PÜ BH 2004/275
PÜ BH 2004/275
2004.07.01.
I. A vízfolyás fenntartása, kezelése, működtetése nem fokozott veszéllyel járó tevékenység.
II. Az erőhatalom olyan körülmény, amelynek károsító hatása objektíve mindenki számára elháríthatatlan [Ptk. 339. §, 345. §].
A felperes kft. N. község belterületéhez közel, az ún. ,,Nagymocsár'' elnevezésű, de a felperes által feltöltött egy hektár termőterületen évtizedek óta fóliás virág- és paradicsomtermelést folytat. A térségben 1999 júniusában nagy mennyiségű csapadék hullott és a felperes kertészete felett elhelyezkedő vízfolyáson – amelynek völgyében négy darab halastó és két darab záportározó található – olyan vízhozam keletkezett, amelyet a vízfolyást befogadó patak medre nem tudott levezetni. A felperes kertészetét a víz elárasztotta, a növények víz alá kerültek és gyökérfulladás következtében elpusztultak.
A felperes a módosított keresetében 57 611 000 forint kártérítés megfizetésére kérte az alperesek egyetemleges kötelezését. A kártérítési felelősségüket a Ptk. 345. §-ának (1) bekezdésére, másodlagosan a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdésére alapította és harmadlagosan – az I. r. alperessel szemben – a Ptk. 107. §-a szerint is követelt kártérítést. Arra hivatkozott, hogy az I. r. alperes a kezelésében levő I. és II. számú halastavak közötti gát átvágásával a szükséghelyzet megszüntetése során indokolatlanul nagy kárt okozott, és emiatt köteles kártérítésre.
Valamennyi alperes esetében a kártérítési felelősséget az általa beszerzett, igazságügyi szakértőtől származó szakvéleményre alapította.
Az I. r. alperes kártérítési felelőssége körében arra hivatkozott, hogy a kezelésében levő I. és II. számú halastavak gát-koronaszintje az engedélyezettnél alacsonyabb volt, ennek pedig az volt az oka, hogy a fenntartási munkák elvégzését elmulasztotta. Emiatt majdnem gátszakadás történt a II. számú tónál, és ezért kellett megnyitni a gátat a kármegelőzés végett. Álláspontja szerint az I. r. alperes évtizedek óta nem gondoskodott megfelelő földmű kialakításával a I. számú halastó árapasztóján eltávozó víznek a vízfolyásba történő visszavezetéséről.
A II. r. alperes esetében arra hivatkozott a felperes, hogy az vízfolyás közcélú, 8,3 km-es szakaszának a fenntartója, de nem tett eleget a karbantartási kötelezettségének, mert a kis vízemésztő képességű szakaszt tovább csökkentette az, hogy cserjével, náddal, sással benőtt. Nagyobb vízhozam elvezetésére nem volt alkalmas.
A III. r. alperes kártérítési felelősségét arra alapította, hogy a kezelésébe tartozó vízfolyást befogadó patak medrének karbantartását elmulasztotta, az feliszaposodott, erősen benőtt, és a medréből kilépve vezeti az érkező vizet, ezzel több mint egy kilométer hosszan visszaduzzaszt a vízfolyás medrébe és lerontja annak a vízelvezető képességét.
A IV. r. alperes kártérítési felelőssége körében a felperes arra hivatkozott, hogy a vízfolyás, illetőleg a közút keresztezésében levő nyolc méter nyílású vasbeton közúti hídnál a mederfenék túl magas, és a híd alatti magas fenékszínt is kihatott a kár bekövetkezésére.
Az V. r. alperes kártérítési felelősségét arra alapította, hogy a vízfolyáson átvezető közúti híd nyílásmérete kicsi, a szerkezete alacsony, és gátolja a meder vízelvezető-képességét, jelentős duzzasztást okozva közrehatott a kár bekövetkezésében.
A VI. és VII. r. alperesek, mint a II. és I. számú záportározó tulajdonosainak és üzemeltetőinek a kártérítési felelősségét arra alapította, hogy a káresemény időpontjában a tározókban a vízállás az üzemi színt feletti volt, és az árvízcsúcs-csökkentésének a szerepét emiatt nem tudta ellátni.
Valamennyi alperes a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította és a felperest kötelezte az alperesek perköltségének, valamint a kereseti illetéknek a megtérítésére.
A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a felperes kárát az 1999. június 17-18-án, majd a június 21-22-én lezajlott, természeti csapásként értékelendő, rendkívüli intenzitású és mennyiségű csapadék okozta, a kár bekövetkezése semmilyen összefüggésbe nem hozható az alperesek által üzemeltetett létesítményekkel, tevékenységgel vagy magatartással. A természeti erőhatalom által okozott kár ellen emberi erővel nem lehet védekezni, ezt az alperesek nem is háríthatták el. A kárt tehát nem a jogellenes magatartásuk okozta, ezért a kártérítés általános szabályai [Ptk. 339. § (1) bek.] szerinti felelősségük nem állapítható meg.
A felperes a Ptk. 345. §-ának (1) bekezdése alapján azért sem kérhette a kára megtérítését, mert a perben érintett létesítmények – záportározók, halastavak, azokba beépített műszaki tárgyak, vízfolyások, hídátereszek – üzemeltetésével összefüggő felelősség a perbeli esetben nem lehet az objektív kárfelelősség alapja.
Az ítélet ellen a felperes fellebbezett és elsődlegesen annak megváltoztatását, az alperesek keresete szerinti marasztalását, másodlagosan az ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróságnak a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára való utasítását kérte.
Álláspontja szerint az ítélet megalapozatlan, az abban megállapított tényállás téves, mert azt a hiányos és aggályos szakértői véleményre alapította, és nem rendelte el annak kiegészítését vagy felülvizsgálatát, holott a szakértő-tanú véleményével, illetőleg tanúvallomásával több pontban ellentétes. Sérelmezte, hogy a vízfolyás vízszállító-képességének a vizsgálata elmaradt, és nincs kellő adat a lehullott csapadék intenzitására sem. Álláspontja szerint a Völgységi patak mesterséges mederszelvényének állapotára a III. r. alperes szakemberének nyilatkozata aggályos.
Megítélése szerint tévesen vette figyelembe a bíróság a Vízügyi államtitkár levelében foglaltakat, mert az nem helytálló, és ellentétben áll a magánszakértő mérésével. Helytelennek tartotta azt is, hogy a II. számú halastó töltésének átvágását a bíróság ,,könnyítésnek'' minősítette. Tévesnek tartotta azt a ténymegállapítást is, hogy az I. r. alperes, valamint a VI-VII. r. alperesek a halastavakban, illetőleg a záportározókban nem tudtak az üzemi vízszintnél alacsonyabb vízszintet tartani, a szakértője ugyanis ennek az ellenkezőjét állította. A szakértők adataira hivatkozással azt állította, hogy a vízfolyás érintett szakaszán lényegesen kevesebb víz tudott levonulni, mint amennyire ezt tervezték. Ez pedig azért történt, mert a II. r. alperes elmulasztotta a karbantartási kötelezettségét, a III. r. alperes pedig a patak fenntartását nem végezte megfelelően. Álláspontja szerint a kárát nem vis maior okozta, az objektív kártérítési felelősség alkalmazható, és az alperesek a Ptk. 345. §-ának (1) bekezdése alapján marasztalhatók. Másodlagosan a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése az irányadó, míg harmadlagosan – az I. r. alperes esetében – a Ptk. 107. §-ának (2) bekezdése szerinti kártalanítás, illetőleg kártérítés.
A felperes utóbb csatolt egy ugyancsak a felkérésére készített, szakvéleményt, és kérte ennek a figyelembevételét.
A IV. r. alperes érdemi ellenkérelmet nem tett, az I-III. r., az V-VII. r. alperesek pedig ellenkérelmükben az elsőfokú bíróság ítéletének a helybenhagyását kérték.
A fellebbezés az alábbiak szerint alapos.
A felperesnek a különféle alakzatokra alapított kárigénye folytán elsődlegesen azt a kérdést kellett vizsgálni, hogy az adott esetben a polgári jogi kártérítési felelősség speciális, vagy annak hiányában az általános alakzatáról van-e szó.
Helyesen hivatkozott a felperes arra, hogy a gyakorlatban előforduló károsodások között vannak olyanok, amelyek – a károkozás súlyára, veszélyességére stb. tekintettel – az általánoshoz képest más-más szabályozást kívánnak a kártérítés céljának megvalósítása érdekében, de tévesen utalt arra, hogy az alperesek különböző vízi létesítményeinek (tavak, tározók, patakok, vízi műtárgyak, hidak) esetleges hibái a fokozott veszéllyel járó tevékenységért való felelősség [Ptk. 345. § (1) bek.] szabályainak alkalmazását indokolnák. Az alperesek, vagy valamelyikük károkozó magatartásainak megállapítása esetén sem lenne indok az általános felelősségi szabálytól [Ptk. 339. § (1) bek.] való eltérésre, mert a magatartás veszélyessége, és az ellene való védekezés fokozottabb igénye az adott esetben nem merül fel. Egyik vízi létesítményre, vízfolyásra sem jellemző a fenntartás, kezelés, működtetés veszélyessége, tehát a fokozott veszéllyel járó tevékenységhez fűződő objektív felelősségi szabály nem alkalmazható. Az elsőfokú bíróság e körben kifejtett álláspontjával a Legfelsőbb Bíróság egyetért.
Ebből következően a felperes kárigényét a polgári jogi kártérítési felelősség általános alakzata alapján kell megítélni és elbírálni.
A Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése szerinti anyagi jogi felelősségi szabály határozza meg, hogy a Pp. 164. §-a szerinti eljárási szabály folytán mely tények tekintetében, kit terhel a bizonyítási kötelezettség. Ehhez képest a felperesnek kellett bizonyítania, hogy károsodását – eltérő jogellenes magatartásukkal ugyan – az alperesek okozták. Ennek sikere esetén az alperesek külön-külön bizonyíthatják a felróhatóságuk hiányát, vagyis kimenthetik a felelősségüket.
Az elsőfokú bíróság – bár a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdésében foglaltakat alkalmazta volna – úgy ítélte meg, hogy a felperes kárát nem az alperesek jogellenes magatartása, hanem ún. vis maior, azaz emberi erővel el nem hárítható természeti csapás okozta, amely független az alperesek magatartásától. Ez a ténymegállapítás azonban az eddig rendelkezésre álló bizonyítékok alapján nem megalapozott.
Az erőhatalom (vis maior) olyan körülmény, amelynek a károsító hatását emberi erővel nem lehet elhárítani, objektíve, mindenki számára elháríthatatlan. Az adott esetre azonban elvileg ilyen állítás nem tehető, az ítélet ténymegállapítása pedig megalapozatlan. Ugyanakkor ez az álláspont volt az alapja – tévesen – annak, hogy az elsőfokú bíróság nem vizsgálta a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdésén alapuló felelősség feltételeit. Ezért az elsőfokú bíróság ítélete megalapozatlan, és érdemben nem bírálható felül. A tényállás teljes felderítéséhez még további nagy-terjedelmű bizonyítás szükséges, ezért a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 252. §-ának (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte az elsőfokú bíróság ítéletét, és ugyanezt a bíróságot a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította.
Az adott esetben az esőzés folytán kialakult, és nem vitásan, igen súlyos áradásos helyzet folytán mindenekelőtt azt kellett vizsgálni, hogy ennek a felperes károsodását okozó hatásai emberi tevékenységgel vagy magatartással összefüggésbe hozhatók-e. Az ennek körében rendelkezésre álló bizonyítékokat az elsőfokú bíróság helytelenül mérlegelte. Az általa kirendelt szakértők véleménye a lényeges kérdések tekintetében önmagában is aggályos, és megalapozatlan a szakvéleménynek az az állítása, hogy a kár bekövetkezése – bármit is tesznek – elkerülhetetlen volt. Maguk a szakértők nyilatkoztak úgy a meghallgatásuk során, hogy nem vizsgáltak bizonyos kérdéseket (pl. a vízfolyás állapotát, a vízszállító képességét, a lefolyási tényezőt, a záportározók üzemi szintjét), ezért a szakvéleménnyel kapcsolatos aggályokat a szakértők meghallgatása, és a vélemény kiegészítése sem oszlatta el. A felperes által felkért szakértő szakmai állításai szinte minden lényeges kérdésben eltértek a szakértők állításaitól, ezért a két szakmai álláspont ellentéte folytán a Pp. 182. §-ának (3) és (4) bekezdése szerinti eljárás lefolytatása szükséges lett volna. Az elsőfokú bíróság azonban a felperes bizonyítási indítványa ellenére nem rendelt ki másik szakértőt, illetőleg nem szerzett be felülvéleményt, holott az ítélkezési gyakorlat ezt lehetővé teszi a fél által beszerzett, szakmai álláspontot tartalmazó véleménynek a perszakértő véleményével való, és fel nem oldható ellentéte esetén.
Az újabb eljárásban ezért a tényleges helyzetből és a rendkívüli esőzés áradásos következményeiből kell kiindulni, és ennek alapján azt kell megnyugtatóan eldönteni, hogy az alpereseknek, vagy valamelyiküknek volt-e, illetőleg milyen jogellenes magatartása volt, amely a felperes kárának a bekövetkezését okozta, illetőleg ebben magát a felperest terheli-e felelősség [Ptk. 340. § (1) bek.].
Az alperesek tevékenységét (mulasztását) külön-külön kell vizsgálni és értékelni a víztározás és a vízelvezetés körében. Az eddigi peradatokból nem egyértelmű, hogy a vízgyűjtő tavakban a tényleges vízszint mennyi volt. Ha annak a mértékét nem regisztrálták, akkor ezt a tényt kell értékelni. A vízelvezetés kérdéséhez a medrek tényleges állapotát és ennek a lefolyásra (visszaduzzasztásra) gyakorolt hatását vizsgálni kell, és eldönteni, hogy ténylegesen alkalmas volt-e az adott mennyiségű víz elvezetésére. A töltés átvágásának – ha arra szükség is volt – voltak-e mulasztásban megnyilvánuló okai, illetőleg a vízelvezetés körében a műtárgyaknak (híd) lehetett-e hatásuk. Értékelni kell azt is, hogy évekkel korábban már volt a térségben ilyen kárt okozó helyzet (amely nem az erőhatalmat igazolja), és a meteorológiai adatokból megállapíthatóan ilyen zápor és vízhozam néhány éves gyakorisággal előfordul.
Ha a felperes a kártérítés általános feltételei körében az őt terhelő bizonyítási kötelezettségnek sikerrel tesz eleget, az alperesek mentesülése körében a tőlük elvárható magatartás bizonyítása szükséges. Az I. r. alperes védekezésével kapcsolatban azonban utal a Legfelsőbb Bíróság arra, hogy a vízjogi engedély alapján történő üzemelés önmagában nem lehet a polgári jogi kártérítési felelősség alóli mentesülés alapja.
Ha az alperesek kártérítési felelőssége a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése alapján nem állapítható meg, vizsgálni kell a felperesnek az I. r. alperessel szemben előterjesztett, a Ptk. 107. §-ának (2) bekezdésére alapított kártalanítási, illetőleg kárigényét. (Legf. Bír. Pf. III. 26.300/2001. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás