50/2004. (XII. 6.) AB határozat
50/2004. (XII. 6.) AB határozat1
2004.12.06.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabályi rendelkezés alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő
határozatot:
Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a Magyar Köztársaság 2001. és 2002. évi költségvetéséről szóló 2000. évi CXXXIII. törvény 111. § (2) bekezdése alkotmányellenes, ezért azt megsemmisíti.
Az Alkotmánybíróság e határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
Az indítványozó a Magyar Köztársaság 2001. és 2002. évi költségvetéséről szóló 2000. évi CXXXIII. törvény (a továbbiakban: költségvetési törvény) 111. § (2) bekezdése alkotmányellenességének a megállapítását kérte.
A társadalmi szervezetek kezelői jogának megszüntetéséről szóló 1990. évi LXX. törvény (a továbbiakban: Tász.) hatálybalépése előtt a kezelői jog jogosultjai számos szerződést kötöttek harmadik személyekkel a kezelt ingatlanokra vonatkozóan. A Tász. a kezelői jogot megszüntette, de kimondta, hogy harmadik személyeknek az ingatlanon fennálló jogai érintetlenül maradnak.
A társadalmi szervezetek kezelői jogának megszűnésekor a társadalmi szervezetek harmadik személyekkel szemben fennálló jogai és kötelezettségei a törvény erejénél fogva átszálltak az állam vagyonkezeléssel megbízott szervére, illetve a magyar államra. A törvényi engedményezés folytán az állam, illetve az új vagyonkezelő joga felmondani az eredetileg a harmadik személyek és a kezelő társadalmi szervezetek között létrejött jogviszonyt.
A támadott költségvetési törvény ezeket a harmadik személyek által gyakorolt jogokat szüntette meg azonnali hatállyal, térítés nélkül.
Az indítványozó az indítványában kifejtette, hogy 1990 óta érvényes bérleti szerződés alapján használta az ingatlant, amelyen komoly beruházásokat eszközölt. A bérleti szerződés elővásárlási jogot is biztosított számára. A sérelmezett törvényi rendelkezés következtében az ingatlan kiürítése iránt per indult ellene mint jogcím nélküli birtokos ellen.
Az indítványozó szerint a rendelkezés sérti az érintett harmadik személyek tulajdonhoz való jogát, mivel a vagyoni értékű jogokra is vonatkozik az Alkotmány 13. §-a. Az indítványozó szerint a kifogásolt rendelkezés sérti az Alkotmány 9. § (1) bekezdését is, mert hátrányosan érinti az állami tulajdonban álló ingatlanok bérlőit a magántulajdonú ingatlanok bérlőihez képest. Utal az indítványozó arra is, hogy a bérleti jog törvénnyel történő elvonása ellentétes a lakások és helyiségek bérletéről szóló 1993. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: Lt.) 23. § (1) bekezdésével, amely kimerítő jelleggel szabályozza a bérlet megszűnésének eseteit, nem említve ezt a lehetőséget.
II.
1. Az Alkotmánynak az indítvánnyal érintett rendelkezései a következők:
„9. § (1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül.”
„13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot.
(2) Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet.”
2. Az Alkotmánybíróság által vizsgált törvényi rendelkezések a következők:
A költségvetési törvény 111. §-a kimondja:
„(1) A társadalmi szervezetek kezelői jogának megszüntetéséről szóló 1990. évi LXX. törvény (a továbbiakban: Tász.) 1. §-ában körülírt azon ingatlanok, amelyek e törvény hatálybalépésének napján a Magyar Állam tulajdonában és a KVI vagyonkezelésében vannak, és amelyekről törvény eltérően nem rendelkezik, a kincstári vagyon részét képezik.
(2) A Tász 1. §-ában meghatározott ingatlanokra a Tász. 4. §-a szerinti harmadik személyeknek fennálló jogai térítés nélkül megszűnnek.”
A Tász. – a költségvetési törvény általi hatályon kívül helyezését megelőzően – 1. és 4. §-a így szólt:
„1. § (1) A társadalmi szervezeteknek az állami tulajdonú ingatlanokra vonatkozó kezelői joga kártalanítás nélkül megszűnik.
(2)
(3) Az (1) bekezdésben meghatározott ingatlanok vagyonkezelői joga a Kincstári Vagyoni Igazgatóságot (a továbbiakban: KVI) illeti meg.”
„4. § A kezelői jog megszűnése nem érinti harmadik személynek a törvény hatálybalépésekor az 1. §-ban meghatározott ingatlanra fennálló jogait. A korábbi kezelői jog alapján megkötött szerződésekből származó bevételek a Társadalombiztosítási Alapot illetik.”
III.
Az indítvány megalapozott az alábbiak szerint:
1. Ingatlanok esetén a kezelői jog a rendszerváltást megelőzően mintegy dologi jogi fogalomként funkcionált. A kezelői jog mint vagyoni értékű jog megnyilvánulása volt, hogy „a kezelő a harmadik személyekkel fennálló, külső jogviszonyokban dologi jogi pozícióba került. Ez a pozíciója azonban a tulajdonos állam tulajdonjogán alapult és abból származott. (...) Az állami tulajdon oszthatatlanságán és a strukturált tulajdoni felfogáson nyugvó, fogalmilag tisztázatlan „kezelői jog” kategóriája az 1989. évi alkotmányrevízió után alkotmányosan is definiálhatatlanná és értelmezhetetlenné vált” [17/1992. (III. 30.) AB határozat, ABH 1992, 104, 106, 107.]. A Tász. általános indokolása szerint ezért szüntette meg az állam a társadalmi szervezeteknek az állami tulajdonú ingatlanokra vonatkozó kezelői jogát, és ruházta a kezelés feladatát a központi államigazgatás ilyen célra létesített szervére. Ennek célja – többek között – az volt, hogy lehetőség nyíljon az állam tulajdonában lévő, és eddig kezelői joggal terhelt, de nem állami szervek által használt ingatlanok felmérésére és egységes koncepción alapuló hasznosításuk kidolgozására.
Az Alkotmánybíróság a 17/1992. (III. 30.) AB határozatában kimondta, hogy a Tász. 1. § (1) bekezdése nem alkotmányellenes, mert „a jogállamiság és a piacgazdaság alkotmányos intézményrendszereiben meghatározhatatlan jogosultságot szüntet meg anélkül azonban, hogy a jogosultság alanyait jogfosztottá tenné. (...) A társadalmi szervezetek használati jogát a törvényi rendelkezés nem érinti, ez pedig, mint vagyoni értékű jog, alkotmányos védelem alatt áll” [17/1992. (III. 30.) AB határozat, ABH 1992, 104, 107, 108.]. A Tász. 4. §-a szerint pedig a kezelői jog megszűnése nem érinti harmadik személynek a törvény hatálybalépésekor a Tász. 1. §-ában meghatározott ingatlanra fennálló jogait.
A társadalmi szervezetek által használt állami tulajdonú ingatlanok jogi helyzetének rendezéséről szóló 1997. évi CXLII. törvény 19. §-ának indokolása úgy szól, hogy ha a használó nem kap ingyenesen a tulajdonába ingatlant, illetőleg használati joga nem kerül megújításra, akkor az ingatlanon általa jogszerűen végzett értéknövelő beruházást meg kell neki téríteni, feltéve, hogy a beruházást nem központi vagy helyi költségvetési forrásból végezte. E törvény 22. §-a rögzíti azt is, hogy a törvény hatálya alá tartozó ingatlanok vonatkozásában a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.), valamint az Lt. rendelkezéseit is alkalmazni kell.
A fentiek alapján megállapítható, hogy a megszűnt jogintézmény, a kezelői jog rendezésével kapcsolatos szabályok eddig minden esetben garantálták, hogy a korábbi jogosultakat ne érje indokolatlan hátrány.
Az indítványozó állítása szerint a költségvetési törvény 111. § (2) bekezdése ellentétes az Alkotmány 13. §-ával, mert harmadik személyeknek az érintett ingatlanokon fennálló vagyoni értékű jogait törvénnyel, térítés nélkül vonta el.
2. A tulajdonhoz való jog – az Alkotmánybíróság állandó gyakorlatában a 7/1991. (II. 28.) AB határozatban először kifejtettek szerint – alapvető jog (ABH 1991, 22, 25.). Az Alkotmány szerinti tulajdonvédelem köre és módja azonban nem szükségképpen követi a polgári jogi fogalmakat; az nem azonosítható az absztrakt polgári jogi tulajdon védelmével. A szükséges és arányos korlátozásnak, illetve a tulajdonjog lényeges tartalmának ugyanis nincs polgári jogi megfelelője. A tulajdonjog részjogosítványai – amelyek még a polgári jog szerint sem mindig a tulajdonost, s egyes esetekben törvénynél fogva nem őt illetik – nem azonosíthatók a tulajdonhoz való jog alkotmányi védelmet élvező lényeges tartalmával; azaz sem a birtoklás, a használat, a rendelkezés részjogosítványaival, sem pedig negatív és abszolút jogként való meghatározásával [64/1993. (XII. 22.) AB határozat, ABH 1993, 373, 379–381.]. Az Alkotmánybíróság tulajdonvédelmi felfogása e tekintetben összhangban van az Emberi Jogok Európai Egyezményével (a továbbiakban: Egyezmény) is. Az Egyezmény első jegyzőkönyve rendelkezik a tulajdonjogról, az azonban nem a szűk értelemben vett „tulajdonjogot”, hanem az ennél tágabb értelmű „javak békés élvezetéhez” való jogot védi. Az Emberi Jogok Európai Bírósága határozataiból is kitűnik, hogy a vagyoni értékű jogok esetében tulajdonvédelemnek helye van akkor, ha a jogosultság tárgya kellően meghatározott, és maga a jog kellően megszilárdult, ténylegesen jogszabályok által elismert módon létezik.
Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a tulajdonvédelem – az előzőekben vázoltakból következően – nem kizárólag a polgári jogi értelemben vett tulajdonra, hanem egyéb jogokra is kiterjed. A 17/1992. (III. 30.) AB határozat értelmében a tulajdonjog, valamint annak részjogosítványai mellett léteznek vagyoni értéket megtestesítő ún. maradékjogok (ABH 1992, 104.). Ezek terjedelmét a tulajdonos által meghatározott jogosítványok határozzák meg; a jogosult kizárólag a tulajdonos által átruházott terjedelemben és tartalommal válik alanyi jogosulttá. „[A]z Alkotmánybíróság (...) az Alkotmány tulajdonvédelemmel kapcsolatos rendelkezéseit olyan alapjognak tekinti, amelyet mind az Alkotmánybíróság, mind a bíróságok az egyéb dologi jellegű vagyoni jogok védelmére is alkalmazhatnak” [17/1992. (III. 30.) AB határozat, ABH 1992, 104, 108.].
A 64/1993. (XII. 22.) AB határozat ezzel összhangban kimondja, hogy „[a]z Alkotmány a tulajdonjogot mint az egyéni cselekvési autonómia hagyományos anyagi alapját részesíti alapjogi védelemben (ABH 1993, 373, 380.).”
Az Alkotmánybíróság gyakorlatából következik tehát, hogy az Alkotmány 13. § (1) bekezdése a tulajdonvédelem körében az egyéb, tulajdonjoggal összefüggő vagyoni értékű jogok védelmét is biztosítja. A költségvetési törvény 111. § (2) bekezdésével megszüntetett jogokra kiterjed az alkotmányi tulajdonvédelem.
3. Az Alkotmánybíróság ezt követően azt vizsgálta, hogy a költségvetési törvény 111. § (2) bekezdése a vagyoni értékű jogok teljes elvonását jelenti-e.
Az Alkotmány különböztet tulajdonkorlátozás és kisajátítás között. Miközben lehetséges olyan korlátozás, amelyet mindenféle kártalanítás nélkül tűrni kell, addig maga az Alkotmány zárja ki ezt a lehetőséget a kisajátítás esetében. Az Alkotmánybíróság már a 7/1991. (II. 28.) AB határozatában megállapította, hogy a tulajdonjog – annak ellenére, hogy azt a jogalkotó nem az alapjogi fejezetben szabályozta – alapjogi védelemben részesül (ABH 1991, 22, 25.). A tulajdon kötöttségei azonban a tulajdonosi autonómia messzemenő korlátozását teszik alkotmányosan lehetővé. Az alkotmányossági vizsgálat esetében így azt kell eldöntetni, hogy a vizsgált aktussal az állam szűk értelemben korlátozta vagy pedig teljes egészében elvonta, azaz kisajátította a tulajdont.
Mivel jelen esetben az állam a költségvetési törvény 111. § (2) bekezdésével a harmadik személyeknek az ingatlanokra vonatkozó jogait teljes mértékben elvonta, és mivel a vizsgált vagyoni jogok a tulajdonvédelem körébe tartoznak, az Alkotmánybíróság arra a következtetésre jutott, hogy a jelen ügyben a vagyoni jogok tekintetében kisajátítás történt.
4. Az Alkotmánybíróság végül azt vizsgálta, hogy jelen esetben a kisajátítás Alkotmányban rögzített feltételei fennálltak-e.
Demokratikus társadalomban természetes, hogy a tulajdont érintő gazdasági és szociális kérdésekben a közérdeket eltérően ítélik meg. A törvénnyel érvényesített közérdek alkotmánybírósági vizsgálatának arra kell szorítkoznia, hogy indokolt-e a konkrét esetben a közérdekre hivatkozás.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy jelen esetben nincs olyan közérdek, mely indokolná, hogy a vagyoni értékű jogokra vonatkozó szerződéses jogviszonyait az állam a kisajátítás eszközének igénybevételével számolja fel.
Bár a vagyoni értékű jogok tulajdoni védelmet élveznek, mégsem azonosíthatók a tulajdonnal. Tulajdont, a jog természetéből fakadóan csak kisajátítással lehet egyoldalúan elvonni, míg vagyoni értékű jogok esetében a magyar államnak mint szerződő félnek a jogviszony megszüntetéséhez, illetve a piacgazdasági körülményekhez való igazításához számos más eljárás állt volna rendelkezésére.
Mivel a kisajátítás lehetséges jogkövetkezményeit tekintve a magyar alkotmánybírósági gyakorlat a hangsúlyt az értékgarancia érvényesülésére teszi [64/1993. (XII. 22.) AB határozat, ABH 1993, 381.], a továbbiakban az Alkotmánybíróság azt is megvizsgálta, hogy a kisajátítás kártalanításra vonatkozó feltételei teljesültek-e.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy azért sem teljesültek a kisajátítás konjunktív feltételei, mert a tulajdonos teljes, feltétlen és azonnali kártalanítása nem történt meg.
A fentiek alapján az Alkotmánybíróság a költségvetési törvény 111. § (2) bekezdését a határozatnak a Magyar Közlönyben való kihirdetésének napjával megsemmisítette. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 43. § (2) bekezdése értelmében a jogszabály ex nunc megsemmisítése főszabályként nem érinti a határozat közzététele előtt létrejött jogviszonyokat, a belőlük fakadó jogokat és kötelezettségeket.
Az Alkotmánybíróság jelen döntésének a magyar jogrendszerből fakadó automatikus következménye azonban az, hogy megnyílik a sérelmet szenvedett felek számára a jogok bíróság előtti érvényesítésének a lehetősége.
5. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlatának megfelelően – tekintettel arra, hogy a támadott jogszabály alkotmányellenességét az Alkotmánybíróság az Alkotmány 13. § (2) bekezdése alapján megállapította – nem vizsgálta azt, fennáll-e az Alkotmány 9. §-ának (1) bekezdésével, illetve az Lt. 23. § (1) bekezdésével való ellentét is [61/1997. (XI. 19.) AB határozat, ABH 1997, 361, 364.; 16/2000. (V. 24.) AB határozat, ABH 2000, 425, 429.; 29/2000. (X. 11.) AB határozat, ABH 2000, 193, 200.; 56/2001. (XI. 29.) AB határozat, ABH 2001, 478, 482.; 35/2002. (VII. 19.) AB határozat, ABH 2002, 199, 213.].
Az Alkotmánybíróság határozatának a Magyar Közlönyben való közzététele az Abtv. 41. §-án alapul.
Alkotmánybírósági ügyszám: 545/B/2002.
1
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás