GK BH 2003/512
GK BH 2003/512
2003.12.01.
A bank mint megbízott pénzintézet a banktól elvárható gondossággal köteles a csekk beszedésére kapott megbízást a megbízó érdekében megfelelően teljesíteni [Ptk. 205. § (3) bek., 318. § (1) bek., 339. § (1) bek., 340. § (1) bek., 474. §, 475. § (1) bek.; 1965. évi 2. tvr.-tel kihirdetett Genfi Csekkjogi Egyezmény 28. cikk, 32. cikk, 35. cikk, 40. cikk és 45. cikk; 1978. évi 8. tvr. 1. § (1) bek., (2) bek. a) és b) pont, 5. §; Pp. 78. §, 82. §; 8/2002. (III. 30.) IM r. 4. § (1) és (2) bek.].
Az elsőfokú bíróság kötelezte az alperest, hogy az I. r. felperesnek 15 napon belül fizessen meg összesen 7 670 772 Ft-ot, és ennek az ítéletben részletezettek szerint a kifizetésig járó évi 20%-os kamatát, kötelezte továbbá, hogy a II. r. felperesnek 15 napon belül összesen 6 101 452 Ft-ot, és ennek az ítéletben részletezettek szerint a kifizetésig járó évi 20%-os kamatát, valamint a felperesek jogi képviselője kezéhez 1 297 364 Ft együttes perköltséget; ezt meghaladóan a felperesek keresetét elutasította. Tényként állapította meg, hogy a peres felek között létrejött megbízási szerződés alapján az I. r. felperes az alperesnek
1) 1998. október 1-jén egy 21 297 530 olasz líráról 1998. szeptember 30-án kiállított, nem forgatható, két párhuzamos vonallal áthúzott csekket adott át beszedés végett, amelynek a kiállítója az olasz E. S.R.L. cég, címzettje pedig a Banca P., Olaszország volt. Az alperes ezt a csekket az olaszországi közvetítő partnerének, a Banco A-nak küldte meg. A kifizető bank a csekk alapján fizetett. Fizetés után közölte, hogy a csekk ellenértékének a fedezete nem volt biztosítva.
2) 1998. november 2-án egy 19 516 780 olasz líráról a nevezett olasz cég által 1998. október 30-ai dátummal kiállított csekket adott át beszedésre. Az alperes ezt a csekket – amelynek a kiállítója és fizető bankja az 1. pont alattiakkal megegyezett – 1998. november 4-én kelt kísérőlevéllel az olasz közvetítő bankjának küldte meg, aki azt fedezetlen csekként, az óvási határidő letelt jelzéssel küldte vissza a felperesnek 1999. január 22-én.
3) 1998. november 30-án egy 18 467 000 olasz líráról kiállított csekket adott át beszedésre. Ezt a csekket a felperes a C. I. S.P.A. közvetítő banknak küldte meg. A fizetésre bemutatott csekket az olasz bank 1999. január 15-én azzal küldte vissza, hogy fedezetlen, és az óvási határidő eltelt. Ennek a csekknek is az 1) alatti volt a kiállítója és a címzettje.
4) 1998. december 21-én egy 20 815 440 olasz líráról 1998. december 31-én kiállított, csekket adott át, amelynek a kiállítója és címzettje az 1) alattiak voltak. Ezt a csekket a címzett bank fizetetlenül küldte vissza, mert a csekk előre keltezett volt, és a csekken számmal és betűvel feltüntetett összegek nem egyeztek.
A II. r. felperes
5) 1998. október 21-én – 1988. október 31-i kiállítási dátummal – 20 044 820 olasz líráról kiállított csekket adott át beszedés végett az alperesnek. A csekket az 1) alatt írt cég állította ki, és a címzett is azonos. Az alperes ezt a csekket az olasz közvetítőjének küldte meg 1998. október 27-én kelt kísérőlevéllel, aki azt 1998. november 11-én kísérelte meg behajtani eredménytelenül, azt azzal kapta vissza, hogy az óvási határidő lejárt.
6) 1998. november 30-án – 1998. november 30-i kiállítási dátummal – 26 553 640 olasz lírában kiállított csekket az alperes beszedésre átvette, s azt a C. I. S.P.A. 1999. január 18-án kapta meg, azonban eredménytelenül kísérelte meg annak a beszedését.
A felperesek a keresetükben a Ptk. 474. §-a, 475. §-ának (1) bekezdés és a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése alapján az alperest az I. r. felperessel szemben
– a 2. sz. csekken feltüntetett lírának az 1998. november 21. napján számított 2 557 869 Ft ellenértéke és ennek 6%-os és 20%-os évi kamata, valamint 7798 Ft csekkjutalék és ennek 20%-os kamata
– a 3. sz. csekk alapján 2 419 177 Ft és ennek 1998. december 22-től számított 6% és 20% kamata, 7257 Ft csekkjutalék és ennek évi 20%-os kamata,
– a 4. csekk alapján 2 693 726 Ft és ennek 1999. január 23≡tól járó évi 6%-os és 20%-os kamata, 8081 Ft csekkjutalék és ennek 20%-os kamata,
a II. r. felperessel szemben
– 5. számú csekk alapján 2 627 074 Ft és ennek 1998. november 21-től a kifizetésig járó évi 5%-os és 20%-os kamata, 7881 Ft csekkjutalék és ennek évi 20%-os kamata,
– 6. számú csekk alapján 3 474 278 Ft és ennek 1998. december 22-től a kifizetésig járó évi 5%-os és 20%-os kamata, 10 422 Ft csekkjutalék és ennek 20%-os kamata megfizetésére kérték kötelezni.
Az elsőfokú bíróság a felperesek keresetének az alábbiak szerint adott helyt. A Ptk. 474. §-ának (1) és (2) bekezdésében foglaltakból kiindulva az volt a jogi álláspontja, hogy az alperesnek mint megbízottnak a felperesek mint megbízók érdekében kellett eljárnia. Az alperesnek mint hitelintézetnek – figyelemmel a Ptk. 4. §≡ában foglaltakra – a perbeli esetben a bank üzleti tevékenysége során általában elvárható gondossággal kellett eljárnia. A perbeli csekkeket kiállító E. olasz cég pénzforgalmáról az olasz bank által készített kimutatás – csatolva 13/F/2. alatt – alapján az elsőfokú bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az alperes és az olasz partner (közvetítő) bankja szakszerű és gondos eljárása esetén a perbeli csekkek – amennyiben azokat határidőben, azaz 15 napon belül – mutatják be fizetésre, érvényesíthetők lettek volna. Az alperes az eljárása során nem vette figyelembe a bankcsekkre vonatkozó olaszországi szabályozást, amely szerint (16. pont) a perbeli csekkeket a kiállítás dátumától számított 15 napon belül kellett fizetésre bemutatni. A határidő után történt bemutatás esetén a 45. pont értelmében a bemutató megtartja a jogait a kibocsátóval szemben akkor is, ha a bankcsekket nem mutatta be időben, vagy nem készült óvatolás, vagy egyenértékű kifogásolás. Ha a bemutatási határidő lejárta után az összeg már nem áll rendelkezésre az intézményezettnek felróható okból, a bemutató teljesen vagy a rendelkezésre már nem álló összegre korlátozottan elveszti jogait. Az alperes a perbeli csekkekre alkalmazandó 15 napos bemutatási határidőt nem vette figyelembe, a határidő lejárta utáni bemutatás a perbeli esetben azzal a következménnyel járt, hogy a felperesek elvesztették a fenti 45. pontban írt jogaikat. A 4. csekk esetében a nem fizetés indokára nincs pontos adat, ezért e csekk vonatkozásában az alperes felelősségét a Ptk. 475. §-ának (1) bekezdése alapján állapította meg.
Az elsőfokú bíróság nem fogadta el azt az alperesi álláspontot, hogy a perbeli esetben az alperes felelőssége elbírálásánál a Beszedésre Vonatkozó Egységes Szabályokat – az URC 522-t – kell alkalmazni, ezért felelőssége nem állapítható meg. Az ítélet indokolása szerint az alperes a perbeli ügyletekben nem úgy járt el, ahogy az egy banktól az adott helyzetben elvárható volt, az alperes eljárása sérti a Ptk. 474. §-ának (2) bekezdésében foglaltakat, és az alperes saját üzletszabályzatában foglaltakat is. Megállapította az elsőfokú bíróság azt is, hogy a felperesek eleget tettek a Ptk. 340. §-a (1) bekezdésében írt kárenyhítési kötelezettségüknek, mert eljártak a csekkek kibocsátójával szemben, de a cég csődjét állapította meg a bíróság.
A felperesek keresetét azonban a 6% ügyleti kamat és a csekkjutalék vonatkozásában az elsőfokú bíróság elutasította, mert az alperest az általános polgári jogi felelőssége [Ptk. 4. §, 318. § (1) bek. és 339. § (1) bek.] alapján, és nem a csekkjogi szabályok alapján kötelezte. A felperesek az alperessel szemben nem megtérítési igényt érvényesítettek a csekkjogi szabályok alapján. A felperesek ezen túlmenően óvás felvételére nem adtak az alperesnek megbízást, de ez az igény még akkor sem lenne az alperessel szemben érvényesíthető, ha az óvás lehetőségéről a bank elmulasztotta volna a felpereseket tájékoztatni.
Az elsőfokú bíróság a felperesek perköltségigényét is részben találta alaposnak. Az olasz csekktörvény fordítási költségeként 78 440 Ft-ot, és az olasz banki igazolás fordítási költségeként 12 200 Ft-ot, Olaszországba kiutazási költségként mérlegeléssel 70 506 Ft-ot, 39 135 Ft-ot és 204 273 Ft-ot fogadott el. Elfogadta az E. céggel kapcsolatos nyomozati iratok elkészítéséért fizetett 290 810 Ft-ot mint előzetes tudakozódás körébe tartozó költséget, továbbá mérlegeléssel 45 000 Ft telefonköltséget. Nem fogadta el az 55 000 Ft ügyintézési költséget (nem bizonyított költségek), és a jogi képviselőjük 50 000 Ft összegű készkiadását a K.-ről B.-re történt utazással kapcsolatban.
Az ítéletnek a keresetet elutasító rendelkezése ellen a felperesek, a marasztaló rendelkezése ellen az alperes fellebbezett.
A felperesek fellebbezése az elsőfokú ítéletnek a felperes keresetét elutasító rendelkezése megváltoztatására, és az alperes kereset szerinti marasztalására irányult. A fellebbezésükben sérelmezték, hogy az elsőfokú bíróság a csekk összege után járó 6%-os kamat és csekkjutalék tekintetében a keresetet elutasította. Álláspontjuk szerint az 1965. évi 2. tvr. 45. §-a értelmében a csekkbirtokos követelheti a csekk ki nem fizetett összegén felül a bemutatástól számított 6% kamatot, és a csekk összege után számított három ezrelékes csekkjutalékot. Az alperes a felperes vagyonában beállott tényleges kárt (teljes kárt) köteles megtéríteni, ezért a kártérítési összeg azzal az összeggel egyezik meg, amelyhez a felperesek megtérítési igényük érvényesítéséből eredően hozzájutottak volna. Sérelmezték az ítélet indokolásának azt a részét is, amely az óvás felvételére vonatkozó megbízással foglalkozik, mert az alperesnek tájékoztatnia kellett volna a felpereseket, hogy a bank óvást csak a külön erre irányuló megbízás esetén vesz fel.
A felperesek a fellebbezésükben sérelmezték azt is, hogy a perköltség összegének megállapításánál az elsőfokú bíróság az 55 000 Ft ügyintézői költséget bizonyítékok hiányában nem vette figyelembe. E vonatkozásban az elsőfokú bíróságnak a felperest fel kellett volna hívni a költség igazolására, vagy mérlegeléssel kellett volna az ügyintézési költség összegét megállapítani. A perköltség összege megállapításánál kifogásolták azt is, hogy a bíróság a felperesek jogi képviselőjének 50 000 Ft-nyi készkiadásait sem vette figyelembe. Ez a kiadás a jogi képviselőnek K-ről B-re 10 alkalommal történt felutazása költségét foglalja magába. Ezért a Pp. 75. §-ának (2) bekezdése alapján ez a költség is része a perköltségnek. Az első- és másodfokú eljárásban együttesen 5 000 000 Ft + 25% áfa, valamint 400 000 Ft költségátalánynak mint perköltségnek a megfizetésére irányult a fellebbezés, amelyet közvetlenül a jogi képviselő részére kértek megfizetni rendelni.
Az alperes fellebbezése az elsőfokú ítélet megváltoztatására és a felperesek teljes keresetének az elutasítására irányult. Sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság figyelmen kívül hagyta a Ptk.-nak a külgazdasági kapcsolatokra történő alkalmazásáról szóló 1978. évi 8. tvr.-t, valamint az alperes üzletszabályzatában foglaltakat. A Ptk. 200. §-ának (1) bekezdése alapján – mivel a megbízásra vonatkozó rendelkezések nem kógensek – a felek a megbízásra vonatkozó Ptk. rendelkezésektől eltérhettek. Ezért az 1978. évi 8. tvr. 5. §-a értelmében az alperes üzletszabályzata és a Nemzetközi Kereskedelmi Kamara beszedésekre vonatkozó egységes szabályai (URC 522) irányadóak, és alkalmazandók a peres felek szerződéses kapcsolatában, függetlenül attól, hogy azt kifejezetten feltüntették-e. Egyébként az alperes üzletszabályzata kifejezetten hivatkozik az URC 522 alkalmazhatóságára. Az alperes kártérítési felelőssége megállapításának előfeltétele a jogellenes magatartás, felróhatóság, az okozati összefüggés a kár keletkezése és a jogellenes magatartás között. A perbeli esetben az alperes álláspontja szerint az alperes terhére jogellenes magatartás nem állapítható meg A rendelkezésre álló tények bizonyítják, hogy a felperes kárát a csekket kibocsátó E. S.R.L. cég fizetésképtelensége okozta, akinek már 1998. nyarán fizetési nehézségei voltak. Ezért állította ki egyszerre a perbeli csekkeket, amelyekben jövőbeni fizetést ígért. Ezt az ígéretét azonban nem tudta teljesíteni, mert az olasz bank már az 1998. október 30-án átvett első csekk után levélben közölte, hogy a csekk fedezetlen, annak jóváírása tévedésből történt. Így erre az időszakra esett a 2. sz. alatti csekk is, amelyet 1998. október 30-át követő 15 napon belül kellett volna fizetésre benyújtani, ezt a csekket is fedezethiány miatt küldte vissza a bank. Az olasz csekkjogi szabályok 45. pontja szerint a csekkbemutató megtartja a jogait a kibocsátóval szemben akkor is, ha a csekket nem mutatja be időben, vagy nem készül óvatolás. Az intézményezett az olasz csekktörvény 35. pontja értelmében a bemutatás határidejének a lejárta után is fizethet. E szabályokból egyértelmű, hogy önmagában a bemutatási határidő elmulasztása nem eredményezi a csekk fizetetlenségét. A fizetetlenséghez az kell, hogy a kibocsátó letiltsa a csekkre való kifizetést, vagy ennek hiányában nincs fedezet a számlán. Alaposan feltehető, hogy már a csekkek kibocsátására is a kibocsátó fizetésképtelensége miatt került sor, és emiatt voltak bemutatáskor a felperesi csekkek fedezetlenek. Nincs tehát okozati összefüggés a csekk késedelmes bemutatása és annak fizetetlensége között. A felperes az 1998. novemberére vonatkozó bankforgalmi adatokat csatolta be, ebből egyáltalán nem következik, hogy az egyes napokon volt fedezet, hiszen a fedezet nem volt elegendő valamennyi megbízás teljesítésére. Nincsenek adatok arra, hogy fedezethiány miatt kerültek-e más megbízások visszautasításra. Az E. cég 1999 februárjában már csődeljárás alatt állt, ez arra enged következtetni, hogy már hosszabb ideje fizetési nehézségekkel küzdött. Ezzel áll összhangban, hogy az olasz bank fedezetlenség okából küldte vissza a perbeli csekkeket. Az 1998. december 21-én benyújtott, de december 31-ére dátumozott csekk esetében a visszaküldés oka ismert. Ez azonban nem lehetett a visszaküldés valódi oka, mert a többi csekk is ezzel azonos módon volt kitöltve.
A felperesek fellebbezési ellenkérelmet terjesztettek elő. Ebben egyrészt az URC 522 alkalmazhatóságát, másrészt a kibocsátó fizetésképtelenségét vitatták. Az első kérdést illetően azt az álláspontjukat ismételték meg, hogy az URC 522 a jelen perben nem alkalmazható, mert az a felek szerződésében utalásképpen sem került feltüntetésre. A második kérdést illetően kiemelték, hogy a csekk bemutatási határidejének a jelentősége azért igen nagy, mert a kibocsátó csak a bemutatási határidőn belül köteles a csekk fedezetét a számlán biztosítani. A határidőn túli bemutatás esetén a bank annyit fizet, amennyi éppen van a számlán. A banki igazolás bizonyítja, hogy jelentős, a perbeli csekk-követelést meghaladó összegű pénzmozgás volt a kibocsátó számláján. Ezek bizonyítják, hogy a határidőben benyújtott csekk kifizetésére volt fedezet, a fizetetlenség oka tehát a késedelmes benyújtás volt, ezért az utolsó csekk (1998. december 21-én benyújtott) kivételével valamennyi csekket az ,,óvatolási határidő lejárt'' jelzéssel küldték vissza az olasz banknak. A határidőn túl benyújtott csekket az olasz bankok – az I. E. Bank Rt. szövegértelmezéséből megállapíthatóan – elégtelen fedezet jelzéssel küldik vissza. Ha az óvás felvétele megtörtént volna, a kibocsátó teljes vagyonára lehetett volna végrehajtást kérni. A kár összege tekintetében megismételték a fellebbezésben foglaltakat, kiegészítve azzal, hogy a felperesek a megtérítési igényük érvényesítésétől elestek, s így elestek a csekk után járó 6% kamattól és a csekkjutaléktól is.
Az alperes fellebbezési ellenkérelme a felperesek fellebbezésének elutasítására irányult. Az URC 522 alkalmazhatóságát illetően megismételte a fellebbezésében kifejtett álláspontját, kiegészítve azzal, hogy az óvás felvétele a kibocsátó fizetésképtelenségén nem változtatott volna. Utalt arra is, hogy a becsatolt pénzmozgásokat igazoló banki okirat nem elégséges annak bizonyítására, hogy a csekk kifizetésére határidőben történő benyújtása esetén lett volna fedezet, azt a kibocsátó biztosította, s azok kifizetésre kerültek volna. Ennek ellentmond a kibocsátó ellen 1999 februárjában elrendelt csődeljárás. Tehát nem bizonyított a csekkek határidőn túli benyújtása és a felperest ért kár között az okozati összefüggés. Ha a kibocsátó fizetésképtelen a bankot akkor sem terhelné – okozati összefüggés hiányában – a kártérítési felelősség, ha a csekkeket be sem nyújtotta volna fizetésre.
Az UCR 522 rendelkezései értelmében az alperes bank nem felel más bank mulasztásáért, de nem felel akkor sem, ha a késedelmes benyújtás oka a postai továbbítás elhúzódásából eredt. A felperes a megbízásban nem kérte a gyorspostát igénybe venni. A felpereseknek az óvással kapcsolatos érvelése egyébként ellentmondásos, mert egyrészt azt állítják, hogy a banknál volt fedezet a határidőben benyújtott csekk kifizetésére, így a bank fizetett volna, ha az alperes időben nyújtja be fizetésre a csekket. Másrészt azt sérelmezik, hogy a bank az óvást azért nem tudta felvenni, mert a csekkek benyújtása határidő után történt. Az első- és a másodfokú eljárásban együttesen 2 480 000 Ft + 25% áfa ügyvédi munkadíj és 148 800 Ft költségátalány megítélését, míg a felperesek fellebbezését a perköltség tekintetében is elutasítani kérte.
A felperesek fellebbezése alaptalan, míg az alperes fellebbezése alapos volt.
A fellebbezések alapján a másodfokú bíróság elsődlegesen azt vizsgálta, hogy a perbeli jogvita elbírálásánál a Ptk.-nak a megbízásra vonatkozó szabályait vagy az 1978. évi 8. tvr.-ben foglaltakra tekintettel a Beszedésre Vonatkozó Egységes Szabályok – URC 522 – rendelkezéseit kell-e alkalmazni.
A másodfokú bíróság e tekintetben az alperes fellebbezési érvelését nem fogadta el. A külgazdasági kapcsolatokra vonatkozó 1978. évi 8. tvr. 1. §-ának (1) bekezdése egyértelműen meghatározza, hogy rendelkezéseit a külgazdasági kapcsolatok körében kell alkalmazni. Ahhoz, hogy az ügylet a külgazdasági kapcsolatok körébe tartozónak minősüljön a (2) bekezdés a) és b) pontjaiban írt két konjunktív feltételnek kell megvalósulnia. Az a) pont a tárgyi kört, míg a b) pont a személyi kört tartalmazza. A nemzetközi banki tevékenységgel összefüggő jogviszony tehát csak akkor tartozik a külgazdasági kapcsolatok körébe, ha egyfelől gazdálkodó szervezetek, másfelől külföldiek között jön létre. A perbeli megbízási szerződések egyik alanya sem külföldi, ezért ezekre a szerződésekre a tvr. 5. §-a értelmében nem lehet a felek megállapodásának tekinteni az URC 522 rendelkezéseit.
Az alperes üzletszabályzatának 12. pontjában foglaltak alapján sem kerülhetett az URC 522 alkalmazásra, mert a peres felek – bank és a felperesek – között a perbeli csekkek beszedésére megkötött megbízási szerződéseknek – az erre vonatkozó megállapodás hiányában – az alperes által hivatkozott üzletszabályzat nem vált a részévé. Az üzletszabályzat rendelkezései ezért a felek szerződéses kapcsolatának az elbírálásánál nem alkalmazhatóak.
Ezután a másodfokú bíróság azt vizsgálta, hogy az alperes megszegte-e a megbízási szerződésben vállalt kötelezettségét és ezzel okozati összefüggésben a felpereseknek keletkezett-e kára [Ptk. 474. §, 318. § és 339. § (1) bek.].
A becsatolt okiratok alapján megállapítható, hogy a peres felek között az alperes által használt formanyomtatvány aláírásával, s ezzel egyidejűleg a csekkek átadásával megbízási szerződés jött létre [Ptk. 474. § (1) bek.], amelyben a felperesek a perbeli csekkek ellenértéke beszedésével bízták meg az alperes pénzintézetet. Ezt a megbízást az alperes mint megfelelő szakértelemmel rendelkező pénzintézet a felperes utasításai szerint és érdekének megfelelően volt köteles ellátni. Az alperes azonban nem hivatkozhat sikerrel arra, hogy a felperesek nem adtak utasítást gyorsposta igénybevételére. Az alperes a megbízás elvállalásával egyidejűleg a perbeli csekkeket is átvette, tudta, hogy a csekkek címzettje nem belföldi, hanem olaszországi bank; és ha mint szakcég a beszedésre vállalkozott, azt is fel kellett mérnie, hogy a bemutatási határidőnek a csekktörvény alapján – a megbízásoknak a felperesek érdekének megfelelő teljesítésénél – a csekk bemutatási határidejének jelentősége van. Az alperes ezért – a Ptk. 205. §-ának (3) bekezdésére figyelemmel – akkor járt volna el helyesen, ha a küldemény továbbításának különböző lehetséges módjait a megbízási formanyomtatványon feltünteti, vagy annak célszerű módjáról a felpereseket tájékoztatja. Ez azonban nem történt meg, viszont az egyszerű postai küldeményként való továbbítás – a közreműködő igénybevételére is figyelemmel, akinek az eljárásáért az alperes a Ptk. 475. §-ának (1) bekezdése szerint felel – azzal járt, hogy a csekkek a bemutatási határidő lejárta után kerültek a címzetthez. Az alperes tehát felróható módon járt el, amikor a továbbítás nem megfelelő módját választva a bemutatási határidőn túl juttatta el a csekkeket a címzetthez. Kivétel ez alól az I. r. felperes csekkbirtokosnak az 1998. december 31-ei kiállítású csekkje, amely már a kiállítás előtt került bemutatásra. Nem róható az alperes terhére, hogy ez a csekk a kiállítás napja előtt került bemutatásra, mert az 1965. évi 2. tvr.-tel kihirdetett, Genfben 1931. március 19-én megkötött csekkjogi egyezmény (a továbbiakban: egységes csekktörvény) 28. cikke és a bankcsekkről szóló 1933. december 21-ei olasz Királyi rendelet (a továbbiakban: királyi rendelet) 16. cikke szerint a kibocsátási napként megjelölt nap előtt fizetésre bemutatott csekk a bemutatás napján fizetendő. A felpereseket tehát abból a törvény szerint hátrány nem érhette, hogy a kiállítás napja előtt törtét a bemutatás. Az a körülmény, hogy a csekken a betűkkel és a számokkal kiírt összeg között eltérés mutatkozott, vétkesség hiányában ugyancsak nem esik az alperes terhére.
Az említett négy csekk tekintetében az alperes felróható magatartása azonban a másodfokú bíróság megítélése szerint nincsen okozati összefüggésben a felpereseknek a perben érvényesített kárával. A viszonylag rövid bemutatási határidő figyelmen kívül hagyásának az egységes csekktörvény 32. cikke, illetve 40. cikke, valamint a királyi rendelet 35. és 45. cikke szerint két fontos jogkövetkezménye van: egyrészt a kibocsátó a bemutatási határidő után visszavonhatja a csekket, másrészt a csekkbirtokos elveszíti a megtérítési igényét a törvényben meghatározott személyekkel szemben, miután az óvást, illetve az óvást pótló nyilatkozatot a bemutatási határidő elmulasztása miatt időben felvenni nem tudja. A perbeli esetben azonban egyik jogkövetkezmény sem állt elő. A kibocsátó nem vonta vissza a csekket, ezért a címzett (intézvényezett) fizetését a bemutatási határidő lejárta nem akadályozta. A királyi rendelet 45. cikkének második fordulata szerint a bemutató megtartja a jogait a kibocsátóval szemben akkor is, ha a bankcsekket nem mutatta be időben, vagy nem készült óvatolás vagy egyenértékű kifogásolás. Ezt a jogát tehát nem a bemutatási határidő elmulasztása és az óvás hiánya okából veszíti el, hanem – ahogyan a királyi rendeletből kitűnik – csak akkor: ,,Ha a bemutatási határidő lejárata után ez összeg nem áll már rendelkezésre az intézvényezettnek felróható okból...'' Arra pedig semmi adat nem volt, hogy a címzettnek (intézvényezettnek) felróható okból nem állt rendelkezésre a csekk fedezete. Az alperes mulasztása folytán tehát a felperes nem veszítette el a csekkjogi jogviszonyból eredő jogait.
A felperesek azzal is érveltek, hogy ha a perbeli csekkeknek a fizetésre történő bemutatása határidőben megtörténik, a kibocsátó bankszámláján a fedezet rendelkezésre állt volna, és a címzett bank fizetni tudott volna.
A banki emlékeztetőből megállapítható ugyan, hogy a bankszámláról folyamatosan történtek kifizetések, és a bankszámlára befizetések. Emellett azonban azt is vizsgálni kellett, hogy a csekkeknek, amennyiben azok bemutatása határidőben megtörtént volna – figyelembe véve a perbeli csekkeket megelőzően érkezett és kifizetésre váró megbízásokat is –, maradt volna-e elég fedezete. A felperesek által az F/2/2. alatt csatolt ún. mozgások emlékeztetőjében kimutatott pénzmozgásokat vizsgálva az alábbiak állapíthatók meg:
– A felperesektől 1998. november 2-án átvett, 1998. október 30-án kiállított csekket az alperes 1998. november 4-én – tehát időben – adta postára. Ez a csekk gyorspostával kb. 3 napon belül, 1998. november 7-én érkezhetett volna az olasz címzett bankhoz.
– Az 1998. november 30-án kiállított, és ezen a napon átvett csekkeket az alperes – az előbbit 1998. december 4-én, az utóbbit december 2-án – postára adta, az gyorspostával – az egyik 1998. december 5-én, a másik 7-én – érkezett volna a címzett bankhoz.
– Az 1998. október 21-én benyújtott és 1998. október 31-én kiállított csekket az alperes 1998. november 4-én adta postára, az kb. 1998. november 7-én érkezett volna meg gyorspostával a címzett bankhoz.
Az emlékeztetőnek a kifizetések és a befizetések rovataiban lévő összegeit és a perbeli csekkeknek a fenti vélelmezett érkezési napját megelőzően a bankhoz érkezett és átutalásra (kifizetésre) váró egyéb megbízásokban jelölt összegeket egybevetve a másodfokú bíróság azt állapította meg, hogy a fenti négy csekk kifizetésére akkor sem állt volna a címzett bank rendelkezésére fedezet, ha azokat az alperes a törvényben meghatározott 15 napon belül, nyújtja be fizetésre, mert a korábban (ún. valutanapon) érkezett megbízások kifizetése megelőzte volna a perbeli csekkek összegének a kifizetését. S így az emlékeztető adatai szerint nem volt biztosított a perbeli csekkek fedezete. Tehát e csekkek kifizetetlensége nincs okozati összefüggésben azzal, hogy a perbeli csekkek bemutatása 15 napon belül vagy határidőn túl történt meg. Alaptalanul érvelt a felperes azzal, hogy a büntetőjogi szabályok arra szorították a kibocsátót, hogy a csekkek fedezetét biztosítsa. A fizetések mozgását tartalmazó kimutatásból kitűnően ha a felperes csekkjei kerültek volna kifizetésre, úgy más csekkek maradtak volna fedezet nélkül, tehát a szankciónak nem volt visszatartó ereje. Ezzel szemben az I. r. felperes ügyvezetőjének tanúkénti vallomásából az volt megállapítható, hogy a csekket kibocsátó külföldi vevő és a felperesek átutalásos fizetési módban állapodtak meg. A vevő 1998 áprilisa óta fizetési késedelemben volt, a csekkeket még augusztusban kiállította, október, november, decemberi keltezéssel, az addig felhalmozódott tartozásai jövőbeni fizetési ígéreteként. A felek tulajdonképpen egy fizetési eszközt hitelezési eszközként használtak. A külföldi vevőnek azonban a hitelezés ideje alatt sem stabilizálódott a pénzügyi helyzete, amelyet az is bizonyít, hogy 1999 februárjában már csődeljárás indult ellene.
A felperesek a Ptk. 318. §-ának (1) bekezdése alapján alkalmazandó Ptk. 339. §-ának (1) bekezdésében írt kártérítési felelősség valamennyi feltételét – így az okozati összefüggést – nem bizonyították, amelynek következményét a Pp. 164. §-ának (1) bekezdése szerint nekik kellett viselniük.
A kifejtettekre tekintettel a másodfokú bíróság a felperesek keresetét alaptalannak találta, ezért az elsőfokú ítéletet a Pp. 253. §-ának (2) bekezdése alapján megváltoztatta, és a felperesek keresetét elutasította.
Az alperes fellebbezése alapos volt, ezért a Pp. 78. §-ának (1) bekezdése alapján a felperesek kötelesek megfizetni az alperesnek a perrel felmerült költségeit, és viselik a saját költségeiket is. Az elsőfokú eljárásban 560 000 Ft ügyvédi munkadíj illeti meg az alperest, ebből a felperesek kereseti követelésének egymáshoz viszonyított arányát – az I. r. felperes 55%-ot, a II. r. felperes 45%-ot – a Pp. 82. §-ának (2) bekezdését figyelembe véve az I. r. felperes 320 000 Ft-ot, a II. r. felperes 240 000 Ft-ot kötelesek az alperesnek megfizetni. Kötelesek továbbá az illetékfeljegyzési joguk folytán le nem rótt 750 000 Ft-ból az I. r. felperes 412 400 F t-ot, a II. r. felperes 337 500 Ft-ot az államnak megfizetni. A másodfokú eljárásban az alperest 280 000 Ft ügyvédi munkadíj illeti meg, ebből az I. r. felperes 160 000 Ft-ot, a II. r. felperes
120 000 Ft-ot, az alperes által lerótt 750 000 Ft fellebbezési eljárási illetékből pedig az I. r. felperes 412 500 Ft-ot, a II. r. felperes 337 500 Ft-ot köteles az alperesnek megfizetni. Így a másodfokú eljárásban az I. r. felperes összesen 572 500 Ft-ot, a II. r. felperes pedig 457 500 Ft-ot fizet az alperesnek. A másodfokú bíróság a költségátalány iránti alperesi igényt megalapozatlannak találta a 8/2002. (III. 30.) IM rendelet 4. §-ának (1) és (2) bekezdésére figyelemmel.
A felperesek fellebbezése alaptalan volt, ezért 972 648 Ft fellebbezési perértékből kiindulva a felperesek által le nem rótt 58 360 Ft fellebbezési illetékből az I. r. felperes 32 098 Ft-ot, a II. r. felperes 26 262 Ft-ot köteles az államnak megfizetni. Az állam részére történő illeték megfizetéséről a másodfokú bíróság a 6/1986. (VI. 26.) IM rendelet 13. §-ának (2) bekezdése és 15. §-ának (1) bekezdése alapján rendelkezett. (Legf. Bír. Gf. I. 30.186/2002. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás