik a lakcímén, nincs jogilag méltányolható érdeke, mert előre számíthat arra, hogy küldeményeit valakinek át kell vennie. A postai szabályok lehetővé teszik meghatalmazott állítását.

Ha ideiglenesen nem tartózkodik otthon (és nincs helyettes átvevő sem), előfordulhat, hogy öt nap alatt nem veszi át, kézhez veszi azonban a két értesítést, amely tartalmazza a feladót, és módja van tudakozódni. Így ezúttal sincs védendő érdek. Ugyanez a helyzet, ha a címzett nem képes a küldeményért elmenni.

3. A kézbesítendő irat jellegétől függően eltérő, hogy a kézbesítés elmaradásához fűződik-e jogsérelem és az milyen súlyú.

A kezdő irat kézbesítésénél nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a címzett a kézbesítés elmaradása esetén is valószínűsíthetően tudomást szerez az eljárásról, mert a keresetlevél kézbesíthetetlensége esetében kézbesítési ügygondnokot rendel ki a bíróság, amelyről értesítést küld, míg az eljárás folytatásáról már megkapja az iratokat.

Az (első tárgyalásra) idézés folytán a meg nem jelenés következménye lehet mulasztási ítélet, bírósági meghagyás, egyéb végzés, ami ellen azonban a mulasztónak van jogorvoslati joga akkor is, ha nem tudja igazolni mulasztását – ezért nem érheti jogsérelem.

Ha a címzett befejező határozatot nem vesz át, azért nem védendő az érdeke, mert az eljárás egy folyamat, amelyben tudhat arról, hogy az valamilyen érdemi határozattal zárul. Ezért elvárható, hogy tudakozódjék róla a hatóságnál az igazolási kérelem jogvesztő határideje alatt.

A feltételek fennállta esetén a perújítás intézményét is igénybe veheti.

A jogsérelem a tanú, szakértő esetében sem jelentős, mert a bíróság addig idézi őt (bírsággal, elővezetéssel útba-indítással), amíg meg nem jelenik, így valószínű, hogy az igazolási kérelem jogvesztő határideje alatt veszi kézhez az újabb idézést.

Az ügyfelet tehát védeni kell ugyan a postai mulasztások ellen, nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni az ellenérdekű fél érdekét, amely ugyanúgy védendő – többek között – az eljárás elhúzását célzó cselekményekkel szemben. Az eljárás elhúzásának egyik esetleges eszköze éppen a küldeményekkel való manipuláció.

IV.

Ha a jogalkotó ,,lazítana'' a jelenlegi szabályozáson, úgy az a bírósági eljárások még távolabbi befejezéséhez, és ezáltal az állampolgárok jogainak sérelméhez (jogbiztonság sérelméhez) vezethetne.

A számba jöhető megoldások, az igazolás határidejének meghosszabbítása, vagy más feltételek beiktatása arra indíthatja a peres feleket, hogy pertaktikai okból éljenek vele, hiszen eredménytelensége esetén sincs szankciója.

A jogvesztő határidő más esetben is arra szolgál, hogy aki késedelmesen érvényesíti jogait, ne részesüljön jogi védelemben még akkor sem, ha igénye megalapozott.

Eltérő szabályozás (hosszabb tartamú jogvesztő határidő) jogbizonytalanságot eredményezne, hiszen esetlegesen (akár jogerősen) befejezett eljárás jogszerűségét lehetne utóbb kétségbe vonni.

A postai kézbesítés helyett bírósági (hatósági) kézbesítői intézmény felállítása sem jelent több garanciát az iratok átvételére, mert itt is ugyanazok az emberi mulasztások játszhatnak szerepet a kézbesítés elmaradásában, mint a postánál.

Összefoglalva: a jogbiztonság alkotmányos követelménye szempontjából álláspontom szerint nagyobb jogsérelmet okozhat a kézbesítési szabályozás ,,lazítása'', mint amennyit az önhiba bizonyítatlansága folytán előállt jogsérelmek. A felek ugyanis a bíróságtól (hatóságtól) jellemzően nem csupán egyetlen iratot kapnak, a kezdő iratot követi, az érdemi határozatot pedig megelőzi más irat is. Ezért egyetlen irat kézbesítésének esetleges hibája aligha jelenti a joggyakorlás akadályozását akkor, amikor más iratból a fél már tud az eljárásról, vagy tudni fog a következőkben.

Dr. Bagi István s. k.,
alkotmánybíró

Dr. Erdei Árpád alkotmánybíró különvéleménye

1. Nem értek egyet a többségi határozat rendelkező részének 2. pontjában foglaltakkal mert a hivatalos iratok kézbesítésének egyszerűsítéséről szóló 43/1953. (VIII.) 20. MT rendelet 9. § (1) és (4) bekezdése, valamint a rendelet végrehajtása tárgyában kiadott 13/1953. (IK. 17.) IM–KPM–BM együttes utasítás 3. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványoknak helyt kellett volna adni. Nem értek egyet továbbá a határozat rendelkező részének 4. pontjában foglaltakkal annyiban, hogy azon alkotmányjogi panasznak, amely a 43/1953. (VIII. 20.) MT rendelet 9. § (1) bekezdése tekintetében az alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványokkal megegyező indokokon nyugszik, szintén helyt kellett volna adni.

A Pp. 99. § (2) bekezdése a hivatalos iratok kézbesítése tekintetében megdönthető vélelmet tartalmaz. A hivatalos iratok kézbesítésének alapjául szolgáló fent említett rendelet és utasítás azonban a kézbesítettség ténye tekintetében a törvény szerinti megdönthető vélelmet ténylegesen megdönthetetlenné teszi.

A fél évszázados jogi szabályozás szükségképpen alkalmatlan a mai jogi és életviszonyok leképezésére. A lényeges tartalmában a módosítások ellenére változatlan, 1953-ból származó rendelet és az állami irányítás egyéb jogi eszközének minősülő utasítás nem számol sem a megváltozott gazdasági feltételeknek a munkavállalásra gyakorolt hatásával, s az ennek eredményeképpen megnövekedett mobilizációval, sem pedig a postai szolgáltatás területén bekövetkezett feltételrendszer átalakulásával.

A postai szolgáltatásokkal összefüggésben a jogalkotónak az őt terhelő jogalkotási kötelezettség keretében egészében véve is le kellett volna már vonnia annak konzekvenciáit, hogy mára ,,általános állapottá'' vált a postai szolgáltatást igénybe vevőknek a lakóhelyüktől történő rendszeres, rövidebb vagy tartós távolléte. A kézbesítéssel összefüggő megváltozott viszonyokat figyelmen kívül hagyó rendelkezések a szolgáltatás kényszerű igénybevevői – vagyis a címzettek – számára olyan hátrányos következményekkel járnak, amelyek alkotmányossági szempontból is kifogásolhatóvá teszik a szabályozást.

2. A hivatalos irat kézbesítettségének tényére irányuló törvényes vélelemmel és annak következményeivel szemben a bizonyítási teher az irat küldőjével és a kézbesítésben technikai szerepet betöltő szolgáltatóval szemben a vélelemmel érintettet terheli. Az érintett azonban objektíve nem rendelkezik, nem is rendelkezhet a bizonyítás eredményességéhez szükséges és az azt lehetővé tévő eszközökkel.

A vélelmező tény fennállását alátámasztó vagy éppen cáfoló összes személyi és tárgyi bizonyíték (a kézbesítés megkísérlésének valódisága, a kézbesítés megkísérlésére vonatkozó értesítések meghagyása stb. tekintetében) a postai szolgáltató birtokában van. A vélelem érintettje ezekhez nem férhet hozzá, az iratokba, nyilvántartásokba, kimutatásokba be nem tekinthet, csupán arra jogosult, hogy a posta belső vizsgálatának eredményét megismerje. A vizsgálat azonban az ő közreműködése nélkül és előtte ismeretlen módon folyik, így a vélelem megdöntéséhez teljes mértékben eszköztelen marad. Mindez azt eredményezi, hogy a vélelem megdöntésére irányuló eljárás során egyetlen tény lesz bizonyítható, nevezetesen a hivatalos iratnak a hatóság által történő postára adása (ami a hatóság postakönyveiből ellenőrizhető). Az ezt követő folyamat, a szolgáltató tevékenysége ugyanis ellenőrizhetetlen, így állításaival szemben az ellenbizonyítás is kizárt. Végső soron tehát a vélelem a hivatalos irat postára adásának tényén alapul.

A fentebb kifejtettekre tekintettel a hivatkozott rendelet és utasítás támadott rendelkezéseit az Alkotmánybíróságnak meg kellett volna semmisítenie. A jelenlegi szabályozás sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből fakadó jogbiztonság követelményét, mert a vélelem megdöntésének folyamatába ellenőrizhetetlen bizonytalansági tényezőket épít be, s ezek döntő módon érinthetik annak az eljárásnak kimenetelét, amellyel a kézbesítés kapcsolatos.

A kézbesítési vélelemmel szembeni bizonyítás gyakorlati lehetetlensége ugyanakkor az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében foglalt jogorvoslati jogot is kiüresíti: a vélelemre alapított hatósági, illetőleg bírósági döntés ellen a jogorvoslat elvileg sem kecsegtet sikerrel.

Ezen szabályok változatlanul hagyása a rendelkező rész 1. pontjában megállapított jogalkotói mulasztás megszüntetése esetén is gátja lehet az alkotmányos szabályozás gyakorlati érvényesítésének.

Dr. Erdei Árpád s. k.,
alkotmánybíró

Dr. Kiss László alkotmánybíró különvéleménye

1. Egyetértek a határozat rendelkező része 1., 5. és 6. pontjában foglaltakkal.

2. Nem értek egyet ugyanakkor azzal, hogy az Alkotmánybíróság nem semmisítette meg a szabályozási szint elégtelensége okából a hivatalos iratok kézbesítésének egyszerűsítéséről szóló 43/1953. (VIII. 20.) MT rendelet végrehajtása tárgyában kiadott 13/1953. (IK. 17.) IM–KPM–BM együttes utasítást, a felhatalmazó rendelet tartalmával való szoros összefüggésére tekintettel. [Az összefüggést (s egyben a súlyos, jogbiztonságot közvetlenül is fenyegető jogalkotásban tetten érhető káoszt) egyértelműen mutatja az a körülmény, hogy a hatályos utasítás a rendelet már 1993. X. 14-étől hatályon kívüli 2. §-ához, 3. § (4) és (6) bekezdéséhez, 6. § (5) bekezdéséhez, 8. § (1) bekezdéséhez kifejezetten is ,,részletező'' rendelkezéseket kapcsol.]

A szabályozási szint elégtelensége – álláspontom szerint – önmagában véve is elegendő ok lett volna legalább arra, hogy az Alkotmánybíróság – akár hivatalból is – megállapítsa a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet is. Állítom ugyanis: az utasítás tárgyi hatálya közvetlen kapcsolatba hozható az Alkotmány 57. § (1) és (5) bekezdésében foglalt alapvető jogokkal.

Mindezekre figyelemmel nem értek egyet a határozat rendelkező része 2., 3., 4. pontjában foglaltakkal.

II.

Elvi alapok

(A mai helyzet – de lege lata)

1. ,,A jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény (a továbbiakban: Jat.) 61. § (2) bekezdése szerint: ,,E törvény nem érinti a hatálybalépése előtt alkotott jogszabály, határozat, utasítás, szabvány, ármegállapítás és jogi iránymutatás hatályát.'' Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Jat. ezen szabálya nem sérti az Alkotmány egyetlen rendelkezését sem. Ellenkezőleg, összhangban áll az Alkotmánynak a Magyar Köztársaság jogállamiságát deklaráló 2. § (1) bekezdésével. A jogállamiság egyik fontos tartalmi eleme a jogbiztonság, amelynek megőrzését célozza a Jat. rendelkezése.'' [45/1991. (IX. 10.) AB határozat, ABH 1991, 206, 207.]

Ugyanakkor azonban az Alkotmánybíróság a következőket is megállapította: ,,Az Alkotmánybíróság – a gyakorlatára vonatkozó elvi állásfoglalása szerint [2/1991. (X. 29.) TÜ-áf.] – az 1987. évi XI. törvény (a továbbiakban: Jat.) hatálybalépéséig] a megalkotásuk időpontjában jogforrástani szempontból nem alkotmányellenes, ám a későbbiek során alkotmányossági szempontból elégtelenné vált jogforrási szinten megalkotott jogszabályoknak kizárólag e formai alkotmánysértés címén történő megsemmisítésétől tartózkodik ugyan, ha azonban a formai alkotmánysértés tartalmi alkotmánysértéssel párosul, a jogszabályt az utólagos normakontroll-eljárás keretében megsemmisíti. Az Alkotmánybíróságnak ez a gyakorlata vonatkozik mind a felhatalmazás alapján kiadott, mind pedig a felhatalmazó jogszabályokra.'' [58/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991, 289–290., 61/1995. (X. 6.) AB határozat, ABH 1996, 318; 617/B/1995. AB határozat, ABH 1997, 816.]

2. A 43/1953. (VIII. 20.) MT rendelet 12. § (2) bekezdése értelmében: ,,A jelen rendelet végrehajtása végett szükséges rendelkezéseket – ideértve a tértivevények és egyéb kézbesítési bizonyítványok, valamint a figyelmeztetések mintájának megállapítását is – az igazságügy-miniszter, a közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszter, valamint a belügyminiszter állapítják meg: a felügyeletük alá tartozó ügyek tekintetében az egyes miniszterek a szükséghez képest – postai kézbesítés esetében a közlekedési, hírközlési és vízügyi miniszterrel egyetértve – külön szabályokat állapíthatnak meg.'' Az idézett felhatalmazó rendelkezést sem a postai tevékenységről szóló 133/1993. (IX. 29.) Korm. rendelet, sem pedig a postai szolgáltatások ellátásáról szóló 254/2001. (XII. 18.) Korm. rendelet nem érintette, következésképpen az változatlan szöveggel jelenleg is hatályban van.

E rendelkezéssel összefüggésben két elvi jellegű és jelentőségű megállapítás tehető:

a) A felhatalmazó rendelkezés nem jelöli meg, hogy a minisztereknek milyen ,,formát'' kell választaniuk a részletszabályok megállapításakor. Az általános ,,megállapítási'' jogukba elvileg mind a rendelet, mind az utasítás beletartozhat. A szabályozás tárgya ugyanakkor (tértivevények, kézbesítési bizonyítványok, figyelmeztetések mintájának megállapítása) állampolgári jogokat és kötelességeket is érint(het), amelyek rendezésére jogszabályt kell alkotni a Jat. hatálybalépése óta, annak 17. §-a értelmében;

b) (Együttes) miniszteri rendelet helyett jelenleg (is) utasítás [a 13/1953. (IK. 17.) IM–KPM–BM együttes utasítás (a továbbiakban: Út.)] ad szabályozást az a) pontban említett, Jat. 17. §-a szerint is rendeletben szabályozandó tárgykörökről, sőt az a gyakorlatban a tértivevényekre vonatkozó részletes szabályozás egyedüli forrása maradt. A Jat. az állami irányítás egyéb jogi eszközének és nem jogszabálynak tekinti az Út.-t, s annak tárgyát is a szervek közötti viszonyok rendezésére korlátozza: ,,A miniszter és az országos hatáskörű szerv vezetője jogszabályban meghatározott irányítási jogkörében a közvetlen irányítása alá tartozó szervek tevékenységét szabályozó utasítást adhat ki.'' [Jat. 49. § (1) bekezdés] Az Út. tárgyi hatálya az államigazgatás és az igazságszolgáltatás körében a felek részére kézbesítendő hivatalos iratokra terjed ki, tehát nem (nemcsak) az utasítást kiadó miniszterek közvetlen alárendeltségébe tartozó szervek munkájára kiterjedő előírásokat tartalmaz. Különösen igaz ez az Út. ,,A tértivevényes levél kézbesítése'' című, 6. §-ában írt tartalmára, de ugyanígy a 10. §-ában részletezett ,,egyéb kézbesítési módok''-ra.

Valójában itt a felszínen látható problémánál súlyosabb a gond: az állampolgárokat (is) közvetlenül érintő szabályozás a Jat. hatálybalépése óta a jogszabályok kategóriájából átkerült a ,,csak'' az állami irányítás egyéb jogi eszközének számító utasításba, azaz itt már nem pusztán arról van szó, hogy az adott társadalmi viszonyt nem megfelelő szintű jogszabály rendezi, hanem arról, hogy egyáltalán nem jogszabályban találhatók meg a jogalkalmazó szervek által alapul veendő, s állampolgárok jogait és kötelezettségeit is érintő rendelkezések. Ez pedig önmagában véve is már egy olyan ,,minőségi ugrást'' jelent, amely mellett az Alkotmánybíróság sem mehetett volna el szó nélkül. Alkalmat és okot teremtett volna erre a tárgyalt ügyben az, hogy a tértivevényes kézbesítés problémáit több indítványozó is hangsúlyozta.

3. Megjegyzem: tovább fokozza az általam jelzett probléma jelentőségét az a körülmény, hogy az Út. további, az érintettek számára még kevésbé elérhető ,,források'' szabályozási lehetőségei előtt is megnyitja a utat: ,,Amennyiben az R. vagy a jelen utasítás másként nem rendelkezik, a hivatalos iratok postai kézbesítésére a postai üzletszabályzat és kezelési utasítás rendelkezései irányadók.'' (Út. 9. §) E formák pedig már végképp a Jat. mellett élnek, annak kifejezett tilalma ellenére szabályoznak (szabályozhatnak) állampolgárokat (is) közvetlenül érintő társadalmi viszonyokat.

III.

Következtetések

1. A formai okból (elégtelen szabályozási szint) történő megsemmisítés mellett szól az a körülmény, hogy az Út. a közhatalommal rendelkező szervek tevékenységét is érinti. [Az ,,egyéb kézbesítési módok'' körében (10. §) a hatóság, illetőleg a bíróság saját kézbesítőjének kötelmei kerültek rögzítésre.] Márpedig az Alkotmánybíróság már az 56/1991. (XI. 8.) AB határozatában megállapította: ,,A jogállamiság egyik alapvető követelménye, hogy a közhatalommal rendelkező szervek a jog által meghatározott szervezeti keretek között, a jog által megállapított rendben, a jog által a polgárok számára megismerhető és kiszámítható módon szabályozott korlátok között fejtik ki a tevékenységüket.'' (ABH 1991, 454, 456). Az Út. ebből a szempontból – a mondottak szerint – nem ,,jog'', s ilyenként gyakorlatilag hozzáférhetetlen is azok számára, akikre nézve ugyanakkor közvetlenül alkalmazandó rendelkezéseket tartalmaz. Gyakorlatilag az ,,az állami irányítás egyéb jogi eszköze''-ként még csak a minisztériumok – nem is kötelezően kiadandó – ,,tárca hivatalos'' lapjaiban sem kötelezően közzéteendő: ,,A minisztérium és az országos hatáskörű szerv az utasítások és a jogi iránymutatások közzététele céljából hivatalos lapot adhat ki. Az (1) bekezdésben említett hivatalos lapban az a jogszabály és az állami irányítás egyéb olyan jogi eszköze is közölhető, amely a minisztérium, az országos hatáskörű szerv, illetőleg az általuk irányított vagy felügyelt szerv munkája szempontjából fontos.'' Tehát e formáknak a Magyar Közlönyben nincs helyük [a Jat. 57. § (2) és (3) bekezdésének tételes felsorolása nem tartalmazza őket], a minisztériumoknak pedig még csak hivatalos lapot sem kötelességük fenntartani (,,hivatalos'' lapot adhat ki), s ha kiad is ilyet, abban sem kötelessége a közzététel (az mindössze ,,közölhető'').

2. Az Út. a Jat. hatálybalépéséig jogforrástani szempontból nem volt alkotmányellenes, ám azt követően alkotmányossági szempontból elégtelenné vált jogforrási szinten megalkotottnak minősül, sőt mi több: még a jogforrások közül is kikerült. Tárgyi hatálya – ennek ellenére – olyan viszonyokat (is) érint, amelyek közvetlenül kihatnak a címzettek Alkotmány 57. § (1), illetőleg (5) bekezdése szerinti bírósághoz fordulás, valamint a jogorvoslatok igénybevételére vonatkozó jogára. Mivel – erre tekintettel – a formai alkotmánysértés tartalmai alkotmánysértéssel párosul, az Út.-t az Alkotmánybíróságnak az utólagos normakontroll eljárás keretében meg kellett volna semmisítenie.

3. Részben már az előbbiek is megalapozhatják azt a véleményt, hogy az Alkotmánybíróságnak hivatalból is módja lett volna – akár az elégtelen jogforrási szint okából – a megsemmisítés mellett megállapítani a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet is. [A Jat. 17. §-ában írt, jogszabályba illő tartalom alig hozzáférhető; közzétételi kötelezettség alatt sem álló olyan állami irányítás egyéb jogi eszközében (utasításban) történt ,,szabályozottsága'' miatt egyrészt nem elégíti ki a közhatalmat gyakorló szervek működésének jogi szabályozására vonatkozó jogállami kritériumokat, másrészt az Alkotmány 57. § (1) és (5) bekezdésében írt alkotmányos alapjogokkal is közvetlenül kapcsolatba hozható.]

4. Álláspontom kizárólagosan a formára, a szabályozási szint elégtelenségének orvoslására kínált volna két megoldást. A Különvélemény a tartalmi kérdéseket részletesen nem érinti, ami azonban nem jelenti azt, hogy e téren elegendő lenne a jelenlegi utasítás tartalmának változatlan átemelése (pl.) rendeleti szintű szabályozásba. Hangsúlyoznom kell ezért: elkerülhetetlen a majdani, Jat. szerinti ,,szabályozási'' formába emelés során a hatályos utasítás tartalmának tüzetes megtisztítása is. Csupán utalásszerűen: hol van a ,,jelen utasításhoz mellékelt A és B mintának megfelelő tértivevény''? [Út. 3. § (1) bekezdés] Az Út.-hoz kapcsolódó ,,Megjegyzés'' szerint ,,Az ,,A'' mintájú tértivevény a MNOSZ 16166–53 számú szabvány szerint készül''; de hol van a ,,B'' mintájú tértivevény? [Különös tekintettel arra, hogy a 133/1993. (IX. 29.) Korm. rendelet 1. számú melléklete közöl tértivevény mintákat, melyek között sem ,,A'', sem ,,B'' típusú nincs.] Életszerű-e még ,,telekkönyvi végzésről'' szólni [Út. 3. § (7) bekezdés], évtizedekkel a telekkönyv intézményének megszüntetése után? Elfogytak-e már a 7976–8. raktári számú feladókönyvek, illetve az ettől eltérő, a ,,jelen utasítás hatálybalépésekor használatos'' feladókönyvek? (Az utasítás 1953. szeptember 1-jén lépett hatályba.) Vajon komolyan hihető-e, hogy a ,,tanács végrehajtó bizottságának'' még szerepe van az egyéb kézbesítési módok teljesítésében [Út. 10. § (1) bekezdés]; ,,élők''-e még az Út. 11. §-ában írt ,,átmeneti rendelkezések''? Van-e bármiféle köszönőviszony az Út. hatályos 12. §-a (,,Hatálybalépés'') és az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében megfogalmazott jogállami klauzula között? Nevezetesen: hatályon kívül helyezhet-e utasítás rendeletet, illetőleg elfogadható-e alkotmányossági szempontból sommás hatályon kívül helyezést tartalmazó rendelkezés? Az utasítás szövege szerint: ,,A jelen utasítás az 1953. évi szeptember hó 1. napján lép hatályba: ugyanakkor hatályukat vesztik a 80.00081949. (IX. 10.) IM rendelet, valamint a hatósági és bírósági iratok kézbesítésekre vonatkozó jogszabályoknak a jelen utasítással ellentétes rendelkezései''. Végül: része-e az Út.-nak a ,,Megjegyzés''? (Út. 12. §)

Mindent egybevetve: meggyőződésem szerint az Alkotmánybíróságnak – pusztán a szabályozási szint elégtelensége okából is (pontosabban: a nem jogszabállyal való rendezettség okából) – meg kellett volna semmisítenie az Út.-t, s egyidejűleg ki kellett volna mondania hivatalból azt is, hogy a 43/1953. (VIII. 20.) MT rendeletben részletszabályozásra felhatalmazott miniszterek nem jogszabállyal (rendelettel) tettek eleget a felhatalmazó kormányrendeletben előírt szabályozási kötelezettségüknek. Ennek eredménye pedig az lett, hogy kötelezően közzé sem teendő – azaz nem is jogszabály – állami irányítás egyéb jogi eszköze (Út.) rendezi a közhatalmat gyakorló szervek – jogérvényesítéshez szükséges – működését, valamint olyan társadalmi viszonyokat is, amelyek közvetlenül érintenek alkotmányos alapjogokat. (Esetünkben a bírósághoz fordulás és a jogorvoslatok igénybevételének Alkotmány 57. § (1) és (5) bekezdésében szabályozott alapjogát.) Azaz – a megsemmisítés mellett – helye lett volna a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapításának is.

A kézbesítésre vonatkozó 43/1953. (VIII. 20.) MT rendelet végrehajtási utasításának olyan súlyos tartalmi és formai fogyatékosságai vannak, amelyek ma már akár a felhatalmazó Kormányrendelet alkotmányosságát is megkérdőjelezhetővé teszik. Erre tekintettel magam egy – a többségi határozattól eltérő – szigorúbb álláspontot támogattam volna.

Dr. Kiss László s. k.,
alkotmánybíró

Dr. Strausz János alkotmánybíró különvéleménye

Nem értek egyet a határozat rendelkező részének 1. pontjával, valamint az ahhoz kapcsolódó indokolással, ezért különvéleményt jelentek be.

Véleményem szerint nem áll fent jogalkotói mulasztás a hivatalos iratok postai kézbesítéséhez fűződő vélelem megdönthetőségének tárgyában, ezért alkotmányellenes helyzetről nem lehet beszélni.

1. Amennyiben a tértivevényes kézbesítésnél a címzett az iratot kétszeri megkísérlés esetén ténylegesen nem vette át, és a küldemény ,,nem kereste'' jelzéssel érkezett vissza a feladóhoz (bírósághoz vagy más hatósághoz), akkor a postai és perjogi szabályok szerint az ötödik munkanapon az iratot kézbesítettnek kell tekinteni. Ez kétségkívül jogi vélelemnek minősül, azonban e vélelem hiányában bármely címzett bármilyen bírósági vagy hatósági eljárást tetszése vagy érdekei szerint, avagy akár önhibáján kívül is, megakadályozhat, megnehezíthet, meghiúsíthat, pusztán passzív magatartásával.

A vélelem tehát azt jelenti, hogy a ,,nem kereste'' visszajelzés esetén a bíróság (hatóság) alkalmazhatja mindazon jogkövetkezményeket, amelyek egyébként a tényleges kézbesítéshez fűződnek. E vélelem hiányában a bíróságok és más hatóságok működése lehetetlenné válna, az igazságszolgáltatás és a közigazgatás teljesen megbénulna.

A kézbesítési vélelem jogintézménye tehát összhangban áll az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogállamiságból levezethető jogbiztonság követelményével.

2. Egyetlen eljárásjogi kódex sem nyilvánítja azonban a kézbesítési vélelmet megdönthetetlennek. Valóban gyakran megesik, hogy a címzett jóhiszeműen és önhibáján kívül nem veszi, vagy nem veheti át a küldeményt, és arra sincs módja, hogy a postai értesítés alapján elmenjen érte a postahivatalba.

Amennyiben a hivatalos irat valamely jogvesztő vagy nem jogvesztő határidőt, határnapot tartalmaz, és a címzett ezt önhibáján kívül mulasztja el, akkor az igazolási kérelem megfelelő jogorvoslást jelent, mivel a címzett kimentheti magát, és mulasztását nem bizonyítania, csupán valószínűsítenie kell.

Az összes többi esetben viszont semmi sem zárja el a címzettet – akár ügyfél, akár nem – hogy az eljáró bíróság vagy hatóság előtt a vélelmet ellenbizonyítással megdöntse, pl. hogy tanukkal, okiratokkal bizonyíthassa, miszerint azért nem vehette át a küldeményt, mert hosszabb ideig külföldön vagy kórházban volt, sőt, hogy a lakcíme megváltozott, és a feladó tévedett, amikor rossz címre küldte az iratot. A vélelmet ilyen alapon megdönthető ellenbizonyítást semmiféle eljárási jogszabály nem tiltja.

A gyakorlatban sűrűn előfordul, hogy a kézbesítési vélelem a bírósági tárgyaláson, vagy akár a tárgyalás megkezdése előtt dől meg, amikor is a bíróság nyilvánvalóan nem is bocsátkozik a tárgyalásba, hanem új határnapot tűz ki, és esetleg nyomban kézbesíti az iratot a megjelent címzettnek.

Álláspontom szerint tehát a jogalkotót nem terheli mulasztás, mert ezek a kérdések rendezettek, és elfogadott gyakorlattá váltak.

Nem áll tehát, hogy a kézbesítési vélelem ne lenne megdönthető, továbbá létezik hosszú ideje az igazolás jogintézménye is. Ennél többet vagy újabbat a jogalkotó nem találhat ki, tehát őt az állítólagos mulasztás korrigálására felhívni teljesen célszerűtlen volna.

3. Más kérdés, hogy a postai szolgáltatások jelenleg számos hibát és fogyatékosságot mutatnak, és az is gyakran előfordul, hogy a kézbesítést végző postás téved, vagy vét a szolgálati kötelezettségei ellen.

Azonban a postai gyakorlat fogyatékosságai vagy egyes postai szabályok elavultsága nem sorolhatók a jogalkotói mulasztás körébe, és nem érik el az alkotmányellenesség szintjét. Következésképpen alkotmányellenes helyzet sem áll fent.

Dr. Strausz János s. k.,
alkotmánybíró

A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.

Másolás a vágólapra
Nyomtatás

Hatályos
Már nem hatályos
Még nem hatályos
Módosulni fog
Időállapotok
Adott napon hatályos
Közlönyállapot
Indokolás

Jelmagyarázat Lap tetejére

Műveletek