BK BH 2003/486
BK BH 2003/486
2003.12.01.
I. A társtettesség csak az azonos szándékos bűncselekmény törvényi tényállását megvalósító elkövetők tekintetében állapítható meg [Btk. 20. § (2) bek., 166. § (2) bek. b) és d) pont, 321. § (1) bek.]
Az elsőfokú bíróság a 2001. március 22. napján kihirdetett ítéletével az I. r. vádlottat nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntette, és – társtettesként elkövetett – jármű önkényes elvételének bűntette miatt mint többszörös visszaesőt életfogytig tartó fegyházbüntetésre, és 10 évre a közügyektől eltiltásra ítélte azzal, hogy legkorábban 25 év letöltése után bocsátható feltételes szabadságra;
a II. r. vádlottat társtettesként elkövetett rablás bűntette, társtettesként elkövetett jármű önkényes elvételének bűntette, és – a korábbi próbára bocsátást megszüntetve – bűnsegédként elkövetett lopás bűntette miatt 5 évi börtönbüntetésre és 3 évre a közügyektől eltiltásra ítélte.
Az I. r. és a II. r. vádlottak kb. 10 éve ismerik egymást, és 1996-tól éltek élettársi kapcsolatban. Az I. r. vádlott az 1999. március 3-án jogerőre emelkedett ítélettel kiszabott 4 hónapi szabadságvesztés büntetését nem kívánta letölteni, ezért elhatározta, hogy élettársával együtt Franciaországba, Marseille-be utazik, és ott vállal munkát. Erről a munkalehetőségről az ismerősétől hallott, aki egy ottani telefonszámot is átadott a részére. A vádlottak érvényes útlevelükkel 1999. március 16-án Ausztria felé hagyták el az országot. A kiutazásukkor mintegy 220 000 forinttal rendelkeztek. Ausztriából Németországon keresztül Franciaországba, Marseille-be utaztak, ahol a Magyarországon kapott telefonszámon senki sem jelentkezett, ezért visszaindultak. A vádlottak ekkorra a magukkal vitt készpénzüknek több mint a felét elköltötték, ezért visszafelé jórészt autóstoppal, alkalmanként gyalogolva haladtak. Ausztriába érve már 5000 forint ellenértékű külföldi fizetőeszközzel – ATS-el – rendelkeztek.
Az I. r. és a II. r. vádlottak Ausztria területén az alábbi bűncselekményeket követték el:
1. A vádlottak 1999. április 2-án érkeztek vissza Ausztriába, s egy éjszakát Salzburgban töltöttek. Másnap Bécs felé gyalogolva, Salzburg környékén, az északi autópályafeljáratánál észrevették az L. A. osztrák állampolgár tulajdonában levő személygépkocsit. A jármű ebben az időpontban lezáratlan állapotban parkolt, a gépkocsiban benne volt az indítókulcs is. A vádlottak elhatározták, hogy ezzel a járművel mennek tovább Bécsbe. Az I. r. vádlott kérésére – mivel kettőjük közül csak a II. r. vádlott rendelkezett jogosítvánnyal – a II. r. vádlott vezette a gépkocsit.
Bécsbe érve a gépkocsival a Práter környékén parkoltak le. A járművet közlekedésre már nem, de a következő éjszaka alvásra még használták. Ezt követően a gépkocsit lezárták, és a kulcsát eldobták.
A gépkocsi eltűnését a sértett még aznap bejelentette, a megtalált járművet a bécsi rendőrség a sértettnek kiadta, így a kára megtérült.
2. A vádlottak helyzete másnap estére teljesen kilátástalanná vált, mivel a pénzük elfogyott. A pályaudvarra (Südbahnhof) mentek azzal az elképzeléssel, hogy valamelyik Magyarországra tartó vonat kalauzát megkérik, hogy ,,hitelben'' szállítsa őket haza. Várakozás közben a pályaudvaron az I. r. vádlott elaludt, míg a II. r. vádlott ébren volt. A késő esti órákban ugyanitt tartózkodott a török állampolgár sértett is, akinek a Südbahnhof közelében volt a lakása. A sértett 22 óra körül megismerkedett a II. r. vádlottal, és meghívta egy kávéra. A II. r. vádlott – mivel nem beszélte a német nyelvet – felébresztette az I. r. vádlottat, aki beszélt németül. Beszélgetés közben a sértett számára kiderült, hogy a vádlottaknak sem pénzük, sem szállásuk nincs, ezért meghívta őket a lakására. A sértett és az I. r. vádlott között az is szóba került, hogy a sértett cserébe szeretne szexuális kapcsolatot létesíteni a II. r. vádlottal. Az I. r. vádlott ehhez a II. r. vádlott beleegyezése nélkül hozzájárult.
A lakásban a II. r. vádlott lezuhanyozott, a sértett és az I. r. vádlott pedig beszélgettek egymással. Ennek során kiderült, hogy a sértett egyedül él a lakásban. A zuhanyozást befejezve, amikor mind a hárman lefeküdtek, a II. r. vádlott a dupla fekhelyen a két férfi közé került. A sértett simogatni kezdte a II. r. vádlottat, aki a közeledést észlelve sírva fakadt és az I. r. vádlotthoz fordult segítségért, aki azonban közölte vele, hogy hagyja magát, mert így van megbeszélve. A közösülés ideje alatt az I. r. vádlott mellettük feküdt és nézte a TV-t. A közösülés után a sértett a sarokban külön álló fekhelyre ment aludni. Az éjszaka folyamán az I. r. vádlott is közösült a II. r. vádlottal.
Az I. r. vádlottban már ezen az éjszakán felmerült az a gondolat, hogy leüti a sértettet, és elveszi a pénzét. A cselekmény végrehajtásához azonban nagyon fáradtnak érezte magát.
Másnap reggel a sértett megígérte, hogy amennyiben még maradnak, a határig megveszi a vádlottak vonatjegyét. A vádlottak ebbe beleegyeztek, majd hármasban sétálni mentek a városba. Útközben a sértett részükre kávét, sört, üdítőt vásárolt, de a vonatjegyet végül mégsem vette meg. A vádlottak egymás között a kilátástalan anyagi helyzetükről beszélgettek. Az I. r. vádlott szóba hozta a II. r. vádlott előtt, hogy ő leüti a sértettet, és vegyék el a pénzét. A II. r. vádlott ebbe beleegyezett, mivel a hazautazásra már nem volt pénzük, s mindenképpen haza akartak jutni.
Még a délelőtt folyamán mind a hárman visszatértek a sértett lakásába, ahol a II. r. vádlott ismét lezuhanyozott, a sértett és az I. r. vádlott pedig a TV előtt ülve a sértett által vásárolt sört itták. Miután a II. r. vádlott visszatért a szobába, a sértett ismét simogatni kezdte a II. r. vádlottat, aki ebből arra következtetett, hogy a sértett újból közösülni szeretne vele. Ekkor közölte az I. r. vádlottal, hogy erre nem hajlandó. Az I. r. vádlott közömbösen fogadta mind a sértett megnyilvánulását, mind a II. r. vádlott bejelentését. Mindössze arra kérte a II. r. vádlottat, hogy töltsön neki egy pohár sört. A II. r. vádlott pohárért kiment a konyhába. Távozása után az I. r. vádlott ököllel tarkón ütötte a sértettet azért, hogy védekezésre képtelen állapotba hozza, és a pénzét elvegye. Az I. r. vádlott arra számított, hogy mivel ő korábban bokszolt, és a sértett vékonyabb testalkatú, nála jóval idősebb személy volt, az ökölcsapása után nem fog védekezni. A sértett azonban igyekezett elhárítani a támadást, védekezése során az I. r. vádlott farmeringének a zsebét is leszakította, majd a rekamié közelében álló asztalról felvett egy kisebb méretű konyhakést – azt nem lehetett megállapítani, hogy a kés mikor, milyen körülmények között, milyen célból, ki által került az asztalra –, és azzal próbálta elhárítani az I. r. vádlott ütlegelését. Az I. r. vádlott azonban kicsavarta a sértett kezéből a kést, és letörte a pengéjét. Dulakodás közben az I. r. vádlott a zsebéből elővette a kb. 8 cm pengehosszúságú zsebkését, azt kinyitotta, a sértettet az ágyra rántotta, és azért, hogy az életét kioltsa, őt elsősorban a felsőtestén 17 esetben megszúrta.
Időközben a szobába visszatérő II. r. vádlott észlelte, hogy a rekamién hanyatt fekvő sértettet a fölé hajló, az egyik lábával a padlón álló, míg a másikkal az ágyon térdelő I. r. vádlott szurkálja a zsebkésével, és rászólt az I. r. vádlottra, hogy hagyja abba. Az I. r. vádlott azonban mindaddig amíg azt észlelte, hogy a sértett mozog, nem hagyott fel az ölési tevékenységével. A sértett mintegy 10 percig tartó ütlegelés és szurkálás után már nem adott életjelet, az I. r. vádlott ekkor hagyta abba a cselekményt.
Az I. r. vádlott ezt követően levette magáról a véres farmernadrágot és inget, másik ruhát vett fel, majd közölte a II. r. vádlottal, hogy nézzenek körül a lakásban, és keressék meg a sértett pénzét. Az I. r. vádlott az előszobában keresett, míg a II. r. vádlott az ágy melletti kisszekrény fiókját húzta ki, és abban 1000 schillinges címletekben 10 000 – hivatalos árfolyamon számított forintellenértéke 184 500 forint – schillinget talált, amit átadott az I. r. vádlottnak, aki viszont a sértett különösebb értéket nem képviselő rózsafüzérét vette magához. Ezek után már felhagytak a további kereséssel, és elhagyták a lakást.
A sértett bántalmazásának befejezése után az I. r. vádlott a lakásban levő telefonon felhívta Magyarországon élő barátját és közölte vele, hogy kevés a pénzük, és csináltak egy ,,nagy balhét, a legnagyobbat''.
A vádlottak a lakásból való távozásukkor magukkal vitték az I. r. vádlott véres ruházatát és véres kését, valamint a lakás bezárása után annak kulcsát. Gyalogosan a Südbahnhofra indultak, és útközben eldobálták mind a véres ruhaneműket és kést, mind a lakás kulcsát. Mivel nem találtak megfelelő vonatot, ezért átmentek a Westbahnofra, és ott Olaszországba váltottak vonatjegyet. Még aznap Olaszországba utaztak, és csak április 25-én tértek vissza Magyarországra.
A sértettet a rokonai keresése és bejelentése nyomán 1999. április 11-én találta meg a bécsi rendőrség. A sértettet a bántalmazás során mintegy 17-18 késszúrás érte. A szúrások közül 12 szúrás a sértett mellkasát érte, amelyek közül 4 megnyitotta a jobb mellkasüreget, 3 a jobb tüdő szövetén okozott sérülést, 1 szúrcsatorna kétüreges szúrás formájában belépett a hasüregbe és a májban végződött. A törzs bal oldalát ért 2 szúrás egyike megnyitotta a hasüreget és a mellkast, a bal bordaívre irányuló szúrás pedig a bal szívkamrát. A jobb felső comb hátoldali részét is érte legalább egy szúrás. A törzsbe hatoló szúrások legalább közepes erőbehatás eredményeképpen keletkeztek.
A halál – amely mintegy 10-15 percen belül következett be – közvetlen oka az elvérzés volt, melyet a mell- és hasüregi szervek sérülése idézett elő. A halál azonban elvérzés nélkül is bekövetkezett volna, mivel a mellkas mind a két oldalon megnyílt, és ezáltal a mellűri szervek sérüléséből származó vérmellkason kívül kétoldali légmellkas is bekövetkezett. A sértett életét az azonnali, cél- és szakszerű orvosi beavatkozás sem menthette volna meg.
3. A városi bíróság az 1988. június 2-án kelt és jogerőre emelkedett ítéletével a II. r. vádlottat bűnsegédként elkövetett lopás bűntette miatt 2 évi időtartamra próbára bocsátotta az alábbi tényállás alapján:
1997. június 13-án a II. r. vádlott jelenlétében a két vádlott-társa eltulajdonított egy 20 000 forint érékű lógereblyét, amelyet a szétszerelést követően a II. r. vádlott tulajdonában levő gépkocsival – amelyet a II. r. vádlott vezetett –, a MÉH-telepre szállították, és értékesítették.
A gereblye darabjainak lefoglalásával és a sértettnek történt kiadásával az 1680 forint kár megtérült.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az ügyész mindkét vádlott terhére súlyosításért; a vádlottak és a védőik a téves minősítés miatt, és enyhítésért jelentettek be fellebbezést.
A legfőbb ügyész fenntartotta a súlyosítás iránti fellebbezést, és bizonyítás felvételére tett indítványt. A bizonyítás elrendelése és felvétele után a másodfokú tárgyaláson – az elsőfokú ítélet tényállása helyesbítését, kiegészítését, és a minősítés részbeni helyesbítését – a II. r. vádlott vonatkozásában a társtettesség mellőzését – indítványozta.
Az elsőfokú bíróság ítélete részben megalapozatlan. A Legfelsőbb Bíróság ezért az ügyészi indítványnak megfelelően bizonyítás felvételét, ennek keretében az orvos szakértői vélemény kiegészítését rendelte el a Be. 240. §-a alapján. A felvett bizonyítás eredményeként a Be. 258. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján a tényállást a következőképpen helyesbíti és egészíti ki:
A sértettet 17 szúrás érte, amelyek többsége közepes erejű volt, a testüreget megnyitó két szúrás nagy erejű volt. A sértett halála 3-5 perc alatt következett be.
Az iratok alapján még kiegészíti azzal, hogy az ölési cselekmény elkövetésének időpontja: 1999. április 5. napja.
Az ítélet a fenti helyesbítésekkel megalapozott, és felülbírálatra alkalmas. Az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékokat egyenként és összességében is értékelte, és az indokolási kötelezettségnek is eleget tett. Megalapozott az ölési cselekmény eszközével kapcsolatosan rögzített részében is, mert azt az orvos szakértői vélemény kiegészítése sem cáfolta.
Az elsőfokú bíróság helyes következtetést vont le a vádlottak bűnösségére, és a vádlottak cselekményeit döntően helyesen minősítette. Helyes volt az ölési cselekmény vonatkozásában mindkét minősített eset megállapítása. A tényállásból csak az a következtetés vonható le, hogy a vádlottak cselekményét a haszonszerzés motiválta, ezért az I. r. vádlott védőjének az az előadása, hogy a cselekménynek nem ez, hanem indulati motívuma volt, csak eltérő tényállás megállapítása esetén vezethetne eredményre, a tényállás azonban megalapozott. Helyes a különös kegyetlen módon való elkövetés megállapítása is, ezen nem változtat az sem, hogy a kiegészítő szakvélemény rövidebb időt állapított meg a bántalmazás és a sértett halála között, mint az elsőfokú ítélet, és a tényállás ennek megfelelően módosításra került, mivel a sértettet ért nagyszámú – 17 rendbeli – szúrás, valamint az elkövetés egyéb körülményei ezt az elkövetési módot megállapíthatóvá teszik.
A minősítés csupán annyiban szorul helyesbítésre, hogy a II. r. vádlott vonatkozásában a társtettesi elkövetés megállapítását mellőzni kellett. A társtettesség ugyanis a törvény helyes értelmezése szerint – amint arra a legfőbb ügyész a perbeszédében helytállóan utalt – csak az azonos szándékos bűncselekmény törvényi tényállását megvalósító elkövetők tekintetében állapítható meg (BH 1995/4-197.). Az adott ügyben pedig az I. r. vádlott cselekménye minősített emberölésként, a II. r. vádlott cselekménye pedig tettesként elkövetett rablásként nyert értékelést.
A büntetést befolyásoló tényezőket az elsőfokú bíróság helyesen sorolta fel.
Helyesen jutott arra a következtetésre, hogy az I. r. vádlott esetében a büntetési célt csak határozatlan tartamú szabadságvesztés kiszabása szolgálhatja. Tévedett azonban, amikor a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját 25 évben határozta meg. A cselekmény elkövetésekor (1999. április 5.) ugyanis már a Btk. olyan tartalommal volt hatályban, amely szerint az el nem évülő büntethetőségű bűncselekmények miatt – és ilyenek az emberölés minősített esetei is – kiszabott életfogytig tartó szabadságvesztés esetén a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontja legalább 30 év [Btk. 33. § (2) bek. c) pont, 47/A. § (2) bek. második fordulat]. A Legfelsőbb Bíróság ezért az elsőfokú ítéletnek a vonatkozó rendelkezését megváltoztatva az I. r. vádlottal szemben kiszabott életfogytig tartó szabadságvesztésből a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontját harminc évben határozta meg.
A II. r. vádlottra kiszabott fő- és mellékbüntetés arányos, az szükséges, de egyben elegendő is a büntetési cél eléréséhez. A Legfelsőbb Bíróság e vádlott vonatkozásában tehát sem a súlyosításra, sem az enyhítésre irányuló perorvoslatot nem találta alaposnak. (Legf. Bír. Bf. I. 3179/2001. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás