PÜ BH 2004/282
PÜ BH 2004/282
2004.07.01.
Normatív költségvetési támogatás hiányában az alapítvány a költségvetési juttatással nem rendelkezhet [1992. évi LXXXVIII. tv. 1. §, 7. §, 9. §, 94. §, 98. §].
Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 135 000 000 forintot és a tőkének 2000. december 27-től járó kamatait, továbbá 135 000 forint perköltséget.
A becsatolt okiratok alapján megállapította, hogy a felek között sem megállapodás, sem szándékegység nem alakult ki a felperes által átutalt 135 000 000 forint felhasználásáról.
Az 1997. évi CLVI. törvény 14. § (2) bekezdése szerint ugyanis a feleknek a támogatásról írásbeli szerződést kellett volna kötni, de erre kötelezte volna a feleket az államháztartásról szóló 1992. évi LXXXVIII. törvény (Áht.) 98. § (2) bekezdésének rendelkezése is. Az elsőfokú bíróság jogi álláspontja szerint a 2303/2000. (XII. 15.) kormányhatározat szövegéből nem volt levonható olyan következtetés, hogy a költségvetési tartalék átcsoportosítása az alperes részére történt. A felperes rendelkezési joga volt viszont megállapítható a PM 2000. november 15-i, 2000. december 18-i leveleiből. Ebből következően a 135 000 000 forint átutalására nem volt érvényes jogcím, annak összegével az alperes jogalap nélkül jutott vagyoni előnyhöz a felperes rovására. A bíróság álláspontja szerint az alperes a Ptk. 361. § (2) bekezdése alapján sem mentesülhetett a visszafizetés alól, mivel a jogszabályi feltételekkel tisztában kellett lennie, és a felperes 2001. január 3-i írásbeli felszólítása alapján már a visszatérítési kötelezettségével számolnia kellett.
Az ítélet ellen az alperes fellebbezést terjesztett elő annak megváltoztatása és a kereset elutasítása érdekében. Előadta, hogy a kormányhatározat alapján normatív támogatásban részesült, mivel célja és végrehajtása kötelezően meghatározott volt. A pénz átutalásával a felek között jogviszony jött létre, az utalás a kormányhatározatnak megfelelt. Az elsőfokú bíróság a becsatolt bizonyítékok téves mérlegelésével állapította meg, hogy a felperes tévedésből utalta át a 135 000 000 forintot. A felperesi miniszter felhasználási utasítása ugyanakkor sem a kormányhatározatnak, sem az alperes céljainak nem felelt meg.
Utóbb fellebbezését azzal egészítette ki, hogy a Ptk. 361. § (1) bekezdése alapján előző indokaitól függetlenül is csak 45 642 595 forint visszafizetésére kötelezhető, mivel az adóhatóság egy másik adóügyével összefüggésben a peresített összegből 89 357 405 forintot végrehajtás alá vont.
A felperes az 1991. évi XCI. törvény 87. § (5) bekezdése alapján ezen intézkedés ellen végrehajtási kifogást nem terjesztett elő, ezért gazdagodása csak a számláján maradt különbözeti összeg erejéig állhat fenn.
A felperes fellebbezési ellenkérelme az elsőfokú ítélet helybenhagyására irányult. Hangsúlyozta, hogy az alperes a felperessel megköthető támogatási szerződés útján is legfeljebb 5 000 000 forint összegű támogatáshoz juthatott volna az Áht. 94. § (3) bekezdésének kógens rendelkezése alapján. Amennyiben a felek között a perbeli 135 000 000 forint összegre a támogatási szerződés létrejött volna, az a fenti jogszabályba ütköző semmis szerződésnek minősülne.
A fellebbezés nem alapos.
Az alperes téves jogi álláspont alapján állította, hogy a 2303/2000. (XII. 15.) kormányhatározattal a kormány normatív támogatásban részesítette az alperesi alapítványt, és ezért a személyi jövedelemadó 1%-ának felajánlásából egyébként jogszerűtlenül összegyűjtött 135 000 000 forint felett rendelkezési jogot szerzett. Ezzel szemben a kormányhatározat egyértelműen tartalmazza, hogy a személyi jövedelemadó ily módon befolyt összege a 2000. évi központi költségvetés általános tartalékát képezte, melyet a kormány a rákbeteg gyermekek kezelési feltételeinek javítása céljából az Egészségügyi Minisztérium költségvetési fejezetéhez csoportosított át. Az Áht. rendelkezéseiből (1. §, 7. §) következik, hogy az alperesi alapítvány nem tartozik az államháztartás költségvetései által meghatározott alrendszerbe, finanszírozásának közvetlen, a költségvetési törvényen alapuló kapcsolata nincs. A normatív támogatás feltételét az Áht. 9. § (1) bekezdése határozza meg. Eszerint az állam részben vagy egészben csak az államháztartás fentiekben meghatározott körébe tartozó állami feladatot látja el költségvetési szervein keresztül, ellátásának pénzügyi fedezetét közvetlenül biztosítva. Adott esetben a kormány fenti határozatával az országos hatáskörű egészségügyi szakigazgatási szervét, az Egészségügyi Minisztériumot részesítette pótlólagos költségvetési juttatásban. Az átcsoportosított összeg tekintetében tehát a felperest jogosította fel a rendelkezésre. Az elsőfokú bíróság által helyesen értékelt okiratok, de az alperes által a másodfokú eljárásban 4/A/1. számon csatolt PM irat alapján is az állapítható meg, hogy a kormányzati szervek a felperes költségvetési bevétel feletti rendelkezési jogának érintetlenül hagyása mellett lehetővé kívánták tenni az adózók felajánlásának megfelelő felhasználást. Ennek érdekében kezdeményezett a Pénzügyminisztérium – jogi kötelezettséggel nem járó – együttműködést az alperessel a felhasználási célok meghatározása érdekében. A Pénzügyminisztérium a felek közötti levelezés során ugyanakkor egyértelműen kinyilvánította, hogy a gesztusértékű együttműködésre irányuló ajánlat nem jelenti az alperes rendelkezési jogosultságát a költségvetési bevétel felett.
A vázolt előzmények után nyilvánvalóan tévesen került a per tárgyát képező 135 000 000 forint átutalásra az alperes részére. A felperes szempontjából tartozatlan fizetés történt a kormányhatározatba, az Áht. 94. § (3) és 98. § (2) bekezdésébe ütköző módon.
Az elsőfokú bíróság helyesen következtetett a továbbiakban arra is, hogy az alperes a Ptk. 361. § (2) bekezdés a) pontja alapján köteles a felperesnek visszatéríteni a vagyoni előnyt, melyhez a téves átutalás folytán jutott.
Az alperesnek a visszatérítés kötelezettségével a PM előzetes tájékoztatásai, de az átutalást követő 2001. január 3-i keltű felperesi felhívás alapján mindenképpen számolnia kellett. Az a körülmény, hogy az adóhatóság a korábbi év adótartozása fejében az alperes folyószámláján megjelenő összeg egy részét lefoglalta, az alperest a felperes javára történő teljes visszatérítés alól nem mentesíti. Az alperes az adóügyi eljárásban ellene vezetett végrehajtás során, de már az azt megelőző, visszatérítésre kötelező határozat alapján köteles lett volna a korábbi év jogosulatlanul összegyűjtött adójának visszatérítésére, amire egyébként a PM 4/A/1. számon csatolt 2000. október
10-i keltű levele a további együttműködés érdekében fel is hívta. Mivel felelőssége a gazdagodás megszűnéséért megállapítható, az alperes alaptalanul igényelte a visszatérítési kötelezettség alól történő részbeni mentesítését másodlagos fellebbezési kérelmével.
Az ismertetett indokoknak megfelelően a Legfelsőbb Bíróság az elsőfokú bíróság megalapozott és jogszabályoknak megfelelő ítéletét helybenhagyta. (Legf. Bír. Pf. IX. 24.709/2002/4. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás