BK BH 2004/1
BK BH 2004/1
2004.01.01.
A több emberen, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntettének kísérletével bűnhalmazatban a két rendbeli kiskorú veszélyeztetésének bűntettét is megvalósítják az élettársi viszonyban élő vádlottak, akik a gondjaikra bízott kisgyermekek ellátását, gondozását és szellemi nevelését hosszú időn át olyan mértékben hanyagolják el, hogy az egyik gyermek a súlyos testi leromlás miatt meghal, míg a másik gyermek az alultápláltságból eredően közvetlen életveszélyes állapotba kerül [Btk. 12. § (1) bek., 166. § (2) bek. d) és f) pont, 195. § (1) bek.].
A megyei bíróság 2000. október 24. napján kelt ítéletével az I. r. és a II. r. vádlottak bűnösségét társtettesként, több emberen, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntettének kísérletében, valamint 2 rb. kiskorú veszélyeztetésének bűntettében állapította meg, és ezért őket – halmazati büntetésként – 10 évi fegyházbüntetésre, és 10 évre a közügyektől eltiltásra ítélte.
A megállapított tényállás lényege a következő.
Az I. r. vádlott elvált családi állapotú, a vádbeli időszakban a II. r. vádlott élettársa volt. Hat kiskorú gyermeke született, az első két – házasságából született – gyermek a volt férjénél, a harmadik – élettársi kapcsolatából származó – gyermeke az apai nagymamánál, míg a negyedik és a hatodik – ugyancsak élettársi kapcsolatából származó – gyermekei időközben intézetben nyertek elhelyezést. Szakképzetlen, munkahellyel és foglalkozással nem rendelkezett, alkalmi munkát nem végzett. A vele levő gyermekei után folyósított gyermekgondozási segélyt, családi pótlékot és rendszeres nevelési segélyt hozzájárulásával élettársa édesanyja vette fel általában. Büntetlen előéletű.
Az I. r. vádlott érzelmileg labilis asszony, személyiségzavara a cselekmény elkövetését megkönnyíthette, elősegíthette, de beszámítási képességet korlátozó tényezőként nem értékelhető.
A II. r. vádlott nőtlen családi állapotú. A vádbeli időszakban az I. r. vádlott élettársa volt. Három kiskorú gyermeke az I. r. vádlottnál, a már említett harmadik, negyedik és hatodik gyermek közül az első az édesanyjánál, míg a másik kettő időközben intézetben került elhelyezésre. Az általános iskola három osztályát végezte, csak nevének az aláírására képes. Munkahellyel és foglalkozással nem rendelkezett.
A II. r. vádlott nem elmebeteg, tudatzavarban, szellemi leépülésben nem szenved. Nevezett értelmi képessége enyhe fokú gyengeelméjűségnek felel meg.
Enyhe fokú gyengeelméjűsége, valamint személyiségzavara a cselekmény elkövetését megkönnyíthette, elősegíthette, de beszámítási képességet korlátozó tényezőként nem értékelhető.
Az I. r. és a II. r. vádlottak 1998 augusztusától – különösen a téli hónapokban – nem, illetőleg nem megfelelően etették a gondozásuk alatt levő 1994. júniusban született T., és az 1995. októberben A. Nevezettekkel szemben a legalapvetőbb egészségügyi és tisztántartási követelményeket sem tartották be. A gyermekek folyamatosan piszkosak, ápolatlanok, rendkívül elhanyagolt külleműek voltak. Fejlődésük megállt, majd mindinkább visszamaradt. Az évszaknak és időjárási körülményeknek megfelelő ruházattal gyakorlatilag nem rendelkeztek. A szülők a kisfiúkat hurutos, náthás állapotban, elvakart kiütésekkel, nedvedző sebekkel sem vitték orvoshoz, sőt az I. r. vádlott rendszeresen bántalmazta is nevezetteket erősen leromlott egészségügyi állapotuk ellenére. Arra nézve hitelt érdemlő adat nem merült fel, hogy ebben a II. r. vádlott partnere lett volna, ám nevezett tudott erről is, és semmit nem tett ellene.
Lakókörnyezetük egy része tudta, vagy legalább is sejtette, hogy milyen körülmények között élnek a gyermekek, ám részben a hasonló életkörülmények, részben a közömbösség, részben pedig az iskolázottság hiánya miatt helyzetüket nem tekintették súlyosnak.
Amikor az I. r. vádlott 1999. február 4. napján ismét szült, a szülést követően őt és az újszülött gyermekét a mentők kórházba szállították. Ekkor a II. r. vádlott szülei ,,magukhoz vették'' T. és A. Itt még aznap este ,,rosszul lett'' A., és az értesített orvos kiérkezésekor már csak a halál beálltát tudta megállapítani, T. pedig az orvos azonnal kórházba utalta.
A. a halálakor csont-bőrre lesoványodott gyermek volt, ahogyan a hozzá hasonlóan leromlott egészségi állapotban levő T. – életkora ellenére kórházba szállításakor – még az önálló járásra és kommunikációra is képtelennek bizonyult.
Az I. r. és a II. r. vádlottak nem kívánták ugyan egyikük halálát sem, de a körülményekből következően nemtörődömségükkel lényegében belenyugodtak A. halálának, illetőleg T. közvetetten életveszélyes állapota bekövetkezésének a lehetőségébe.
A 3 éves és 3 hónapos A. a boncoláskor 6010 gramm súlyú, 79 cm hosszú, 44 cm fejkörfogatú, 40 cm mellkörfogatú, közepesen fejlett, de csont-bőrre lesoványodott gyermek volt. Rajta 32 pontban összefoglalható külsérelmi nyomot mutatott ki a nyomozás, melyek a test minden felületén észlelhetők voltak. A jobb és bal lábon levő külsérelmi nyomok jellegüknél fogva, de kórszövettani vizsgálati eredménnyel is alátámasztottan fagyási jellegű sérülések. Az összes többi sérülés kis erejű, tompa erőbehatások következménye. Közülük hét sérülés leginkább önkezűleg okozott kaparásnak tudható be, míg a továbbiak ütés, ütődés, elesés következményei.
A. halála igen nagyfokú testi leromlás, két oldali, ezen belül jobb oldali túlsúlyú alsó végtagi fagyás, kórszövettani vizsgálattal igazolt súlyos fokú hörgő gyulladás talaján kialakult tüdőgyulladás következtében együttesen létrejövő légzési-keringési elégtelenség miatt jött létre. A boncolás során, illetőleg kórszövettani vizsgálattal igazoltan nem volt észlelhető olyan belszervi elváltozás, amely ilyen súlyos fokú testi leromlást eredményezhetett volna, emiatt annak bekövetkezése a nem megfelelő szülői magatartás következményének tartható. Ugyanennek tudhatók be a kétoldali, ezen belül jobb oldali túlsúlyú, alsó végtagi fagyásos jellegű sérülések, melyek – függetlenül a testi leromlástól, illetőleg a kórszövettani vizsgálattal igazolt gócos tüdőgyulladástól – közvetett életveszélyes állapotnak felelnek meg. A külsérelmi nyomok pontos keletkezési időpontja nem volt meghatározható, azok egy része frissebb, másik része idősült jellegű tompa erőbehatások következményeként jött létre, azaz sima felszínű tompa tárggyal leadott ütés, ilyen tárgyhoz történő ütődés, ki nem zárható módon elesés útján, míg néhány sérülés (mint pl. a vakarásos jellegűek vagy a bal csuklótájék sérülése) a gyermektől önmagától is származhatott. Összességében az igen nagyfokú testi leromlás, illetőleg a fagyásos sérülések, a testlehűlés és kétoldali légúti gyulladás súlyossága miatt halála elkerülhetetlenül bekövetkezett. A testi leromlás, végtaglehűlés, fagyásos sérülések, a gennyes hörgő-, hörgőcskegyulladás, tüdőgyulladás és a bekövetkezett halál között közvetlen okozati összefüggés volt megállapítható.
A. esetében az igen nagyfokú testi leromlás az ún. sanyargatott, megvert gyermek tünetegyüttesnek felel meg. A fagyásos jellegű sérülések nyolc napon túli gyógytartamú sérüléseknek felelnek meg, életben maradás esetén tényleges gyógytartamuk 3-4 hétre lett volna tehető. Ezen sérülésekkel összefüggésen önmagában is – függetlenül egyéb sérüléseitől, testi leromlásától – közvetett életveszélyes állapot beállta igazolható. Az egyéb sérülések nyolc napon belüli gyógytartamú sérüléseknek felelnek meg külön-külön, illetve együttvéve is.
A lassan létrejövő testi leromlás kialakulásának pontos időtartama – orvosilag – nem volt ugyan megállapítható, de az mindenképpen véleményezhetővé vált, hogy hosszantartó, több hónapos elégtelen táplálás következménye.
A testén talált külsérelmi nyomok alapján – különösen a fagyásos jellegű sérülésekre utalva – orvosilag is igazolható volt, hogy azok az átlagost meghaladó testi fájdalommal és lelki szenvedéssel jártak.
A 4 éves és 10 hónapos T. 2500 grammal született, ezt követően a védőnő rendszeresen látogatta, ám a vádbeli időszakot megelőzően már ápolatlan, piszkos küllemét észlelte. A gyermeket az I. r. vádlott rendszertelenül vitte el tanácsadásra.
1999. február 4. napján, éjszaka az orvosi ügyelet utalta a kórházba T.-t, súlyos állapota miatt. Ekkor a befogadásakor 13 kg. súlyú volt, nem kooperált, nem beszélt.
A gyermek kórházi vizsgálatakor igazolt, mindkét lábháton és lábujjakon, illetőleg a bal kézháton és ujjain jelentkező I-II. fokú fagyásos sérülései külön-külön, illetve együttvéve is nyolc napon túli gyógytartamú sérüléseknek felelnek meg, a tényleges gyógytartam mintegy 2-3 hétre tehető külön-külön, de együttvéve is. Az egyéb testtájékokon elhelyezkedő, részben pörkös, hólyagos, részben pedig zúzódásos, hámhorzsolásos sérülései külön-külön, illetve együttvéve is nyolc napon belüli gyógytartamú sérüléseknek felelnek meg.
Testi vizsgálatának lelete alapján megállapíthatóvá vált, hogy a sérülésekkel okozati összefüggésben maradandó fogyatékosság vagy súlyos egészségromlás nem alakult ki. Ugyanakkor a test jelentős lehűlésével és a végtagok fagyásos jellegű sérüléseivel oki összefüggésben közvetett életveszélyes állapot vált véleményezhetővé a kórházi felvétele időpontjában. Csak a célszerű és szakszerű kórházi kezelés akadályozta meg az esetleges maradandó fogyatékosság vagy súlyos egészségromlás kialakulását.
A gyermek testi, de főleg szellemi színvonala jelentősen elmaradt az életkorához viszonyítottan. Nem volt szobatiszta, csak szavakat és selypítve volt képes kiejteni.
A pszichológiai vizsgálati eredményből következően a gyermek elmaradott szellemi színvonala a gyengeelméjűség első, az oligophrenia debilitásnak megfelelő állapota. A korábban önálló járásra képtelen gyermek rövid időn belül jelentős mozgás-koordinációs fejlődésen ment át, és a vizsgálati időszakban már önállóan, kézsegítség nélkül járt.
Állapota mindenképpen szülői elhanyagolás következménye.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az I. r. vádlott és védője az élet elleni cselekmény téves jogi minősítése miatt, a különös kegyetlenséggel elkövetés megállapításának mellőzéséért, és enyhítés végett; a II. r. vádlott és védője a tényállás téves megállapítása, téves jogi minősítés miatt, az élet elleni cselekmények miatt emelt vád alól – bűncselekmény hiánya miatt – felmentésért, és enyhítésért fellebbezett.
A legfőbb ügyész az elsőfokú bíróság ítéletének a helybenhagyását indítványozta.
A Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének felülbírálata során mindenekelőtt megállapította, hogy a megyei bíróság a büntetőeljárást az eljárási szabályok megtartásával folytatta le. Az ügy helyes ténybeli és jogi megítélése szempontjából a lényeges körülményeket túlnyomóan felderítette, megvizsgálta és értékelte, és az indokolási kötelezettségének is maradéktalanul eleget tett, mégis a tényállás két tény tekintetében nem volt kellően felderítve, valamint e megalapozatlan tényekből további tényekre az elsőfokú bíróság helytelenül következtetett [Be. 239. § (2) bek. a) és d) pontjai].
A felderítési hiányosság egyrészt abban jelentkezett, hogy az A. halálával, illetve T. életveszélyes állapotának kialakulásával összefüggő élettani jelenségek külső megnyilvánulásaira utaló tények (pl. a fagyási sérülések látható nyomai, a súlyosan leromlott testi állapota jegyei) feltárására nem került sor; másrészt az is tisztázatlan maradt, hogy az I. r. vádlott előrehaladott terhes állapota esetleg pszichésen nem akadályozta-e őt a két sértett gyermek ellátásában, szükségleteik kielégítésében, orvosi segítség igénybevételében.
A Legfelsőbb Bíróság a megalapozatlanság kiküszöbölése érdekében a Be. 240. §-a alapján bizonyítást rendelt el, amelynek keretében meghallgatta az igazságügyi orvos szakértőket és az igazságügyi pszichológus szakértőt.
Észlelte továbbá a Legfelsőbb Bíróság – és a bizonyítás tárgyává is tette, – hogy az elsőfokú bíróság önkényesen állapította meg, miszerint az 1998. év december második felének, mint kezdő időpontnak van jelentősége Attila halálának bekövetkezése és T. életveszélyes állapotának kialakulása szempontjából. Az ítélet szerint a vádlott által csak az ezt az időpontot követő időszakban tanúsított magatartás vezetett a vád tárgyává tett eredményhez.
A tényállásszerű elkövetési magatartásoknak az ilyen módon történt időbeli behatárolását azonban semmiféle konkrét bizonyíték nem támasztja alá, sőt az ellentétes az igazságügyi orvos szakértői véleménnyel, és a tárgyaláson előadott szakértői megállapítással is. Eszerint ugyanis ,,a sértettek rendkívül leromlott állapota, több hónapos, akár éves szülői magatartásra vezethetők vissza.''
A bizonyítás felvétele során az igazságügyi orvos szakértők a szakértői véleményüket alapjaiban fenntartották és kiegészítették az alábbiakkal:
Attila esetében kialakult egy komoly testi leromlás, hörggyulladás megbetegedés, és fagyásos sérülés is bekövetkezett. Ezek egyenként, akár önmagukban is halálhoz vezethetnek. Egy testileg leromlott gyermek könnyebben megbetegszik, és gyengébb az ellenálló képessége, így e három ok közül a legjelentősebb a szerepe a testi leromlásnak volt a halálhoz vezető okfolyamat megindulásában. A hörggyulladás kiújuló megbetegedés is lehet, így pontosan nem lehet meghatározni, hogy az mikor keletkezett, de a tüdőgyulladás volt a végső állomása.
Orvos szakértői bizonyossággal mondható, hogy egy laikus anya is észlelhette a tünetek alapján, hogy megbetegedett a gyermeke, legfeljebb azzal nem lehetett tisztában, hogy mi a baja.
Az I. r. vádlottnak látnia kellett – és látta is –, hogy mindkét gyerek beteg, azt nem tudhatta, hogy melyik gyerek állapota súlyosabb. Megállapítható viszont: ha A. egy héttel előbb kerül be a kórházba, élete esetleg megmenthető lett volna. A másik gyermek, T. állapota nem volt annyira leromolva, mivel időben is ő volt a nagyobb, és az erősebb; ez okból a halála nem következett be.
A halálhoz vezető folyamat megindulásának az időpontját kétséget kizáróan megmondani nem lehet, de a testi leromlás már 1998 augusztusában megindulhatott, és a hörggyulladás 1998. decemberében alakulhatott ki.
A fagyási sérülések keletkezéséhez nem feltétlenül szükséges, hogy a gyerekek jeges udvaron legyenek, de valószínűsíthető, hogy a gyerekek kint voltak a jégen.
A fagyási sérülések külső ránézésre, laikusok számára is látható sérülések voltak. Ha egy testrész nagyon megfagy, azonnal látszik, de a tüntetek inkább akkor jelentkeznek, amikor felenged, felmelegszik a fagyott terület.
A gyermekek esetében itt nem minőségi, hanem mennyiségi alultápláltság jelentkezett.
Az igazságügyi pszichológus szakértő szerint az I. r. vádlottnál nem vetődött fel az akut depresszió mint betegség. A terhes állapot sem befolyásolja a nőt abban, hogy az anyai kötelességét a gyermekei iránt teljesítse.
A szülési depresszió csupán a megszületendő gyermek viszonylatában kap szerepet, a már meglevő gyermekek irányában nincs befolyással az anyai magatartás.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság a Be. 258. § (1) bekezdés a) pontja alapján a tényállást az alábbiakkal egészíti ki, illetve pontosítja:
1. A. tekintetében a súlyos testi leromlás, a végtagi fagyásos sérülések, a hörgi gyulladás, – melynek végső fázisa a tüdőgyulladás – önálló haláloki tényezők voltak, egymástól függetlenül és egyenként is halálos eredményhez vezethettek volna. A gyermek testi leromlása azonban gyengítette a betegség elleni védekezési képességét.
2. Az elsőfokú ítéletben foglalt azt a megállapítást a Legfelsőbb Bíróság kirekeszti az ítéletből, hogy a halál bekövetkezte, illetve a másik sértett esetében az életveszély kialakulása szempontjából releváns időszak 1998. december hónap második felével kezdődött. Ehelyett tényként azt állapítja meg, hogy a halálhoz vezető oki folyamat megindulásának időpontját kétséget kizáróan megállapítani nem lehet, de a testi leromlás már a hosszabb idővel, több hónappal halált megelőzően megkezdődhetett, a hörggyulladás és a fagyási sérülések viszont a halált megelőző rövidebb időszakban – 1998 decemberétől – léphettek fel.
A hörghurut gyógykezelése elmaradásának döntő szerepe volt a tüdőgyulladás kialakulásában. A gyermekek testi leromlása nem minőségi, hanem mennyiségi alultápláltság miatt következett be.
3. Az I. r. vádlott terhes állapotának nem volt olyan hatása, ami negatív irányban befolyásolta volna a szülői kötelességének teljesítésében.
Mindezeken túlmenően – a kiegészítések és helyesbítések figyelembe vétele mellett – a Legfelsőbb Bíróság a tényállás utóbbi vizsgálata után is azt állapította meg, hogy az elsőfokú bíróság a büntetőjogi felelősség kérdéséhez szükséges bizonyítékokat feltárta, ésszerűen értékelte, és a bizonyítás eredménye, annak részletes értékelése után sem volt a tényállás alapjaiban támadható. Az elsőfokú bíróság az ésszerű gondolkodás követelményeit szem előtt tartva értékelte az eljárás során sok tekintetben ellentmondásos bizonyítékokat, és az indokolási kötelezettségének is maradéktalanul eleget tett.
A vádlottak és családtagjaik érdekeltségük szerint igyekeztek egymásra hárítani a felelősséget. Ez az elsőfokú bíróság előtt is nyilvánvaló volt, ezért az összes felmerült bizonyítékot rendkívül aprólékosan vizsgálta.
A Legfelsőbb Bíróság külön is kiemeli az elsőfokú bíróság messzemenő objektivitását.
A bizonyítékértékelés tárgyilagosságát tükrözi, hogy a II. r. vádlott családi köréből meghallgatott tanúk konkrét előadása ellenére sem állapította meg kétséget kizáróan bizonyított tényként, hogy az I. r. vádlott ruhátlanul kidobta a gyerekeket a ,,jégre''. Az viszont a II. r. vádlott családtagjainak vallomásai – és az azokat alátámasztó igazságügyi orvos szakértői vélemény, a boncjegyzőkönyv, a T. nevű gyermek kórházi felvételi adatai, kórlapja – alapján kétségtelenül megállapítható volt, hogy az I. r. vádlott rendszeresen bántalmazta a sanyargatott, éhes gyermekeket, jóllehet ennek a bántalmazásnak nem volt közvetlen oki szerepe a halál bekövetkezésében.
Mindezek alapján a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróság által mérlegeléssel megállapított tényállás – a felvett bizonyítás után – a kiegészítésekkel és helyesbítéssel a tényállás részévé vált, s az irányadó volt a felülbírálat során [Be. 239. § (1) bek.].
A mérlegelt tényállásban utóbb a védelem sem tudott olyan hibát feltárni, amely további megalapozatlanságot eredményezett volna. A mérlegelt tényállás támadása pedig a fellebbezési eljárásban egyébként nem vezethetett eredményre.
Az irányadó tényállás alapján mindkét vádlott bűnösségére vont következtetés okszerű, és a cselekmények jogi minősítése – az élet elleni cselekmény társtettesként elkövetésének megállapítását kivéve – törvényes.
Az ítélkezési gyakorlat következetes abban, hogy az emberölés az eredmény létrehozására objektíve alkalmas mulasztással, azaz a kötelesség nem teljesítésével is megvalósulhat, feltéve, hogy a halálhoz vezető oki folyamat elindítója nem az elkövető aktív magatartása; és ha az elkövetőnek egyfelől jogi vagy erkölcsi alapon nyugvó speciális kötelessége van, másfelől reális lehetősége is van a halálhoz vezető oki folyamat megakadályozására, ám ezt a kötelességét nem teljesíti.
Ha az elkövető felismeri a mulasztásából származó, halálhoz vezető okfolyamatot, és az előre látott eredményhez közömbösen viszonyul, a bűnösség formája szándékos.
Az adott tényállás mellett mindkét sértett esetében a vádlottak szándékossága állapítható meg. A halálhoz, illetve az életveszélyes állapot kialakulásához vezető okfolyamat szempontjából ugyanis mindhárom releváns ismérv felismerhető.
A magáról gondoskodni nem képes kiskorú gyermek esetében ugyanis a szülői gondoskodásnak kell megteremtenie az életben maradáshoz szükséges feltételeket; úgymint a gyermekek táplálását, a testi szükségleteik kielégítéséhez szükséges feltételek biztosítását, a higiéniás életkörülmények kialakítását, az időjárási viszonyoktól való megóvásukat, orvosi ellátásukat, és legalább minimális mértékben szellemi fejlődésük előmozdítását. A legalapvetőbb elemi gondoskodási kötelezettségeket mindkét vádlott hosszú hónapokon keresztül elmulasztotta, jóllehet jogi és erkölcsi alapon ez a kötelezettség mint szülőt, illetőleg mint nevelőszülőt mindkét vádlottat terhelte.
Az elbírált esetben
– elmaradt mindkét gyermek rendszeres, életkorának megfelelő élelmezése;
– a téli időszak ellenére egyáltalán nem fűtöttek a vádlottak a lakhelyül szolgáló, fűthető építményben, bár a fűtés összes lehetősége adott volt, tűzifa gyűjtésére mód és lehetőség volt a környéken;
– a gyerekek megfelelő, az időjárás elleni védelmet is jelentő ruházatáról a vádlottak nem gondoskodtak, (télvíz idején mezítláb, alsóruha nélkül voltak éjjel-nappal a fűtetlen, hideg, ólszerű szükséglakásban);
– a betegség látható tüneteinek és azok súlyosságának felismerése ellenére sem részesítették őket orvosi ellátásban.
Mindezek eredményeként alakult ki mindkét gyermeknél ,,a sanyargatott-megvert gyermek'' szindróma, és ez elvezetett az egyik gyermek halálához, mely közvetlenül a hörgi gyulladás talaján, tüdőgyulladás eredményeként légzési, keringési elégtelenség miatt alakult ki; a másik gyermek pedig az alultápláltságból eredő közvetlenül életveszélyes állapotba került, melyhez a fagyási sérülései is hozzájárultak. Ez kétségkívül olyan állapot volt, amely megfelelő orvosi beavatkozás hiányában biztosan a halálához vezetett volna.
Nem tévedett az elsőfokú bíróság, amikor a II. r. vádlott védekezését – miszerint nem volt a gyermekek fizikális, szellemi állapotának az ismeretében – teljes egészében elvetette. A II. r. vádlott ugyanis arról számolt be, hogy a vádbeli eset előtt csak két héttel ment fel a szülei házába, éppen azért, mert fázott. Az életveszély kialakulásához illetőleg az egyik sértett halálához vezető oki folyamat viszont már jóval ezelőtt, hónapokkal korábban megindult. Ezen felül megállapítható volt az is, hogy az élettársával és a gyermekekkel továbbra is egy portán maradt, őket többször meglátogatta, ezért tisztában volt a gyermekek egyre romló, súlyosbodó állapotával. Ez a közömbös magatartás semmilyen védekezéssel nem csökkenthető.
Leszögezhető, hogy mindkét vádlottnak volt lehetősége a halálhoz vezető okfolyamat megállítására, a kötelességük teljesítésére. Ezt azonban egyik vádlott sem tette meg, még oly módon sem, hogy akár hivatalos (védőnő közbejöttével történő), akár rokoni segítséget, beavatkozást kérjen.
Teljes bizonyossággal megállapítható, hogy a szülői-gondviselői kötelezettségének mindkét vádlott az ismeretében volt, tisztában volt a tartós kötelességmulasztás összes lehetséges következményével. Helyesen hivatkozott az elsőfokú bíróság arra, hogy a vádlottak a sértettek életben maradását illetően legfeljebb a véletlenben bízhattak, az életben tartás érdekében azonban semmit nem tettek. A külső jelekből a vádlottak láthatták a gyermekek halálközeli állapotát, és ebbe belenyugodtak. Ez a magatartás egyenértékű az eshetőleges ölési szándékkal; a gondatlanság egyik vádlott esetében sem kerülhet szóba. Eshetőleges ölési szándékkal tehát az emberölés bűntettét mindkét vádlott elkövette.
Az ölési cselekménynek a mulasztással történt elkövetése a társtettességet kizárja. Ebben az esetben ugyanis nem egymást kiegészítő, közös vagy együttes tényállásszerű elkövetői magatartásokról, hanem önálló kötelességekről és azok önálló elmulasztásról van szó. A bűncselekmény közös elkövetése viszont a társtettesség tárgyi előfeltétele.
Tévedett tehát az elsőfokú bíróság, amikor a vádlottak cselekményét a Btk. 20. § (2) bekezdése szerinti társtettesi magatartásként értékelte. A vádlottak az emberölésnek illetőleg az életveszélyt okozó testi sértés bűntettének az önálló tettesei.
Ezért a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított élet elleni cselekmény jogi minősítését megváltoztatta annyiban, hogy a társtettesi megjelölést mellőzte.
Helyesen értékelte az elsőfokú bíróság a vádlottak cselekményét különös kegyetlenséggel elkövetettnek. A. ugyanis a cselekmény elkövetésekor, 3 éves korában mindössze 6 kg súlyú, csont-bőrre lesoványodott kisfiú volt. Boncolásakor – beleértve a lábujjakon levő fagyási sérüléseket is – 32 külső sérülést rögzített a boncjegyzőkönyv. Mindebből a gyermek elhúzódó testi-lelki sanyargatása megállapítható. A három éves magatehetetlen, kiszolgáltatott gyermek ilyen módon történt sanyargatása az átlagos felelőtlenséget lényegesen meghaladó embertelenségre utal, s az ölésnek rendkívül brutális elkövetési módja. Ezt mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy az orvosi adatok szerint a gyermekek csillapítatlan éhségük következtében saját karjukat szopogatták, harapdálták. Ezért a Legfelsőbb Bíróság is úgy látta: mindkét vádlott cselekménye különös kegyetlenséggel elkövetettnek minősül.
Helyes a felülbírált ítéletben elfoglalt az a jogi álláspont is, hogy a passzivitásként megvalósuló ölési magatartással anyagi halmazatban elkövették a vádlottak a 2 rb. kiskorú veszélyeztetésének bűntettét. Ennek a bűncselekménynek a tényalapja ugyanis nem azonos a mulasztással elkövetett emberöléssel. A vádlottak az ölési cselekményüktől függetlenül, és már az annak lényegét jelentő elkövetési magatartás tanúsítását megelőző időszakban is, hosszú hónapokon keresztül, folyamatosan, ismétlődően a normális szülői-gondozói-nevelői kötelezettségeiket súlyosan megszegték. Ez a mulasztás tehát már az emberölési cselekményt megelőzően testi-szellemi veszélyeztetést jelentett a szülők részéről. Minthogy két időszakról, két tényállásszerű, de más bűncselekményről van szó, a bűnhalmazat megállapítása indokolt.
A büntetés kiszabására vonatkozó rendelkezések felülbírálata során a Legfelsőbb Bíróság mindenekelőtt abból indult ki, hogy a fellebbezési eljárás során a bűnösség köre egyik vádlott estében sem szűkült, s az élet elleni cselekmény jogi minősítésének változása sem tette szükségessé a büntetés kiszabását befolyásoló alapvető körülmények átértékelését.
Mellőzte azonban az enyhítő körülmények köréből mindkét vádlott esetében azt, hogy a személyiségzavaruk megkönnyíthette, elősegíthette a cselekmények elkövetését, ugyanis a megállapított személyiségzavar nem érintette egyik vádlott beszámítási képességét sem.
További enyhítő körülményként vette azonban figyelembe a Legfelsőbb Bíróság a vádlottak szűkebb és tágabb környezetében észlelt közömbösséget, és a cselekmények elkövetése óta eltelt közel 3 évi időmúlást.
Az enyhítő és súlyosító körülmények egybevetése után is úgy ítélte meg a Legfelsőbb Bíróság, hogy az elsőfokú bíróság által kiszabott, mindkét vádlottal szemben azonos súlyú büntetés szükséges és indokolt. Az I. r. vádlott súlyosan elítélendő, időnként bántalmazásban is megnyilvánuló magatartása, a II. r. vádlottnak pedig a nagyfokú önzőséget mutató közömbös magatartása a bűnösség foka szempontjából azonosak.
A kiszabott büntetés arányban áll a vádlottak által elkövetett bűncselekmények különösen nagy tárgyi súlyával, és a törvényi minimumban meghatározott 10 évi büntetés enyhítése szóba sem kerülhetett. Mindezekre tekintettel az elsőfokú bíróság a büntetés kiszabására vonatkozó rendelkezését a Legfelsőbb Bíróság helybenhagyta. (Legf. Bír. Bf . III . 130/2001. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás