43/2004. (XI. 17.) AB határozat
43/2004. (XI. 17.) AB határozat1
2004.11.17.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály és az állami irányítás egyéb jogi eszköze alkotmányellenességének utólagos megállapítására, valamint nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatára irányuló indítvány alapján, illetőleg mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítása tárgyában – hivatalból eljárva, dr. Erdei Árpád és dr. Kukorelli István alkotmánybírák különvéleményével – meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság – hivatalból eljárva – megállapítja: alkotmányellenes helyzet keletkezett annak következtében, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény a hatósági tanú alkalmazásával kapcsolatosan nem szabályozta az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében, valamint 59. § (1) bekezdésében szabályozott alapvető jogok védelmének eljárási garanciáit.
Az Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést, hogy jogalkotási kötelezettségének 2005. június 30-ig tegyen eleget.
2. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 183. §-a alkotmányellenességének megállapítása és megsemmisítése iránt benyújtott indítványt elutasítja.
3. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az országos rendőrfőkapitány által kibocsátott, a rendkívüli halál esetén követendő rendőri eljárás szabályzata kiadásáról szóló 5/1995. ORFK utasítás mellékletének 47. pontja, 49. pontjának d) alpontja és 52. pontjának második mondata alkotmányellenes, ezért azokat megsemmisíti.
A rendkívüli halál esetén követendő rendőri eljárás szabályzata kiadásáról szóló 5/1995. ORFK utasítás 52. pontja az alábbi szöveggel marad hatályban: „Amennyiben a helyszíni szemle és a halottszemle térben és időben eltér, úgy ez a készült iratokból legyen megállapítható.”
4. Az Alkotmánybíróság a belügyminiszter által kiadott, a bűnügyek rendőrségi nyomozásáról szóló 40/1987. BM utasítás 475–482. pontjai alkotmányellenességének vizsgálatára irányuló eljárást megszünteti.
5. Az Alkotmánybíróság a jogszabály és az állami irányítás egyéb jogi eszköze nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt visszautasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
1. Az indítványozó az Alkotmánybírósághoz benyújtott indítványában a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (a továbbiakban: régi Be.) 135. §-a, továbbá a bűnügyek rendőrségi nyomozásáról szóló 40/1987. BM utasítás (a továbbiakban: Nyut.) 475–482. pontjai, valamint a rendkívüli halál esetén követendő rendőri eljárás szabályzata kiadásáról szóló 5/1995. ORFK utasítás (a továbbiakban: Rhut.) 47. pontja, 49. pontjának d) alpontja és 52. pontja alkotmányellenességének utólagos megállapítását és megsemmisítését kérte. Az indítványozó álláspontja szerint a vitatott, a rendőri eljárás során hatósági tanú alkalmazására vonatkozó szabályok ellentétesek az Alkotmány 7. §-ával, 59. § (1) bekezdésével, valamint 54. § (1) bekezdésével.
Az indítvány benyújtását követően jelentős változások következtek be az indítványozó által támadott szabályozásban.
Az ítélőtáblák és a fellebbviteli ügyészi szervek székhelyének és illetékességi területének megállapításáról szóló 2002. évi XXII. törvény 2. § (6) bekezdése alapján 2003. július 1-jével hatályba lépett a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) A Be. 605. § (7) bekezdése a régi Be.-t hatályon kívül helyezte. A hatósági tanúnak a büntetőeljárásban történő alkalmazásáról a Be. 183. §-a rendelkezik.
A Nyut. szabályait hatályon kívül helyezte a belügyminiszter irányítása alá tartozó nyomozó hatóságok nyomozásának részletes szabályairól és a nyomozási cselekmények jegyzőkönyv helyett más módon való rögzítésének szabályairól szóló 23/2003. (VI. 24.) BM–IM együttes rendelet (a továbbiakban: R.) 187. § (2) bekezdés b) pontja.
A jogszabályi változásokra tekintettel az indítványozó módosította indítványát. A módosított indítványában azt kérte, hogy – mivel az általa felvetett alkotmányossági problémák a hatósági tanúra vonatkozó új szabályozás tekintetében is fennállnak – az Alkotmánybíróság a hatályát vesztett régi Be. 153. §-a helyett, a Be. 183. §-ára nézve folytassa le az alkotmányossági vizsgálatot. A Nyut. rendelkezéseire vonatkozó indítványát visszavonta. A Nyut. helyébe lépő R. szabályaira az indítványt nem terjesztette ki. A Rhut. vonatkozásában indítványát változatlan tartalommal fenntartotta.
2. Az indítványozó álláspontja szerint a Be. és a Rhut. támadott, hatósági tanúra vonatkozó rendelkezéseinek alkotmányellenessége három síkon is fennáll: egyaránt sérti „a) a hatósági tanúnak felkért állampolgár, b) a jelenlétében foganatosított eljárási cselekmény érintettje, c) és az eljáró hivatalos személy” alkotmányos alapjogait.
Az indítvány szerint a hatósági tanúnak felkért személy vonatkozásában hiányzik a közreműködésre kötelezés jogszabályi alapja. A hatóság tagjának nem áll módjában, hogy önkéntes vállalás esetén ellenőrizze: a hatósági tanúnak felkért személy megfelel-e az előírt jogszabályi kritériumoknak (cselekvő- és érzékelő képességének megléte, annak mértéke, az eljárási cselekménnyel érintett személyhez fűződő viszonya, az ügybeli érdekeltsége stb.). Ezért az, hogy az eljáró hatóság tagja – az érintett hozzájárulása nélkül – vizsgálhatja a hatósági tanúnak felkért személy alkalmasságát, azt, hogy megfelel-e a támadott jogszabályokban – egyébként hiányosan – megfogalmazott kritériumoknak, „súlyosan sérti az illető személyhez fűződő jogait”.
Az eljárási cselekmény érintettjének alkotmányos jogai azért sérülnek, mert a vonatkozó jogszabályi rendelkezések nem adnak jogot a nyomozási cselekmény érintettjének arra, hogy tiltakozzon a hatósági tanú – mint számára idegen személy – jelenléte, akár a hatóság által kiválasztott hatósági tanú személye ellen. A hatósági tanúk az eljárási cselekmények során óhatatlanul tudomást szereznek a cselekménnyel érintett személy olyan adatairól és körülményeiről, „amelyek feltárása, megismerése egyáltalán nem képezi tárgyát annak a büntető- vagy államigazgatási eljárásnak, amelynek keretében a hatósági tanú részvételével foganatosítandó eljárási cselekményt végrehajtják”. Ennek következtében sérülnek a nyomozási cselekmény érintettjének személyhez fűződő jogai. A szabályozás a személyhez fűződő jogok csorbításán túl, sérti az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én aláírt egyezmény 8. Cikk 1. pontjában foglaltakat, és ezáltal ellentétes az Alkotmány 7. §-ában foglaltakkal.
Az indítványozó úgy véli továbbá, hogy a hatóság tagja oldalán a hatósági tanú igénybevételére vonatkozó rendelkezések „nem jelentenek mást, mint a hivatalos személlyel szembeni megalapozatlan, súlyosan negatív előítélet törvényben történő kinyilvánítását.” A hatósági tanú intézményének puszta léte azt feltételezi, hogy a hatóság tagja a munkáját eleve jogszerűtlenül és szakszerűtlenül végzi, s ez alkalmas arra, hogy a hatósággal szembeni közbizalmat megingassa. Ugyanakkor a hatósági tanú előképzettség, szakismeret hiányában amúgy sem képes az eljárási cselekmény jogszerűségének, szakszerűségének igazolására. Ezért a jogintézmény sérti a hivatalos személy emberi méltósághoz, becsülethez, jó hírnévhez fűződő jogait, és sérül a hatóságnak a jó hírnév védelméhez való alapjoga is.
Mindennek következtében az indítványozó szerint a kifogásolt jogszabályok a hatósági tanú és az eljárási cselekmény érintettje vonatkozásában az Alkotmánynak a nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját garantáló 7. §-ával, valamint a jóhírnév, a magántitok és a személyes adatok védelmét biztosító 59. § (1) bekezdésével állnak szemben. A hatóság tagja tekintetében a megsemmisíteni kért rendelkezések az Alkotmánynak az emberi méltósághoz való alapjog védelmét előíró 54. § (1) bekezdésével is ellentétesek.
3. Az Alkotmánybíróság eljárása során beszerezte az igazságügy-miniszter és a belügyminiszter nyilatkozatát.
II.
Az indítvánnyal összefüggésben az Alkotmánybíróság a következő jogszabályi rendelkezések alapján hozta meg döntését:
1. Az Alkotmánynak az indítványozó által felhívott rendelkezései:
„2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.”
„7. § (1) A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja továbbá a nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját.”
„8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
„54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”
„59. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkit megillet a jóhírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, valamint a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.”
2. A Be.-nek az indítványozó által vitatott szabályai:
„183. § (1) Az ügyész és a nyomozó hatóság a szemle, a bizonyítási kísérlet, a felismerésre bemutatás, a lefoglalás, a házkutatás és a motozás végrehajtásánál, az írni-olvasni nem tudó személy kihallgatásáról felvett jegyzőkönyv ismertetésénél a gyanúsított, a védője, valamint a szemlével érintett személy, továbbá a lefoglalást, a házkutatást, a motozást elszenvedő személy és az írni-olvasni nem tudó személy indítványára – elháríthatatlan akadály kivételével – hatósági tanút alkalmaz. Erre az érdekeltet figyelmeztetni kell. Az ügyész és a nyomozó hatóság a felsorolt eljárási cselekményeknél hatósági tanút hivatalból is alkalmazhat. A hatósági tanú igazolja annak a nyomozási cselekménynek a lefolyását és eredményét, amelynél jelen volt.
(2) A nyomozási cselekmény előtt a hatósági tanút a jogairól és a kötelességeiről fel kell világosítani. A nyomozási cselekményt úgy kell lefolytatni, hogy azt a hatósági tanú nyomon követhesse. A hatósági tanú a nyomozási cselekményre észrevételt tehet.
(3) Hatósági tanúként olyan, lehetőleg érdektelen személyt kell igénybe venni, aki képes érzékelni és igazolni a nyomozási cselekmény elvégzését. Nem lehet hatósági tanú az eljáró ügyész, a nyomozó hatóság tagja; az eljáró ügyészség vagy nyomozó hatóság alkalmazottja csak akkor lehet hatósági tanú, ha más személy igénybevételének elháríthatatlan akadálya van.
(4) A hatósági tanúként közreműködésre senki sem kötelezhető.
(5) A nyomozási cselekményről készült jegyzőkönyvben fel kell tüntetni a hatósági tanúk nevét, lakcímét, érdektelenségét vagy esetleges érdekeltségét. Ha a hatósági tanú az ügyészség, illetve a nyomozó hatóság alkalmazottja, a lakcíme helyett a munkakörét, illetve beosztását kell feltüntetni. Ha a nyomozási cselekmény során a hatósági tanú észrevételt tett, a jegyzőkönyvben ezt is fel kell tüntetni.”
3. Az Rhut. kifogásolt előírásai:
„47. A rendőri szervnek – a 23/1994. (X. 26.) BM rendelet 11. §-a és a Be. 135. §-a alapján – eljárása szakszerűségének és törvényességének hitelesítése érdekében az eljárási cselekményeknél hatósági tanúkat kell alkalmaznia.”
„49. A szemlebizottság tagjai:
a) a szemlebizottság vezetője (bűnügyi nyomozó, vizsgáló),
b) a bűnügyi technikus (technikai felelős),
c) orvos, mint szaktanácsadó,
d) két hatósági tanú.”
„52. Amennyiben a helyszíni szemle és a halottszemle térben és időben eltér, úgy ez a készült iratokból legyen megállapítható. Ha a hatósági tanúk személye változik, csak azt a szemle jegyzőkönyv részletet hitelesítsék aláírásukkal, amely a jelenlétükben foganatosított eljárási cselekményt rögzíti.”
4. A jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény (a továbbiakban: Jat.) rendelkezései:
„1. § (1) A jogalkotó szervek a következő jogszabályokat alkotják:
a) az Országgyűlés törvényt,
b) ...
c) a Kormány rendeletet,
d) a miniszterelnök és Kormány tagja (a továbbiakban együtt: miniszter) rendeletet,
e) ...
f) az önkormányzat rendeletet.
(2) E rangsornak megfelelően az alacsonyabb szintű jogszabály nem lehet ellentétes a magasabb szintű jogszabállyal.”
„8. § (1) A miniszter feladatkörében és törvényben, törvényerejű rendeletben vagy kormányrendeletben kapott felhatalmazás alapján ad ki rendeletet.”
„15. § (1) A végrehajtási jogszabály alkotására adott felhatalmazásban meg kell határozni a felhatalmazás jogosultját, tárgyát és kereteit. A felhatalmazás jogosultja a jogi szabályozásra másnak további felhatalmazást nem adhat.
(2) A szabályozás tárgykörébe tartozó alapvető jogok és kötelességek szabályozására nem lehet felhatalmazást adni.”
„49. § (1) A miniszter és az országos hatáskörű szerv vezetője jogszabályban meghatározott irányítási jogkörében a közvetlen irányítása alá tartozó szervek tevékenységét szabályozó utasítást adhat ki.”
„59. § (1) A minisztérium és az országos hatáskörű szerv az utasítások és a jogi iránymutatások közzététele céljából hivatalos lapot adhat ki.
(2) Az (1) bekezdésben említett hivatalos lapban az a jogszabály és az állami irányítás egyéb olyan jogi eszköze is közölhető, amely a minisztérium, az országos hatáskörű szerv, illetőleg az általuk irányított vagy felügyelt szerv munkája szempontjából fontos.”
III.
Az indítvány részben megalapozott.
1. Az Alkotmánybíróság az indítvány alapján elsőként azt vizsgálta, hogy a Be.-nek a hatósági tanúra vonatkozó szabályai sértik-e a hatósági tanú, a hatóság nevében eljáró személy, illetőleg a nyomozási cselekmény érintettjének az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében, illetőleg 59. § (1) bekezdésében szabályozott alapvető jogait.
Az Alkotmánybíróság számos határozatában értelmezte az emberi méltósághoz való jogot.
Már egy korai határozatában – a 8/1990. (IV. 23.) AB határozatban – rámutatott az emberi méltósághoz való jog személyiségvédelmi rendeltetésére.
„Az Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való jogot az ún. 'általános személyiségi jog' egyik megfogalmazásának tekinti. A modern alkotmányok, illetve alkotmánybírósági gyakorlat az általános személyiségi jogot különféle aspektusaival nevezik meg: pl. a személyiség szabad kibontakoztatásához való jogként, az önrendelkezés szabadságához való jogként, általános cselekvési szabadságként, avagy a magánszférához való jogként. Az általános személyiségi jog 'anyajog', azaz olyan szubszidiárius alapjog, amelyet mind az Alkotmánybíróság, mind a bíróságok minden esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható.” (ABH 1990, 42, 44–45.)
Az Alkotmánybíróság a fentiek szerint az emberi méltósághoz való jog alapján biztosít alkotmányos védelmet az önazonossághoz, a személyiség integritásához (erkölcsi integritáshoz) való jognak, vagy az önrendelkezés jogának, külön is nevesítve és alapjogi minőségre emelve pl. a vérségi származás kiderítéséhez való jogot [57/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991, 272, 279.], a házasságkötés szabadságának jogát [22/1992. (IV. 10.) AB határozat, ABH 1992, 122, 123.], a fél perbeli részvételével kapcsolatos rendelkezési jogait [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 67.] vagy a névhez való jogot [58/2001. (VII. 7.) AB határozat, ABH 2001, 527.].
E körben az Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való jog, mint általános személyiségi jog, alapvető elemének tekintette a magánszférához, a magánszféra védelméhez való jogot. Az 56/1994. (XI. 10.) AB határozatában az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy bár az Alkotmány konkrét, szubjektív alapjogként nem nevezi meg, de a magánélet szabadságához való jog kétségkívül az egyén autonómiájának védelmére szolgáló olyan alapjog, amely az ember veleszületett méltóságából ered, amelynek alapja az általános személyiségi jog – emberi méltósághoz való jog – szubszidiárius alapjoga. (ABH 1994, 312, 313.) Ugyancsak az emberi méltóságból fakadó részjogosítványként értelmezte az Alkotmánybíróság a magánszféra védelméhez való jogot. Rámutatott arra, hogy az is ellentétes az emberi méltósághoz való joggal, ha valakivel kellő alap nélkül alkalmaznak kényszert, az állam indok nélkül avatkozik be a magánszféra körébe tartozó viszonyokba. [46/1991. (IX. 10.) AB határozat, ABH 1991, 211, 215.; 1234/B/1995. AB határozat, ABH 1999, 524, 531.]
Az Alkotmánybíróság e külön nevesített jogokkal kapcsolatosan hangsúlyozta, hogy az emberi méltósághoz való jog csak az emberi státus meghatározójaként, az élethez való joggal fennálló egységben abszolút és korlátozhatatlan. Az „anyajog” jellegéből levezetett egyes jogok azonban más alapjogokhoz hasonlóan az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében foglaltaknak megfelelően korlátozhatók. Így azok korlátozása akkor marad meg az alkotmányos keretek között, ha a korlátozás valamely alkotmányos alapjog érvényesülése, alkotmányos érték védelme vagy az Alkotmányból következő feladat megvalósítása érdekében elkerülhetetlenül szükséges és az elérni kívánt cél, valamint az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya arányban áll egymással. (1234/B/1995. AB határozat, ABH 1999, 524, 530.)
Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 59. § (1) bekezdésében szabályozott, a magánlakás sérthetetlenségéhez való jog kapcsán határozatában kifejtette, hogy az emberi méltósághoz való jog, mint általános személyiségi jog alkotó eleme, olyan az Alkotmányban nevesítetten biztosított jog, amely a magánszféra egyik jelentős összetevőjének sérthetetlenségét alapozza meg. (1115/B/1995. AB határozat, ABH 1996, 551, 552.) Az Alkotmánybíróság ugyancsak az emberi méltósághoz való jog egyik – az Alkotmányban nevesített – elemeként kezeli a jó hírnévhez való jogot. [46/1991. (IX. 10.) AB határozat, ABH 1991, 211, 215.]
Az Alkotmánybíróságnak mindezeket figyelembe véve eljárása során azt kellett vizsgálnia, hogy a Be. 183. §-ának a hatósági tanúra vonatkozó szabályai sértik-e a tanú, a hatóság nevében eljáró személyek személyiségi jogait, a nyomozási cselekményekkel érintett személyeknek a magánszféra védelméhez való jogát.
2. A hatósági tanú a büntetőeljárás sajátos résztvevője. Olyan kívülálló személy, aki a büntetőeljárás nyomozati szakaszában vesz részt az eljárásban, a funkciója az, hogy igazolja annak a nyomozási cselekménynek a lefolyását és eredményét, amelynél jelen volt.
A Be. a hatósági tanú bevonását a nyomozó hatóság, az ügyész által foganatosított bizonyítási eljárásokban (a szemle, a bizonyítási kísérlet, a felismerésre bemutatás), illetőleg kényszercselekmények (lefoglalás, házkutatás és a motozás) végrehajtása során, valamint abban az esetben teszi lehetővé, ha írni, olvasni nem tudó személy kihallgatásáról felvett jegyzőkönyv ismertetésére kerül sor.
Ezen nyomozási cselekmények többségének jellemzője, hogy a bizonyítási eljárásban jelentőséggel bírhatnak; nemcsak a büntetőeljárás alá vont személyt, a terheltet érintik, hanem érinthetik a bizonyítékok megszerzése érdekében alkalmazott eljárási cselekményeket eltűrni köteles „kívülálló” személyek alkotmányos alapjogait is, ugyanakkor egyszeri, ugyanazon körülmények között már nem megismételhető cselekmények (pl. szemle, lefoglalás, házkutatás, motozás). Ezért végrehajtásuk az eljárási cselekmények érintettjének jogai védelmében, az eljárás jogszerűségének biztosítása érdekében fokozott garanciákat igényel. Ezeknek az eljárási garanciáknak egyike a hatósági tanú alkalmazása. A hatósági tanú pártatlan, az ügyben érdektelen megfigyelője a nyomozási cselekmények lefolyásának, akinek nem az eljárás jogszerűségének, szakszerűségének érdemi minősítése a feladata, hanem azt kell igazolnia, hogy a nyomozási cselekmény végrehajtása valóban úgy történt és azzal az eredménnyel járt, ahogy azt a jegyzőkönyv tartalmazza. A hatósági tanú jelenléte az egyik biztosítéka annak, hogy utólag megállapítható legyen a cselekmény végrehajtásának jogszerűsége, illetőleg jogszerűtlensége. A hatósági tanú így a nyomozási cselekménnyel érintett személyek jogai védelmének egyik garanciája, de egyúttal garanciát jelenthet a hatóság nevében eljáró személy számára az alaptalan panaszokkal szemben. E garanciális szerepére tekintettel a hatósági tanú részvétele az eljárásban az egyént a büntető eljárási jogi eszközöknek az állam általi önkényes felhasználásával szemben védő biztosítékok egyike, így az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében szabályozott jogállamiság érvényesülésének egyik biztosítéka.
Ugyanakkor a törvényben meghatározott nyomozási cselekményeknél való közreműködése során a hatósági tanú szükségképpen betekintést nyer a nyomozási cselekményekkel érintett személyek magánéletébe – akár annak rendkívül intim részleteibe is (pl. házkutatás, motozás) –, olyan információk birtokába jut, amely az érintettek Alkotmány által védett magánszférája, magántitkainak, személyes adatainak körébe tartoznak, s amelyek illetéktelen személyek tudomására jutása, nyilvánosságra kerülése az érintetteknek az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében, valamint 59. § (1) bekezdésében szabályozott alapvető jogainak sérelmét eredményezi.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a magánszférához való jog sérelmét jelenti az is, ha valaki akarata ellenére, belegyezése nélkül köteles tűrni azt, hogy számára idegen személy a magánéletébe betekintést nyerjen, tanúja legyen a személyét érintő kényszercselekményeknek, a magántitkai, személyes adatai körébe tartozó információkhoz jusson.
Így a büntető eljárási jognak nemcsak az alkotmányos alapjogoknak a nyomozó hatóság által történő korlátozása tekintetében kell biztosítani a az alapjogok védelmének garanciáit, hanem az eljárásba az eljáró hatóság által bevont, közhatalommal nem rendelkező közreműködők tekintetében is megfelelő jogi biztosítékokkal kell körülbástyáznia a nyomozási cselekményekkel érintettek magánszférához való jogát.
Míg a Be. a nyomozási cselekménnyel érintetteknek a hatóság túlkapásaival szembeni védelmében rendelkezik a hatósági tanú alkalmazásának lehetőségéről, ugyanakkor nem teremti meg az alkotmányos alapjogaik védelmének garanciáit az eljárásban „kívülálló harmadikként” közreműködő hatósági tanúval szemben.
A Be. 77. § (2) bekezdése az eljáró hatóság kötelezettségévé teszi, hogy a bizonyítási cselekmények végzésekor az emberi méltóságot, az érintettek személyiségi jogait és a kegyeleti jogot tiszteletben tartva járjon el és biztosítsa, hogy a magánéletre vonatkozó adatok szükségtelenül ne kerüljenek nyilvánosságra.
Ezen az általános – a hatóságot a hatósági tanú alkalmazása során is kötő – követelményen túl a Be. nem tartalmaz más olyan, a hatósági tanúra vonatkoztatható eljárási rendelkezéseket, amelyek biztosítékot nyújtanának arra, hogy a hatósági tanú alkalmazása ne okozzon a nyomozási cselekmény érintettje számára alapjogi sérelmet.
Az ügyész és a nyomozó hatóság hatósági tanút hivatalból is alkalmazhat. Ebben az esetben a hatóság nevében eljáró személy rendkívül széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik a hatósági tanú alkalmazásáról való döntésben. A törvény nem szabályozza azokat a feltételeket, amelyek fennállása esetén mód van hatósági tanú alkalmazására, amelyek mellett a nyomozási cselekmény érintettje a hatósági tanú közreműködését tűrni köteles.
A hatályos jogi szabályozás nem nyújt kellő biztosítékokat arra, hogy az eljárásban valóban pártatlan, elfogulatlan, az ügyben érdektelen személy működjön közre hatósági tanúként.
A jog nem rögzíti a hatósági tanú közreműködésének korlátait sem. Így nem rendezi a törvény a hatósági tanú titoktartási kötelezettségét, nem állít jogi korlátot az elé, hogy a tanú a megszerzett információt nyilvánosságra hozza, felhasználja.
A Be. 183. § (2) bekezdése kimondja, hogy a nyomozási cselekmények előtt a hatósági tanút a jogairól és kötelezettségeiről fel kell világosítani, teszi ezt úgy, hogy a hatósági tanú jogait, kötelezettségeit jogszabály nem határozza meg.
Az Alkotmánybíróságnak a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló hatáskörét az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 49. §-a szabályozza. Az Abtv. 49. § (1) bekezdése szerint, ha az Alkotmánybíróság hivatalból vagy bárki indítványára azt állapítja meg, hogy a jogalkotó szerv a jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát elmulasztotta, és ezzel alkotmányellenességet idézett elő, a mulasztást elkövető szervet – határidő megjelölésével – felhívja feladatának teljesítésére. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a jogalkotó szerv jogalkotási kötelezettségének konkrét jogszabályi felhatalmazás nélkül is köteles eleget tenni, ha az alkotmányellenes helyzet – a jogi szabályozás iránti igény – annak nyomán állott elő, hogy az állam jogszabályi úton avatkozott bizonyos életviszonyokba, és ezáltal az állampolgárok egy csoportját megfosztotta alkotmányos jogai érvényesítésének lehetőségétől [22/1990. (X. 16.) AB határozat, ABH 1990, 83, 86.]. Az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapít meg akkor is, ha alapjog érvényesüléséhez szükséges jogszabályi garanciák hiányoznak [37/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH 1992, 227, 232.].
Az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértést nemcsak akkor állapít meg, ha az adott tárgykörre vonatkozóan semmilyen szabály nincs [35/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH 1992, 204, 205.], hanem akkor is, ha az adott szabályozási koncepción belül az Alkotmányból levezethető tartalmú jogszabályi rendelkezés hiányzik [22/1995. (III. 31.) AB határozat, ABH 1995, 108, 113.; 29/1997. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1997, 122, 128.; 15/1998. (V. 8.) AB határozat, ABH 1998, 132, 138.].
Az Alkotmánybíróság gyakorlata tehát lehetővé teszi mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértés megállapítását akkor is, ha a jogalkotó a jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát teljesítette, de ennek során súlyos szabályozási hiányosságok következtek be, s ez alkotmányellenes helyzetet idézett elő.
A Be.-nek a hatósági tanúra vonatkozó szabályai alapján a Be. 183. § (1) bekezdésében szabályozott nyomozási cselekmények érintettje úgy köteles tűrni a büntetőeljárásban nem érintett, kívülálló személy jelenlétét, közreműködését a magánszféráját érintő nyomozási cselekmény végrehajtása során, hogy a jogi szabályozás ezzel a kívülálló személlyel szemben nem biztosítja a magánszférához való jogának védelmét. A törvényhozó nem teremtette meg azokat az eljárási garanciákat, amelyek az e körbe tartozó alkotmányos jogok sérelmének elkerülését biztosítják.
Az Alkotmánybíróság több határozatában – először a 64/1991. (XII. 17.) AB határozatban – rámutatott: „Az állam kötelessége az alapvető jogok 'tiszteletben tartására és védelmére' a szubjektív alapjogokkal kapcsolatban nem merül ki abban, hogy tartózkodnia kell megsértésüktől, hanem magában foglalja azt is, hogy gondoskodnia kell az érvényesülésükhöz szükséges feltételekről.” (ABH 1991, 297, 302.) Ennek érdekében a jogalkotó köteles olyan szabályozást alkotni, amely a lehető legnagyobb mértékben biztosítja az alapjogok érvényesülését.
Az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a hatósági tanúra vonatkozó szabályok megalkotása során a jogalkotó ennek az intézményvédelmi funkciójából eredő kötelezettségének nem tett eleget, így mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapításának van helye.
Mindezeket figyelembe véve az Alkotmánybíróság hivatalból eljárva megállapította, hogy alkotmányellenes helyzet keletkezett annak következtében, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény a hatósági tanú alkalmazásával kapcsolatosan nem állapította meg az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében, valamint 59. § (1) bekezdésében szabályozott alapvető jogok védelmének garanciális szabályait.
3. Az indítvány alapján az Alkotmánybíróság vizsgálta azt is, hogy a Be.-nek a hatósági tanúra vonatkozó rendelkezései alapján megállapítható-e a hatósági tanúként alkalmazott, illetőleg a nyomozó hatóság nevében eljáró személy emberi méltóságának sérelme.
A Be.-nek a hatósági tanú alkalmazását meghatározó rendelkezései a fentieknek megfelelően a nyomozási cselekmény érintettjének jogait, törvényes érdekeit védeni hivatott garanciális rendelkezések, amelyek betartása a közhatalmat gyakorló nyomozó hatóság tagjainak hivatali kötelezettsége. E szabályok – más, az eljárásban részt vevők jogainak védelmét szolgáló szabályokhoz hasonlóan – még közvetetten sem tartalmaznak a hatóság működésével kapcsolatos értékítéletet, nincsenek alkotmányjogilag értékelhető összefüggésben az emberi méltósághoz való joggal.
Ugyancsak nem állapítható meg az Alkotmány 54. § (1) bekezdésének, valamint 59. § (1) bekezdésének sérelme a hatósági tanú személyével kapcsolatos szabályozásban sem. A Be. 183. § (4) bekezdése szerint hatósági tanúként való közreműködésre senki nem kötelezhető. Ennek megfelelően az erre felkért személy szabad elhatározásától függ, hogy vállalja-e a büntetőeljárásban való részvételt. A hatósági tanúnak az emberi méltósághoz való jogából fakadó önrendelkezési joga így nem szenved csorbát, a magánszféra védelméhez fűződő jogait pedig a hatósági tanúként való közreműködés nem érinti.
Mindezeket figyelembe véve az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy a Be. 183. §-ának alkotmányellenessége az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében, illetőleg 59. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezések sérelme miatt e vonatkozásban sem állapítható meg. Ezért a Be. 183. §-a alkotmányellenességének megállapítása, illetőleg megsemmisítése iránt benyújtott indítványt elutasította.
IV.
Az Alkotmánybíróság az indítvány alapján vizsgálta a rendkívüli halál esetén folytatott rendőri eljárásokban a hatósági tanú alkalmazására vonatkozó szabályokat.
A rendkívüli halál esetén követendő rendőri eljárás rendjét a rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban: Rtv.) nem szabályozza, a 101. § (1) bekezdésének j) pontjában a belügyminiszter részére adott felhatalmazást arra, hogy a rendkívüli halálesetek kivizsgálásának rendjére vonatkozó szabályokat állapítsa meg. A miniszter ennek a kötelezettségének az eltűnt személyek felkutatásának és a rendkívüli halálesetek kivizsgálásának rendjéről szóló 23/1994. (X. 26.) BM rendelet (a továbbiakban: R.) megalkotásával tett eleget. Az R. a rendkívüli halál esetében alkalmazandó speciális eljárási szabályokat állapítja meg, 2. §-ának (2) bekezdésben kimondja, hogy a rendőrség eljárására az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény (a továbbiakban: Áe.) szabályait kell alkalmazni.
Az országos rendőrfőkapitány 1995. május 18-án bocsátotta ki az állami irányítás egyéb jogi eszközének tekintendő Rhut.-ot, amelynek rendelkezései 1995. június 1-jén léptek hatályba. A utasítás közzétételére nem került sor.
A Rhut. átfogóan tartalmazza a rendkívüli halál esetén követendő eljárásra vonatkozó előírásokat. Ennek keretében az indítvánnyal támadott szabályai kötelező jelleggel előírják minden rendkívüli halálesetben a hatósági tanú igénybevételét, és szabályozzák közreműködésének körét, feladatait.
Megállapítható tehát, hogy ezekben az eljárásokban a hatósági tanú alkalmazására kizárólag a Rhut. előírásai alapján kerül sor, nincs olyan jogszabály, amely a rendkívüli halál esetén követendő rendőri eljárásban a hatósági tanú alkalmazásáról rendelkezne.
Az Alkotmány az országos rendőrfőkapitányt jogszabály kibocsátására nem hatalmazza fel, így jogalkotó hatáskörrel nem rendelkezik. Az országos rendőrfőkapitánynak szabályozó, normatív aktus kiadására felhatalmazása a Jat. 49. § (1) bekezdése, valamint az Rtv. 6. § (2) bekezdés a) pontja alapján van. A Jat. alapján az országos rendőrfőkapitány mint országos hatáskörű szerv vezetője az állami irányítás egyéb jogi eszközének minősülő normatív utasítás kibocsátására jogosult. A Jat. 49. § (1) bekezdése szerint az országos hatáskörű szerv vezetője jogszabályban meghatározott irányítási jogkörében a közvetlen irányítása alá tartozó szervek tevékenységét szabályozó utasítást adhat ki. Hasonlóképpen rendelkezik az Rtv. 6. § (2) bekezdése, amikor kimondja, hogy az országos rendőrfőkapitány irányítási jogkörében a rendőrség szervei számára kötelező utasítást adhat ki.
Az országos rendőrfőkapitány tehát csak az alárendelt szervek számára állapíthat meg magatartási szabályokat, normatív utasításában nem szabályozhatja az alárendelt szervek körén kívül eső szervezetek, illetőleg magánszemélyek jogait és kötelezettségeit.
A hatósági tanú alkalmazására felhatalmazást adó szabály, nemcsak az eljáró rendőr, hanem a hatósági tanú mint magánszemély jogait és kötelezettségeit is érinti, azaz olyan általános érvényű magatartási szabály, amelyet csak jogszabályban lehet szabályozni. A normatív utasítás pedig – a fentieknek megfelelően – sem az Alkotmány jogalkotó hatásköröket szabályozó rendelkezései, sem a Jat. 1. § (1) bekezdése alapján nem minősül jogszabálynak.
Az országos rendőrfőkapitány túllépte a hatáskörét akkor, amikor normatív utasításában olyan magatartási szabályt állapított meg, amelyet csak jogszabályban lehet előírni.
Ezért az Alkotmánybíróság megállapította, hogy Rhut. mellékletének az indítványozó által kifogásolt, a hatósági tanú alkalmazására vonatkozó rendelkezései 47. pontja, 49. pontjának d) alpontja és 52. pontjának második mondata alkotmányellenes, ezért azokat megsemmisítette.
V.
1. Az indítványozó azért is kérte az általa megjelölt jogszabályi rendelkezések és az állami irányítás egyéb jogi eszköze támadott pontjai megsemmisítését, mert azok nemzetközi szerződésbe ütköznek, s ez okból sértik az Alkotmány 7. §-át. Az Abtv. 1. § c) pontja szerint ilyen indítvány előterjesztésére csak az Abtv. 21. § (3) bekezdésében felsoroltak jogosultak. Az indítványozó nem tartozik ebbe a körbe, ezért ezen indítványát az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, módosított és egységes szerkezetbe foglalt 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat 29. § c) pontja alapján az Alkotmánybíróság visszautasította.
2. Az indítványozó a Nyut. alkotmányossági felülvizsgálatára vonatkozó indítványát visszavonta.
Az Abtv. 20. §-a szerint az Alkotmánybíróság az arra jogosult indítványa alapján jár el. Tekintettel arra, hogy az indítvány visszavonásra került, az Alkotmánybíróság az eljárást – az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, módosított és egységes szerkezetbe foglalt 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat 31. § d) pontjára is figyelemmel – e tekintetben megszüntette.
Az Alkotmánybíróság az érintettek széles körére tekintettel elrendelte e határozatának a Magyar Közlönyben történő közzétételét.
Alkotmánybírósági ügyszám: 1379/B/1995.
Dr. Erdei Árpád alkotmánybíró különvéleménye
A határozat rendelkező részének 1. és 2. pontjával nem értek egyet. Álláspontom szerint a Be. támadott rendelkezésének alkotmányellenességét meg kellett volna állapítani, a Be. 183. §-át meg kellett volna semmisíteni.
1. Az Alkotmánybíróság már számos határozatában leszögezte, hogy: „demokratikus jogállamban a büntető hatalom alkotmányosan korlátozott közhatalmi jogosítvány és egyben alkotmányos kötelezettség. [...] A büntetőeljárás közhatalmi jellegéből, feladatának természetéből következően szükségképpen érinti az egyének alkotmányos alapjogait.” [49/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABH 1998, 372, 376.] A „büntetőjogi szabályrendszernek az egyént az állam túlhatalmával szemben védő [...] tételei” vizsgálatával összefüggésben utalt arra is, hogy bár az Alkotmányból „az állami büntető hatalom érvényesítésének szervezeti rendjére vonatkozó alkotmányos rendelkezések [...]” közvetlenül is levezethetők, a büntetőjogra számos más, az Alkotmányban külön nem nevesített – ám garanciális jelentőségű – alapelv és alapjog is irányadó [részletesen: 42/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993, 300, 302, 304.; 49/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABH 1998, 372, 377.].
Az állami büntető hatalom gyakorlásának eljárási kereteit a büntetőeljárási törvény szabja meg. A büntetőeljárási törvény alapvető rendeltetése az, hogy meghatározza a bűncselekmények felderítésének és a büntető anyagi jogszabály alkalmazásának törvényes kereteit.
Az Alkotmány rendszeréből és rendelkezéseiből a bizonyításnak semmilyen tartalmi modellje közvetlenül nem vezethető le. Az Alkotmánybíróság töretlenül képviselt álláspontja szerint azonban az Alkotmányból az következik, hogy az állam kötelessége a büntetőeljárás olyan rendszerének megalkotása, amelynek szabályai megfelelnek az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogállamiság és jogbiztonság követelményének, az alapvető jogok tekintetében pedig érvényre juttatják az Alkotmány 8. § (1) bekezdéséből fakadó intézményvédelmi kötelezettséget.
Az egyes bizonyítási eszközökre, a bizonyítási cselekményekre, a bizonyítási eljárás módjára vonatkozó büntetőeljárási szabályoknak nemcsak a gyanúsított szempontjából eltérő a tényleges korlátozó tartalma, hanem az eljárással érintett további személyek helyzetére gyakorolt befolyás szempontjából is eltérő súlya van. Alkotmányossági szempontból ez azt is jelenti, hogy a büntetőeljárás mind a terheltek, mind pedig más személyek alapjogait az egyes eljárások során eltérő mértékben érinti.
A büntetőeljáráson belül a ténybeli és jogi alapok felderítésére koncentráló – önmagában is több fázisra osztható – nyomozási szakasz funkcionálisan elkülönül az eljárás további (ügyészségi, bírósági) szakaszaitól. A nyomozás olyan „előkészítő jellegű” eljárás, amelynek során csak kevés a szilárd pont, a vád még nem kristályosodott ki, a terhelttel szemben is legfeljebb csak a bűncselekmény elkövetésének megalapozott, olykor erősödő, máskor gyengülő gyanúja áll meg. A nyomozó hatóságok kiemelt feladata éppen a megalapozott gyanút alátámasztó bizonyítékok beszerzése. Ebben a folyamatban a gyanúsított(ak)on kívül számos olyan természetes és jogi személy is érintett lehet, akiknek az eljárás további fázisában a szerepe érdektelenné vagy elhanyagolhatóvá válik.
Az emberi méltósághoz, információs önrendelkezéshez, a magánlakás sérthetetlenségéhez és a magántitok védelméhez fűződő jogok vizsgálatával összefüggésben kiemelendő, hogy a büntetőeljárási szabályozásnak az eljárás ezen első szakaszában két egymáshoz szorosan kapcsolódó alkotmányi követelmény érvényesülését egyidejűleg kell szem előtt tartania. Egyfelől kívánalom az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében és az 59. § (1) bekezdésében garantált alapjogok tekintetében az államot terhelő intézményvédelmi kötelezettség érvényre juttatása. Másfelől az eljárás tisztességének követelménye, az Alkotmányban és az eljárási törvényben biztosított garanciák érvényre juttatása szükségessé teszi mindazon biztosítékok beépítését, amelyek a hatóságnak mind a terhelttel, mind az eljárással érintett más személyekkel szemben fennálló túlsúlyát kiegyenlíti.
Az emberi méltósághoz való alkotmányos jog része az egyén önrendelkezési joga. A büntetőeljárás során az eljárásban kötelezően, vagy éppen önként részt vevő magánszemélyek önrendelkezési jogának megfelelő védelmet kell kapnia a hatósággal szemben, azokkal a megszorításokkal, amelyek az eljárás jellegéből következnek. Ebből fakadóan a büntetőeljárás során a nyomozó hatóságot, az ügyészt és a bíróságot az a kötelezettség terheli, hogy az eljárási cselekményeket az emberi méltóság tiszteletben tartása mellett teljesítse és senkinek ne okozzon indokolatlan hátrányokat. A Be. 77. § (2) bekezdése a bizonyítás törvényessége körében szereplő szabályában kifejezetten nevesíti is ezt a kívánalmat: „A bizonyítási cselekmények végzésekor az emberi méltóságot, az érintettek személyiségi jogait és a kegyeleti jogot tiszteletben kell tartani, és biztosítani kell, hogy a magánéletre vonatkozó adatok szükségtelenül ne kerüljenek nyilvánosságra.” A Be. 158. § (1) bekezdése pedig – az emberi méltóság védelmén túl – a házkutatással, motozással és lefoglalással kapcsolatban külön is hangsúlyozza a magánszféra tiszteletben tartását.
2. A hatósági tanú helyzetét és szerepét az jellemzi, hogy egyes eljárási cselekmények (köztük bizonyítási és kényszercselekmények) speciális alanyaként szerepel. A büntetőügybe történő bevonására nemcsak az eljárás résztvevőinek vagy érintettjeinek indítványára kerülhet sor, igénybevételére a hatóság saját elhatározása alapján is – indokolás és differenciálás nélkül – mód van, ám csupán egyes nyomozási cselekmények esetében.
A törvényből a hatósági tanú igénybevétele szükségességének – akár a bűncselekmény súlyához, akár az elkövető személyéhez vagy az elkövetés körülményeihez, esetleg a bizonyítás érdekeihez, illetve bármely más releváns tényhez köthető – indokai éppen úgy nem állapíthatók meg, mint az, hogy miért éppen a támadott rendelkezésben meghatározott eljárási és bizonyítási cselekmények során kell a nyomozásba „kívülálló” személyeket bevonni.
A szabad bizonyítás elvéből következően a büntetőeljárásban a törvény egyetlen bizonyítéknak sem tulajdonít súlyozott bizonyító erőt és egyetlen bizonyítási cselekményt sem tekint a többi fölött álló, eltérő értékűnek (78. §). Ebből következően a vitatott szabályban felsorolt nyomozási aktusok törvény általi kiemelése a lehetséges bizonyítási és kényszercselekmények köréből önmagában véve is olyan önkényes válogatást jelent, amely a büntetőeljárás rendszerében is elvi törést okoz. Az eljárási cselekmények közötti, magyarázat nélküli válogatás alkalmas olyan látszat előidézésre, hogy a bizonyítékok mérlegelése során a kiemelt és „túlbiztosított” cselekmények alkalmával beszerzett bizonyítékok „különleges értéket” képviselnek.
Ugyanakkor a bizonyítási eljárások (pl. szemle) és a bizonyítási célból is alkalmazható kényszercselekmények (pl. házkutatás) komoly szakértelmet, felkészültséget és jogi ismeretet igényelnek, ami – a Be. szerint – a lefolytatásuk során indokolhatja még akár szakértő bevonását is [pl. 119. § (2) bekezdés]. A szemle a bizonyítékok összegyűjtését, a nyomok felderítését, rögzítését és szakszerű megőrzésének biztosítását is szolgáló cselekménysorozat, míg a felismerésre bemutatásnál és a bizonyítási kísérletnél azt megelőző kötelező meghallgatásnak (ahol a hatósági tanú amúgy sem lehet jelen) és a bemutatás körülményei megválasztásának vannak szakmai követelményei.
A házkutatás, lefoglalás, motozás ugyancsak eredményezheti bizonyítékok felderítését és beszerzését, ám ezek eleve csak akkor lesznek felhasználhatók, ha rögzítésük, valamint biztosításuk és megőrzésük is szakszerű módon, továbbá a törvényben meghatározott feltételek szerint történik. Az ehhez szükséges szakmai, jogi felkészültség a hatósági tanú oldalán nem kívánalom és nem is lehet az, a szakismeret összetett követelményrendszeréről pedig a rendelkezésre álló rövid idő alatt még általánosságban sem világosítható fel.
Felvilágosítható lenne azonban jogairól és kötelezettségeiről, ám a törvény még azt sem határozza meg, hogy azok miben állnak, s azt sem, hogy miről és milyen mélységben kell őt a hatóságnak tájékoztatnia. Így tehát a hatósági tanú közreműködésének határai nincsenek rögzítve.
Ezáltal viszont eleve sérül a bizonyítási eljárás törvényességével összefüggésben az eljárási rend azon alaptétele is, hogy az eljárásban részt vevő személyek a törvényben meghatározott módon kötelesek és jogosultak a bizonyítási eljárásban közreműködni [Be. 75. § (4) bekezdés]. A jogok és kötelezettségek tételes rögzítésének hiánya közvetlenül alkalmas az Alkotmányból fakadó követelmények sérelmének előidézésre. A jelen esetben az a helyzet áll elő, hogy mivel a Be. 183. § (2) bekezdésének a hatósági tanú kioktatására irányuló kötelezettséget előíró rendelkezése üres, tartalom nélküli szabály, az eljárásba olyan személyek kerülnek bevonásra, akiket sem az eljárási cselekmények érintettjeivel, sem a hatósággal szemben semmiféle felelősség nem terhel és ténylegesen semmiféle, valóságos eredményt garantáló jogosultság nem illet meg. Ez azonban azt is jelenti, hogy a hatósági tanú igénybevételének eredeti célja, nevezetesen az eljárás jogszerűségének és szakszerűségének garantálása meg sem valósulhat.
A hatósági tanúnak továbbá nincs (nem is lehet) az eljárás sikerét, a bűnüldözés vagy bűnmegelőzés érdekét előmozdító szerepe. Mindössze a hatóság által, a jelenlétében foganatosított valamely eljárási cselekmény lefolyásáról és esetleg annak eredményéről szerezhet tudomást. Ezzel szemben azonban már a puszta jelenléte a nyomozási cselekménynél magával hozza, hogy az érintett személy(ek) magánszférájának akár rendkívül intim részleteibe is jelentős mértékben betekintést nyer (pl. motozás, házkutatás).
Ugyanakkor a hatósági tanút titoktartási kötelezettség sem terheli. Így semmilyen gátja nincs annak, hogy a megszerzett információt akár az érintett, akár a hatóság érdekei ellenében pusztán csak kellő megfontolás hiánya, vagy egyszerű „kulturálatlanság” miatt is tovább adja, vagy akár tudatosan felhasználja, illetve akár a maga javára fordítsa (pl. üzleti információk esetén). Alkalmazásának még az sem feltétele, hogy ténylegesen „érdektelen” személy legyen. Egyfelől a Be. 183. § (5) bekezdése alapján a hatóság alkalmazottja is bevonásra kerülhet ilyen minőségben, de a 183. § (3) bekezdése kívülálló esetében is csak a meglehetősen tág határok között értelmezhető „lehetőleg érdektelen” kritériumot tartalmazza. Összességében tehát ez a helyzet mind az eljárási cselekményekkel érintettek magánszférájának védelme, mind az eljárás sikere szempontjából aggályokat támaszt.
Mindez azt is jelenti, hogy a hatósági tanú eljárási funkciója valójában igazolhatatlan. Olyan követelményrendszer felállítása, amely e kívülálló személyt az eljárás jogszerűségének igazolására alkalmassá tehetné, teljesíthetetlen, ami pedig a szakszerűség bizonyítására hivatottá avatná, tételes jogi egzaktsággal meg sem határozható. Az eljárási cselekmények jog- és szakszerűségéért az eljárási cselekményben részt vevő, hivatásszerűen, a szakma speciális szabályait is szem előtt tartva eljáró hatósági közreműködők felelnek, akiknek a tevékenységéről ugyancsak az ügyet eldöntő személy(ek) kompetensek dönteni.
3. A Be.-nek a bizonyítási eljárás lefolytatására vonatkozó szabályai részben módszereket írnak elő, részben az eljárásban érintettek jogait és kötelezettségeit szabályozzák, azaz intézményi kereteket létesítenek a tisztességes és törvényes eljárás lefolytatásához. A Be. éppen ennek garantálása érdekében számos esetben előírja – sőt esetenként kötelezővé teszi – a modern technikai eszközök igénybevételének lehetőségét és szabályozza ezek eredményének a bizonyítási eljárás során történő, kimondottan célhoz kötött, így az adatvédelmi szempontokat is érvényre juttató felhasználását. Ezáltal biztosít olyan eszközöket a nyomozó hatóság számára, amelyek kívülálló személyeknek ebből a célból az eljárásba történő bevonása nélkül is lehetővé teszik, hogy az eljárási cselekmények törvényességét, a bizonyítékok hiteltérdemlőségét vitathatatlanná tegyék.
A törvény – többek között éppen a hatósági tanú alkalmazásával összefüggésben a Be. 183. § (1) bekezdésében megjelölt esetkörökben – a közvetlenség elvének érvényesülését is elősegítendően szabályozza az eseményeket objektíven, reprodukálható módon megőrző kép- vagy hangfelvétel, illetve képet és hangot egyidejűleg rögzítő felvétel (és az ezek kiegészítésére szolgáló vázlat, rajz, helyszínvázlat, fényképek) készítésének lehetőségét, illetve esetenként kötelezettségét [119. § (3) bekezdés, 123. § (1) és (5) bekezdés, 154. § (1) 167. § (1) bekezdés]. A 115. § (2) bekezdéséből és 76. § (1) bekezdése következően az ilyen módon történő rögzítés eredménye az eljárás további szakaszában közvetlenül és egyszerű módon alkalmas a nyomozási cselekmény lefolytatásának hiteltérdemlő dokumentálására. A 167. § (1) bekezdése pedig gyakorlatilag minden nyomozási cselekménnyel kapcsolatban akként rendelkezik, hogy a költségek előlegezése mellett a gyanúsított, a védő, a sértett indítványa esetén meg sem tagadható a kép- és hangfelvevővel történő rögzítés, s ez tartalmi szempontból még a jegyzőkönyvet is kiváltja.
Az Alkotmány 59. § (1) bekezdésében foglalt jogokra kihat már az a puszta tény is, hogy valakivel szemben büntetőeljárás folyik, vagy a más ellen folyamatban lévő büntetőügyben bármilyen eljárási cselekmény érintettjévé válik. A büntetőeljárás azonban csupán az állam büntető igényét érvényesítő hatóságot jogosítja fel a jogkorlátozó beavatkozásra. Sőt – a büntetőügyekben eljáró hatóságra vonatkozó szervezeti törvények szabályai szerint – ezen belül is kizárólag a hatóságnak a konkrét ügyben eljáró tagjai számára ad felhatalmazást arra, hogy a magánlakás sérthetetlenségéhez, a magántitok és a személyes adatok védelméhez fűződő jogokat a törvényben meghatározott keretek között korlátozzák.
Az Alkotmány rendelkezéseiből sem következik azonban a hatóságokat beavatkozásra jogosító felhatalmazás olyan kiterjesztő értelmezhetősége, amely a hatóság illetékes tagjain kívülálló személyek ilyen irányú jogosultságát a büntetőeljárás során általában véve megalapozza. Az állam intézményvédelmi kötelezettségéből fakad, hogy a személyhez fűződő jogokat, a személyes adatok és a magántitkok védelmét, s a magánlakáshoz tiszteletben tartásához fűződő jogokat kívülállókkal szemben még a büntetőeljárás során is garantálnia kell. A magánszféra védelmének ugyanis csak az egyik oldala a jogalanyokkal szemben az állami beavatkozás legszűkebb körre szorítása. Az államot felelősség terheli abban is, hogy akár a természetes, akár a jogi személy védelmét az egymás közötti viszonyaikban is kellő oltalomban részesítse. Az Alkotmány 59. § (1) bekezdése az állam oldaláról a magánszféra olyan átfogó védelmének biztosítását alapozza meg, amely alól a büntetőeljárás során is csak kivételesen és csak akkor adható felmentés, ha annak szükségessége objektív mérce szerint is nyilvánvalóan igazolható.
Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint: „Az állam akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha másik alapvető jog és szabadság védelme vagy érvényesülése, illetve egyéb alkotmányos érték védelme más módon nem érhető el. Az alapjog korlátozásának alkotmányosságához tehát önmagában nem elegendő, hogy az másik alapjog vagy szabadság védelme vagy egyéb alkotmányos cél érdekében történik, hanem szükséges, hogy megfeleljen az arányosság követelményeinek: az elérni kívánt cél fontossága és az ennek érdekében okozott alapjogsérelem súlya megfelelő arányban legyen egymással. A törvényhozó a korlátozás során köteles az adott cél elérésére alkalmas legenyhébb eszközt alkalmazni” [30/1992. (V. 26.) AB határozat, ABH 1992, 167, 171.].
Az állam büntető igényének érvényesítésével összefüggésben a bizonyítás szempontjából a törvényhozónak arról kell gondoskodnia, hogy ne legyen jogi akadálya az ügyek teljes körű, gyors felderítését célzó, az igazságos döntéshez szükséges bizonyítási eljárás lefolytatásának. A bizonyítás a hatóságok feladata, annak terhei sem a terheltre, sem az eljárással érintett más személyekre, a kívülállókra pedig különösen nem háríthatók át. Magában foglalja továbbá, hogy az ügyben eljáró hatóság köteles gondoskodni a bizonyítás törvényességéről, az eljárási cselekmények megfelelő dokumentálásáról. A hatóság tagja a bizonyítási eljárást a törvény szabályai szerint, a szakmai felelősség követelményeinek szem előtt tartásával köteles lefolytatni. Ennek elmulasztásáért, megszegéséért fegyelmi, kártérítési, súlyosabb esetekben büntetőjogi felelősséggel tartozik. A bizonyítási eljárás törvényességének megítélése pedig a nyomozás felett felügyeletet gyakorló hatóságok, végső soron a bíróság feladata.
A büntetőeljárás során foganatosított, a Be.-ben szabályozott eljárási cselekmények sikere valójában (döntően) még azt sem igényli, hogy az érintettek – ideértve a terheltet is – személye a hatóság tagjain kívül mások előtt is felfedésre kerüljön. Következésképpen az állam büntető igényének érvényesítése nem teszi elkerülhetetlenül szükségessé, hogy az eljáró hatóság tagjain túlmenően kívülálló, harmadik személyeknek az eljárásba történő bevonása folytán a magánszféra egyes elemeinek további korlátozására kerüljön sor. Az egyoldalú döntés alapján történő igénybevétel kizárólag a hatóság önigazolását szolgálhatja, amely pedig alkotmányos célként vagy érdekként nem ismerhető el.
A hatályos büntetőeljárási törvény a nyomozási cselekmények jelentős részénél eleve kizárja még az ügyfélnyilvánosságot is. Így nem engedi meg sem a terhelt, sem a védő jelenlétét az olyan tanúk meghallgatásánál, akiknek a meghallgatását nem ők indítványozták; kizárja részvételüket a tanúk közötti szembesítés során; mi több a szembesítést mellőzhetővé is teszi, csakúgy mint a terhelt vagy a védő jelenlétének biztosítását a szakértő meghallgatásánál, a szemlénél, a bizonyítási kísérletnél vagy a felismerésre bemutatásnál (184–185. §). Sőt, az utóbbi három bizonyítási cselekmény esetében (ahol elvileg hatósági tanú közreműködése elrendelhető) a nyomozó hatóságnak a Be. 168. § rendelkezéseiből következően még jegyzőkönyvet sem kötelező készítenie, mint ahogyan ezekről határozatot sem szükséges hoznia [169. § (1) bekezdés].
Mindezt figyelembe véve az állapítható meg, hogy a hatósági tanúnak az eljárásba történő bevonását sem a nyomozás eredményessége, sem pedig a hatóság más, felismerhető érdeke nem kívánja meg. Azok az előnyök, amelyek korábban a hatósági tanú alkalmazásával együtt jártak, mára már más, az objektivitás érvényesülését jóval hatékonyabban szolgáló és egyúttal mások érdekeinek veszélyeztetésével nem járó módon kiválthatók. Azon folyamatosan bővülő technikai lehetőségek és módszerek, amelyeket a törvény is említ, alkalmasak mindazon visszásságok kiküszöbölésére, amelyek a hatósági tanú igénybevételével automatikusan, még a jelenleginél magasabb követelményeket is kielégítő garanciarendszer mellett is együtt járnak. Ebből következően a Be. 183. §, amely lehetővé teszi a hatósági tanú alkalmazását, alkotmányellenes, mert és szükségtelenül és aránytalanul korlátozza az Alkotmány 59. § (1) bekezdésében foglalt jogokat.
Dr. Erdei Árpád s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
A különvéleményhez csatlakozom:
Dr. Kukorelli István s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
1
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás