14/2004. (V. 7.) AB határozat
14/2004. (V. 7.) AB határozat1
2004.05.07.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló bírói kezdeményezések tárgyában meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 527. § (2) bekezdése, (3) bekezdése és (5) bekezdése, valamint az 529. § (1) bekezdése alkotmányellenes, ezért azokat 2004. december 31. napjával megsemmisíti.
2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 528. § (1) bekezdés második mondata alkotmányellenes, ezért azt a határozat kihirdetésének napjával megsemmisíti.
A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 528. § (1) bekezdése a következő szöveggel marad hatályban:
,,528. § (1) A bíróság az ismeretlen helyen tartózkodó vádlottal szemben az erre irányuló ügyészi indítványra jár el. A magánvádló, illetőleg a pótmagánvádló az ismeretlen helyen tartózkodó vádlottal szemben a bírósági eljárást nem indítványozhatja.''
3. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 526. §-a, 527. § (1) bekezdése és (4) bekezdése, 528. § (2) bekezdése, valamint az 529. § (2)–(5) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
1. A Pesti Központi Kerületi Bíróság a csalás vétsége miatt folyamatban lévő 6.B. VI-VII. 4184/2000. számú büntető ügyben – az eljárás felfüggesztése mellett – kezdeményezte a távollevő terhelttel szembeni eljárásra a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (a továbbiakban: 1973. évi Be.) XVII/A. fejezetében meghatározott rendelkezések alkotmányossági vizsgálatát és a 355/C–355/G. §-ok megsemmisítését.
1.1. Az 1973. évi Be. 355/C. §-ának értelmezése lehetővé tette a büntetőeljárás lefolytatását, a bűnösség megállapítását és büntetéskiszabást olyan esetben is, amikor a bűncselekménnyel alaposan gyanúsítható személy (a továbbiakban: terhelt) egyáltalán nem értesült arról, hogy ellene büntetőeljárás indult.
A bíróság álláspontja szerint ez a szabályozás sérti a tisztességes eljáráshoz és a védelemhez való jognak az Alkotmány 57. § (1) és (3) bekezdéséből levezetett követelményeit, valamint az alkotmányos alapjogok lényeges tartalma korlátozásának az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében meghatározott tilalmát. A bíróság megítélése szerint a kötelező védelem nem ellensúlyozza az alkotmányos alapjogok megsértését; nem biztosítja önmagában a védekezéshez való alkotmányos jogot. Az alkotmánysértő szabályok alapján folytatott eljárásban sor kerülhet a személyi szabadság korlátozására (az elfogatóparancshoz kapcsolódó őrizetbevétel) is. A terhelt távollétében, alkotmányos jogainak sérelmével meghozott jogerős ítélet alapjául szolgálhat a szabadságvesztés végrehajtására is, amit nem ellensúlyoz, hogy az ilyen ítélet ellen perújításnak van helye. Ennek következtében a szabályozás ellentétes az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében meghatározott jogállamiságnak és az alkotmányos büntetőjognak azokkal a tartalmi követelményeivel, amelyeket az Alkotmánybíróság határozataiban [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59.; 11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77.; 42/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993, 300.] kifejtett.
A bíróság az alkotmányos aggályok megalapozásaként hivatkozott még az Alkotmánybíróság más határozatára is [25/1991. (V. 18.) AB határozat, ABH 1991, 414.; 6/1998. (III. 11.) AB határozat, ABH 1998, 91.], továbbá az 1976. évi 8. törvényerejű rendelettel kihirdetett, az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (a továbbiakban: Egyezségokmány) 14. Cikkének 1. és 3. pontjára, illetve az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt, és az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) 6. Cikkének 1. és 3. pontjára, valamint az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatára.
1.2. A bíróság az Alkotmány 50. § (1) bekezdésével és az 50. § (3) bekezdésben garantált bírói függetlenséggel ellentétesnek, továbbá a jogbiztonság sérelmének tekintette, hogy az 1973. évi Be. 355/C. § (2)–(3) bekezdése, a 355/D. § (1) bekezdése, továbbá a 355/E. § (1)–(2) bekezdése az ügyész jogkörébe utalta annak eldöntését, hogy a büntetőeljárás lefolytatható-e a terhelt távollétében. Az ügyészi mérlegelés szempontjairól a törvény egyáltalán nem szól, ugyanakkor az ügyész döntése kötelező a bíróságra; az eljárás bírósági szakaszában az ügy ,,uraként'' [19/1999. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1999, 150, 154.] sem dönthet az eljárás felfüggesztése mellett. A bíróság az ügyészi döntés következtében ,,el van zárva a terhelt vallomásának – mint bizonyítéknak a beszerzésétől, – következésképp el van zárva a bizonyítékok teljes körű értékelésétől, törvényes mérlegelésétől is, amely pedig kizárólagosan bírói jogkör és feladat''.
1.3. Az indítvány benyújtása után az ítélőtáblák és a fellebbviteli ügyészi szervek székhelyének és illetékességi területének megállapításáról szóló 2002. évi XXII. törvény 2. § (6) bekezdése alapján 2003. július 1-jén hatályba lépett a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.). A Be. 605. § (7) bekezdése az 1973. évi Be.-t hatályon kívül helyezte.
A Pesti Központi Kerületi Bíróság 6.B.VI-VII. 4184/2000/8. számú átiratában az indítványt a Be. 526–529. §-ai tekintetében tartotta fenn. Álláspontja szerint a Be. hatálybalépése nem jelentett érdemi változást a sérelmezett szabályozásban. A távollevő terhelt elleni büntetőeljárás szabályait ugyanis a törvényalkotó eredetileg a különeljárások között, a Be. XXIV. fejezeteként fogalmazta meg és csak később építette be lényegében ugyanazokat a rendelkezéseket az 1973. évi Be.-be. Az alkotmányossági aggályokat az eljárást kezdeményező bíró kiegészítette a Be. 527. § (5) bekezdése tekintetében, amely előírja, hogy a terheltnek szóló hivatalos iratokat az általános szabályok szerinti hirdetményi kézbesítés helyett csak a védő számára kell kézbesíteni.
2. A Pesti Központi Kerületi Bíróság a jelentős kárt okozó csalás bűntette miatt folyamatban lévő 4.B.V.3852/2003. számú büntető ügyben – az eljárás felfüggesztése mellett – kezdeményezte a távollevő terhelttel szembeni eljárásra a Be. 527. §-ában és 528. §-ában meghatározott rendelkezések alkotmányellenességének utólagos megállapítását és megsemmisítését. A bíróság álláspontja szerint a megjelölt törvényi szabályok ellentétesek az Alkotmány 57. § (1) bekezdésével és (3) bekezdésével, mivel lehetővé teszik ,,a terhelt tudomása nélkül is a nyomozás elrendelését és lefolytatását, továbbá a bíróság eljárását anélkül, hogy a terhelt a vádemelésről tudomást szerezne.'' A bíróság álláspontjának alátámasztására hivatkozott Egyezségokmány 14. Cikke 3. pontjának a) alpontjában foglaltakra.
Az Alkotmánybíróság ez utóbbi bírói kezdeményezést a már folyamatban lévő ügyhöz egyesítette és az indítványokat egy eljárásban bírálta el.
3. Az Alkotmánybíróság eljárásában beszerezte az igazságügy-miniszter véleményét.
II.
1. Az indítványozók által felhívott, illetve az Alkotmánybíróság által figyelembe vett jogszabályi rendelkezések a következők:
1.1. Az Alkotmány rendelkezései:
,,2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.''
,,8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.''
,,50. § (1) A Magyar Köztársaság bíróságai védik és biztosítják az alkotmányos rendet, a természetes személyek, a jogi személyek és a jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetek jogait és törvényes érdekeit, büntetik a bűncselekmények elkövetőit.
[...]
(3) A bírák függetlenek és csak a törvénynek vannak alárendelve. A bírák nem lehetnek tagjai pártnak és politikai tevékenységet nem folytathatnak.''
,,51. § (1) A Magyar Köztársaság legfőbb ügyésze és az ügyészség gondoskodik a természetes személyek, a jogi személyek és a jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetek jogainak a védelméről, valamint az alkotmányos rendet, az ország biztonságát és függetlenségét sértő vagy veszélyeztető minden cselekmény következetes üldözéséről.''
,,57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.
(2) A Magyar Köztársaságban senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg.
(3) A büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás minden szakaszában megilleti a védelem joga. A védő nem vonható felelősségre a védelem ellátása során kifejtett véleménye miatt.''
1.2. A Be. rendelkezései:
,,73. § (1) Az eljárásnak nem akadálya, hogy a terhelt ismeretlen helyen tartózkodik. Ebben az esetben a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság a terhelt tartózkodási helyének felkutatása iránt intézkedik; ennek során el lehet rendelni a lakóhelyének, illetőleg a tartózkodási helyének a megállapítását, a körözését, és az e törvényben meghatározott esetben elfogatóparancsot lehet kibocsátani.
(2) A lakóhely, illetőleg a tartózkodási hely megállapítása iránt a személyi adat- és lakcímnyilvántartást kell megkeresni. A körözést a külön törvényben meghatározott szabályok szerint a rendőrség, illetőleg – a reá irányadó törvény szerinti esetekben – a Határőrség végzi.
(3) Szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény esetén, valamint az e törvényben meghatározott más esetekben a terhelt elfogása és megtalálása esetén meghatározott bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság elé állítása is elrendelhető (elfogatóparancs). Azt, aki ellen elfogatóparancsot bocsátottak ki, megtalálása esetén őrizetbe kell venni, és huszonnégy órán belül az elfogatóparancsot kibocsátó vagy az abban megjelölt más ügyész, illetve nyomozó hatóság, illetőleg hetvenkét órán belül az elfogatóparancsot kibocsátó vagy az abban megjelölt más bíróság elé kell állítani.
(4) Ha hatóság vagy hivatalos személy olyan terhelt lakóhelyéről, illetőleg tartózkodási helyéről szerez tudomást, akivel szemben az (1) és a (3) bekezdés szerinti intézkedést rendeltek el, köteles erről az elrendelő bíróságot, ügyészt, illetőleg nyomozó hatóságot értesíteni.
(5) Az (1) és (3) bekezdésben meghatározott intézkedéseket vissza kell vonni, mihelyt az elrendelésük oka megszűnt. A visszavonásról az elrendelő haladéktalanul intézkedik. A nyomozó hatóság által elrendelt körözést az ügyész is visszavonhatja. Ha a körözés elrendelésének oka a bírósági eljárás során szűnik meg, a körözést a bíróság is visszavonhatja.''
,,
Eljárás a távollévő terhelttel szemben
526. § Távollévő terhelttel szembeni eljárás esetén e törvény rendelkezéseit az e fejezetben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni.
527. § (1) A nyomozásnak nem akadálya, hogy a terhelt ismeretlen helyen tartózkodik, a terhelt tartózkodási helyének felkutatása iránti intézkedések [73. § (1) bek.] mellett gondoskodni kell a bizonyítási eszközök felderítéséről és biztosításáról.
(2) Ha a terhelt felkutatására tett intézkedések nem vezettek eredményre, az ügyész a vádiratban indítványozhatja, hogy a tárgyalást a terhelt távollétében tartsák meg, ha a nyomozás adatai alapján a vádemelésnek nincs akadálya.
(3) Ha az ügyész indítványozza a tárgyalásnak a vádlott távollétében való megtartását, a bíróság elfogató parancsot bocsát ki, feltéve, hogy erre korábban nem került sor.
(4) Az ügyész a vádemelés előtt – ha a terheltnek nincs meghatalmazott védője – védőt rendel ki, és gondoskodik arról, hogy a védő a nyomozás iratait megismerhesse (193–194. §).
(5) A terheltnek szóló idézést és értesítést, valamint a részére kézbesítendő határozatot és más iratot a védő részére kell kézbesíteni.''
A bíróság eljárása az ismeretlen helyen tartózkodó vádlottal szemben
528. § (1) A bíróság az ismeretlen helyen tartózkodó vádlottal szemben az erre irányuló ügyészi indítványra jár el. Ha az ügyész indítványozza az ismeretlen helyen tartózkodó vádlottal szembeni eljárást, a bíróság az eljárást a 188. § (1) bekezdésének a) pontja alapján nem függesztheti fel. A magánvádló, illetőleg a pótmagánvádló az ismeretlen helyen tartózkodó vádlottal szemben a bírósági eljárást nem indítványozhatja.
(2) Ha az ügyész a tárgyalásnak a vádlott távollétében való megtartását indítványozta, és a vádlott tartózkodási helye a tárgyalás megkezdése előtt ismertté válik, a bíróság értesíti az ügyészt, és a vádlottal szemben szükség esetén személyi szabadságot elvonó vagy korlátozó kényszerintézkedést rendel el.
529. § (1) Ha a vádlott tartózkodási helye a vádemelést követően ismeretlenné vált, és távollétében tárgyalásnak helye lehet [527. § (2) bek.], a tanács elnöke az eljárás felfüggesztése nélkül felhívhatja az ügyészt, hogy kíván-e indítványt tenni a tárgyalásnak a vádlott távollétében történő folytatására, és ezzel egyidejűleg elfogató parancsot bocsát ki.
(2) Ha az ügyész indokoltnak tartja, hogy a tárgyalást a vádlott távollétében tartsák meg, a felhívástól számított tizenöt napon belül erre indítványt tesz.
(3) Ha a vádlott érdekében korábban nem járt el védő, az ügyész a (2) bekezdés szerinti indítványában védő kirendelését is indítványozza. A tárgyalást a korábbi tárgyalás anyagának ismertetésével kell folytatni.
(4) Ha az ügyész nem tesz indítványt arra, hogy a tárgyalást a vádlott távollétében folytassák, a tanács elnöke az eljárást felfüggeszti.
(5) Az (1)–(4) bekezdésben foglaltakat megfelelően alkalmazni kell a másodfokú bírósági eljárásban is.
530. § (1) A vádlott távollétében tartott tárgyaláson az ügyész és a védő részvétele kötelező.
(2) A vádlottnak a vádiratot, a határozatokat, az idézést és az értesítést hirdetményi úton kell kézbesíteni. A vádlottnak szóló idézést és értesítést a védőjének is kézbesíteni kell.
531. § (1) Ha a vádlott felkutatására tett intézkedések az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának meghozatala előtt eredményre vezettek, a bíróság a tárgyalást a korábbi tárgyalás anyagának ismertetésével folytatja, szükség esetén a bizonyítási eljárást újra megnyitja (320. §).
(2) Ha a vádlott felkutatására tett intézkedések az elsőfokú bíróság ügydöntő határozatának meghozatala után vezettek eredményre, a vádlott a fellebbezésre nyitva álló határidőn belül, a fellebbezés bejelentése helyett az elsőfokú bíróságnál indítványozhatja a tárgyalás megismétlését.
(3) A tárgyalás megkezdése után a bíróság ismerteti a vádlott távollétében tartott tárgyalás alapján hozott határozatát és a vádlottnak a tárgyalás megismétlésére irányuló indítványát. A megismételt tárgyaláson a tanú újabb kihallgatása, illetőleg a szakértő újabb meghallgatása helyett a bíróság előtt korábban tett vallomásról, illetőleg a korábban előterjesztett szakvéleményről készült jegyzőkönyvet fel lehet olvasni. A tárgyalásra egyébként a XIII. fejezet rendelkezéseit kell alkalmazni.
(4) A bíróság a megismételt tárgyalás eredményétől függően a vádlott távollétében tartott tárgyalás alapján hozott határozatát hatályban tartja, vagy hatályon kívül helyezi, és új határozatot hoz.
(5) Ha a vádlott felkutatására tett intézkedések a másodfokú bírósági eljárásban vezettek eredményre, a másodfokú bíróság tárgyalást tűz ki, és azon a vádlottat kihallgatja, valamint – ha szükséges – a vádlott által indítványozott további bizonyítást vesz fel. A másodfokú bíróság az eljárás eredményétől függően az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyja, megváltoztatja, vagy hatályon kívül helyezi, és az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasítja.
(6) Ha a terhelt tartózkodási helye a jogerős határozat meghozatala után válik ismertté, a javára perújítási indítványt lehet előterjeszteni.''
1.3. Az Egyezségokmány rendelkezései:
,,14. Cikk 1. A bíróság előtt mindenki egyenlő. Mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el. [...]
3. Az ellene emelt vád elbírálásakor mindenkinek teljes és egyenlő joga van legalább a következő biztosítékokra:
a) a legrövidebb határidőn belül egy általa értett nyelven részletesen tájékoztassák az ellene emelt vád természetéről és okáról;
b) megfelelő idővel és lehetőséggel rendelkezzék védelme előkészítésére és az általa választott védővel való érintkezésre;
c) indokolatlan késedelem nélkül tárgyalják az ügyét;
d) a tárgyaláson személyesen jelen lehessen, személyesen vagy az általa választott védő útján védekezhessék; amennyiben védője nincsen, tájékoztassák a védő választására vonatkozó jogáról; és minden olyan esetben, ha az igazság érdekei ezt megkövetelik, hivatalból védőt rendeljenek ki számára, éspedig ingyenesen, amennyiben nem rendelkezik a védő díjazásához szükséges anyagi eszközökkel;
e) kérdéseket intézhessen vagy intéztethessen az ellene valló tanúkhoz, és a mellette valló tanúk ugyanolyan feltételek mellett jelenhessenek meg és legyenek meghallgathatók, mint az ellene valló tanúk;''
1.4. Az Egyezmény rendelkezései:
,,6. Cikk – Tisztességes tárgyaláshoz való jog
1. Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot polgári jogi jogai és kötelezettségei tárgyában, illetőleg az ellene felhozott büntetőjogi vádak megalapozottságát illetően. [...]
[...]
3. Minden bűncselekménnyel gyanúsított személynek joga van – legalább – arra, hogy
a) a legrövidebb időn belül tájékoztassák olyan nyelven, amelyet megért, és a legrészletesebb módon az ellene felhozott vád természetéről és indokairól;
b) rendelkezzék a védekezésének előkészítéséhez szükséges idővel és eszközökkel;
c) személyesen vagy az általa választott védő segítségével védekezhessék, és ha nem állanak rendelkezésére eszközök védő díjazására, amennyiben az igazságszolgáltatás érdekei ezt követelik meg, hivatalból és ingyenesen rendeljenek ki számára ügyvédet;
d) kérdéseket intézzen vagy intéztessen a vád tanúihoz és kieszközölhesse, a mentő tanúk megidézését és kihallgatását ugyanolyan feltételek mellett, mint ahogy a vád tanúit megidézik, illetve kihallgatják;
e) ingyenes tolmács álljon rendelkezésére, ha nem érti vagy nem beszéli a tárgyaláson használt nyelvet.''
2. Az Alkotmánybíróság a vizsgálat során áttekintette a terhelt távollétében történő eljárás történeti előzményeit, valamint az Európa Tanács, illetve az Európai Unió fórumainak a kérdéssel kapcsolatos állásfoglalásait.
2.1. A terhelt távollétében történő eljárás lehetőségének és speciális szabályainak történeti gyökerei a római joghoz nyúlnak vissza. A kontinentális és az angol jogban egyaránt elterjedt az ún. makacsságban (in contumaciam) történő elmarasztalás. A ,,makacssági eljárás'' alapjául az szolgált, hogy a bíróság idézésére meg nem jelenő és elő nem állítható személyekre úgy tekintettek, mint akik maguk mondtak le a törvényes védekezési jogukról.
A magyar jogrendszerben a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. törvénycikk megalkotásakor a törvényalkotó tudatosan nem tette lehetővé a makacssági eljárást, pontosabban annak azt a megoldását, amely megengedi a távollevő vádlott ellen az ítélethozatalt is. A törvény indokolása szerint a makacssági ítélet egyrészt célszerűtlen, másrészt ütközik a büntetőeljárás általánosan elismert alapelveivel, így a közvetlenség és a szóbeliség elvével, továbbá az igazság kiderítésének feladatával.
A későbbi jogfejlődés során lehetővé vált meghatározott állam elleni és gazdasági bűncselekmények esetében, hogy a terhelt távollétében a bíróság megtartsa a tárgyalást és ítéletet hozzon, az ítélet azonban csak a bűnösség megállapítására és a vagyoni elégtétel kiszabására szorítkozhatott. A háborús és népellenes bűncselekmények, továbbá a demokratikus államrend elleni cselekmények esetén a bíróság a főbüntetésre is kiterjedő ítéletet hozhatott.
A büntető perrendtartásról szóló 1951. évi III. törvény lehetővé tette bármely bűncselekmény miatti eljárásban, hogy a tárgyalás megtartható legyen a terhelt távollétében, de csak akkor, ha kétségtelen megállapítást nyert, hogy jogszabály megszegésével vagy kijátszásával külföldön tartózkodik [154. § (3) bekezdés]. Az így meghozott ítélet perújítás útján volt hatálytalanítható. Ezt a szabályozást vették át lényegében a későbbi büntetőeljárási törvények is. A terhelt távollétében lefolytatott eljárásban a bíróság döntési lehetőségét még tovább korlátozta a büntető anyagi jog. A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény módosításáról szóló 1987. évi III. törvény 14. §-a iktatta be a büntetőtörvény 87/A. §-ként azt a rendelkezést, hogy, ha a bíróság az eljárást jogszabály megszegésével külföldön tartózkodó vádlottal szemben folytatja le, a bűnösséget megállapíthatja, de a büntetés kiszabását – közügyektől eltiltás és vagyonelkobzás kivételével – mellőzi. Ez a korlátozás az 1973. évi Be.-nek az indítványban eredetileg sérelmezett rendelkezései hatálybalépésekor szűnt csak meg.
A terhelt távollétében történő vádemelést, tárgyalást és ítélethozatalt 2000. március 1-jétől lehetővé tevő szabályokat az Országos Ítélőtábla székhelyének és illetékességi területének megállapításáról, valamint az igazságszolgáltatás működését érintő egyes törvények módosításáról szóló 1999. évi CX. törvény 112. §-a iktatta be az 1973. évi Be.-be. A módosító törvény lényegében a Be. érvényes, de nem hatályos intézményét előrehozva szélesítette ki a terhelt távollétében történő büntetőeljárás lehetőségeit.
2.2. A bűncselekménnyel gyanúsítható személyek távollétében folytatott büntetőeljárás lehetősége – a felelősségre vonás alól kibúvó vádlottak növekvő száma miatt – Európa más országaiban is egyik fontos eszköze a büntető igazságszolgáltatás hatékony működtetésének. Ugyanakkor a nemzetközi bűnügyi együttműködés intézményeinek egyik garanciális kérdése, hogy az ilyen eljárásban megszülető bírósági döntések milyen feltételek mellett fogadhatóak el egy másik állam számára.
2.2.1. Az Európa Tanács fórumain a távollevő vádlott elleni eljárás szabályozása hangsúlyos szerepet kapott a büntető ítéletek nemzetközi érvényéről 1970-ben született európai egyezmény (ETS no. 070) előkészítésének folyamatában. A tagállamok igen eltérően szabályozzák ugyanis az ilyen eljárásban a védő közreműködésének, illetve az így hozott határozat felülvizsgálatának lehetőségét. Ez azzal a nemkívánatos hatással járhatott volna, hogy a csatlakozó államok nagy számban élnek fenntartással az ilyen határozatok elismerése tekintetében. Ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy a bírói ítéletek érvényének kölcsönös elismerése és végrehajtása köréből a vádlott távollétében meghozott ítéleteket nem célszerű kizárni, hiszen éppen ezek képezik jelentős hányadát azoknak a bírósági határozatoknak, amelyeket az ítéletet hozó állam hatóságai nem tudnak végrehajtani. Ezért az előkészítés során megfogalmaztak és az egyezmény részévé tettek egy olyan szabályrendszert, amelyik a végrehajtás megkezdése előtt jogorvoslati, illetve újravizsgálati lehetőséget nyújt a távollétében elítélt számára, függetlenül attól, hogy ilyen eszköz az ítéletet hozó bíróság hazai joga szerint rendelkezésére áll-e vagy sem. (Section 3 – Judgments rendered in absentia and ordonnances pénales, Article 21–30)
A büntető ítéletek nemzetközi elismerésével összefüggő egyezmény hozadékaként a Miniszteri Bizottság határozatban [R. (75)11] rögzítette azokat a minimális követelményeket, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a vádlott távollétében lefolytatott eljárást tisztességesnek lehessen minősíteni. A határozat bevezető része leszögezte: a vádlott tárgyalási jelenléte kiemelkedően fontos abból a szempontból, hogy a bíróság megfelelő ítéletet tudjon hozni, ezért a jelenlététől csak kivételesen lehet eltekinteni. Alapvető követelményként fogalmazza meg: senki nem fogható perbe anélkül, hogy előzőleg megfelelő módon és a megjelenéséhez, valamint a védelemre való felkészüléséhez szükséges időben ne idézzék, hacsak nem állapítható meg, hogy szándékosan kivonja magát az igazságszolgáltatás alól. A bíróságnak az eljárás felfüggesztéséről (tárgyalás elhalasztásáról, elnapolásáról) kell rendelkeznie, amennyiben elengedhetetlennek tartja a vádlott személyes megjelenését vagy okkal feltételezi, hogy a vádlott akadályoztatva van a megjelenésben. A bizonyításban a védelem részvételét biztosítani kell. A vádlott távollétében hozott ítélet elleni fellebbezési határidő mindaddig nem kezdődhet meg, amíg a vádlott ténylegesen nem szerez ismeretet róla, hacsak nem állapítható meg, hogy szándékosan kivonja magát az igazságszolgáltatás alól. A nem szabályosan idézett személynek mindenképpen, a szabályszerűen idézett és távollétében elítélt személynek pedig akkor kell jogot biztosítani az ügy újratárgyalására, ha bizonyítja, hogy meg nem jelenése, illetve erről a bíróság tájékoztatásának elmulasztása rajta kívül álló okra vezethető vissza.
Az Európa Tanács tagállamai közötti igazságügyi együttműködés egyik alapját a Párizsban, 1957. december 13-án kelt, európai kiadatási egyezmény és kiegészítő jegyzőkönyvei képezik, amelyeket az 1994. évi XVIII. törvény hirdetett ki. Az alapegyezményt a Második Kiegészítő Jegyzőkönyv 3. Cikke 1978-ban egészítette ki azzal, hogy az elítélt távollétében meghozott ítélet esetében biztosítani kell az ügy újratárgyalásához való jogot.
A vádlott távollétében történő tárgyalást a büntetőeljárás egyszerűsítésének egyik lehetséges eszközeként jelölte meg a Miniszteri Bizottság ajánlásában [No. R. (87) 18. III.b.3.]. Eszerint a tagállamok fontolják meg annak lehetővé tételét, hogy bűncselekmény kisebb súlyára, illetve a kiszabható büntetésre figyelemmel a bíróság a tárgyalást a vádlott távolmaradása esetén is megtarthassa. Ennek feltétele, hogy a vádlottat megfelelően tájékoztatták a tárgyalás időpontjáról és a jogi képviselethez való jogáról.
2.2.2. Az Egyezmény 6. cikkének sérelmét állító indítványok alapján az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: Bíróság) több alkalommal is állást foglalt a vizsgált kérdésben; mérlegelési szempontjai között szerepeltek a Miniszteri Bizottság határozatában megfogalmazott kritériumok is.
A Bíróság több alkalommal kifejtette: az Egyezmény 6. cikkének mint egésznek a tárgya és a célja a bűncselekménnyel vádolt személy joga a bíróság részéről történő meghallgatásához. Ennek részeleme a megvádolt személy joga arra, hogy személyesen védekezzen, kikérdezze a tanúkat, ingyenes jogi segítséget, védelmet és tolmácsot kapjon. Ezeket a jogokat értelemszerűen nem tudja gyakorolni, ha nincs jelen.
A Bíróság a bűncselekménnyel vádolt személy jelenlétének nem csupán a bírói meghallgatáshoz való saját joga szempontjából tulajdonít különös jelentőséget, hanem abból a szempontból is, hogy a bíróság ellenőrizhesse a vádlott állításainak hitelességét és összehasonlíthassa a sértett – akinek az érdekei szintén védendőek – és a tanúk állításaival. A személyes védekezéshez való jog elsősorban azt az érdeket szolgálja, hogy amennyire lehet, mindenki saját maga is közreműködjön saját védelmében a bíróság előtt. A Bíróság szerint a rendelkezés ugyanakkor nem csak a vádlott egyéni érdekét, hanem az igazságszolgáltatás általánosabb érdekét is szolgálja. A büntető bíróság a vádlott és a per egyéb szereplői között folyó állandó interakciói közvetlen észlelése alapján teljesebb képet kap a tények valóságának és a vádlott személyiségének megítéléséhez.
A Bíróság minden esetben hangsúlyozta, hogy a törvényalkotónak fel kell lépnie az indokolatlan távollétek ellen; a szabályozás kialakításában azonban a nemzeti államok széles körű mérlegelési joggal rendelkeznek. A Bíróság ugyanis az eszközöket nem önmagukban, hanem az Egyezményben biztosított jogok hatékony érvényesülése szempontjából vizsgálja. A jogi szabályozásnál mindazonáltal figyelemmel kell lenni arra a kitüntetett helyre, amelyet a demokratikus társadalomban a tisztességes eljáráshoz való jog foglal el. Így nem terhelhető a bűncselekménnyel vádolt személyre annak bizonyítása, hogy nem kívánta kivonni magát az igazságszolgáltatás alól, illetve rajta kívül álló okból nem tudott eleget tenni a megjelenésnek, és nem szankcionálható azzal, hogy korlátozzák a védő közreműködésével történő védelemhez való jogát, akár az első fokú bíróság előtt, akár a jogorvoslati eljárásban. [Eur. Court H.R., Lala v. Netherlands judgment of 22 September 1994, Series A no. 297-A; Eur. Court H.R., Pelladoah v. Netherlands judgment of 22 September 1994, Series A no. 297-B; Eur. Court H.R. Van Geyseghem v. Belgium judgment of 21 January 1999, ECHR 1999-I.; Eur. Court H.R. Krombach v. France judgment of 13 February 2001, ECHR 2001-II].
A tárgyaláson megjelenés jogáról le lehet mondani. Ahhoz azonban, hogy ez a lemondás az Egyezmény szempontjából értékelhető legyen, egyértelműen, határozott módon és a fontosságának megfelelő garanciák mellett kell történnie. A Bíróság több esetben megállapította az Egyezmény sérelmét, amikor a vádlott távollétében történő elítélése jogi vélelmeken, a vádlott informális tájékozottságának vagy nyelvismeretének feltételezésén alapult, illetve megállapítható volt, hogy a hatóságok nem tettek meg mindent a vádlott hollétének megállapítása érdekében. (Eur. Court H.R., Colozza v. Italy judgment of 12 February 1985, Series A no. 89; Eur. Court H.R., Brozicek v. Italy judgment of 19 December 1989, Series A no. 167; Eur. Court H.R., F.C.B. v. Italy judgment of 28 August 1991, Series A no. 208-B; Eur. Court H.R., T. v. Italy judgment of 12 October 1992, Series A no. 245-C)
Ugyanakkor a Bíróság elismeri: a vádlott távolmaradása esetén a tárgyalás megtartásának teljes tilalma megbénítaná a büntetőeljárást; a bizonyítékok elenyésznének, illetve a bekövetkezett elévülés megakadályozná a vádemelést és az igazságszolgáltatást. A szabályozással szemben azonban követelmény, hogy amikor a vádlott tudomására jut a lefolytatott büntetőeljárás, legyen lehetősége új eljárás kezdeményezésére. A Bíróság a Poitrimol ítéletben [Eur. Court H.R. Poitrimol v. France judgment of 23 November 1993, Series A no. 277-A] megerősítette: a vádlott távollétében történő eljárás elvileg nem ellentétes az Egyezménnyel, ha az érintett személy számára biztosított, hogy a bíróság a meghallgatását követően újból döntsön a vád lényegéről, mind jogi, mind pedig ténybeli szempontból. A vádlott távollétében hozott ítélet ilyen felülvizsgálata nem függhet attól, hogy a távolmaradását ki tudta-e menteni.
2.2.3. Az Európai Unió tagállamai közötti igazságügyi együttműködésnek is egyik kiemelt kérdése a büntető ítéletek érvényének kölcsönös elismerése. Így az Európai Unió szervezeteinek munkájában is megfogalmazódott annak szükségessége, hogy meghatározzák a büntetőbírósági határozatok alapjául szolgáló büntetőeljárás minimális garancia-követelményeit. A kidolgozandó területek egyike a vádlott távollétében történő eljárás szabályozása, amelynél az Európai Unió szervezetei is az Egyezmény 6. cikkének a Bíróság határozataiban kifejtett tartalmát, valamint a büntető ítéletek nemzetközi érvényéről szóló 1970-es egyezmény előírásait tekintik irányadónak.
Az Európai Unió Tanácsának 2002. június 13-i kerethatározata az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról (2002/584/JHA of 13 June 2002) a terhelt távollétében meghozott ítélet ,,elismerését'' akkor köti az ügy újratárgyalásához, ha a terheltet nem idézték szabályszerűen. Ennek megfelelően az Európai Unió tagállamaival folytatott bűnügyi együttműködésről szóló 2003. évi CXXX. törvény 7. §-a előírja: ,,Ha az európai elfogatóparancsot olyan határozat végrehajtása céljából bocsátották ki, amelyet a keresett személy távollétében hoztak, és a keresett személlyel nem közölték előzetesen a távollétében hozott határozat alapjául szolgáló tárgyalás időpontját és helyét, az átadás feltételeként kell szabni, hogy a kibocsátó tagállami igazságügyi hatóság megfelelő jogi garanciát nyújt arra, miszerint a keresett személynek lehetősége lesz a kibocsátó tagállamban az ügy újratárgyalását kérni és a bírósági tárgyaláson jelen lenni.''
III.
Az indítványok részben megalapozottak.
A.
1. Mind a joggyakorlatban, mind a jogirodalomban eltérő jogértelmezés alakult ki abban a kérdésben, hogy a terhelt távollétében történő eljárás sajátos szabályainak alkalmazhatóságához szükséges-e a megalapozott gyanú alakilag kötött és személyes közlése. Az eltérő jogértelmezések kiindulópontja a ,,terhelt'' fogalma; a kifejezés értelmezésében lehetséges eltérő magyarázatok ugyanis eltérő következtetéseket engednek meg. A terhelt egyrészről az a személy, aki a rendelkezésre álló adatok alapján a bűncselekmény elkövetésével megalapozottan gyanúsítható, büntetőeljárást csak az ilyen személlyel szemben lehet folytatni. [Be. 6. § (2) bekezdés, 43. § (1) bekezdés]. Másrészről a terhelt szerepe eljárási jogokkal és kötelezettségekkel jellemzett eljárási jogi státusz [43. § (2)–(5) bekezdés], amelyet adott személy ténylegesen csak akkortól kezdve tud betölteni, amikor a gyanúsítás lényegének közlése megtörténik.
A Legfelsőbb Bíróság közzétett eseti döntéseiben a terhelt materiális fogalma alapján értelmezte az 1973. évi Be. rendelkezéseit. A Legf. Bír. Bf.V.64/2001. számú határozatban (BH 2002. 391., 2003. 148.), valamint a Legf. Bír. Bf.III.343/2002. számú határozatban (BH 2003. 183.) egyértelműen rögzítette álláspontját: a távollevő terhelttel szembeni eljárás lefolytatásának nem előfeltétele, hogy a terheltet a nyomozási szakaszban gyanúsítottként kihallgassák, eljárásjogi értelemben ugyanis a terhelt pozíciója nem függ az alapos gyanú közlésétől.
Az Alkotmánybíróság eljárásában a közzétett eseti döntésekben kifejtett értelmezést vette alapul. Az indítványozó bíróságok szerint is a terhelt fogalmának materiális értelmezése esetén áll fenn az ellentét a szabályozás és az Alkotmány rendelkezései között.
2. Az Alkotmánybíróság megállapította: a terhelt távollétében történő eljárás és határozathozatal lehetősége – mint jogintézmény – nem alkotmányellenes, nem ellentétes az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében normatívan meghatározott jogállamiság és az alkotmányos büntetőjog követelményeivel. Az államnak a jogrend védelmére, valamint a bűncselekmény áldozatává vált személyek, illetve szervezetek jogainak és érdekeinek védelmére is irányuló alkotmányos kötelezettsége alapján indokolt, hogy a törvényhozó lehetőséget teremtsen az ismeretlen vagy az állam hatóságai számára nem elérhető helyen tartózkodó terhelttel szemben is a büntető igény ténybeli alapjainak és – a bűnösség megállapítása esetén – a szankcióknak jogerős bírósági ítéletben történő rögzítésére.
Az Alkotmánybíróság több határozatában fogalmazta meg az államnak a büntető hatalommal összefüggő jogait és kötelezettségeit. A bűncselekmények a társadalom jogi rendjének sérelmét jelentik és a büntetés joga kizárólag az államot, mint közhatalmat illeti. A büntető igazságszolgáltatás állami monopóliumából a büntető igény érvényesítésének kötelezettsége következik. Ez az alkotmányos kötelezettség indokolja, hogy az állami büntető hatalmat gyakorló szervek hatékony eszközöket kapjanak feladataik teljesítéséhez, még ha ezek az eszközök, lényegüket tekintve, súlyosan jogkorlátozóak is [legutóbb összegezte: 41/2003. (VII. 2.) AB határozat, ABK 2003. június–július, 441, 446.].
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az államnak a társadalommal szembeni alkotmányos kötelezettsége a büntető igény késedelem nélküli érvényesítése. Az Alkotmány nem rendelkezik kifejezetten a büntető igény ésszerű időn belül való elbírálásának követelményeiről. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárás egyszerűsítését szolgáló jogintézmények (büntető parancs, eljárási szabálysértés miatti korlátozott hatályon kívül helyezés) alkotmányossági vizsgálata kapcsán azonban megfogalmazta, hogy a büntetőeljárás szabályozásával szemben a jogállamiság normatív tartalmából és a tisztességes eljáráshoz való alkotmányos alapjogból levezethető alkotmányos követelmény az állami büntető igény megfelelő időn belüli érvényesítése és elbírálása. Ezekben a döntésekben hangsúlyt kapott az a tapasztalat, hogy a büntető igény elbírálásának elhúzódása károsan befolyásolja a büntető igazságszolgáltatás működését és tekintélyét. A büntetőeljárás késedelme jelentősen megnehezíti a bűncselekmény elkövetésének és az elkövető kilétének bizonyítását, kedvezőtlen hatással van a sértett jogaira és érdekeire, továbbá arra a nemkívánatos következményre vezet, hogy időben igen távolra kerül egymástól a bűncselekmény elkövetése és a büntetés megállapítása. [67/1995. (XII. 7.) AB határozat, ABH 1995, 346, 349.; 49/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABH 372, 377–378.]
Az Alkotmánybíróság a jelen ügyben további két szempontot is figyelembe vett. Egyrészt a társadalomnak a bűnözéssel szembeni védelme megköveteli annak számításba vételét, hogy az Európai Unióhoz történő csatlakozással a határok átjárhatósága, az emberek térbeli mobilitásának megnövekedése nagymértékben fokozza a büntető felelősségre vonás alóli kibúvás lehetőségét. Másrészt a bűnözéssel szembeni nemzetközi együttműködés növekvő intenzitása – megteremtve a büntető ítéletek kölcsönös elismerésének és végrehajtásának feltételeit – kifejezetten értelmet ad az olyan büntetőeljárásnak, amely a terhelt kézrekerítésének időleges sikertelensége esetén is késedelem nélkül bírósági ítéletben állapítja meg a büntető felelősség ténybeli és jogi alapjait, valamint – bűnösség esetén – a bűncselekmény jogkövetkezményeit.
A büntető igény érvényesítésének alapvető feltétele, ezért a büntető hatalmat gyakorló szerveknek alkotmányos kötelezettsége a terhelt személyének megállapítása és hollétének felkutatása. Az Alkotmánybíróság több határozatában következetesen képviselte azt az álláspontot, hogy a büntető igény érvényesítésének kockázata az államot terheli. Az indítványozó bíróság által is idézett, a törvényességi óvás alkotmányellenességét megállapító határozatban mondta ki először az Alkotmánybíróság, hogy a jogállamban a bűnüldözésnek szigorú anyagi jogi és eljárási korlátok és feltételek között kell folynia, a bűnüldözés sikertelenségének kockázatát pedig az állam viseli. Ez a kockázatelosztás az ártatlanság vélelmének alkotmányos garanciája [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1990, 59, 70.]. A büntető igény elévülési szabályai visszamenőleges módosítására irányuló törvényhozói törekvések kapcsán állapította meg az Alkotmánybíróság, hogy nem hárítható az elkövetőre annak terhe, hogy az állam mulasztása miatt a büntetőeljárás ideális célja, az igazságos és rendeltetését betöltő büntetés kiszabása nem teljesülhet. Ennek az alkotmányos teherelosztásnak a szempontjából közömbös, hogy az állam rosszul vagy egyáltalán nem érvényesítette a büntető igényét, és közömbös az is, hogy milyen okból [11/1992. (III. 5.) AB határozat ABH, 1992, 77, 92.].
Ezekből az alkotmányos tételekből azonban nem következik, hogy az alkotmányos büntetőjog garanciarendszere teljesen kizárja az olyan eljárási megoldásokat, amelyek a bűnüldözés sikertelensége állami kockázatának csökkentését szolgálják. Így például az előzetes letartóztatás feltételeinek és okainak alkotmányossági vizsgálata során az Alkotmánybíróság megállapította: az állami büntető igény érvényesítése érdekében a társadalom védelme, a közérdek szempontjából alkotmányosan is szükséges és indokolt annak lehetővé tétele, hogy az állam a terheltet a büntetőjogi felelősségre vonás meghiúsításának megakadályozása érdekében időlegesen megfossza a szabadságától [26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999, 265.].
A bűncselekmény miatti tényleges megbüntetés csak a terhelt személyes jelenlétével valósítható meg, azaz a büntető igény teljes körű érvényesítése a terhelt személye nélkül nem lehetséges (kivételt jelentenek a vagyoni jellegű büntetőjogi szankciók: a vagyonelkobzás és az elkobzás, valamint a jogi személlyel szemben alkalmazható büntetőjogi intézkedések). A jogerős büntető bírósági ítélet azonban alapjául szolgál a kiszabott büntetés végrehajtása érdekében a terhelt felkutatására teendő további intézkedéseknek mind az állam területén, mind pedig a nemzetközi bűnügyi együttműködésben. Ezen túlmenően a jogerős büntető bírósági ítélet a bűncselekmények következtében sérelmet szenvedett személyek jogainak és érdekeinek védelmét közvetlenül is szolgálja. A terhelt távollétében lefolytatott eljárásban a sértett élhet eljárási jogaival (Be. 51. §), továbbá érvényesítheti a bűncselekménnyel összefüggő kártérítési igényét (Be. 54. §). A büntető bíróság jogerős ítélete kötelező erővel rendelkezik a bűncselekmény elkövetésének és az elkövető személyének tekintetében, ha a bűncselekményből származó vagyoni jogi igények felől polgári bíróság dönt, valamint alapul szolgál az állam részéről történő kárenyhítéshez is.
3. A jogállamiság normatív tartalma, valamint az alkotmányos büntetőjog garanciális követelményei ugyanakkor megkívánják, hogy az állam a távollevő terhelttel szembeni büntető igény érvényesítésére olyan szabályokat alkosson, amelyek egyensúlyt teremtenek a terhelt alkotmányos jogainak védelme és a büntető igazságszolgáltatás megfelelő működésével kapcsolatos társadalmi elvárások között.
Az Alkotmánybíróság gyakorlatában a jogállami büntetőeljárásnak korlátozhatatlan minősége az eljárás tisztességes volta, amelynek lényeges eleme a terhelt védelemhez való jogának érvényesülése. Második lépésként tehát az Alkotmánybíróság azt vizsgálta, hogy a terhelt távollétében történő eljárás hatályos szabályozása megfelel-e ezeknek az alkotmányos követelményeknek. Ennek megítélésénél az Alkotmánybíróság támaszkodott a korábbi határozatokban a tisztességes eljáráshoz való jog, a védelemhez való jog, valamint a terhelt rendelkezési joga tekintetében külön-külön és egymással összefüggésben kifejtett tételekre.
3.1. A tisztességes eljáráshoz való jog az Alkotmányban explicit módon nem nevesített, de az alkotmánybírósági gyakorlatban az 57. § (1) bekezdésébe foglalt független és pártatlan bírósághoz való jog, illetve a 2. § (1) bekezdéséből eredő eljárási garanciák védelmének egymásra vonatkoztatásából tartalmilag levezetett alkotmányos alapjog (315/E/2003. AB határozat, ABK 2003. október, 741, 743.), amely komplex védelmet nyújt a terhelt számára.
Az Alkotmánybíróság a tisztességes eljáráshoz való jog lényegéről kialakított álláspontját elvi jelentőséggel a 6/1998. (III. 11.) AB határozatban (a továbbiakban: Abh.) foglalta össze. Az Abh.-ban rögzített megállapításokat utóbb több határozat [14/2002. (III. 20.) AB határozat, ABH 2002, 101, 108., 15/2002. (III. 29.) AB határozat, ABH 2002, 116, 118–120., 35/2002. (VII. 19.) AB határozat, ABH 2002, 199, 211.] is megerősítette. Az Abh. szerint a tisztességes eljárás követelménye olyan minőség, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet megítélni. Az Alkotmánybíróság eljárásában azonban csupán a tisztességes eljárás megkövetelte általános ismérvek megállapítására van lehetőség. (ABH 1998, 91, 95.)
Az Abh.-nak a jelen ügyben fontos megállapítása szerint: ,,a tisztességes eljárásnak az egyezmény- és alkotmányszövegekben nem nevesített, de általánosan és nem vitatottan elismert eleme a ,,fegyverek egyenlősége'', amely a büntetőeljárásban azt biztosítja, hogy a vádnak és a védelemnek egyenlő esélye és alkalma legyen arra, hogy a tény- és jogkérdésekben véleményt formálhasson és állást foglalhasson. A fegyverek egyenlősége nem minden esetben jelenti a vád és a védelem jogosítványainak teljes azonosságát, de mindenképpen megköveteli, hogy a védelem a váddal összevethető súlyú jogosítványokkal rendelkezzen. A fegyverek egyenlőségének egyik feltétele (és a nemzetközi szervek esetjogában is leginkább kimunkált területe) a felek mindegyikének személyes jelenléte az eljárási cselekmények során [...] A másik feltétel, hogy az ügyben releváns adatokat a vád, illetve a terhelt és a védő ugyanolyan teljességben és mélységben ismerhessék meg. Itt érintkezik a fair trial elve a védelemhez való jog hatékonyságának és a védelemre való felkészülés kellő idejének és eszközeinek követelményével.'' (ABH 1998, 91, 95–96.)
3.2. Az Abh. a védelemhez való jog tekintetében is összegező elvi tételeket rögzít. Eszerint az Alkotmány 57. § (3) bekezdésében biztosított védelemhez való jog a terhelt és a védő jogaiban ölt testet. A terheltnek joga van ahhoz, hogy saját magát megvédje, és ahhoz is, hogy választása szerinti védőt vegyen igénybe. A védelemhez való jog alkotmányos megítélése csakis a terhelt és a védő jogainak együttes szemlélete alapján lehetséges. A védő a büntetőeljárás önálló személye, jogai nem átruházott jogok, hanem a büntetőeljárás alá vont személy objektív érdekét szolgáló, de önálló eljárási jogosítványok. Az Alkotmánybíróság már korábban is kiemelte az ügyvédi foglalkozás beágyazottságát az igazságszolgáltatás, valamint az eljárásjogok rendszerébe, továbbá az ügyvédi tevékenység szabályozásának közjogi vonatkozásait [22/1994. (IV. 16.) AB határozat, ABH 1994, 127, 130.]. Ebből a sajátos és önálló jogállásból is következik meghatározott körben a kötelező védelem, továbbá az, hogy a védő jogosítványai bizonyos esetekben tágabbak lehetnek a terhelténél. (ABH 1998, 91, 93.)
A védelemhez való jog a terhelt számára kiemelkedően fontos, de nem korlátozhatatlan alapjog; az Alkotmány nem biztosít jogot bármilyen védekezési eszköz alkalmazásához. Az e jogot korlátozó rendelkezések alkotmányosságát az Alkotmánybíróság az Alkotmány 8. § (1)–(2) bekezdése keretében kialakított általános alapjogi, ún. szükségesség-arányosság teszt [legutóbb: 41/2003. (VII. 2. ) AB határozat, ABK 2003. június–július 441, 445–446.] alapján ítéli meg.
A védelemhez való jog személyesen történő gyakorlása részben a terhelt kihallgatása keretében, részben az egyes eljárási cselekményekhez kapcsolódó joggyakorláson keresztül történhet. Egyik a másikat nem zárja ki: a kihallgatáskor a tisztességes eljárás fontos elemét jelentő ,,hallgatáshoz való jog'' érvényesítése nem akadálya az egyéb jelenléti, megismerési, észrevételezési és indítványozási jog gyakorlásának. [41/2003. (VII. 2.) AB határozat, ABK 2003. június–július, 441, 445.]
A védelemhez való jog szoros kapcsolatban van a terhelt önrendelkezési jogával. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában az emberi méltóságból levezetett alkotmányos önrendelkezési szabadság [8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990, 42, 44.] alkotmányos alapjog, amelynek korlátozása az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének keretei között lehetséges. Az önrendelkezési jog a jogok gyakorlásától való tartózkodást, a nem cselekvés jogát is magában foglalja [1/1994. (I. 7.) AB határozat, ABH 1994, 29, 35–36.]. Az önrendelkezési jog eljárási vetülete nyilvánul meg a terhelt rendelkezési jogában, amelynek alapján a büntetőeljárásban dönt arról, hogy a részére biztosított eljárási jogokat milyen mértékben gyakorolja, milyen mértékben él a lehetőségekkel.
A büntető hatalmat gyakorló szervezetek előtti személyes megjelenés kérdésében a terhelt rendelkezési joga erősen korlátozott. Amíg az alkotmányos jogok szintjén a bíróság általi közvetlen meghallgatáshoz, a személyes védekezéshez, a személyes közreműködéshez való jog kap hangsúlyt, addig a büntetőeljárás szabályozásának szintjén a személyes jelenlétre, a bizonyítási eljárásban aktív vagy passzív közreműködésre kötelezés, azaz a terhelt rendelkezési jogának korlátozása érvényesül. Az Alkotmánybíróság több olyan eljárási intézmény alkotmányosságát ismerte el, amelyek a terhelt eljárási jelenlétének és közreműködésének kikényszerítése érdekében alapvető jogainak (a személyes szabadsághoz, az önrendelkezéshez, a testi sérthetetlenséghez és a magánélet tiszteletben tartásához való jog) korlátozásával is járnak. [26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999, 265., 41/2003. (VII. 2.) AB határozat, ABK 2003. június–július, 441; 723/B/1991. AB határozat, ABH 1991, 632., 58/1995. (IX. 15.) AB határozat, ABH 1995, 289., 1234/B/1995. AB határozat, ABH 1999, 524.] Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a védelemhez való jog nem terjed ki az elrejtőzésre, illetve a szökésre [41/2003. (VII. 2.) AB határozat, ABK 2003. június–július, 441, 446.].
4. A terhelt távollétében lefolytatott eljárás a büntetőeljárás általános szabályaitól bizonyos elemeiben eltérő, ún. különeljárás. Az eljárás alkotmányossági megítélése szempontjából fontos sajátossága, hogy az eljárás egyes szakaszaiban vagy az egész eljárás folyamán hiányzik a tisztességes eljárás és a védelemhez való jog egyik lényeges részeleme: a terhelt személyes joggyakorlásának és személyes védekezésének lehetősége. Ennek ellensúlyozására a különeljárásra való áttéréstől kezdve kötelező a védő közreműködése, az eljárás jogerős befejezése előtt – kérelemre – az első fokú tárgyalás megismétlése, az eljárás jogerős befejezése után pedig – kérelemre – a perújítás elrendelése.
A kötelező védelem elengedhetetlen feltétele annak, hogy a terhelt távollétében folyó eljárást tisztességesnek lehessen tekinteni. A Be. pontosan meghatározza a védő kötelezettségeit, a védő mulasztása esetén alkalmazható eljárási szankciókat, és mivel védőként csak ügyvéd járhat el, érvényesül ügyvéd hivatásbeli felelőssége is. A védő funkciójának önálló tartalma és önálló szakmai felelőssége megfelelő biztosítéka annak, hogy a terhelttel való személyes kontaktus hiánya esetén se üresedjen ki a védelmi funkció.
A terhelt távollétében folytatott eljárás tisztességességét biztosító részgaranciák között felértékelődnek azok – az ügyészség alkotmányos szerepén alapuló – törvényi rendelékezések is, amelyek az ügyészt a közvádlói funkcióban is kötelezik a terhelt érdekeinek védelmére. Ebben az eljárásban különös jelentőséget kap az ügyész jogállásának kötelező objektivitása: kötelezettsége a terheltet mentő, a büntetőjogi felelősséget enyhítő körülmények figyelembevételére is [Be. 28. § (1) bekezdés], indítványozási joga a vádlott felmentésére [Be. 315. § (3) bekezdés], fellebbezési joga a vádlott javára [Be. 324. §].
Mindazonáltal ahhoz, hogy az eljárás tisztességes minősége megmaradjon, továbbá a védelem jogának szükségképpeni – a büntető igény érvényesítésének alkotmányos kötelezettsége által indokolt – korlátozása pedig arányos legyen, a terhelt távollétében történő eljárás szabályaiban a kivételesség és az átmenetiség követelményeinek kell érvényesülniük.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Be. 527. § (2) bekezdése és az 529. § (1) bekezdése nem biztosítja azt, hogy a különeljárásra csak kivételesen, az 527. § (3) bekezdése és (5) bekezdése pedig nem biztosítja kielégítően, hogy a különeljárásra csak átmenetileg kerüljön sor. Ennek következtében sérül a tisztességes eljáráshoz való jog, a személyes védekezéshez való jog korlátozása pedig nem tekinthető arányosnak.
4.1. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a különeljárás feltételeit a törvényhozó túl tágan állapítja meg akkor, amikor a terhelt távollétében történő eljáráshoz semmi mást nem kíván, mint a terhelt felkutatására tett intézkedések sikertelenségét. A törvényhozó szabadságában áll annak eldöntése, hogy a távollevő terhelt elleni vádemelést, tárgyalást és érdemi bírósági határozathozatalt köti-e vagy sem a bűncselekmény meghatározott súlyához, az ügy megítélésének egyszerűségéhez vagy a büntető igény érvényesítésének valamilyen ok, érdek miatti fontosságához. A tisztességes eljáráshoz és a védelemhez való jogból ugyanakkor az következik, hogy a büntető hatóságok csak akkor lehetnek feljogosítva az ilyen eljárásra, ha olyan adatok birtokában vannak, amelyekből megalapozottan lehet következtetni a terhelt rosszhiszemű, az igazságszolgáltatás elkerülését célzó magatartására.
A törvényhozó túlságosan széles és parttalan felhatalmazást ad a büntető hatalmat gyakorló szervezeteknek akkor, amikor a terhelt távollétében történő tárgyalás indítványozását is magába foglaló vádemeléshez, továbbá a tárgyaláshoz és a bírósági döntéshez nem kívánja meg még csak annak a valószínűsítését sem, hogy a terhelt tudatosan kivonja magát az igazságszolgáltatás alól. Ennek következtében a különeljáráshoz nem kötelező sem annak vizsgálata, hogy a terhelt tartózkodási helyének felkutatására és a hatóság elé állítására irányuló eljárási cselekmények kudarca rajta, avagy rajta kívül álló okokra vezethető vissza, sem pedig azoknak az adatoknak feltárása, amelyekből megalapozottan lehet arra következtetni, hogy megszökött, illetve elrejtőzött.
A Be. 527. § (2) bekezdése szerint az ügyészi indítványnak csupán az a feltétele, hogy a terhelt felkutatására tett intézkedések nem vezettek eredményre és a vádemelésnek a nyomozás adatai alapján nincs akadálya.
A távollevő terhelttel szembeni eljárás specialitása a nyomozási szakaszban, hogy a nyomozó hatóság befejezheti a nyomozást, az ügyész pedig vádat emelhet anélkül, hogy megtörtént volna a gyanúsítottkénti kihallgatás. A Be. 527. § (1) bekezdése szerint a nyomozásnak nem akadálya, hogy a terhelt ismeretlen helyen tartózkodik, a terhelt tartózkodási helyének felkutatása iránt tett intézkedések [73. § (1) bekezdés] mellett gondoskodni kell a bizonyítási eszközök felderítéséről és biztosításáról.
Ez a szabályozás önmagában nem alkotmányellenes. A nyomozás fő szabályként egyébként is a terhelt megjelenésétől függetlenül folyik. A ,,gyanúsított kihallgatása'' (Be. 179. §) az a garanciális eljárási cselekmény, amely az általános szabályok szerinti nyomozás befejezésének [Be. 193. § (1) bekezdés], valamint a vádemelésnek (Be. 216. §) szükségképpeni előfeltétele, mivel az eljárásnak a terhelt jogai szempontjából kiemelkedően lényeges mozzanata. Tartalmát csak részben fedi a törvényi elnevezése, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy ténylegesen sor kerül a terhelt kihallgatására, a terhelti vallomásra.
A gyanúsított kihallgatására és a terhelt vallomására (Be. 117–118. §) előírt törvényi rendelkezések adják az eljárási keretét annak, hogy az ügyész, illetve a nyomozó hatóság teljesítse a tisztességes eljáráshoz és a védekezéshez való jog alapvető feltételeit. A gyanúsított kihallgatásakor történik meg a terhelt tájékoztatása a büntető igény addig feltárt ténybeli alapjairól a vonatkozó jogszabályok megjelölésével, valamint a figyelmeztetés a védő igénybevételének lehetőségére, illetve kötelezettségére. A nyomozás irányának és a lehetséges vádemelés keretének ez a közlése nem csupán egyszeri aktus, hanem folyamatos: ha az ismertetett gyanú az eljárás későbbi szakaszában beszerzett bizonyítékokra figyelemmel megváltozik, azt újabb kihallgatás keretében – jogainak gyakorlása érdekében – ismételten közölni kell a terhelttel.
Az eljárási mozzanat ilyen alkotmányos jelentőségéből az következik, hogy e nélkül a vádemelésnek csak az eljárás kivételességét biztosító feltételek mellett lehet helye. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a vádemeléshez és a távollétében lefolytatott tárgyalás indítványozásához önmagában nem elegendő a Be. 527. § (2) bekezdésében meghatározott feltétel, nevezetesen, hogy a nyomozó hatóság, illetve az ügyész sikertelenül törekszik a terhelt tartózkodási helyének felkutatására. Az eljárás csak akkor minősíthető tisztességesnek, illetve a személyes védekezés lehetőségének hiánya a védelemhez való jog arányos korlátozásának, ha a nyomozó hatóság, illetve az ügyész rendelkezésére álló adatok alátámasztják a terhelt ,,önhibáját'', arra irányuló tudatos törekvését, hogy kivonja magát a büntetőeljárás alól.
A különeljárás kivételességének követelménye érvényes abban az esetben is, ha a vádlott tartózkodási helye a vádemelést követően vált ismeretlenné [Be. 529. § (1) bekezdés]. A vádemelést követően sem elégíti ki a tisztességes eljáráshoz és a védelemhez való jogból következő követelményeket az, hogy a bírósági tárgyaláshoz és határozathozatalhoz a törvényhozó nem szab más feltételt, minthogy a vádlott ismeretlen helyen tartózkodik. Bár a nyomozás és a vádemelés az általános szabályok szerint folyt le, tehát a terhelt tudatában van annak, hogy eljárás folyik ellene, a bíróság előtti eljárásnak is feltétele, hogy legalább valószínűsíthető legyen: a terhelt tudatosan kivonja magát az eljárás alól. Az, hogy a terhelt tartózkodási helye a vádemelést követően válik ismeretlenné, az Alkotmányból folyó követelményeket nem változtatja meg. Ilyen esetben ugyancsak legalábbis valószínűsíteni kell, hogy a terhelt az igazságszolgáltatás akadályozásának céljával távozott ismeretlen helyre, bár kétségtelen, hogy ennek megállapítása az ügyész, illetve a bíróság számára egyszerűbb lehet. A törvényhozó szabadságában áll, hogy ennek perrendszerű vizsgálatát az ügyész vagy a bíróság feladatává teszi.
4.2. A tisztességes eljárás követelményeit, illetve a személyes védekezéshez való jog szükségképpeni korlátozottságának arányosságát csak a különeljárás átmenetiségét a lehető leghatékonyabban szolgáló szabályozás biztosíthatja. A hatóságok kötelességeit és eszközeit úgy kell meghatározni, hogy az eljárás alapjául szolgáló helyzet a lehető legrövidebb ideig tartson. Fontos cél, hogy a különeljárásról minél hamarabb, lehetőleg még a jogerős bírósági határozat megszületése előtt vissza lehessen térni az általános eljárásra. Ez mindenekelőtt olyan rendelkezéseket kíván meg, amelyek biztosítják egyrészt, hogy a büntető ügyekben eljáró hatóságok valóban minden eszközt igénybe vegyenek a terhelt tartózkodási helyének felkutatására és az eljárásba személyes bevonására, másrészt azt, hogy a terheltet minden lehetséges módon informálják az ellene folyamatban lévő eljárásról.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Be. 527. § (3) bekezdésébe, valamint (5) bekezdésébe foglalt szabályozás e követelményeknek nem felel meg.
4.2.1. A Be. az általános eljárási szabályok között rögzíti, hogy a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság milyen eszközökkel élhet a terhelt tartózkodási helyének felkutatása érdekében. Ezek: a lakóhelyének, illetőleg a tartózkodási helyének a megállapítása, a körözés és az elfogatóparancs. A rendelkezésre álló eszközök közül a legerőteljesebb a terhelt elfogására irányuló és megtalálása esetén meghatározott bíróság, ügyész, nyomozó hatóság elé állítására kötelező elfogatóparancs. A megjelölt hatóság elé állítás teljesítése érdekében a terheltet 24, illetve 72 órára őrizetbe kell venni. [Be. 73. § (1)–(3) bekezdése]
A Be. 527. § (3) bekezdése a vádemelést megelőzően nem teszi kötelezővé az elfogatóparancs kibocsátását, holott erre a szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmény esetén az általános szabályok szerint mind a nyomozó hatóság, mind pedig az ügyész jogosult, ha a terhelt lakóhelyének, tartózkodási helyének megállapítása a megfelelő nyilvántartási adatai alapján, illetve hollétének felkutatása a körözés útján nem járt sikerrel.
A bíróság részéről kötelezően kibocsátandó elfogató parancs kifejezésre juttatja a törvényalkotó azon felfogását, hogy a terhelt távollétében történő eljárás elengedhetetlen feltétele a terhelt kézre kerítésére irányuló legsúlyosabb intézkedés alkalmazása. Az eljáró hatóságoknak mindvégig törekedniük kell a terhelt személyes jelenlétének és közreműködési lehetőségének, az általános szabályok szerinti eljárás feltételeinek megteremtésére. Az ügyész feljogosítása a vádemelésre anélkül, hogy az ismeretlen helyen tartózkodó, az ellene folyamatban lévő büntetőeljárásról formálisan egyáltalán nem tájékoztatott terhelt felkutatására a rendelkezésre álló valamennyi lehetőséget igénybe vette volna, ezzel nincs összhangban.
Amennyiben a terhelt ismeretlen helyen tartózkodása miatt nem volt foganatosítható a gyanúsítottkénti kihallgatása, vagy ezt követően, de még a vádemelés előtt távozott ismeretlen helyre, a vádemelésre csak abban az esetben kerülhet sor, ha a terhelt felkutatása érdekében a törvényben biztosított eszközöket teljes mértékben kimerítették és a kutatás eredménytelenségéről a vádemelés kérdésében döntésre jogosult ügyész – az intézkedések sikertelenségének megállapításához kellő várakozási idő után – megbizonyosodott.
4.2.2. A Be. 527. § (5) bekezdése előírja, hogy a nyomozás és a vádemelés szakaszában a terheltnek szóló idézést és értesítést, valamint a részére kézbesítendő határozatot és más iratot a védő részére kell kézbesíteni. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint ez a rendelkezés szükségtelenül korlátozza a védelemhez való jogot azzal, hogy alkotmányosan értékelhető indok vagy cél nélkül szűkíti a terhelt személyes joggyakorlásának alapjául szolgáló hatósági tájékoztatási kötelezettséget.
Az általános eljárási szabályok szerint az ismeretlen helyen tartózkodó terhelt részére a hivatalos iratot (idézés, értesítés, határozat, egyéb irat) hirdetményi úton kell kézbesíteni. Hirdetményi kézbesítés esetén a hirdetmény tartalmazza, hogy a címzett az iratot melyik bíróságnál, ügyészségnél, illetőleg nyomozó hatóságnál veheti át. A hirdetményt tizenöt napra ki kell függeszteni az azt küldő bíróság, ügyészség, illetőleg nyomozó hatóság, valamint – ha ilyen van – a címzett utolsó ismert belföldi lakóhelye vagy tartózkodási helye szerinti helyi önkormányzat hirdetőtáblájára. [Be. 70. § (5)–(6) bekezdés]. Bár a különeljárásban nem szabályozott kérdésekben az általános szabályok érvényesülnek, a távollevő terhelt elleni eljárás bírósági szakaszában a törvény még külön is előírja a vádirat, a határozatok, az idézés és az értesítés hirdetményi kézbesítését, valamint a vádlott idézésének és értesítésének megküldését a védő számára is (Be. 530. §). A Be 527. § (5) bekezdése – mint az általánoshoz képest speciális szabály – ,,felmenti'' a nyomozó hatóságot és az ügyészt az általános szabályok szerint kötelező hirdetményi kézbesítés alól, ha a terhelt felkutatására megtett intézkedések megítélésük szerint nem vezettek eredményre.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint sem eljárás egyszerűsítési, sem költségkímélési, sem pedig a hirdetményi kézbesítés eredményességével szembeni kétkedés nem indokolhatja, hogy a nyomozás, illetve a vádemelés szakaszában – a bírósági szakaszra irányadó szabályoktól eltérően – az iratokat csak a védőnek kézbesítsék. A törvényhozó azt a csekély esélyt sem adja meg a terhelt informálására, amit a hirdetményi kézbesítés – mint létező eljárási intézmény – biztosít, nevezetesen, hogy kisebb közösségekben a terhelt ilyen módon esetleg tudomást szerezve az ellene folyamatban lévő eljárásról, önként vállalja a hatóság előtt megjelenést.
A védelemhez való jog garanciális, de önmagában nem elegendő feltétele a hivatalos iratok kézbesítése a védő részére, különösen akkor, ha a terhelt a védő kirendeléséről sem szerez tudomást. Mivel a törvény akkor is lehetővé teszi a nyomozás befejezését és a vádemelést, amikor a terheltet formálisan nem tájékoztatták az ellene folyamatban lévő büntetőeljárásról, és arról, hogy kirendelt védője van, a védő részére kézbesítés a terhelt személyes védekezési lehetőségei és esetleges önkéntes megjelenése szempontjából semmiféle többletgaranciát nem jelent. Még abban az esetben sem indokolható a hirdetményi kézbesítés kiiktatása, ha a terhelt tartózkodási helye a gyanúsítottkénti kihallgatás után vált ismeretlenné, és meghatalmazott védője van, hiszen a védő ebben az eljárásban nem kézbesítési megbízott, mint a biztosíték letétele mellett folyó különleges eljárásban (Be. 586. §).
5. Az Alkotmánybíróság a fentiek alapján megállapította, hogy Be. 527. § (2) bekezdésébe, (3) bekezdésébe, valamint (5) bekezdésébe, továbbá az 529. § (1) bekezdésébe foglalt szabályozás alkotmányellenes, mivel sérül az eljárás tisztességes volta, illetve a védelemhez való jog szükségképpeni korlátozottságának arányossága. Az Alkotmánybíróság az alkotmányellenes rendelkezést 2004. december 31. napjával semmisítette meg, így a jogalkotónak megfelelő idő áll rendelkezésére az alkotmányos szabályozás kialakításához.
Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) alapján az alkotmányellenesség megállapítása esetén főszabály, hogy a megsemmisített rendelkezés a határozat közzétételének napján veszti hatályát. Az Alkotmánybíróság azonban ettől eltérően is meghatározhatja a megsemmisítés időpontját, ha ezt a jogbiztonság indokolja [Abtv. 43. § (1) bekezdés és (4) bekezdés].
Az Alkotmánybíróság a pro futuro megsemmisítésnél figyelembe vette, hogy a Be. 527. § (2) és (3) bekezdésének, valamint az 529. § (1) bekezdésének szövege a meghatározott időpontig is alkalmas az alkotmányos követelményeknek megfelelő joggyakorlatra. A rendelkezés nem zárja ki ugyanis, hogy az ügyész a vádemelés vagy az eljárás felfüggesztése kérdésében történő döntésénél, illetve a vádemelést követő indítványának megtételénél addig is vizsgálja, megállapítható-e a terhelt tudatos szembeszegülése az igazságszolgáltatással.
A Be. 527. § (5) bekezdése azonnali megsemmisítése a védő hatóság részéről történő tájékoztatása tekintetében jogbizonytalanságra vezethetne. Az 530. § (2) bekezdése csak a vádemelést követően írja elő a vádlottnak szóló idézés és értesítés kézbesítését a védő számára is. A megjelölt határidőig kialakítható az olyan szabályozás, amely – a terheltnek szóló iratoknak a védő részére történő kézbesítése mellett – biztosítja a hivatalos iratok hirdetményi úton történő kézbesítését a vádemelést megelőzően is.
B.
A Be. 527. § (2) bekezdése az ügyész mérlegelési jogkörébe utalja annak eldöntését, hogy vádat emel-e a távollévő terhelttel szemben, vagy az általános szabályok szerint a nyomozást felfüggeszti [Be. 188. § (1) bekezdés a) pont, 216. § (1) bekezdés b) pont]. A Be. 528. § (1) bekezdése alapján a vádemelés, az 529. § (1) és (4) bekezdés alapján pedig az ügyész indítványa meghatározza a bíróság eljárási rendjét és egyben azt a döntési kötelezettségét is, hogy a terhelt távollétében határozzon a büntetőjogi igényről. A különeljárásra irányuló ügyészi indítvánnyal szemben a bíróságnak nincs lehetősége az eljárás felfüggesztésére a terhelt ismeretlen helyen tartózkodása miatt sem a tárgyalás előkészítésének szakaszában (Be. 266. §), sem az elsőfokú tárgyalás folyamatában (Be. 307. §), sem pedig a másodfokú eljárásban (Be. 359. §).
1. Az Alkotmánybíróság megállapította: ezek a törvényi rendelkezések nem sértik az Alkotmány 50. § (1) és (3) bekezdését.
Az Alkotmánybíróság a 19/1999. (VI. 25.) AB határozatban már kifejtette, hogy az alapvető jogok védelme szempontjából a bíróság és az ügyészség kötelezettségeit az Alkotmány 50. § (1) bekezdése és 51. § (1) bekezdése hasonlóan fogalmazza meg (ABH 1999, 150, 152.). Ezért a jelen ügyben sem ezt az alkotmányi rendelkezést tekintette alapnak annak megítélésében, hogy a bíróság mérlegelési lehetőségének kizárása megfelel-e az alkotmányosság követelményeinek.
A bíróság ügyészi indítványon alapuló kötelezettsége a távollevő terhelt elleni eljárásra és a büntető igény érdemi elbírálására nem jelenti a bírói függetlenség sérelmét. Az Alkotmánybíróság számos korábbi határozatában, többféle megközelítésből foglalkozott az Alkotmány 50. § (3) bekezdésében rögzített bírói függetlenség alkotmányos alapelvével, illetve annak garanciális tartalmával. A jelen ügyben különösen relevánsak azok a megállapítások, amelyeket az Alkotmánybíróság – összegezve addigi gyakorlatát – a bírói függetlenség és a törvényi alávetettség összefüggéséről a 19/1999. (VI. 25.) AB határozatban (ABH 1999, 150.) és a 13/2002. (III. 20.) AB határozatban (ABH 2002, 85.) kifejtett.
A 19/1999. (VI. 25.) AB határozatban ugyanakkor az Alkotmánybíróság azt is megállapította: a bírói függetlenség alkotmányos tartalmából nem következik, hogy az igazságszolgáltatás gyakorlásának processzuális szabályrendszere, a büntetőjogi felelősségre vonás rendje ne tartalmazhasson olyan megoldásokat, amikor az ügy érdemének jogerős eldöntésére hivatott bírót a törvény – különböző garanciális megfontolásokból – kötelezi, hogy az eljárás más szereplőinek indítványa, döntése szerint járjon el. A büntetőeljárásban ilyenek alapvetően a vádelvből, a bíróság vádhoz kötöttségéből adódó szabályok [Be. 2. §, 267. § (1) bekezdés f) pont, 310. §, 332. § (1) bekezdés d) pont) vagy az eljárás személyeinek döntése az anyanyelv használatáról (tolmács alkalmazásának kötelezettsége – Be.114. §], egyes bizonyítási szabályok [más szakértő kirendelése – Be. 111. § (4) bekezdés], a tanú döntése mentességi jogáról (Be. 82. §), a vádló fellebbezési nyilatkozatától függő súlyosítási tilalom (Be. 354. §) (ABH 1999, 150, 154.).
2. A távollévő terhelttel szembeni eljárásban az ügyész diszkrecionális joga önmagában nem alkotmányellenes. A vádemelés megalapozottsága szempontjából az általános szabályok szerinti követelmények érvényesülnek: az ügyész megítélése szerint a bírósági eljárás ténybeli és jogi feltételei fennállnak. Az ügyész e döntéséhez a nyomozás során a vádemeléshez szükséges mértékben felkutatott és biztosított bizonyítékokat egyenként és összességükben értékeli, és a bizonyítás eredményét az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg [Be. 78. § (3) bekezdés].
Az Alkotmánybíróság a tisztességes eljárás, a védelemhez való jog, valamint a vádfunkció és az ítélkezési funkció összefüggéseit a 14/2002. (III. 20.) AB határozatban vizsgálta. Megállapította, hogy ,,[a] tisztességes eljárás követelményének alapfeltétele a vádlói és az igazságszolgáltatási funkciók szétválasztása. Az ügyészség és a bíróság feladatainak elkülönítése, az egyes tevékenységi körökre vonatkozó részletes szabályok, az eljárás alanyai számára előírt kötelezettségek és a részükre biztosított jogosultságok konstrukciója eljárási garanciákat is jelent a védelem számára''. (ABH 2002, 101, 107.)
A Be. a büntetőeljárás rendszerét meghatározó alapvető rendelkezések között rögzíti az eljárási feladatok megosztását (1. §), majd ezt követően rendelkezik a bírósági eljárás alapjáról (2. §). Az Alkotmánybíróság a 14/2002. (III. 20.) AB határozatban megállapította: ,,[a] történetileg változó tartalmú és eltérő eljárási keretek között alkalmazott vádelv lényegét [...] alapjában véve három elem alkotja: a perbeli funkciók megosztása, a vádló váddal való rendelkezési joga, a bíróság vádhoz kötöttsége mind az eljárás bírósági szakaszának megindítása, mind annak lefolytatása, mind pedig az ítélethozatal során.'' (ABH 2002, 101, 104.) ,,A törvényes vádhoz a bíróság az eljárás során mindvégig kötve van, csak a megvádolt személy vád tárgyává tett cselekménye miatti felelősségéről dönthet, ugyanakkor a vádat köteles kimeríteni.'' (ABH, 2002, 101, 106.)
Az ártatlanság vélelmének alkotmányos alapjogából következik a büntetőeljárásban a bizonyítási teher meghatározása (Be. 4. §). Az eljárási feladatok megosztásának megfelelően a vádlóra hárul az a kötelezettség, hogy a vádat, a terhelt bűnösségét kétséget kizáró módon bizonyítsa. Mivel a távollévő terhelt ellen vádemelésre csak az ügyész jogosult (a magánvádló és a pótmagánvádló nem), a vádfunkció gyakorlásának eljárási kockázata és szakmai felelőssége a vádemelés közhatalmi jogkörének gyakorlására kizárólagosan feljogosított ügyészt terheli.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a tisztességes eljárás és a védelemhez való jog érvényesülését biztosító funkciómegosztás, a bíróság vádhoz kötöttsége, illetve a közvádlóra háruló bizonyítási teher egyértelmű következménye, hogy a bíróság csak az ügyész erre irányuló indítványa alapján jogosult a távollevő terhelttel szembeni eljárásra. Ez nyilvánvaló akkor, amikor az ügyész az ismeretlen helyen tartózkodó terhelttel szemben emel vádat, de ezzel összhangban vannak azok a rendelkezések is, amelyek a vádemelést követően ismeretlen helyre távozott terhelttel szemben a további eljárás folytatását az ügyész erre irányuló indítványához kötik [Be. 529. § (1) és (4) bekezdés]. Nem alkotmányellenesek tehát a Be. 527. § (2) bekezdésébe és az 529. § (1) bekezdésébe foglalt azok a rendelkezések, amelyek az ügyész indítványtételi jogára vonatkoznak. A bíróság eljárásának alapja ugyanis csak az az ügyészi kockázatvállalás lehet, hogy a terhelt jelenléte és közreműködése nélkül is sikerül a vádat bizonyítania.
3. Ugyanakkor ellentétes a jogállamiság és a tisztességes eljárás követelményeivel az, hogy az ügyész indítványa esetén a bíróság köteles a terhelt távollétében a büntetőjogi felelősség kérdésében érdemi döntést hozni, és nincs lehetősége az eljárás felfüggesztésére.
3.1. Az Alkotmánybíróság a jelen ügyben is relevánsnak tekinti azokat a tételeket, amelyeket a jogállamiság, ezen belül a jogbiztonság és az eljárási garanciák összefüggésére általánosságban a 9/1992. (I. 30.) AB határozatban (ABH 1992, 59, 65.), a büntető hatalomra speciálisan pedig a 11/1992. (III. 5.) AB határozatban (ABH 1992, 77, 84–85.) fogalmazott meg. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Alkotmány nem biztosít alanyi jogot az anyagi igazság érvényesülésére. Ezek a jogállam céljai és feladatai. Az Alkotmány az anyagi igazság érvényre juttatásához szükséges – és az esetek többségében alkalmas – eljárásra ad jogot. A büntető igény érvényesítésének eljárási módjával, a büntetőeljárással szemben azonban alapvető követelményként jelentkezik az igazság megállapítása a bűncselekmény elkövetése, az elkövető személye és büntetethetősége tekintetében. Ez alapvető feltétele annak, hogy a büntetőjogi felelősség kérdésében igazságos bírósági döntés szülessen.
Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban utalt arra, hogy a tisztességes eljáráshoz való jog abszolút jog, amellyel szemben nem létezik mérlegelhető más alapvető jog vagy alkotmányos cél, mert már maga is mérlegelés eredménye. A büntetőeljárás szempontjából ezek a tételek a büntető igazságszolgáltatás történeti rendszereinek felhalmozódott tapasztalatán alapulnak. Eszerint: az igazság feltárásának az a legmegfelelőbb módja, ha az ítélkezésében független és pártatlan bíróság nyilvános tárgyaláson, a bizonyítás tekintetében egyenlő jogokkal részt vevő felek aktív közreműködésével lefolytatott eljárás eredményeként, közvetlen észlelése útján szerzett bizonyítékok szabad mérlegelésével állapítja meg a büntető felelősségre vonás eldöntéséhez szükséges tényeket. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a büntetőeljárás szabályozásakor sem lehet az igazság abszolút, mindenáron és minden eszközzel elérendő cél, mivel éppen a tisztességes eljárás követelményei miatt az eljárás szereplőinek jogai, érdekei védelmében olyan garanciákra is szükség van, amelyek esetenként szűkíthetik az elkövetőre és a bűncselekményre vonatkozó igazság megállapításának lehetőségét. Ilyenek, pl. a terhelt joga a hallgatásra, a tanúzási akadályok és mentességek, továbbá a bűncselekmény útján, más tiltott módon vagy a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával szerzett bizonyítékok értékelésének tilalma.
A vizsgált kérdés megítélésénél érvényesül az ártatlanság vélelmének a büntetőeljáráson túlmutató jelentősége: a bíróság jogerős határozatában mindenki számára jogi kötelező erővel dönt a terhelt bűnössége vagy ,,nem bűnössége'' kérdésében. A Be. – ennek megfelelően – az alapvető rendelkezések között rögzíti, hogy bűncselekmény elkövetése miatt bárkinek a felelősségét megállapítani, és emiatt vele szemben büntetést kiszabni egyedül a bíróság jogosult [Be. 3. § (2) bekezdés].
A Be. a különeljárásban nem ad és nem is adhat felmentést a büntető bíróság alkotmányosan megalapozott feladata alól: a büntető bíróság – a vád keretei között – a büntetőigényt az anyagi igazság alapján, a törvényes és tisztességes eljárás követelményeinek megfelelően köteles elbírálni. A vád bizonyításának terhe ugyan az ügyészt terheli, azonban a bíróságnak hivatalból és önálló szakmai felelősséggel kell törekednie az igazság elérésére, azaz az állami büntető igény ténybeli alapjainak megalapozott, a valóságnak megfelelő megállapítására.
A terhelt személyes közreműködése, joggyakorlása nélküli eljárás fokozott kockázatot jelent az igazság megállapítása, a hiánytalan és teljes tényállás feltárása és bizonyítása tekintetében. A sérelmezett szabályozással a törvényhozó teljes mértékben megfosztja a bíróságot annak mérlegelésétől, hogy a terhelt személyes jelenléte, joggyakorlásának lehetősége, illetve esetleges vallomása nélkül megalapozottan tud-e érdemben döntést hozni a büntetőjogi felelősség kérdésében. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint ezt nem ellensúlyozza önmagában a védő kötelező közreműködése, illetve az ügyészre háruló bizonyítási teher, valamint az ügyész sajátos védelmi kötelezettsége.
Az Alkotmánybíróság a 4/1998. (III. 1.) AB határozatában kimondta: ,,[a]z Alkotmány valóban nem azt garantálja, hogy a bírói eljárás eredménye minden esetben helyes lesz, de azt garantálja, hogy ne szülessen olyan törvényi szabály, amely ezt eleve kizárja. Az anyagi igazság érvényre juttatását ellehetetlenítő szabályozás éppúgy sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdését, a jogállamiság elvét, mint az eljárási garanciák hiánya''. (ABH 1998, 71, 77.)
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem egyeztethető össze a büntető igazságszolgáltatás funkciójával, a jogerős büntető bírósági határozat alkotmányos jelentőségével az a törvényi szabályozás, amely a bíróságot más alkotmányos jogok vagy értékek védelme által nem indokoltan arra kényszeríti, hogy tudatosan megalapozatlan döntést hozzon akár a terhelt felmentése, akár pedig elítélése tárgyában. Ez az igazságszolgáltatás tekintélyének sérelmével is járhat.
A fentiekre tekintettel az Alkotmánybíróság a Be. 528. § (1) bekezdésének második mondatát, amely megfosztja a bíróságot attól a jogától, hogy a terhelt távollétére tekintettel az eljárást felfüggessze, az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében normatív tartalommal megfogalmazott jogállamiság, valamint az 57. § (1) bekezdéséből levezetett tisztességes eljárás követelményeibe ütközőnek találta és megsemmisítette. A megsemmisítés időpontját az Abtv. 43. § (1) bekezdésben megfogalmazott főszabály szerint, ex nunc határozta meg.
C.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az indítványokban megjelölt további rendelkezések nem alkotmányellenesek. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a távollevő terhelt elleni eljárás egyéb sérelmezett szabályai – figyelemmel a védő jogainak teljes körű biztosítására, arra, hogy a terhelt kérelmére a távollét okaitól függetlenül kötelező a tárgyalás megismétlése – összességükben kielégítik a jogállamiság és a tisztességes eljárás követelményeit, és nem jelentik a védelemhez való jog szükségtelen és aránytalan, így alkotmányellenes korlátozását.
Az Alkotmánybíróság a terhelt távollétében lefolytatott büntetőeljárást – az alkotmányellenesnek talált és pro futuro, illetve ex nunc hatállyal megsemmisített rendelkezések kivételével – nem ítélte alkotmányellenesnek. Az Alkotmánybíróság véleményének kialakításánál számításba vette a különeljárásban hozott jogerős bírósági határozat elleni rendkívüli jogorvoslat, a perújítás sajátos szabályait is. Eszerint: önálló perújítási ok, ha az alapügyben az ítéletet a terhelt távollétében tartott tárgyaláson hozták, perújítást azonban csak a terhelt javára lehet indítványozni. Ennek csupán az a feltétele, hogy a terhelt a tartózkodási helyéről idézhető legyen. A perújítási eljárást ebben az esetben soron kívül kell lefolytatni. A perújítást elrendelő bíróság az alapügyben hozott bármely rendelkezés végrehajtását felfüggesztheti, illetőleg félbeszakíthatja. [Be. 392. § (1) bekezdés e) pont, 395. § (3) bekezdés, 397. § (4) bekezdés, 399. § (1) bekezdés]. Az Alkotmánybíróság szerint e szabályok megfelelő eljárási garanciát jelentenek a határozatban kifejtett alkotmányos követelményeknek megfelelően szabályozott eljárásban megszülető, a terhelt számára hátrányosan téves jogerős bírósági ítéletek korrekciójára – immár a terhelt közreműködése mellett.
Az Alkotmánybíróság határozatának a Magyar Közlönyben történő közzétételét az Abtv. 41. §-a alapján rendelte el.
Alkotmánybírósági ügyszám: 926/B/2000.
1
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás