20/2005. (V. 26.) AB határozat
20/2005. (V. 26.) AB határozat1
2005.05.26.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály nemzetközi szerződésbe ütközésének, valamint alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára és megsemmisítésére, illetve alkotmányellenes mulasztás megállapítására irányuló indítványok, továbbá alkotmányjogi panaszok elbírálása tárgyában – dr. Bihari Mihály és dr. Holló András alkotmánybírák különvéleményével – meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 360. §-ának (1) bekezdése alkotmányellenes, ezért azt a határozat kihirdetésének napjával megsemmisíti.
2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 374. § (1) bekezdésének „vagy az eljárást a 188. § (1) bekezdésének b) pontjában írt okból függeszti fel,”, továbbá az a) pontnak a „ , vagy az ezekre vonatkozó fellebbezés alaptalan,” szövegrésze, valamint a b) pontja alkotmányellenes, ezért azokat a határozat kihirdetésének napjával megsemmisíti.
A megsemmisítést követően a Be. 374. § (1) bekezdése az alábbi szöveggel marad hatályban:
„374. § (1) Ha a másodfokú bíróság az eljárást a 373. § (1) bekezdésének I. a) pontja alapján szünteti meg, az elsőfokú bíróság ítéletének az elkobzásra, vagyonelkobzásra és a polgári jogi igény megállapítására vonatkozó rendelkezését
a) hatályban tartja, ha ezekre nézve nem jelentettek be fellebbezést.”
3. Az Alkotmánybíróság megállapítja: az Országgyűlés alkotmányellenes mulasztást követett el azzal, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvényben nem szabályozta a jogbiztonság és a tisztességes eljárás követelményeinek megfelelően azon esetek körét, amikor a másodfokú bírósági eljárásban a fellebbezés elintézésére tanácsülésnek van helye.
Ezért az Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést, hogy jogalkotói feladatának 2005. október 31. napjáig tegyen eleget.
4. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 360. § (1) bekezdése alkotmányellenes volt, ezért e rendelkezés a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság Bf. 671/2003. számú, a Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 29. Bf. 8790/2003. számú, a Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 22. Bf. 9924/2003. számú, a Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 20. Bf. XI. 8046/2004. számú, a Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 25. Bf. VIII. 8647/2004. számú, a Komárom-Esztergom Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság 3. Bf. 328/2003. számú, a Vas Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság Bf. 200/2004. számú, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság 1. Bf. 996/2004. számú, és a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság 1. Bf. 1905/2004. számú, valamint a Békés Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság 1. Bf. 184/2004. számú jogerősen befejezett ügyeiben nem alkalmazható.
5. Az Alkotmánybíróság a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság 1. Bf. 1905/2004. számú jogerős határozata vonatkozásában benyújtott, a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 360. § (1) bekezdése nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatára irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja.
6. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 360. § (2) és (3) bekezdései alkotmányellenességének utólagos megállapítása és megsemmisítése tárgyában benyújtott indítványokat elutasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
1. Az Alkotmánybírósághoz tizenhárom indítvány érkezett a büntetőeljárás során benyújtott fellebbezés tanácsülésen történő elbírálásával kapcsolatban. Az indítványozók részben eltérő érvek alapján, ám többségükben azonos szempontok szerint támadták a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvénynek (a továbbiakban: Be.) a másodfokú eljárásban szereplő tanácsülés intézményére vonatkozó szabályozását. Egy részük a Be. 360. §-nak (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítását és – esetenként visszamenőleges hatályú – megsemmisítését kérte, mások az egész paragrafus tekintetében indítványozták ugyanezt, míg ismét mások alkotmányellenes mulasztások kimondását, vagy azt is kérték. Az alkotmányjogi panaszok benyújtói ezen kívül a konkrét ügyekben kérték az alkalmazási tilalom kimondását is.
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az alkotmányjogi panaszok megfelelnek az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 48. § (1)–(2) bekezdésében foglalt követelményeknek.
Az indítványok tárgyának azonosságára tekintettel az Alkotmánybíróság az ügyeket egyesítette, és azokat egy eljárásban bírálta el.
2. Az egyik indítványozó mindenekelőtt arra mutatott rá, hogy a fellebbezés tanácsülésre történő kitűzésével a másodfokú bíróság tanácselnöke a fellebbezés eredményét meghatározó módon prejudikál, elvonva ezzel a tanács tagjainak jogkörét is. Az eljárási törvény ugyanis csak részben és hiányosan ad eligazítást az eljárási forma megválasztásának szempontjait illetően, „behatárolhatatlanul” széles mérlegelési jogkört biztosítva a tanácsülés, a nyilvános ülés vagy a tárgyalás kitűzése felől dönteni jogosult tanácselnök számára. A Be. további szabályaira is tekintettel az eljárási forma megválasztása olyan előzetes döntéshozatalt jelent, amely meghatározza a felülbírálat körét, a fellebbezés elintézése során hozható határozatok fajtáját és tartalmát. A tanács elnöke így – függetlenül a tanács értékítéletétől – már az ügy kitűzésekor „egyszemélyben” előre kinyilvánítja, hogy az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást tartja irányadónak, kizártnak tekint minden további bizonyítást, feleslegesnek ítéli a kontradikció érvényesülését, és mindezzel előrevetíti a másodfokú eljárás végkimenetelét is. Ez a megoldás a bíróság további tagjainak az ügy megismerésére nem is ad lehetőséget, minek folytán megalapozatlan döntések születhetnek.
A továbbiakban rámutatott, hogy a büntetőügy elintézésének, a vád kivizsgálásának alapvető, az Alkotmányban is rögzített formája a nyilvános tárgyalás, melynek szerepe azonban a másodfokú eljárásban indokolatlanul másodlagossá válik. A terhelt és védője még a tanácsülés tényéről és időpontjáról sem tudhat, mert a bíróságnak ilyen esetben értesítési kötelezettsége nincs, de a tanácsülés tartása fogalmilag is kizárja a nyilvánosságot (tekintve, hogy azon csak a bírák és a jegyzőkönyvvezető lehetnek jelen). Ez sérti az Alkotmányban megfogalmazott nyilvános tárgyalás elvét és csorbítja a terhelt jogait. A Be. szabályozási hiányosságaiból adódóan ugyanis a bíróság a tanácsülésen jogerős döntést hozhat a terhelt bűnösségéről, a büntetés neméről, mértékéről, egy olyan eljárási rezsimben, amelyben a hibák korrigálására hivatott rendkívüli perorvoslat hatóköre is igen szűkre szabott. Ez a szabályozás – az indítványozó szerint – alkotmányellenes. A fair eljárás minimum követelménye alapján – írja – a Be.-nek a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvényhez (a továbbiakban: Pp.) hasonlóan lehetőséget kellene biztosítani a terhelt és a védő számára a tárgyalás tartásának indítványozására. Ilyen jog azonban nem létezik.
Összességében az indítványozó arra a következetésre jutott, hogy a jelenlegi szabályozás mellett a másodfokú eljárás a tanácsülésre kitűzött ügyekben puszta formalitássá válik. Ez sérti az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében, valamint a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (a továbbiakban: Egyezségokmány) 14. cikkében foglalt jogokat. Ezért a Be. 360. § (1) bekezdésében a „tanácsülés kitűzési lehetőségére vonatkozó fordulat” alkotmányellenessége megállapítását és megsemmisítését indítványozta.
3. Egy másik indítványozó utólagos normakontroll keretében a Be. 360. § és a 374. § (1) bekezdése alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte. Álláspontja szerint a támadott rendelkezések az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe, az 50. § (1) és (3) bekezdéseibe, valamint az 57. § (1)–(3) bekezdéseibe ütközően sértik a fair eljáráshoz, a független és pártatlan bírósághoz, a védelemhez való jogot és a jogbiztonság követelményét. A vitatott rendelkezések megsemmisítésének elmaradása esetére indítványozta alkotmányellenes mulasztás megállapítását, mert a jogalkotó nem az Alkotmány általa felhívott rendelkezéseinek megfelelően szabályozta a tanácsülés intézményének működését.
Részletes indokolásában kifejtette: azáltal, hogy a Be. a vádlott és védője értesítési kötelezettsége nélkül teszi lehetővé az ügydöntő határozatok ellen benyújtott jogorvoslatok tanácsülésen történő elbírálását, az eljárás résztvevői a bíróság összetételéről nem szerezhetnek tudomást. Következésképpen a kizárás körében nem élhetnek indítványtételi jogukkal olyan bíró részvétele esetén sem, akivel szemben a törvényben meghatározott okok felmerülnek. Az így meghozott jogerős határozat legfeljebb rendkívüli perorvoslattal támadható, ez azonban az ügyek elhúzódásához vezet. Hozzátette még, hogy a tanácsülésen hozott határozat a Be. rendelkezései alapján nem is emelkedhet jogerőre, minthogy „a tanácsülés eljárásjogi szabályozottsága a kihirdetés tényét eleve lehetetlenné teszi”, noha a Be. 588. § (3) bekezdése ezt a jogerő feltételéül szabja. Jelenleg a bíróságok a jogerő tényét és időpontját önkényesen állapítják meg, ami önmagában is jogbizonytalanságot idéz elő. Végül az 1. pontban foglaltakkal tartalmilag megegyező érveléssel kiemelte, hogy a tanácsülés mint eljárási forma, az ügyfélegyenlőség alkotmányos garanciáját, a védelemhez és a nyilvános tárgyaláshoz való jogot egyformán csorbítja. Álláspontja szerint az Alkotmány hivatkozott rendelkezéseire figyelemmel ugyanis az ügyek érdemi elbírálására csak nyilvános tárgyaláson kerülhet sor, a tanácsülés, mint eljárási forma önmagában alkotmányellenes.
4. Egy további indítványozó egyedi ügyből kiindulva utólagos normakontroll keretében terjesztett elő kérelmet a Be. 360. § (1) bekezdésének alkotmányellenessége és visszamenőleges hatállyal történő megsemmisítése iránt. Az indítvány alapjául az Alkotmány 2. § (1) bekezdését, az 55. § (1) bekezdését, s az 57. § (1) bekezdését jelölte meg, hivatkozva az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, a Rómában, 1950. november 4-én kelt és az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett Egyezmény (a továbbiakban: Egyezmény) 6. cikkének tartalmára, illetve az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: Bíróság) ezzel kapcsolatos döntéseire, valamint az Egyezségokmány 14. cikkére.
Indokolásában előadta, hogy az Alkotmányból, az Egyezményből, az Egyezségokmányból és a Bíróság döntéseiből következően az igazságos és nyilvános tárgyaláshoz való jog, a védelem joga, a jogbiztonság követelménye, valamint a személyi szabadsághoz és biztonsághoz való jog nemcsak az elsőfokú tárgyalás során illeti meg a terheltet. A támadott rendelkezés azonban mindezeket az Alkotmányban rögzített garanciákat kirekeszti a másodfokú eljárásból. Lehetővé teszi ugyanis, hogy a bíróság – akár a terhelt és védő kifejezett kérelme ellenére – a teljes zártságot jelentő tanácsülésen hozzon ügydöntő határozatot, melyet azután nyilvánosan nem is hirdet ki. A megelőző indítványokhoz hasonló indokokra hivatkozással utalt továbbá arra, hogy a jogerős döntés jellegével szemben sem érvényesülnek korlátok, az éppenúgy lehet az első fokú ítéletet helyben hagyó, mint súlyosító vagy enyhítő határozat. Hangsúlyozottan sérelmezte, hogy a bíróságok a jelenlegi szabályozás mellett a tanácsülést, mint döntéshozatali formát az ügyhátralék ledolgozása érdekében, megengedhetetlenül széles körben „használják”, noha ezen eljárási formának a másodfokú bíróság előtti eljárásban történő alkalmazása a nyilvános tárgyaláshoz való alkotmányos jogra figyelemmel nyíltan alkotmányellenes.
5. A következő indítványozó a Be. 360. §-a egészét érintően terjesztett elő alkotmányellenes mulasztás megállapítására irányuló kérelmet. Álláspontja szerint a törvényhozó nem szabályozta konkrétan és kizárólagosan azon esetek körét, amikor a fellebbezés elintézésére tanácsülésen kerülhet sor, s nem határozta meg azon mérlegelési szempontokat sem, hogy mikor lehet, illetve kötelező áttérnie a bíróságnak tanácsülésről nyilvános ülésre vagy tárgyalásra. Nem írta elő továbbá, hogy az érintettek számára a bíróság kötelezően adjon tájékoztatást a tanácsülés tényéről, időpontjáról, valamint a fellebbezésre irányuló észrevételek megtételéhez rendelkezésre álló időről. Mindez az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe ütköző jogbiztonság elvét sérti.
Előadta, hogy a Be. tanácsülésről szóló szabályai a törvényben szétszórva találhatók, minek folytán „tág határok között mozog annak megállapíthatósága, hogy mely esetekben tartható tanácsülés és mikor nem”. A Be. 360. § (1) bekezdésének megfogalmazásából az következik, hogy a törvényben alkalmanként külön is nevesített eseteken túl a tanácsülés általános, a tárgyalással egyenértékű forma. E bizonytalan tartalmú jogi szabályozást eredményező törvényszerkesztés teret enged az önkényes bírói jogértelmezésnek.
Nem hagyható figyelmen kívül – folytatta érvelését – hogy a fellebbezési szakasz is alkotmányos garanciákkal körülbástyázott alapvető jogokat érint, ám ezek nagy része tanácsülésen nem érvényesül (pl. nyilvános tárgyaláshoz való jog, védelemhez való jog). Végső soron mindez az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében garantált jogorvoslathoz való jog kiüresedéséhez vezet, hiszen a Be. a „védelemhez és a nyilvános tárgyaláshoz való jog korlátozásával a terheltet megfosztja a tisztességes jogorvoslati eljárás lehetőségétől”.
6. A tíz, túlnyomórészt hasonló érvelést tartalmazó – a Fővárosi Bíróság mint másodfokú bíróság 29. Bf. 8790/2003. számú, a 22. Bf. 9924/2003. számú, a 20. Bf. XI. 8046/2004. számú és a 25. Bf. VIII. 8647/2004. számú, valamint a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság 1. Bf. 996/2004. számú, valamint 1. Bf. 1905/2004. számú, a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság Bf. 671/2003. számú, a Komárom-Esztergom Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság 3. Bf. 328/2003. számú, a Vas Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság Bf. 200/2004. számú, a Békés Megyei Bíróság mint másodfokú bíróság 1. Bf. 184/2004/6. számú döntései ellen irányuló – alkotmányjogi panasz a Be. 360. §-a alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését indítványozta. Az indítványozók valamennyien kérték, hogy az Alkotmánybíróság rendelje el a már „jogerősen” lezárt ügyek felülvizsgálatát. Hat panaszos egybehangzóan sérelmezte, hogy a felmentésre, illetve az első fokú tárgyalás után bekövetkezett változásokra figyelemmel bizonyítás felvételére irányuló fellebbezésüket – kifejezett, tárgyalás kitűzésére irányuló kérelem, s ebben a jogintézménnyel szembeni alkotmányos aggályok kifejtése ellenére – a másodfokú bíróság minden értesítés nélkül tanácsülésen bírálta el. Többen azt is észrevételezték, hogy a tanácsülésen a másodfokú bíróság a megalapozatlanság esetkörét is érintő olyan bizonyítást vehet fel, amelyre legjobb esetben csak nyilvános ülésen lett volna módja, s ennek fényében – ám a kontradikció lehetőségének biztosítása nélkül – bírálta felül az első fokú ítéletet.
Az alkotmányjogi panaszok szerint a támadott rendelkezés sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogbiztonság, az 57. § (1) bekezdésében garantált tisztességes eljárás követelményét, ütközik az 50. § (1) bekezdésében a bíróság számára megfogalmazott alkotmányos feladatokkal, illetve a (3) bekezdésben garantált bírói függetlenség követelményével. Csorbítja továbbá az 57. § (3) bekezdésében biztosított védelemhez és az (5) bekezdésben rögzített jogorvoslathoz való jogot. Az egyik panaszos az Alkotmány 57. § (2) bekezdésében foglalt ártatlanság vélelmének sérelmét is állította. Az indítványozók egy része – álláspontja alátámasztására – szintén hivatkozott az Egyezmény 6. cikk (1) bekezdésére, a 3. cikk c) pontjára, valamint a Bíróság esetjogára.
A panaszosok kifejtették, hogy a tanácsülés következtében a védekezés lehetősége „lezárul az elsőfokú bíróság előtt, a másodfokú eljárás az ilyen ügyekben puszta formalitást jelent”. A Be. még csak mérlegelési szempontokat sem ad annak eldöntéséhez, hogy valamely ügyben mikor tarthat a bíróság tanácsülést, nyilvános ülést vagy tárgyalást. Az erről szóló döntés kizárólag a másodfokú bíróság tanácselnökének követhetetlenül egyedi, szubjektivitást sem kizáró „mérlegelésén” alapszik, amely alkalmas a „pártatlan bíráskodásba vetett hit aláásására”, a pártatlanság látszata pedig mindenképpen elvész. Mindez többek között annak következménye – állították – hogy a törvény nem írja körül a tanácsülés fogalmát, nem határoz meg értesítési kötelezettséget a tanácsülés tartásáról és az eljáró bíróság összetételéről. A törvény 255. §-a alapján magáról a tanácsülés megtartásáról, a jelenlévők személyéről, az ott történt eseményekről jegyzőkönyv készítése sem kötelező. Így a védelemnek még utólag sincs módja érvényesíteni a bírósággal szemben esetleg fennálló kizáró okokat. Nem ellenőrizheti azt sem, hogy a tanácsülést megtartották-e, ott a határozatban feltüntetett összetételű tanács volt-e ténylegesen jelen. Ez pedig adott esetben a rendkívüli perorvoslat megalapozását is ellehetetleníti.
Az alkotmányjogi panaszt előterjesztők többsége – az 1. pontban rögzítettekkel megegyező érvelést kifejtve – szintén hivatkozott arra, hogy a tanács elnöke prejudikál az eljárási forma megválasztásával. Néhányan hozzátették, hogy a védelem joga ezek után csak látszat, hiszen a „bíróságnak” az érdemi felülbírálatot megelőzően már egyértelmű álláspontja alakul ki az ügyről. Egyikük sérelmezte továbbá, hogy a tanácsülés, mint döntéshozatali forma megválasztása diszkriminatív lehet. „Tökéletesen eshetőleges” ugyanis, hogy mely bíróság, mely tanácsa éppen mikor alkalmazza ezt a lehetőséget, s így előfordul, hogy az eljárás módjának megválasztása nem az ügynek, nem is a terheltnek, hanem pl. a védőjének szól. Ezek mellett az indítványozók – a 2. pontban kifejtettekkel megegyezően – csaknem egybehangzóan állították, hogy jogbiztonsági kérdést vet fel a határozat jogerőre emelkedésének problémája.
Az alkotmányjogi panaszt előterjesztők egyike kifejtette, hogy a tanácsülés, mint az érdemi döntés meghozatalának lehetséges formája, nem illeszkedik a jogrendszerbe, nem felel meg az Alkotmány 57. §-ában foglaltaknak. Rámutatott, hogy bár – megítélése szerint – a Be. 359. §-a taxatív felsorolást tartalmaz a tanácsülés tartásának lehetséges eseteiről, a 360. § (1) bekezdése más (a gyakorlatban is meghonosodott) értelmezésre szintén lehetőséget ad, s ez önmagában a jogbiztonság követelményébe ütközik. A hiányos és hibás szabályozás a jogorvoslati jog kiüresedése mellett az ártatlanság vélelmének sérelmével is jár, mert a döntés közlésének hiányában a terhelten olyan büntetést hajtanak végre, amelyről nem is lehetett tudomása. A vádlott a vele szemben alkalmazott jogkövetkezmény megváltozásáról (súlyosbodásáról) még csak nem is az ítéletből, hanem a büntetés-végrehajtás rendszere által vele szemben foganatosított intézkedésekből szerez tudomást, minthogy az írásba foglalt határozatot csak jóval ezután kaphatja meg.
Végül a panaszosok egyike kérte a Be. 360. § (1) bekezdése nemzetközi szerződésbe ütközésének megállapítását, azon az alapon, hogy a tanácsülés intézménye sérti az Egyezmény 6. és 13. cikkét.
7. Az ügyben az Alkotmánybíróság beszerezte az igazságügy-miniszter véleményét.
II.
Az indítványok elbírálásával az alábbi jogszabályi rendelkezések állnak összefüggésben:
1. Az Alkotmány rendelkezései:
„2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.”
„7. § (1) A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja továbbá a nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját.
[...]”
„50. § (1) A Magyar Köztársaság bíróságai védik és biztosítják az alkotmányos rendet, a természetes személyek, a jogi személyek és a jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetek jogait és törvényes érdekeit, büntetik a bűncselekmények elkövetőit.
[...]
(3) A bírák függetlenek és csak a törvénynek vannak alárendelve. A bírák nem lehetnek tagjai pártnak és politikai tevékenységet nem folytathatnak.”
„57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.
(2) A Magyar Köztársaságban senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg.
(3) A büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás minden szakaszában megilleti a védelem joga. A védő nem vonható felelősségre a védelem ellátása során kifejtett véleménye miatt.
(4) Senkit nem lehet bűnösnek nyilvánítani és büntetéssel sújtani olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a magyar jog szerint nem volt bűncselekmény.
(5) A Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot – a jogviták ésszerű időn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan – a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja.”
2. A Be. rendelkezései:
„360. § (1) A tanács elnöke az ügy érkezésétől számított harminc napon belüli határnapra a fellebbezés elbírálására tanácsülést, nyilvános ülést vagy tárgyalást tűz ki.
(2) A tanács elnöke tanácsülésre tartozó ügyben nyilvános ülést, illetőleg tárgyalást tűzhet ki, ha úgy látja, hogy a fellebbezés csak nyilvános ülésen, illetőleg tárgyaláson bírálható el.
(3) A másodfokú bíróság a tanácsülésen hozható határozatot nyilvános ülésen, illetőleg tárgyaláson is meghozhatja, ha az ennek alapjául szolgáló okot a nyilvános ülésen, illetőleg a tárgyaláson észleli.”
„374. § (1) Ha a másodfokú bíróság az eljárást a 373. § (1) bekezdésének I. a) pontja alapján szünteti meg, vagy az eljárást a 188. § (1) bekezdésének b) pontjában írt okból függeszti fel, az elsőfokú bíróság ítéletének az elkobzásra, vagyonelkobzásra és a polgári jogi igény megállapítására vonatkozó rendelkezését
a) hatályban tartja, ha ezekre nézve nem jelentettek be fellebbezést, vagy az ezekre vonatkozó fellebbezés alaptalan,
b) megváltoztatja, és a törvénynek megfelelő határozatot hoz, ha az elsőfokú bíróság az ítéletében jogszabályt helytelenül alkalmazott.
[...]”
III.
Döntése megalapozásához az Alkotmánybíróság áttekintette a jogorvoslati joggal kapcsolatos korábbi gyakorlatát, valamint – arra tekintettel, hogy indokolásában számos indítványozó hivatkozott az Egyezmény szabályaira – az ide vonatkozó strasbourgi ítélkezési gyakorlatot, illetve a támadott jogintézmény történeti hátterét, fejlődését, s a hatályos szabályozás szerinti tartalmát.
1. Az Alkotmánybíróság számos határozatában foglalkozott a jogorvoslathoz való jog alkotmányjogi tartalmával és esetről esetre munkálta ki az Alkotmány 57. § (5) bekezdéséből fakadó követelmények rendszerét.
E határozatoknak a jelenlegi vizsgálat szempontjából releváns érvei röviden a következőkben foglalhatók össze: Az Alkotmány 57. § (5) bekezdése által garantált jogorvoslathoz való jog lényege, hogy „[...] a jogorvoslat fogalmilag és szubsztanciálisan tartalmazza a jogsérelem orvosolhatóságát.” A jogorvoslati jog alapvető sajátossága az érdemi határozatok felett más szerv, vagy ugyanazon szerven belül magasabb fórum döntési jogkörének biztosítása. Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy az érdekeltek tudomást szerezzenek a jogaikat, jogos érdekeiket érintő határozatok tartalmáról [23/1998. (VI. 9.) AB határozat, ABH 1998, 182, 186.; részletesen továbbá: 22/1995. (III. 31.) AB határozat, ABH 1995, 108, 110.; 49/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABH 1998, 372, 382.; 19/1999. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1999, 150, 156.; 46/2003. (X. 16.) AB határozat, ABH 2003, 488, 502–503.]. „[A] jogorvoslat biztosítása a jogállam céljainak és feladatainak megvalósítását szolgálja. Ezért kell az államnak olyan jogszabályokat megalkotnia, amelyek eljárási garanciák nyújtásával az alanyi jogok érvényesítésének lehetőségét megteremtik” (602/D/1999. AB határozat, ABH 2004, 1353, 1356.).
Elvi éllel mutatott rá az Alkotmánybíróság arra, miszerint az Alkotmány a különböző eljárási törvényekre bízza azon szabályok kidolgozását, amelyek garantálják, hogy „az egyes jogintézmények kapcsán a jogorvoslat útján a bármilyen irányból bekövetkező jogsérelem valóban és érdemben orvosolható legyen” [pl. 47/2003. (X. 27.) AB határozat, ABH 2003, 525, 544.]. A jogági sajátosságok figyelembevételével a tételes jog feladata az e követelményeket kielégítő, az Alkotmánynak megfelelő jogorvoslati formák, a jogorvoslattal támadható érdemi határozatok rendszerének kidolgozása, a jogorvoslati fórumok és a jogorvoslati rendszer fokozatainak megállapítása [49/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABH 1998, 372, 382.; 46/2003. (X. 16.) AB határozat, ABH 2003, 488, 502–503.].
A büntetőeljárás perorvoslati rendszerét az Alkotmánybíróság külön is több határozatban vizsgálta. Bár ezek a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (a továbbiakban: II. Be.) szabályait támadó indítványok alapján születtek, az alkotmányossági mércét és elvi tételeiket illetően a jelen ügy szempontjából is irányadók. Az Alkotmánybíróság korábbi döntéseiben is az Alkotmány 57. § (5) bekezdése által megszabott követelményrendszerhez mérte a tételes jog szabályait, s a jogorvoslattal támadható büntetőeljárási határozatok köre, a jogorvoslati eljárás belső rendje, a másodfokú bíróság feladatai – a részletszabályok átalakulása és a négyszintű bírósági rendszer kialakítása ellenére – lényegüket tekintve ma is változatlanok.
A megelőző döntések lényegét is összegző 49/1998. (XI. 27.) AB határozat kifejtette, hogy „a perorvoslat az a jogi eszköz, amelynek segítségével a vád és a védelem az elsőfokú bíróság határozatát és eljárását kifogásolhatja úgy, hogy a magasabb bírói fórum annak felülvizsgálatára és az arról való döntésre kötelezett. Sem a jogorvoslathoz való jog alkotmányos tartalma, sem a jogorvoslati jogosultságnak a Be. 7. §-ában rögzített garanciális eljárási alapelve nem biztosít alanyi jogot arra, hogy a büntető felelősségre vonás alapjául szolgáló tényállás-megállapítást minden esetben az elsőfokú bíróság végezze, illetve hogy tényállási hiba esetén a másodfokú bíróság korrigáló döntése ellen újabb jogorvoslati lehetőség nyíljék, avagy ténykérdésekben a másodfokú bíróság csupán korlátozott reformatórius jogkörrel vagy azzal sem rendelkezzék.” Rámutatott továbbá, miszerint a perorvoslati rend legrészletesebb szabályozása sem képes garantálni, hogy minden ügyben az anyagi igazságnak megfelelő döntés szülessen (ABH 1998, 372, 382.).
2. Az Egyezmény a jogorvoslathoz való jogot kezdetben nem tartalmazta, a Bíróság az ezzel kapcsolatos sérelmeket is a 6. cikk rendelkezései alapján bírálta el. A Strasbourgban, 1984. november 22-én kelt Hetedik Kiegészítő Jegyzőkönyv 2. cikke azonban ezt beépítette az Egyezmény rendelkezései közé (13. cikk). Az ennek nyomán (is) újraformálódó Bírósági gyakorlat kialakította azt az egységes álláspontot, hogy a jogorvoslati eljárás biztosítása nem abszolút kívánalom, s az államok élveznek bizonyos mérlegelési szabadságot a jogorvoslat módozatainak kialakításában (pl. No. 26808/95, Dec. 16. 1. 96., D. R. 84-A p. 164.). Rámutatott azonban, hogy ahol jogorvoslati fórumok működnek, a jogorvoslati eljárás tekintetében is érvényesek az Egyezmény 6. cikkében foglalt követelmények (Delcourt v. Belgium judgment of 17 January 1970, Series A no. 84.).
A Bíróság igen nagy számú döntésében vizsgálta a nyilvános tárgyaláshoz és a nyilvános ítélethirdetéshez kapcsolódóan a 6. cikk 1. bekezdését, összekapcsolva a „public hearing” követelményét a jogorvoslat hatékonyságának, a tisztességes eljárásnak és a védelemhez való jognak a kérdésével. A döntések leszögezték, hogy a rendelkezés által megkövetelt nyilvánosság minden ügyben, minden fokon és mindenféle eljárási rendben a tisztességes eljárás olyan kiemelt követelménye, amely megvédi az eljárás résztvevőit a titkos eljárásoktól és ítéletektől, ugyanakkor növeli a bíróságokba vetett bizalmat is (pl. Weber v. Switzerland judgment of 22 May 1990, Series A no. 177.). Fő szabályként, függetlenül attól, hogy adott esetben jogorvoslati eljárásról van-e szó, nyilvános „meghallgatást” kell tartani. A büntetőeljárás egységes egésznek tekintendő, amely a jogerős döntéssel zárul le, így a 6. cikk követelményei annak egész tartamára érvényesek. A nyilvánosság alóli kivételek szűk körben érvényesülnek, gyakorlatilag külön indokolási kötelezettség alá tartoznak a jogalkotás és a jogalkalmazás szintjén egyaránt (pl. No. 13800/88, Dec. 1. 7. 91., D. R., p. 94.; Rolf Gustafson v. Sweden judgment of 1 July 1997, Reporst 1997 1997-IV, p. 1149.).
Az államonként is eltérő funkciókat betöltő és eltérő sajátosságokkal rendelkező jogorvoslati eljárásban többnyire igen kevés olyan lehetőség van, amely mentesíthet a nyilvánosság követelménye alól. Erre legfeljebb akkor kerülhet sor, ha a „vizsgálható körülmények” különösen szűkre szabottak. Elfogadható a nyilvánosság mellőzése s az ítélet nyilvános kihirdetése pl. akkor, ha a bíróság kompetenciája csak az elbírált határozat hatályon kívül helyezésének megítélésére, s az új eljárásra kötelezés kimondására, vagy a fellebbezés elfogadására vagy elutasítására terjed ki (pl. No. 17265/90, Dec. 21. 10. 93. D. R. 75, p. 76.; 172, pp. 13–14.; Helmers v. Sweden judgement of 29 October 1991, Series A no. 212-B.; Allan Jacobsson v. Sweden No. 2. judgment of 19 February 1998, Reports 1998-I, p. 154.). Elvi éllel mondta ki azonban a Bíróság több esetben is, hogy a nyilvánosság kérdésének szempontjából a felülvizsgálat szűkre szabottsága nem dönthető el egyszerűen annak a kérdésnek a mentén, hogy ennek terjedelme tény- vagy jogkérdésre terjed ki. Mindenképpen szigorúbbak azonban a követelmények akkor, ha a jogorvoslat elbírálása során ténykérdésekben is döntési jogköre van a bíróságnak. Még e tekintetben is más azonban a helyzet attól függően, ha a jogorvoslati fórum végleges döntést hozhat, vagy ha – akár csak részben is – új eljárásra kötelezést mondhat ki, továbbá ha megilleti a bizonyítás felvételének joga, illetőleg ha ez csak korlátozottan érvényesül (vö.: No. 17265/90, Dec. 21. 10. 93. D. R. 75, p. 76.; Ekbatani v. Sweden judgment of 26 May 1998, Series A no. 134.).
A csak jogkérdésben történő döntéshozatal, illetve a harmadfokú eljárás döntően csupán akkor viseli el a nyilvánosság alóli kivételeket, ha a bíróságnak nincs széles reformatórius jogköre (vö.: Josef Prinz v. Austria judgment of 8 February 2000.). Még ekkor is vizsgálni kell a nyilvánosság elmaradásából következő „várható vagy lehetséges” – és nem a ténylegesen előforduló – érdeksérelem bekövetkezésének lehetőségét. A 6. cikkben foglalt garanciákkal szemben ugyanis követelmény, hogy jogoknak nem teoretikusan, hanem ténylegesen és valóságosan kell érvényesülniük (vö.: Fejde v. Sweden judgment of 29 October 1991, Series A no. 212-C.; Meftah and Others v. France judgment of 26 July 2002, Reports 2002–VII.).
A Bíróság rámutatott, hogy a tisztességes eljárás követelményrendszerének egyes elemeit nem lehet egymástól elszigetelten értékelni. A nyilvánosságból (közvetlenségből) fakadó „előnyöket” még a fegyveregyenlőség biztosítása mellett sem (azaz pl. a vád és a védelem egyidejű távoltartása a bíróságtól) pótolja önmagában, hogy a feleknek jogukban áll írásbeli észrevételt tenni az elsőfokú döntésre, vagy egymás nyilatkozataira. Az állam pedig pusztán azzal nem mentheti ki magát, hogy az elsőfokú bírósági szakaszban biztosította a nyilvánosságot (pl. Ekbatani v. Sweden judgment of 26 May 1998, Series A no. 134). A tárgyalás tartásáról a felek csak saját akaratukból mondhatnak le (pl. Hakansson and Sturesson judgment of 21 February 1990, Series A no. 171.). A tárgyalás tartására irányuló kérelem ellenben olyan pozitív kötelezettséget ró az államra, mely szerint ilyen esetben nemigen lehet alap annak mellőzésére. Amennyiben pedig ilyen esetben a jogorvoslati fórumként eljáró bíróság ténykérdésekben is jogosult az alapítélet felülbírálatára és nem biztosítja a 6. cikk követelményeit, ez az Egyezmény megsértését jelentheti, minthogy önmagában is alkalmas a fellebbező fél oldalán jelentős érdeksérelem megállapítására (részletesen pl. No. 17265/90, Dec. 21. 10. 93. D. R. 75, p. 76.; JanAke Andersson v. Sweden judgment of 29 October 1991, Series A no. 212-C.; 570.; Ekbatani v. Sweden judgment of 26 May 1998, Series A no. 134.).
Hangsúlyozta továbbá a Bíróság, hogy a nyilvánosság kérdése szoros összefüggésben áll a 6. cikk egészével, így a védelemhez való joggal is. A jogorvoslati eljárás nem lehet „indokolatlanul formális” (unduly formalistic) és adott esetben lehetővé kell tenni a védelem számára a szóbeli érvelést ennek keretén belül is (pl. 10532/83, Dec. 15. 12. 87, D.R. 54, p. 19.; No. Van Geyseghem v. Belgium judgment of 21 January 1999, no. 26103/95.). A terhelt részvétele az ellene folyó eljárásban fontos alapelv, s különösen ha súlyos büntetés kiszabásának lehetősége áll fenn, nem fosztható meg a személyes érvelés nyújtotta előnyöktől (pl. Zana v. Turkey judgment of 25 November 1997, Reports 1997-VII, p. 2533.).
Végül figyelmet érdemel az a követelmény, mely szerint a bírósági út, illetve ezen belül az egyes fórumok/szintek igénybevételével kapcsolatos szabályoknak egyértelműnek, világosnak, precíznek kell lenniük, s a rájuk épülő joggyakorlatnak mindezt vissza kell igazolnia. A jogbiztonság sérelme adott esetben önmagában is előidézhet egyezménysértést (pl. Geouffre de la Pradelle v. France judgment of 16 December 1992, Series A no. 253-B.; Serghides and Christoforou v. Cyprus judgment of 5 May 2002.).
3. A bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. tc. (a továbbiakban: I. Bp.) már ismerte a másodfokú eljárás során válaszható tanácsülés intézményét. Erre vonatkozó szabályai azonban a hatályos törvényben szereplő nyilvános ülés fogalmának és követelményrendszerének feleltethetők meg, azzal, hogy az itt meghozható döntések a kasszatórikus jogkör gyakorlásán nem mentek túl. A tanácsülés mint eljárási forma, biztosította az ügyfélnyilvánosságot, az „érdemi” döntés pedig csupán abszolút (alaki) eljárási szabálysértések következményeinek megállapítására, illetve szűk körben a járulékos kérdések felülbírálatára szorítkozott.
Az újabb kori jogalkotásban a fellebbezés érdemi elintézése során alkalmazható tanácsülés intézménye a büntetőeljárásról szóló 1962. évi 8. számú törvényerejű rendeletben (a továbbiakban: I. Be.) jelent meg először. Az I. Bp.-t felváltó, a büntető perrendtartásról szóló 1951. évi III. törvény (a továbbiakban: II. Bp.), illetve a módosításáról szóló 1954. évi V. törvény (a továbbiakban: Bpn. I.) ugyanis akként rendelkezett, hogy másodfokon minden ügyet tárgyalásra kell kitűzni [Bp. 194. § (2) bekezdés, Bpn. I. 76. §]. A II. Bp. módosításáról szóló 1958. évi 16. törvényerejű rendelet néhány, érdemi felülbírálatot nem jelentő kérdésben (áttétel, eljárási akadályok miatti megszüntetés) megengedte az ún. zárt ülés tartását, a tanácsülést pedig a tárgyalás előkészítésére szolgáló formaként tartotta fenn. Az elsőfokú határozat érdemi felülvizsgálata minden esetben tárgyalás tartását kívánta meg.
Az I. Be. a törvényben taxatíve meghatározott esetekben az eljárás egyszerűsítése érdekében tette lehetővé a fellebbezés tanácsülésen való elbírálását. A döntés csak a járulékos kérdésekben jelenthetett tényleges revíziót. Tanácsülésen csupán az eljárás – törvényben körülírt esetekben történő – megszüntetéséről, felfüggesztéséről, vagy az ítélet abszolút eljárási hibák miatti hatályon kívül helyezéséről lehetett határozni (244. §, 246. §). Az ülés még ezekben az esetekben is nyilvános, az eljárás fő szereplőinek részvételét és jogaik gyakorlását biztosító eljárási módot, mintegy „egyszerűsített tárgyalást” jelentett (245. §).
A II. Be. (a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény) a tanácsülésen hozható határozatok körét voltaképpen az I. Be.-vel megegyezően szabályozta, pontosan felsorolva az e formában eldönthető kérdések körét. Az elsőfokú döntéssel kapcsolatos reformatórius jogkör érdemi gyakorlására továbbra is csak járulékos kérdésekben kerülhetett sor. Ekkor változott azonban a tanácsülés zárt üléssé, azon már csak a tanács tagjai és a jegyzőkönyvvezető lehettek jelen.
4. A Be. az ülés zárt formáját megtartva, jelentősen bővítette a tanácsülésen meghozható határozatok körét, anélkül azonban, hogy áttekinthető, világos rendszerben tartalmazná a tanácsülés tartásának lehetséges eseteit. A jogszabály az eljárás formáját nem köti össze az ott hozható határozatok típusával sem. A legfontosabb változást azonban az jelenti, hogy a büntetőjogi főkérdésekben is lehetőség nyílt tanácsülésen a reformatórius jogkör gyakorlására is. Az ülés zárt jellegére figyelemmel viszont a döntés kihirdetésre nem kerül, a tanácsülés tényéről és időpontjáról a felek előzetesen nem értesülnek, s jegyzőkönyv hiányában nem is áll módjukban az ott történtek ellenőrzése.
A hatályos törvény szerint a másodfokú bíróságot a korábbi szabályozáshoz hasonlóan széles revíziós jogkör illeti meg az elsőfokú bíróság érdemi határozataival szemben: azt a megelőző eljárással együtt felülbírálja. A döntés megalapozottságára, a bűnösség megállapítására, a bűncselekmény minősítésére, a jogkövetkezmények alkalmazására vonatkozó rendelkezéseket arra tekintet nélkül vizsgálja, hogy ki és milyen okból fellebbezett. Ellenőrzi továbbá az eljárás szabályszerű lefolytatásához fűződő legfőbb követelmények megtartását, s hivatalból dönt a járulékos kérdésekben [Be. 348. § (1) bekezdés].
Tartalmát és következményeit tekintve a másodfokú bíróság az első fokú döntéssel kapcsolatban továbbra is öt féle határozatot hozhat: a fellebbezést elutasíthatja, az ítéletet helyben hagyhatja, megváltoztathatja, a határozatot hatályon kívül helyezheti és az eljárást megszüntetheti, vagy az elsőfokú bíróságot az eljárás megismétlésre utasít[hat]ja. A döntés formájára nézve a Be. 370. § (2) bekezdése csupán azt írja elő, hogy az ítélet megváltoztatása esetén ítélettel, minden más esetben végzéssel kell dönteni. Ebből következően a reformatórius döntés mindig ítéleti formát igényel. A határozat formájának megválasztása önmagában csak dogmatikai kérdés. Alkotmányossági problémává azzal válik, miszerint a törvény egyetlen szabálya sem tartalmazza, hogy ítéletet csak tárgyaláson lehet hozni, s ezzel megnyílik az út a reformációs jogkör akár tanácsülésen történő gyakorlása előtt is.
A fellebbezés elbírálásának kereteit a hatályos Be. egyfelől a bíróság eljárásának – részben – új formáihoz: tárgyalás, nyilvános ülés, tanácsülés, másfelől pedig a másodfokú döntés típusához köti. Az eljárási forma kiválasztása tekintetében még a reformatórius jogkör gyakorlásának szükségessége esetén is csupán annak lehet – nem minden esetben meghatározó – szerepe, hogy a másodfokú bíróság tanács elnöke szerint szükséges-e a tényállást érintő bizonyítás felvétele. Az ilyen bizonyítás felvételére tárgyalást kell kitűzni, s még a nyilvános ülésen is legfeljebb a büntetéskiszabási körülményekre lehet a vádlottat meghallgatni (Be. 353. §).
Az eljárási formákról a Be. egységesen a tárgyalási szakaszra vonatkozó – s így a másodfokú eljárásban is irányadó – általános szabályok között rendelkezik. A terminológiai azonosság ellenére azonban az egyes eljárási formák a bírósági eljárás különböző szakaszaiban eltérő funkciókat töltenek be. Az eltérő szerep viszont a törvény tételes szabályaiban csak eseti jelleggel jelenik meg, főként ha a Be. a garanciális szempontból „alacsonyabb szintű” formát is megengedhetőnek, esetleg célszerűnek tartja némely döntés meghozatalához. A különböző eljárási formában meghozható határozatok között azonban – néhány kivételtől eltekintve – a törvény súlyuk és az ügyre gyakorolt hatásuk szerint nem tesz különbséget. Figyelembe véve a másodfokú, a külön és a különleges eljárásokra, továbbá a rendkívüli perorvoslatokra vonatkozó szabályokat is, „egyszerűsített” formában (tanácsülésen, nyilvános ülésen) egyaránt sor kerülhet az eljárás ügydöntő határozattal történő végleges lezárására, ebben (akár új) jogkövetkezmény alkalmazására, az eljárás továbbfolytatásának elrendelésére, eljárási szankció kiszabására, vagy pervezető jellegű döntés meghozatalára.
Ennek következtében – a korlátozó szabályokat is figyelembe véve – a másodfokú eljárásban tág tere marad az eljárási forma bíróság (illetve a tanács elnöke) általi, a Be. 360. § (1) bekezdésére alapított választhatóságának. A másodfokú eljárásra irányadó szabályok ugyanis nem zárják ki a tárgyaláson kívüli elintézési módot akkor sem, ha a felülbírálat során azonos tényállás alapján felmentés helyett bűnösség megállapítására kerül sor, a cselekmény minősítése módosul, s ha ebből az okból, vagy más indokkal a büntetés mértékén kíván változtatni a bíróság. A Be. szabályaiból tehát az eljárási formák alkalmazhatóságát illetően nem vezethetők le olyan rendező elvek, amelyek kétség esetén a formaválasztás kérdésében hibátlanul eligazíthatnák a jogalanyokat és a jogalkalmazókat.
A tárgyalási szakaszra vonatkozó általános szabályok szűkszavúan csak azt rögzítik, hogy a bíróság tárgyalást tart, ha a vádlott büntetőjogi felelősségének megállapítására bizonyítást kell felvenni. Minden más esetben ülés, tanácsülés vagy nyilvános ülés tartását teszik lehetővé [234. § (1)–(2) bekezdés]. Ez a rendelkezés az ügy érdemi elbírálására – egyes külön eljárásokat kivéve – a tárgyalás tartását tekinti általános formának, lévén, hogy a büntetőjogi felelősség fennállásáról vagy hiányáról a bíróság fő szabályként az általa lefolytatott bizonyítást követően dönt. A szabály érvényesülése azonban a másodfokú eljárásban (és a rendkívüli perorvoslatok esetén is) számos ponton megtörik.
A másodfokú eljárásra irányadó szabályok a bizonyítás felvételének lehetőségét szűkítik, lényegében a ténymegállapítás egyes gyakorlati teendőire korlátozzák. A másodfokú bíróság fő szabályként kötve van az elsőfokú bíróság által megállapított tényálláshoz (tényálláshoz kötöttség). Bizonyításnak az első fokú ítélet tényállásának megalapozatlansága esetén, illetőleg akkor van helye, ha a fellebbezésben új tényt állítottak vagy új bizonyítékra hivatkoztak [323. § (3) bekezdés, 345. §, 351. § (1) bekezdés, 353. § (1) bekezdés]. A törvény behatárolja a tényállás megalapozatlanságának ismérveit, s körülírja azt is, hogy ennek mely típusai küszöbölhetők ki bizonyítással [351. § (2) bekezdés; 353. § (2) bekezdés]. A további rendelkezések tartalmazzák, hogy ezen belül mely esetekben szükséges tárgyalást, illetve nyilvános ülést tartani [361. § (1) bekezdés, 363. § (2) bekezdés].
A tényállás megalapozatlanságához kapcsolódó – néhány nevesített esetkörökön túlmenően – a Be. 360. § (1) bekezdése a másodfokú tanács elnökének mérlegelési jogkörébe utalja, hogy a tanácsülés, a nyilvános ülés avagy a tárgyalás mellett döntsön, s ezzel meghatározza az első fokú (érdemi) határozat felülbírálatának kereteit. A törvény nem állít korlátokat a tanácsülés alkalmazása elé akkor sem, ha a másodfokú határozatban a bűnösség, a büntethetőség, a minősítés, a büntetések vagy intézkedések tekintetében kerül(het) sor eltérő döntés meghozatalára, s hasonlóképpen nem „rangsorolja” kihatásuk szerint az itt meghozható járulékos kérdésekre vonatkozó esetköröket sem. A Be. 360. § (1) bekezdésének rangsorából, s a miniszteri indokolásból egyenesen az következik, hogy a tanácsülés az elsődleges döntéshozatali forma. A másodfokon meghozható határozatok formája a döntés jellegére szintén nincs befolyással.
IV.
Az indítványok részben megalapozottak.
1. A büntetőeljárás garanciarendszere szerteágazó. A törvényi garanciák egy része közvetlenül az Alkotmányból származó, vagy annak egyes rendelkezéseiből levezethető, sok esetben a Be. alapvető rendelkezéseiben külön is megerősített szabályokat tartalmaz. Az alkotmányi garanciákat a jogalkotó még törvényben sem zárhatja ki, nem korlátozhatja és nem függesztheti fel, mert ez alapvető jog lényeges tartalmának korlátozását jelentené, s így az Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe ütközően alkotmányellenes [42/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993, 304.; 49/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABH 372, 377.]. Következésképpen a Be. egyes jogintézményekre vonatkozó rendelkezéseiben ezeknek közvetlenül tükröződniük és alkotmányos tartalommal érvényesülniük kell. Ilyen mindenekelőtt az Alkotmány 57. § (1) bekezdése és a 2. § (1) bekezdése egymásra vonatkoztatásával megállapított – az Egyezmény 6. cikkében szabályozott – tisztességes eljárás, a független, pártatlan bíróság követelménye, az Alkotmány 57. § (3) bekezdésében foglalt – a 6. cikk. 3. bekezdése által körülírt – védelemhez, valamint a 13. cikkel közel azonos szabályozást tartalmazó, az 57. § (5) bekezdésben foglalt jogorvoslathoz való jog elve.
Az Alkotmánybíróság következetes álláspontja szerint: „A ‘tisztességes eljárás' (fair trial) követelménye nem egyszerűen egy a bíróságnak és az eljárásnak itt megkövetelt tulajdonságai közül (ti. mint ‘igazságos tárgyalás'), hanem az idézett, az Egyezségokmánynak és az Emberi Jogok Európai Egyezményének – az Alkotmány alkotmányi rendelkezésben foglalt követelményeken túl – különösen a büntetőjogra és – eljárásra vonatkozóan – az 57. § többi garanciájának teljesedését is átfogja. Sőt az 57. §-a tartalmához és szerkezetéhez mintát adó – eljárási garanciákat tartalmazó cikkei általában elfogadott értelmezése szerint a fair trial olyan minőség, amelyet az eljárás egészének és körülményeinek figyelembevételével lehet csupán megítélni. Ezért egyes részletek hiánya ellenére éppúgy, mint az összes részletszabály betartása dacára lehet az eljárás ‘méltánytalan' vagy ‘igazságtalan', avagy ‘nem tisztességes' ” [6/1998. (III. 11.) AB határozat, ABH 1998, 91, 95.].
A 14/2004. (V. 7.) AB határozat az Alkotmánybíróságnak a tisztességes eljáráshoz való jogra vonatkozó gyakorlatát összegezve megállapította, hogy „a tisztességes eljáráshoz való jog abszolút jog, amellyel szemben nem létezik mérlegelhető más alapvető jog vagy alkotmányos cél, mert már maga is mérlegelés eredménye. A büntetőeljárás szempontjából ezek a tételek a büntető igazságszolgáltatás történeti rendszereinek felhalmozódott tapasztalatán alapulnak. Eszerint: az igazság feltárásának az a legmegfelelőbb módja, ha az ítélkezésben független és pártatlan bíróság nyilvános tárgyaláson, a bizonyítás tekintetében egyenlő jogokkal résztvevő felek aktív közreműködésével lefolytatott eljárás eredményeként, közvetlen észlelése útján szerzett bizonyítékok szabad mérlegelésével állapítja meg a büntető felelősségre vonás eldöntéséhez szükséges tényeket.” Hangsúlyozta továbbá, hogy a büntetőeljárás szabályrendszerének megalkotásakor a tisztességes eljárás követelményei az eljárás szereplőinek jogai és védelme érdekében olyan garanciákat is megkívánnak, amelyek még az igazság megállapításának lehetőségeit is szűkíthetik (ABH 2004, 241, 266.).
Mindazonáltal az Alkotmánybíróság több döntésében is elismerte az eljárás egyszerűsítésének lehetőségét, s hangsúlyozta az időszerűség követelményének fontosságát. Minden esetben kitért azonban arra is, hogy gazdaságossági és célszerűségi okokból az eljárási, s főként a közvetlen alkotmányi garanciák érvényesítéséről ezen eljárások során is gondoskodni kell, s erre az érdekeltek akaratának tiszteletben tartása mellett kerülhet sor [részletesen: pl. 5/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH 1999, 75, 88–89.; 422/B/1999. AB határozat, ABH 2004, 1316, 1320, 1322.]. A kiindulópont ugyanis minden esetben csak az Alkotmány 57. § (1) bekezdése lehet, mely szerint mindenkinek joga van az igazságos, nyilvános tárgyaláshoz és független, pártatlan bírósághoz.
2. Az Alkotmánybíróság a tisztességes eljárás követelményeivel szorosan összefüggő jogbiztonságra vonatkozó döntéseiben azt is hangsúlyozta, hogy az Alkotmány 2. § (1) bekezdése nemcsak „egyes normák egyértelműségét követeli meg, de az egyes jogintézmények működésének kiszámíthatóságát is [...].” [összefoglalóan: 47/2003. (X. 27.) AB határozat, ABH 2003, 525, 535.]. A kiszámíthatóság követelményei között első helyen említette a jogalkalmazásnak, különösen a bírósági eljárásnak a kiszámítható és következetes működését, a döntést befolyásoló processzuális szabályoknak félreérthetetlen, a gyakorlatban érvényesülő mérlegelési szempontok határait kijelölő megfogalmazását [pl. 9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 50, 59, 70.]. A 47/2003. (X. 27.) AB határozatában pedig arra mutatott rá, hogy: „[a]z alkotmányosan is elfogadott rendszerképző jogértelmezésnek megvannak a határai: ez nem kerülhet szembe a jogbiztonság követelményével. A jogalkalmazói jogértelmezés ezért csak olyan működőképes jogszabályra épülhet, amely világosan kijelöli az adott jogintézmény célját, alkalmazásának kereteit, szempontjait és rendjét, az alkalmazásával érintettek körét, azok jogait és kötelezettségeit és az intézménnyel összefüggésben igénybe vehető jogorvoslati rendet” (ABH 2003, 525, 549.).
Ahogyan azt a III. fejezet 4. pontja részletesen tartalmazza, az eljárási formák választhatósága körében a Be. 360. § (1) bekezdése, illetve a másodfokú eljárás lefolytatásával kapcsolatos rendelkezései nem tartalmaznak egyértelmű szabályokat. A törvénynek valamennyi, a mérlegelési jogkört behatároló szabályát figyelembe véve is fennmarad az ügyek igen széles köre, amelyekben kizárólag a tanácselnök döntése határozza meg a másodfokú eljárás alkalmazandó formáját. A döntést meghatározó tartalmi kritériumok azonban a törvényből még áttételesen sem állapíthatók meg, csupán az eljárási formák felsorolásának sorrendjéből következik, hogy a tanácsülés az elsődleges forma. A Be. ugyanis sem pozitív sem negatív megfogalmazásban nem tartalmaz semmiféle, az ügy típusához, a bűncselekmény tárgyi súlyához, a kiszabható büntetés vagy a változtatás lehetséges mértékéhez, illetve (egyes bizonyítási korlátokon túl) bármely más szemponthoz igazodó előírást.
A fentiekben részletezett hiányos, s ekként eltérő értelmezésre lehetőséget kínáló szabályozási mód közvetlenül sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből fakadó jogbiztonság követelményét, s kiszámíthatatlan hatást gyakorol a jogorvoslathoz való jog tartalmi érvényesülésére, mert szinte bírósági tanácsonként más-más gyakorlat követését teszi lehetővé. Mindez alapjogi sérelmeket okoz és a tisztességes eljárás további követelményeinek sérülését is előidézi.
3.1. A bírósági jogalkalmazásnak egyaránt része a tényállás és az alkalmazandó jog megállapítása, valamint a jogkövetkezmények meghatározása. Ezen összetett folyamat, eljárási periódusoktól függetlenül magában foglalja a jogilag releváns tények objektív feltárását, összegezését, értékelését és a jogkérdések megismerését. A bíró belső meggyőződése, amely lehetővé teszi számára – a bírói függetlenség alkotmányos elve által oltalmazott – a lelkiismeretének megfelelő döntés meghozatalát, ezen tényezők hatására alakul ki. A büntetőeljárási törvénynek tehát az ehhez szükséges eljárási kereteket és módszereket biztosítania kell valamennyi bíró számára.
Az Alkotmány 46. § (1) bekezdésében rögzített és a Be.-ben is főszabálynak tekintett társasbíráskodás elvéből következően a jogerős döntés meghozatalára rendelt másodfokú eljárásban a ténymegállapítás, a jogértelmezés és a döntés a bírói tanács tagjait közösen illeti meg és őket együttes tevékenységre kötelezi. A Be. rendelkezéseiből, szóhasználatából ez félreérthetetlen, minthogy az elsőfokú döntés felülbírálatát a három szakbíróból álló tanácsra bízza.
A társasbíráskodás és a bírói függetlenség egymást kiegészítő és a tisztességes eljárás követelményével szoros összefüggésben lévő alkotmányi követelmények. A bíróság függetlenségének ereje mutatkozik meg és a tisztességes eljárás fokozott garanciája fejeződik ki abban, hogy a külön-külön lelkiismeretének megfelelő törvényes döntés meghozatalára feljogosított bírákból álló bírói tanács mérlegelő tevékenységének eredményeképpen születik meg a jogerős döntés, melynek meghozatalához legalább két bíró egyetértése szükséges. Ez azonban csak akkor biztosított, ha a tanács minden tagja a döntésnek keretet adó eljárási kérdések megítélésére is egyenrangú befolyást gyakorolhat, s ezen keresztül egyenlő esélyt kap mindazon eljárási módszerek gyakorlására és bizonyítási eszközök igénybevételére, amelyek az első fokú határozat felülvizsgálatához szükséges ismeretek megszerzését lehetővé teszik számára.
A Be. 360. § (1) bekezdése azonban az alkalmazandó eljárási forma felőli döntést kizárólag a tanács elnökének döntési jogkörébe utalja. Ekként a társasbíráskodás alkotmányi – és a Be. szabályai szerint másodfokon kivételt nem tűrő – elve ellenére az eljárási formára vonatkozó, mérlegelési szempontok nélküli diszkrecionális jogkörben, „egyesbíróként” meghozott tanácselnöki elhatározás az érdemi határozatra közvetlenül kiható, a bírói függetlenség követelményét sértő döntéssé is válhat.
3.2. Az Alkotmánybíróság működésének kezdetétől különbséget tett a bírói függetlenség külső és belső aspektusai között. „A 19/1999. (VI. 25.) AB határozatában – összegezve addigi gyakorlatát – az Alkotmánybíróság elvi éllel állapította meg, hogy „a bírói hatalom, amelyhez a bírói függetlenség kapcsolódik döntően az ítélkezésben ölt testet. A bírói függetlenség az ítélkezésre vonatkozik; a további státusbeli és szervezeti garanciák is a független ítélkezéshez szükségesek. A bírónak mindenkitől – más bírótól is – függetlennek kell lennie, függetlenségét garanciáknak kell biztosítani minden befolyásolás ellen, származzék akár az külső hatalmi jogkör gyakorlásától, akár a bírósági szervezeten belülről. A bírói függetlenség egyedi aspektusában [...] a bíró szervezeti és státusbeli szabadságának garanciáját jelenti, annak érdekében, hogy az egyedi ügyekben a jogviták eldöntése és a jogsérelmek orvoslása tárgyában hozott kötelező erejű és végrehajtható döntését mindenféle befolyásolástól mentesen, a törvények, illetve általában a jogszabályok alapján, belső meggyőződése szerint hozza meg.” (ABH 1999, 150, 153.)
A Be. 360. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezés – megfelelő korlátozás nélkül – a kifejtett kívánalmakkal ellentétes hatás kiváltását eredményezheti.
A tanácselnöki státus a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény, továbbá a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVII. törvény alapján is pusztán olyan igazgatási feladatok ellátását jelenti, amelynek tartalmát az egyes bíróságok szervezeti és működési szabályai részletezik. Az igazgatási státusból levezethető hatáskörök semmiképpen nem válhatnak a bírói függetlenség gátjává. E tevékenység nem gyakorolhat az ügy érdemére kiható befolyást, illetőleg nem teremthet a bírói meggyőződés kialakulását akadályozó kényszerhelyzetet, amelyben a tanács tagjainak a függetlensége sérelmet szenvedhet.
A jogorvoslati eljárás megteremtése azt bizonyítja, hogy a jogalkotó számol az első fokú eljárás, s az ítélet meghozatala során elkövethető hibákkal. Az a tény pedig, hogy szűkre szabott rendkívüli jogorvoslati rezsim mellett, a jogorvoslati eljárásban kivétel nélkül az egyenrangú „szakbírói” státus elvén alapuló társasbíráskodás érvényesülését tartja megfelelőnek, kifejezi annak az igénynek az érvényesülését, hogy a jogerős határozatokban körültekintő, a lehető legmagasabb szintű jogalkalmazói tudást és értékítéletet szintetizáló döntések tükröződjenek. A tisztességes eljárás követelményeiből kiindulva ezzel a másodfokú ítélkezési tevékenységet – az egyes bírák esetén – akadályozó körülmények nem férnek össze, s alkotmányosan elfogadhatatlan az olyan szabályozás, amely alkalmas lehet a bírói függetlenség sérelmének előidézésére.
A látszólag csupán az eljárási formát meghatározó, ám a törvény további szabályai következtében a „jogorvoslás” mélységére is kiható előzetes tanácselnöki értékelés valójában szervezeten belüli „hatáskörelvonást” jelent. A Be. rendszerében az eljárási forma megválasztása ugyanis mintegy előkérdése annak, hogy az elsőfokú döntés felülvizsgálata során a tételes jog mely további rendelkezései kerülhetnek alkalmazásra, milyen hatókörű lesz a jogorvoslat. A tanácselnöki „választás” előzetesen eldönti, hogy helytállóak-e a megalapozatlanságra hivatkozó indítványok, a reformatórius jogkör gyakorlására sor kerülhet-e, s ha igen, milyen terjedelemben, indokolt-e a büntetéskiszabási körülményekre vonatkozó adatok kiegészítése, sor kerülhet-e a minősítés megváltoztatására stb. Ilyen módon a másodfokú bírói munka érdemét jelentő, a jogorvoslás lényegére vonatkozó kérdések megállapítására a tanács elnöke egyszemélyben válik jogosulttá, a tanács tagjai esetleges eltérő álláspontjuk ellenére is csak az általa előzetesen meghatározott körben és kijelölt irányban láthatják el bírói feladataikat. Az eljárási kérdésekben diszkrecionális döntésre jogosító tanácselnöki státus tehát végső soron lehetőséget teremt tartalmi kérdésekben a döntés jogának a tanács tagjaitól történő elvonására, s gátolhatja az ügy jogilag releváns körülményeinek a bírói meggyőződés kialakításához szükséges mértékű megismerését. Az így kialakult helyzet pedig a bírói függetlenség mellett a tisztességes eljárás követelményeinek érvényesülését is veszélyezteti, mert torzulásokat okozhat a jogorvoslás folyamatában, minthogy a különböző eljárási formák már a fellebbezés megalapozottságának vizsgálatára sem nyújtanak azonos esélyt.
Az Alkotmánybíróság ismételten leszögezi, hogy a bírói függetlenség egyetlen korlátja a törvényeknek való alávetettség lehet, nem pedig a szervezeten belüli praktikus szempontokon alapuló, vagy a szervezeten kívülről érkező nyomás kielégítésére törekvő célszerűségi indíttatású megfontolás [részletesen pl. 53/1991. (X. 31.) AB határozat, ABH 1991, 266, 267.; 38/1993. (VI. 11.) AB határozat, ABH 1993, 256, 261.; 45/1994. (X. 21.) AB határozat, ABH 1994, 254, 256.; 627/B/1993. AB határozat, ABH 1997, 767, 769.]. A jogalkotóra mindez azt a kötelezettséget hárítja, hogy az ítélkezési tevékenységgel szorosan összefüggő igazgatási szabályok megalkotása során is az Alkotmány rendelkezéseinek megfelelően járjon el. Így az eljárási törvény szintjén nem teremthető olyan helyzet, amely a jogalkalmazás folyamatában lehetőséget nyújt a döntési kompetenciákra vonatkozó elvek és a „hatáskört-telepítő” szabályok tartalmának kiüresítésére, korlátokat állítva ezáltal alkotmányi garanciák érvényesülése elé.
4. Az Egyezségokmány, valamint az Egyezmény a tárgyalás nyilvánosságát az igazságszolgáltatás működésének alapvető követelményeként határozzák meg, s az minden modern büntetőeljárás olyan eminens rendelkezései közé tartozik, amely csak indokolt esetben és szűk körben korlátozható. A tárgyalási elv, az ehhez kapcsolódó nyilvánosság, a közvetlenség és a szóbeliség az Alkotmány és a Be. alapján is a büntetőeljárás elsőrendű garanciális követelménye.
Az Alkotmánybíróság az 58/1995. (IX. 15.) AB határozatban kifejtette: a büntetőeljárásban elsősorban a tárgyalás nyilvánossága és a bírósági döntés nyilvános kihirdetése jelenti az eljárás nyilvánosságát. Ez egyfelől a társadalom részéről biztosítja az igazságszolgáltatás működésének ellenőrzését, másfelől pedig „a büntető felelősségre vonás nyilvánossága az egyik útja annak, hogy a büntetőjog parancsai és tilalmai eljussanak a közösség tagjaihoz. [...] Az Alkotmány a nyilvánosság garanciális oldalára helyezi a hangsúlyt, amikor az alapvető jogok között rögzíti mindenki jogát ahhoz, hogy az ellene emelt vádat a bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el [57. § (1) bek.].” Hangsúlyozta továbbá, hogy a nyilvánosság korlátozhatósága körében az Egyezségokmány és az Egyezmény szabályai lehetnek irányadók. Következésképpen arra csak erkölcsi okból, a közrend, az állambiztonság, az államtitok vagy a felek magánéletének védelme okán, illetve esetenként mérlegelendő, a felek oldalán felmerülő különleges körülmények folytán, illetve más alapjogok védelme érdekében kerülhet sor. Ám az ítéletet még ezen esetekben is nyilvánosan kell kihirdetni (ABH 1995, 289, 292–293.).
A már hivatkozott döntések a nemzetközi dokumentumokkal és a Bíróság határozataival megegyezően a bírósági eljárást egységes egésznek tekintik, s a nyilvánossággal összefüggő követelmények érvényesülését nem szorítják az elsőfokú bírósági szakaszra. Az ellenkező felfogás azt jelentené, hogy az elsőfokú bírósági eljárást követően az ügy a nyomozási szakaszhoz hasonlatos „inkvizitórius” fázisba jutna, sőt még ahhoz képest is fokozottan lehetővé válnék az érintettek kirekesztése az eljárásból.
A másodfokú bírósági eljárásban döntően az elsőfokú határozat felülbírálatára kerül sor, ám a felülbírálat nem csupán a döntést, hanem az annak meghozatalához vezető eljárás felülvizsgálatát is jelenti. Az eljárás jogorvoslati joggal rendelkező résztvevői formálisan az első fokú határozatot támadják, de túlnyomórészt az ügy végleges eldöntését kérik. A másodfokú bíróságnak pedig a fellebbezés kereteit meghaladóan hivatalból is jogában áll számos kérdésben új döntést hozni, vagy az elmulasztott rendelkezéseket pótolni. Az eldönthető anyagi és eljárásjogi kérdések skálája széles, a mérlegelést igénylő büntetőjogi főkérdésektől (bűnösség, büntetés) a törvény kötelező rendelkezésein alapuló járulékos kérdésekig (pl. lefoglalás megszüntetése) terjedhet. A jogalkotónak van mérlegelési szabadsága a tekintetben, hogy ezek közül melyek és milyen esetben nem kívánják meg a nyilvános tárgyalás megtartását, mikor célszerű ennek mellőzése. Ennek során azonban figyelembe kell venni, hogy a másodfokú bíróság eljárása – a hatályon kívül helyezés kivételével – az ügyet véglegesen lezárja. Ez a döntés a kivételesnek számító, a határozat végrehajtására még az engedélyezhető esetekben sem feltétlenül halasztó hatályú rendkívüli perorvoslatokon kívül más módon nem támadható. Az új eljárást eredményező tiszta kasszáción, a fellebbezésnek a formai okból történő elutasításán, vagy az eljárásnak a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvényben (a továbbiakban: Btk.) nevesített büntethetőséget megszüntető okból (halál, elévülés, kegyelem) történő megszüntetésén túlmenően az „eljárás résztvevői nélküli döntéshozatal” lehetővé tétele szemben áll az Alkotmány 57. § (1) bekezdése által garantált nyilvános tárgyalás követelményével.
A büntetőjogi főkérdések és az ezek eldöntése által befolyásolt járulékos kérdések esetében – függetlenül a másodfokú ügydöntő határozat tartalmától (megváltoztatás vagy helybenhagyás) – nem hozható fel alkotmányosan is elfogadható érv amellett, hogy a súlyos jogkövetkezmények alkalmazásával járó büntető ügyekben a szűkebb körű, legalább az érintettek részvételét biztosító nyilvánosság követelményét korlátozni lehetne. Ez ugyanis az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében foglalt nyilvános tárgyaláshoz való jog sérelmén kívül további alapjogi sérelmekhez vezet.
5. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint a jogállami büntetőeljárás tisztességes voltának lényeges eleme a nyilvánosság kérdéséhez szorosan kapcsolódó pártatlan bírósághoz való jog, a védelemhez való jog érvényesülése és a fegyverek egyenlőségének elve. A nyilvánosság teljes kizárásával folyó eljárásban ezen utóbbi alkotmányi követelmények vagy nyíltan is sérülnek, vagy a rájuk vonatkozó eljárási szabályok betartásának ellenőrizhetetlensége folytán sérelmet szenvedhetnek, ami ugyancsak alkotmányellenes.
5.1. A büntetőeljárásban részt vevők alkotmányos jogait korlátozza, hogy amikor a másodfokú bíróság tanácselnöke a tanácsülési elbírálást tartja indokoltnak, ők erről a fellebbezés elbírálásának egész tartama alatt sem értesülnek. Kétségtelen, a törvény nem zárja ki, hogy az eljárás alanyai az eljárási formára vonatkozóan indítványt tegyenek. Az indítvány azonban egyfelől nem köti a bíróságot, másfelől pedig nincs olyan szabály, amelynek alapján az indítvány elutasításáról a bíróságnak az ügydöntő határozatot megelőzően külön rendelkeznie, s arról az eljárás alanyait értesítenie kellene. Emellett a vádló, a vádlott, a védő, s a további érintettek (magánfél, egyéb érdekelt) még csak abban a helyzetben sincsenek, hogy egymás esetleges írásbeli fellebbezéseire, az azokhoz benyújtott további észrevételekre, a későbbiek során tett indítványokra írásban reflektáljanak. A törvény csupán az ügyészi fellebbezésnek, illetve a főügyészség átiratának a vádlott részére történő kiadásáról rendelkezik, arról azonban nem, hogy a megküldést követően az észrevételek megtétele céljából a másodfokú bíróság várakozási időt iktasson be. Tartalmilag tehát ez a „megismerési jog” üres, mert nem garantálja, hogy a védelem álláspontja még a döntés előtt megjelenjen a másodfokú tanács előtt.
Ez a helyzet a vádlott oldalán már önmagában a védelemhez való jog sérelmével jár, de indokolatlanul hátrányos helyzetbe hozhatja mind az állam büntető igényének érvényesítésére hivatott közvádlót, mind pedig a pótmagánvádlót és a magánvádlót is. (A magánfél és az egyéb érdekelt vonatkozásában pedig még – a bármely oldalról érkező – a fellebbezés rájuk vonatkozó részének puszta közlése sem kívánalom, mint ahogyan az ő részükről érkező jogorvoslati kérelem sem kerül kiadásra az eljárás fő személyeinek.)
Ekként, az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében foglalt tisztességes eljárás lényegéhez tartozó fegyverek egyenlőségének követelménye még látszólag sem jut érvényre, vagy legfeljebb csak „annyiban”, hogy a kontradikció lehetőségének tökéletes kiiktatásával a törvény a másodfokú eljárástól valamennyi fellebbezésre jogosultat „egyformán távol tartja”. E szabályozás, szemben áll a „fair eljárás” minden elemével, tartalmilag akadályozza az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférést, s vákuumot keletkeztet a hatékony jogorvoslathoz való jog érvényesülésében. Az eljárási határidőkre, az ügymenetre vonatkozó, részben eljárási, részben ügyviteli szabályok egymásra vonatkoztatott értelmezéséből ugyanis az állapítható meg, hogy az eljárás alanyainak oldalán ezek újabb korlátokat szabnak az iratok időben történő megismerésének, némely esetben még az ezekhez való hozzáférésnek is, s ezen keresztül akadályozzák jogaik tényleges gyakorlását. A bírósággal szemben viszont nem fogalmaznak meg olyan követelményeket, amelyek alkalmasak lehetnének ennek kompenzálására.
5.2. A fellebbezés tanácsülésen történő elbírálásakor ellehetetlenül a törvényesség, a pártatlan bíráskodás követelményeinek ellenőrzése, s végső soron az ezek sérelmére alapított rendkívüli jogorvoslathoz való jog gyakorlása is.
A Be. szabályai szerint a tanácsülés kitűzéséről, az eljáró tanács összetételéről az eljárás részt vevőit értesíteni nem kell, a tanácsülésen pedig – a hozzáfűződő joghatások ellenére – jegyzőkönyv sem készül. Mindezek hiányában a bíróság összetétele csak a határozat aláírásából és csak utólag állapítható meg. Így a tisztességes eljárás egy további aspektusának, a pártatlanság követelményének érvényre jutása szintén veszélybe kerül, s alkalmazhatatlanná válnak az eljárás résztvevőinek a kizárás érvényesíthetőségével kapcsolatos eljárási jogosítványai, ideértve a rendkívüli perorvoslatok egyes eseteinek kezdeményezését is.
Az Alkotmánybíróság a 67/1995. (XII. 7.) AB határozatában fejtette ki részletesen a bíróság pártatlanságával kapcsolatos álláspontját. „A pártatlan bírósághoz való alkotmányos alapjog az eljárás alá vont személy iránti előítéletmentesség és elfogulatlanság követelményét támasztja a bírósággal szemben. Ez egyrészt magával a bíróval, a bíró magatartásával, hozzáállásával szembeni elvárás, másrészt az eljárás szabályozásával kapcsolatos objektív követelmény: el kell kerülni minden olyan helyzetet, amely jogos kétséget kelt a bíró pártatlansága tekintetében” (ABH 1995, 346, 347.). Leszögezte továbbá azt is, hogy a pártatlanság kérdését objektív és szubjektív nézőpontból egyaránt vizsgálni kell. „A pártatlanság [...] egyrészt azt a követelményt támasztja, hogy a bíróság tagjai személyes előítéletektől mentesek legyenek, másrészt – objektív nézőpontból vizsgálva – megvan-e a pártatlanság megfelelő látszata.” [részletesen továbbá: pl. 32/2002. (VI. 4.) AB határozat, ABH 2002, 153, 161.; 17/2001. (VI. 1.) AB határozat, ABH 2001, 222, 227–228.]
A tanácsülés szabályozása egyik tekintetben sem felel meg a hivatkozott határozatokban kifejtett, az Alkotmány 57. § (1) bekezdéséből fakadó követelményeknek.
A korábbiakban már részletezettek alapján (IV/2. pont), a kitűzéskor irányadó mérlegelési szempontok hiánya sugalmazhatja olyan következtetés levonását, mely szerint a másodfokú bíróság az eljárási forma megválasztásával eleve kialakította álláspontját az ügy érdeméről. Ez már önmagában is kétségbe vonhatja a bíróság pártatlanságát. Hasonlóképpen aggályos, hogy a tanács összetételéről szóló információ híján a fellebbezésre jogosultak nem élhetnek a kizárási indítvány előterjesztésének lehetőségével, s jegyzőkönyv hiányában utólag sem áll módjukban az erre alapított utólagos jogkövetkezmények (felülvizsgálat) érvényesítése sem.
A jegyzőkönyv a büntetőeljárás minden szakaszában olyan közokiratnak minősül, amely hitelt érdemlően tanúsítja, hogy az eljárási cselekmények lefolytatására a törvény rendelkezéseinek megtartásával került sor és azoknál kik, milyen minőségben voltak jelen. A Be. szabályainak megfelelően készült jegyzőkönyv az eljárás alanyainak távollétében megtartható bármely bíróság előtti eljárási cselekmény esetén az egyetlen hiteles bizonyítéka az előírások betartásának. Hiányában a büntetőeljárás szabályszerű menete nem ellenőrizhető, következésképpen még az abszolút eljárási szabályszegések miatti jogkövetkezmények sem érvényesíthetők. A közokirat hiánya végső soron a tanácsülés tényleges megtartását is vitathatóvá teheti.
Az Alkotmánybíróság már számos döntésében hangsúlyozta, hogy a jogbiztonság szabályszerű jogalkotást és jogalkalmazást kíván meg. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének érvényesüléséhez hozzátartozik, hogy „csak az eljárási normák betartásával működnek alkotmányosan a jogintézmények [...]” [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 65.]. Az alkotmányos működés kontrollálásának és kikényszeríthetőségének pedig alapvető feltétele a tisztességes eljárás követelményeinek valódi érvényesülését garantáló eljárási jogszabályok megtartásának ellenőrizhetősége. Ez azonban – a legfeljebb a tanács elnökének külön rendelkezése alapján eseti jelleggel készítendő, az eljárás résztvevői számára pedig hozzáférhetetlen – jegyzőkönyv hiányában nem lehetséges.
5.3. A III. 4. pontban az Alkotmánybíróság már utalt arra, hogy az eljárási formákra vonatkozó szabályok nem tükrözik azt a funkcionális különbséget, amelyek az egyes fázisokban hozzájuk tapadnak. Amennyiben pedig ugyanazon elnevezés szerinti forma eltérő rendeltetést tölt be a különböző eljárási szinteken, az egységes szabályozás nem minden – így jelen – esetben sem alkalmas a jogbiztonság követelményeinek kielégítésére. Az eljárási formák célra rendeltségének szükség esetén meg kell mutatkoznia a rájuk vonatkozó eljárási szabályok tartalmi különbözőségében, méghozzá olyan mértékben, amely a jogbiztonság mellett a védelem jogának érvényesülését is garantáló fair eljárás követelményeit is kielégíti.
„A védelemhez való jog alkotmányos büntetőeljárási alapelve az eljárás egész menetében számtalan részletszabályban ölt testet [ami] a büntetőeljárás alá vont személy azon jogaiban, illetve a hatóságok azon kötelezettségeiben realizálódik, amelyek biztosítják, hogy a vele szemben érvényesített büntetőjogi igényt megismerje, arról álláspontját kifejthesse, az igénnyel szembeni érveit felhozhassa, a hatóságok tevékenységével kapcsolatos észrevételeit és indítványait előterjeszthesse, továbbá védő segítségét vehesse igénybe. A védelemhez való jog tartalmát képezik a védő azon eljárási jogosítványai, illetve a hatóságok azon kötelezettségei, amelyek részéről a védelem ellátását lehetővé teszik.” [25/1991. (V. 18.) AB határozat, ABH 1991, 414, 415.]. A 6/1998 (III. 11.) AB határozatban az Alkotmánybíróság kifejtette azt is, hogy az Alkotmány rendelkezéseinek csak az „eredményes működésében tekintett védelemhez való jog” felel meg, mely csak az elkerülhetetlenül szükséges és arányos mértékben, a lényeges tartalmat illetően pedig nem korlátozható (ABH 1998, 91, 94.).
A védelemhez való jog természetszerűleg az ellenérdekű fél előadásaira és indítványaira a közvetlen reagálást, a személyes jelenlétben megnyilvánuló meggyőző erőt biztosító tárgyalási részvétel útján gyakorolható a leghatékonyabban. A kontradiktórius tárgyalási szakaszban ettől csak kivételesen indokolt eltekinteni, pl. ha a terhelt kivonja magát az eljárásból, vagy ha mások jogainak védelme (pl. tanú), s ezen keresztül az állam büntető igényének hatékony érvényesítése ezt megkívánja. Még ezekben az esetekben is eltérő lehet azonban a vádlott és a védő jelenlétének megítélése, s ez számos tekintetben tükröződik is a Be. szabályaiban.
A védelem gyakorlásának további részjogosítványai a tájékoztatáshoz, a védekezésre való felkészüléshez szükséges idő biztosításához, a szükséges iratok birtoklásához, az ügy megismeréséhez való mindazon jogok, amelyek szoros összefüggésben állnak a tisztességes eljárás követelményével. Ezek korlátozhatóságára ugyancsak szigorú szabályok vonatkoznak [részletesen: 6/1998. (III. 11.) AB határozat, ABH 1998, 91, 94–96.]. Érvényesítésüknek feltétele pedig a működésében független és pártatlan bíróság.
Az Alkotmánybíróság a védelemhez való jog korlátozhatóságát a szükségesség és arányosság követelményeiből kiindulva vizsgálja. A korlátozás akkor alkotmányellenes, ha az azzal elérni kívánt cél, vagy annak módja nem felel meg az Alkotmány 8. § (1)–(2) bekezdéseire alapozottan kialakított szükségességi – arányossági teszt követelményeinek. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint az állam ugyanis csak akkor nyúlhat az alapjog korlátozásának eszközéhez, ha azt másik alapvető jog vagy szabadság védelme vagy érvényesülése, egyéb alkotmányos értékek védelme, illetve valamilyen alkotmányos cél indokolja. Vizsgálni kell továbbá a korlátozással elérhető cél fontosságának és az alapjogi sérelem súlyának egymáshoz való viszonyát is. „Alkotmányellenes a jog tartalmának korlátozása, ha az kényszerítő ok, nyomós közérdek nélkül történik, [...] nem elkerülhetetlenül szükséges, [...] a korlátozás által elérni kívánt célhoz aránytalan [65/2002. (XII. 3.) AB határozat, ABH 2002, 357, 361–362.].
A másodfokú eljárás formáira vonatkozó szabályozás következtében a védelemhez való jog az Alkotmány 57. § (1) és (3) bekezdésébe ütköző módon számos tekintetben sérelmet szenved. Szükségtelen, tehát alkotmányosan elfogadhatatlan korlátozást jelent, hogy a bíróság a tanácsülés megtartásáról, annak időpontjáról sem a terheltet, sem a védőt nem tájékoztatja, ha az eljárás formájával kapcsolatos védelmi indítványokat megfelelő időben nem bírálja el, vagy erről az érintetteket nem értesíti. Ugyancsak megengedhetetlen, hogy a már kifejtett, a határidőkre, a kézbesítési szabályokra vonatkozó anomáliák folytán a terheltnek s a védőnek nem áll rendelkezésre kellő idő a védelemre való felkészüléshez. Hasonlóképpen e rendelkezésbe is ütközik, hogy a jegyzőkönyvezés szabályai nem megoldottak, a pártatlanság követelményével összefüggő igények érvényesítése tanácsülés esetén úgyszólván lehetetlen. Ezen túlmenően is azonban azokban az esetekben, amikor az eljárás végleges lezárására a büntetőjogi felelősség érdemi vizsgálata mellett kerül sor, nincs alkotmányosan elfogadható indoka a személyesen történő védekezéstől megfosztásnak sem.
Indifferens e tekintetben az is, hogy a másodfokú eljárás végeredményeképpen reformatórius döntésre, avagy az elsőfokú határozat helybenhagyására kerül-e sor. A másodfokú bíróságnak mindkét esetben az a feladata, hogy a bűnösség megállapítására, a jogkövetkezmények alkalmazására vonatkozó, valamint az ezekhez kapcsolódó járulékos kérdéseket a megelőző eljárással együtt, részben a fellebbezésre figyelemmel, részben pedig hivatalból megvizsgálja. A törvény szerint annak sincs akadálya, hogy az eredeti keretek között, a bármely oldalról benyújtott fellebbezés tartalma, indokolása annak bejelentése után, egészen a másodfokú bíróság által megtartandó tanácskozásig módosuljon, vagy megváltozzék. A tárgyalás tisztességéhez hozzátartozik az is, hogy a bíróságnak még a csak hivatalból vizsgálandó kérdésekben felmerülő aggályokat is láthatóvá kell tenni. Erről a Be. szabályai a bizonyítás anyagának a tárgyalás részévé tételére vonatkozó szabályai megfelelő kereteket is teremtenek. A vádlottnak s a védőnek a másodfokú eljárás érdemi részétől való távoltartása azonban megakadályozza, hogy a változó érvekre és körülményekre a védelem megfelelően reagáljon, megfosztva egyúttal a bíróságot is attól a támogatottságtól, amelyet a közvetlenség és szóbeliség a döntések megalapozásában jelent.
A védelem jogához kapcsolódó fentebb megjelölt korlátozások mögött semmilyen felismerhető alkotmányos- vagy elfogadható államcél, nyomós közérdek, nem ismerhető fel, következésképpen ezek szükségesnek nem tekinthetők. Bár a bíróság munkaterhének csökkentése – az „időszerűség” támogatására alkalmas – fontos körülmény lehet, olyan szempontnak tekinthető csupán, amely alkotmányos alapjogok korlátozását nem indokolja.
A tisztességes eljárás követelményeinek széles értelmezése magában foglalja az ésszerű időn belüli elbírálás követelményét, ami igazolhatja az egyszerűsített eljárási formák meghonosítását és bizonyos körben akár a tárgyaláson kívüli ügyintézést is. Az időszerűség követelménye azonban csak egy a tisztességes eljárás elmei közül, amelynek érvényre juttatása végletekig nem fokozható, s amely a tisztességes eljárás további szempontjai fölött nem szerezhet uralkodó befolyást, más alapjogot pedig semmiképpen nem sérthet. A védelem jogainak korlátozásából eredő „időnyereség” nem tekinthető olyan számottevő értéknek, amely az alkotmányos jogok és követelmények megszorítását indokolhatná. Ez a megfontolás az igazságszolgáltatás Alkotmánynak megfelelő működéséhez méltatlan, merőben praktikus szempontnak tekinthető, amellyel szemben áll a bíróságnak az ügyek alapos felderítésére, a bizonyítékok körültekintő mérlegelésére, a súlyosító és enyhítő körülmények hibátlan felderítésére, az igazságos és a jogszabályoknak megfelelő döntés meghozatalára vonatkozó kötelezettsége, összefoglalóan: a büntető igénynek a tisztességes eljárás követelményrendszere keretei között történő érvényesítése. Hatékony jogorvoslat a védelem jogának ellehetetlenítését eredményező formalista megközelítésén nyugvó, tartalmilag azonban üres szabályozás mentén pedig elképzelhetetlen.
6. A tanácsülésen hozott határozat problémákat vet fel a határozat jogereje szempontjából is.
Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a jogerő intézménye a jogbiztonság szempontjából alapvető fontosságú. A 9/1992. (I. 30) AB határozat elvi éllel állapította meg, hogy „a jogerő intézménye, alaki és anyagi jogerőként való pontos meghatározottsága a jogállamiság részeként alkotmányos követelmény. Az Alkotmánynak megfelelően biztosított jogorvoslati lehetőségek mellett beállott jogerő tiszteletben tartása a jogrend egészének biztonságát szolgálja.” (ABH 1992, 59, 65–66.)
A jogerőnek ezen, a jogállamiság szempontjából kiemelkedő jelentősége miatt a jogerő feltételeinek és beálltának megállapíthatósága ugyancsak kiemelkedő fontosságúnak tekintendő. A másodfokú bíróság tanácsülésen hozott határozatai jogerejének beálltát azonban a hatályos rendelkezések nem teszik megállapíthatóvá. E tény mind az elsőfokú határozatot megváltoztató (reformatórius), mind a helybenhagyó tanácsülési határozatok esetében alkotmányosan elfogadhatatlan következményekhez vezet.
A Be. szabályai szerint a másodfokú bíróság ügydöntő határozata a kihirdetéssel emelkedik jogerőre. A tanácsülésen hozott ítélet, s az azzal egyenértékű ügydöntőnek minősülő, az első fokú ítélet helybenhagyásáról szóló végzés jogerőre emelkedésének kérdését az eljárási mód teszi vitathatóvá, hiszen ott a tanács tagjain és a jegyzőkönyvvezetőn kívül más nem lehet jelen, azaz a kihirdetés fogalmilag kizárt. Ez azonban a jogbiztonság jelentős csorbulását is jelenti, hiszen kérdésessé válik, hogy az egyes, tanácsülésen hozott határozatok milyen joghatások kiváltására alkalmasak, minthogy a jogerő megállapítására gyakorlatilag a törvény tételes szabályainak mellőzésével kerülhet csak sor.
A tanácsülésen meghozott, az első fokú ítéletet hatályon kívül helyező végzés ugyancsak nem kerül kihirdetésre. Ekkor azonban egyrészt nem ügydöntő határozatról van szó, másrészt pedig kellő garanciát jelent a tárgyalás megismétlése. A reformatórius jogkörben hozott ítélet viszont az első fokú döntéshez képest tartalmilag is új döntést jelent. A helybenhagyó végzés sem pusztán deklaratív döntést tartalmaz, része lehet ennek új kötelezés megállapítása is (pl. bűnügyi költség), s hasonló a helyzet az anyagi jogi okból hozott megszüntető, illetve a formai okból történő elutasító határozat esetében is.
Ennek folytán a jogállamiság követelményéből eredően a jogbiztonság egyik alappillérét is jelentő, az érdemi határozat jogerejének megállapítására vonatkozó eljárási rendelkezések nem tekinthetők „csökkent értékűnek”, megtartásuk nem mellőzhető. Az ezzel kapcsolatos törvényi előírások olyan tartalmi követelmények, amelyektől bírói mérlegeléssel, célszerűségi szempontok alapján nem lehet eltérni. A Be. tanácsülés tartására vonatkozó szabályai, az ott hozható határozatok jellege és a határozatok jogerejére vonatkozó rendelkezések között viszont olyan, az Alkotmány 2. § (1) bekezdését sértő alkotmányosan megengedhetetlen ellentmondás van, amely meghaladja a jogalkalmazói jogértelmezés lehetőségét.
7. A határozatban kifejtett érvekre figyelemmel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a tanácsülés intézményének jelenlegi szabályozása a támadott rendelkezések tekintetében sérti a tisztességes eljáráshoz és a védelemhez való jog, a bírói függetlenség és a jogbiztonság alkotmányi követelményét. Alkotmányellenes, hogy a tanács elnökének a 360. § (1) bekezdésében biztosított, az eljárási formát meghatározó, kellően be nem határolt döntési joga folytán lehetőség nyílik a másodfokú tanácsülésen reformatórius jogkör gyakorlására és az elsőfokú ítélet helyben hagyására.
Alkotmányellenes mulasztás áll fenn amiatt, hogy az eljárási formák közötti választáshoz a Be. nem kellő mértékben határoz meg mérlegelési szempontokat. Alkotmányellenes helyzetet eredményez az is, hogy a Be. nem tartalmaz olyan előírásokat, amelyek alapján a tanácsülés megtartásáról a bíróságnak az eljárás alanyait értesítenie kellene, nem gyakorolhatják alapvető, az Alkotmányban is garantált jogaikat, különös tekintettel a védelemhez való egyes aspektusaira, nem érvényesülnek a bíróság pártatlanságához, az eljárás szabályszerű lefolytatásához kapcsolódó garanciák, s így sérülnek a tisztességes eljárás követelményei. Mindez kiüresíti a hatékony jogorvoslathoz való jog tartalmát is. Szintén alkotmányellenes, hogy a tanácsülésen hozott ügydöntő határozat jogerejének kérdése és a jogerőhöz fűződő hatások alkalmazhatósága bizonytalan és tisztázatlan.
A vizsgált esetben – a rendelkezésre álló adatokból: így az alkotmányjogi panaszok dokumentációiból, az ítélkezési gyakorlatot tükröző és egyben alakító esetjogból, illetve az azt feldolgozó kommentárokból – az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a jogintézményre vonatkozó szabályozás súlyos fogyatékosságokban szenved, amely alkotmányellenes helyzetet idéz elő a gyakorlati alkalmazás során. Elsődleges okai ennek mindazok az Alkotmányban biztosított jogokat (jogbiztonság, tisztességes eljáráshoz való jog, védelemhez való jog, független, pártatlan bírósághoz való jog, jogorvoslathoz való jog) érintő jogalkotói mulasztások, amelyeket a határozat a IV. fejezet 2–6. pontjaiban részletesen kifejtett. Ezen jogok gyakorlását a megfelelő keretek között az eljárás résztvevőinek azokban az esetekben is biztosítani kell (pl. értesítéssel, az indítványok és iratok hozzáférhetővé tételével, a tanácsülésről felvett jegyzőkönyvvel stb.), amikor egyébként a fellebbezés az Alkotmány további rendelkezéseinek sérelme nélkül tanácsülésen is elintézhető.
Az alkotmányellenes helyzetben tartalmilag közvetlenül alkotmánysértővé vált a Be. 360. § (1) bekezdésének felhatalmazó értelmű és a törvény más rendelkezéseivel is kollíziót előidéző szabálya, amely előzetesen meghatározott szempontok nélküli, egyszemélyi tanácselnöki jogkörbe adja az eljárási formák közötti választás lehetőségét. Ez pedig azt eredményezi, hogy a rendelkezés folytán a mulasztáson túlmenően is – annak fennállásáig – sérül a jogbiztonság és a bírói függetlenség követelménye.
A 360. § (1) bekezdésében foglalt – az eljárási formák szabad választhatóságát megengedő rendelkezés következtében – azáltal, hogy büntetőjogi főkérdések eldöntésére és érdemi határozatok meghozatalára tanácsülésen van mód – közvetlenül sérül az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében garantált nyilvános tárgyaláshoz való jog. Ez az alkotmányellenesség a mulasztások megszüntetésétől és bírói függetlenség sérelmét előidéző rendelkezések megváltozásától függetlenül is fennáll.
Mindenekelőtt a jogbiztonság követelményét is kielégítő módon, a jogalkotás szintjén kell tisztázni azon feltételeket, amikor a felülbírálat során a számos garanciális elemnek – köztük a nyilvánosságnak – híján lévő tanácsülés, mint döntéshozatali forma alkalmazható. Elsődlegesen ugyanis törvényhozói kompetenciába tartozik az egyensúly megteremtése az alkotmányos elveket tükröző eljárási garanciák és az időszerűség követelményét támogató egyszerűsített eljárási formák között. A jogalkalmazási harmónia csak olyan szabályok mellett alakulhat ki, amelyek eleve kizárják a jelenlegi egymástól rendkívül távoleső, az Alkotmány 57. § (1) és (3) bekezdését sértő jogértelmezés lehetőségét.
8. A Be. 374. § (1) bekezdése sérti a vádlotton kívül a magánfél és az egyéb érdekeltek hatékony jogorvoslathoz való alkotmányos jogát is, s helyzetükben jogbizonytalanságot idéz elő. Tanácsülés esetén számukra a törvény még olyan mértékben sem biztosítja a megfelelő tájékoztatáshoz, tájékozódáshoz való jogot, mint pl. a vádlott esetében, lehetetlenné téve ezáltal, hogy a fellebbezés őket érintő részére észrevételeiket, indítványaikat megtegyék, érveiket kifejtsék, rendelkezési jogukat gyakorolják. Sőt, őket a támadott rendelkezés – a tanácselnöki mérlegeléstől függetlenül is, esetükben valóban a tanácsülést avatva főszabállyá – eredendően marginális szerepre kárhoztatja.
Az egyéb érdekeltek részére a törvény (Be. 55. §) a tárgyaláson történő megjelenést is biztosító erős pozíciót ad, az alkotmányos védelem alatt álló tulajdoni igényük érvényesítését pedig – a tanácsülés esetében csak nehezen értelmezhető – jogerőhöz köti. A bűncselekmény következtében kárt szenvedett sértettnek magánféli pozíciót biztosítva számára a törvény kedvező helyzetet kívánt teremteni azzal, hogy esetében a büntetőeljárás keretén belül biztosítja a bűncselekménnyel okozott kár megtérítését. Az adhéziós eljárásban a kártérítési igény elbírálásának természetéből következően a bíróságnak alapvetően a Be. szabályait kell követnie, a Pp. előírásait csak kisegítő jelleggel, s csak annyiban alkalmazhatja, amennyiben azok nem ellentétesek a Be. rendelkezéseivel, illetőleg a büntetőeljárás jellegével.
A Pp. a feleknek az eljárás formájának megválasztásában is rendelkezési jogot biztosít. Ennek részeként a Pp. 256/A. § (1) bekezdés e) és f) pontjában, illetve (2) bekezdésében, valamint (4) bekezdésében foglaltak alapján a fellebbezés elbírálására tárgyaláson kívül csak a fél döntése alapján van mód. A bíróság (és nem a tanács elnöke) mérlegelheti ugyan a tárgyaláson kívüli elintézési módot, azonban a (3) bekezdés rendelkezése szerint ehhez kötelező jelleggel a fellebbező hozzájárulását kell kérnie. A Be. szerinti tanácsülés szabályozása azonban mindezen jogok gyakorlását kizárja, sőt az elsőfokú eljárás lezárása után lényegében minden információ nélkül „hagyja”, szinte kirekeszti az ügyből – az adhéziós eljárás szabályaira figyelemmel a fél pozíciójában lévő – magánfelet.
Végeredményben ez azt jelenti, hogy a magánfél a két eljárási típus közötti különbözőségek folytán alkotmányos jog gyakorlásának lehetőségétől esik el, noha a jogrend a polgári jogi igény büntető ügyben történő érvényesítésének lehetőségével – az időszerűség követelményeit is szem előtt tartva – az azonos pozíció megteremtését célozza. Ez a követelmény – ahogyan azt az Alkotmánybíróság az 1167/B/1997. AB határozatban összefoglalóan kifejtette – része az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében foglalt bíróság előtti egyenlőségnek. A határozat hangsúlyozta, hogy a kétféle szabályrendszer különbözőségéből fakadóan a kártérítési szabályok közötti különbségtétel nem alkotmányellenes, ám a jogviszonyok tartalmi és tárgyi azonossága esetén „a bíróság igénybevételére vonatkozó alkotmányos jogoknak egyformán kell érvényesülnie” (ABH 2004, 1179, 1181–1182.). A 26/1990. (XI. 8.) AB határozatban és az 1/1994. (I. 7.) AB határozatban kifejtette azt is, hogy a rendelkezési jog indokolatlan korlátozása az Alkotmányba ütközik (részletesen: ABH 1990, 120, 121.; ABH 1994, 29, 35, 37).
Minderre figyelemmel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Be. támadott, 374. § (1) bekezdésének szabálya a rendelkezési jog indokolatlan korlátozásával és gyakorolhatóságának elbizonytalanításával sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében és az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében foglalt jogokat és ezért alkotmányellenes. Az Alkotmánybíróság legutóbb éppen a jogbiztonsággal összefüggésben a 42/2004. (XI. 9.) AB határozatban fejtette ki: a jogorvoslati eljárásban a törvény szabályainak „azt kell a fél számára lehetővé és a jogorvoslati fórumra nézve kötelezővé” tenni, hogy hibás döntés esetén a sérelem valóban orvosolható legyen. Amennyiben pedig egy jogintézmény – jelesül a tanácsülés – megfelelő eljárási garanciák nélkül működik, a jogbiztonság sérelmet szenved (ABH 2004, 551, 574.). Jelen esetben ez a sérelem áttevődik a bírósági eljárással szemben követelményként felállított, az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében meghatározott minőségére, kétségessé téve a Be. 374. § (1) bekezdése által érintettek hatékony jogorvoslathoz való jogának érvényesülését is.
Utal arra is az Alkotmánybíróság, hogy a jelenlegi szabályozás a sértettek esetén szemben áll a büntetőeljárásban a sértett jogállásáról szóló, a Tanács 2001. március 15-i 2001/220/IB számú, kerethatározatában foglaltakkal is. A kerethatározat kifejezetten felhívja a figyelmet arra, hogy a nemzeti büntetőjog rendszerében a bűncselekmények sértettjeinek „igényeit átfogó és összehangolt módon kell megközelíteni és kezelni, elkerülve a részleges és következetlen megoldásokat [...]. Ennek érdekében a tagállamnak biztosítania kell, hogy a sértettek a büntetőjogi rendszerben „tényleges és megfelelő szereppel rendelkezzenek”, joguk van a meghallgatáshoz és bizonyítékok szolgáltatásához, és a „bűnüldöző szervekkel történő első érintkezéstől kezdve” minden az érdekeik védelmét biztosító információhoz történő hozzáféréshez, és kártérítési igényük érvényesítéséhez (bevezető rendelkezések, 2. cikk, 3. cikk, 4. cikk). (A jogharmonizáció határideje e cikkek tekintetében 2002. március 22-ével letelt.)
9.1. A határozatban kifejtettek alapján az Alkotmánybíróság a Be. 360. § (1) bekezdését, illetve a 374. § (1) bekezdésének b) pontját, továbbá a) pontjának alkotmányellenes szövegrészeit megsemmisítette, s rendelkezett mindazon mulasztások pótlásának kötelezettségéről, amelyek a jogintézmény alkotmányos működéséhez elengedhetetlenek. A megsemmisítés időpontját az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 42. § (1) bekezdésének megfelelően állapította meg.
A 64/1997. (XII. 17.) AB határozatban az Alkotmánybíróság részletezte, hogy az ex nunc hatályú megsemmisítéstől csak akkor lehet eltérni, „ha jogbiztonság vagy az eljárást kezdeményező különösen fontos érdeke indokolja.” (ABH 1997, 380, 388.) A 66/1997. (XII. 29.) AB határozatban megerősítette, hogy az Abtv. 42. § (1) bekezdéséből következően „főszabály nem a jövőbeni, hanem az ex nunc, azaz az alkotmánybírósági határozat közzététele napjától történő megsemmisítés [...]” (ABH 1997, 397, 407.).
Az ex nunc hatályú megsemmisítés következtében sincs akadálya annak, hogy a törvényben meghatározott mindazon esetekben, amelyek a tanácsülés alkalmazására az indítványokban nem támadott esetekben jogosítja fel a bíróságot, továbbra is választható legyen ezen eljárási mód. Nem kerülhet azonban sor a fellebbezés ezen keretek között történő elbírálására azokban az esetekben, amikor ez az alkotmányos jogok sérelmét idézné elő.
9.2. Az Alkotmánybíróság a vizsgálat során megállapította, hogy a támadott rendelkezések és az Alkotmány 50. § (1) bekezdésében meghatározott bírósághoz való jog, illetve az 57. § (2) bekezdésében rögzített ártatlanság vélelme, valamint a (4) bekezdésben tilalmazott visszaható hatály között nincs alkotmányi összefüggés.
Az a tény, hogy a tanácsülés intézményének szabályozására a fentebb megállapítottak szerint egyébként az Alkotmány egyes rendelkezéseinek megsértésével került sor, önmagában nincs hatással a bírósághoz fordulás jogára. A jogerő kérdésével összefüggésben megállapított alkotmányellenesség a fentebb kifejtettek szerint a jogbiztonság sérelmét és nem az ártatlanság vélelmének megsértését eredményezi.
9.3. Az egyes indítványozók által szintén támadott a Be. 360. § (2) és (3) bekezdése tekintetében az Alkotmánybíróság megállapította, hogy tartalmuk nem csorbítja az eljárásban részt vevőknek az indítványozók által megjelölt jogait, hiszen azok nem megszorító, hanem megengedő jellegű szabályokat tartalmaznak. Eszerint a bíróság az ügy elintézésére, illetve a határozat kihirdetésére az eredetitől eltérő, többlet garanciákat biztosító eljárási formát is alkalmazhat, vagyis tanácsülés helyett nyilvános ülést, ez utóbbi helyett pedig tárgyalást tarthat. Így az indítványokat e tekintetben elutasította.
9.4. Az egyik indítványozó a Be. 360. § (1) bekezdésének nemzetközi szerződésbe ütközését is állította. Az alkotmányjogi panasz előterjesztője azonban jogszabály nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatának indítványozására – az Abtv. 21. § (3) bekezdése értelmében – jogosultsággal nem rendelkezik. Ezért az Alkotmánybíróság – az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, módosított és egységes szerkezetbe foglalt 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat 29. § c) pontjára is figyelemmel – a Be. 360. § (1) bekezdése nemzetközi szerződésekbe ütközésének vizsgálatára irányuló alkotmányjogi panaszt érdemi vizsgálat nélkül visszautasította.
9.5. Az indítványozók az Abtv. 48. §-a szerint benyújtott alkotmányjogi panaszokban az Abtv. 43. § (4) bekezdésében foglaltak alapján kérték, hogy ügyeikben az Alkotmánybíróság mondja ki az alkotmányellenes rendelkezések alkalmazási tilalmát is. E kérelmek megalapozottak, minthogy a Be. támadott rendelkezésének alkalmazására – az alkotmányjogi panaszok benyújtóinak jelentős érdeksérelmet okozva – az alkotmányellenesség kimondását is eredményező több alkotmányi rendelkezés megsértésével került sor. Ennek orvoslására a Be. 406. § (1) bekezdés a) pontja és (2) bekezdése alapján van lehetőség.
9.6. A határozat közzétételére vonatkozó rendelkezés az Abtv. 41. §-án alapul.
Alkotmánybírósági ügyszám: 476/B/2003.
Dr. Bihari Mihály alkotmánybíró különvéleménye
1. A többségi határozat rendelkező részének 1. és 2. pontjában foglalt megsemmisítésekkel valamint a 4. pontban foglalt alkalmazási tilalom elrendelésével nem értek egyet. Egyetértek ugyanakkor a többségi határozat rendelkező részének 3. pontjában foglalt mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapításával, az 5. pontban foglalt visszautasítással és a 6. pontban foglalt elutasítással.
2. A többségi határozat rendelkező részének 1. pontjában az Alkotmánybíróság „ex nunc” hatállyal megsemmisítette a Be. 360. § (1) bekezdésében foglalt – a tanácsülés, a nyilvános ülés és a tárgyalás kitűzésére vonatkozó – azon törvényi rendelkezést, amely a tanács elnöke számára – a Be.-ben foglalt törvényi keretek között – lehetővé tette, hogy az ügy érkezésétől számított harminc napon belüli határnapra a fellebbezés elbírálására tanácsülést, nyilvános ülést vagy tárgyalást tűzzön ki.
Álláspontom szerint a megsemmisített törvényi rendelkezés önmagában (tartalmilag) nem alkotmányellenes, ebből következően azt nem kellett volna az Alkotmánybíróságnak megsemmisíteni.
A többségi határozat azon érvelésével, amely szerint a jogalkotót terhelő alkotmányellenességet előidéző mulasztások következtében előállt alkotmányellenes helyzetben a Be. 360. § (1) bekezdése maga is tartalmilag közvetlenül alkotmányellenessé vált nem értek egyet.
Álláspontom szerint az, hogy a többségi határozatban felhívott alkotmányos jogok maradéktalan érvényesülése érdekében a Be.-nek a fellebbezés tanácsülésen történő elbírálására vonatkozó hatályos szabályozása pontosítására szorul, differenciáltabb és több eljárási garanciát biztosító további törvényi rendelkezések megalkotására van szükség, önmagában még nem teszi a támadott törvényi rendelkezést tartalmilag közvetlenül alkotmányellenessé, és nem szolgál alapul a tartalmilag egyébként nem alkotmányellenes törvényi rendelkezés megsemmisítésére.
A többségi határozat rendelkező részének 3. pontjában foglalt, az Országgyűlést terhelő alkotmányellenes mulasztás megállapításával magam is egyetértek, a jogalkotónak differenciáltabb, egyértelműbb és világosabb eljárási szabályokon keresztül kell meghatároznia, azon esetek körét, amikor a másodfokú bíróság a fellebbezés elintézésére tanácsülést tarthat, mert csak az ilyen szabályozás felel meg a jogállamiság részét képező jogbiztonság és a tisztességes eljárás alkotmányos követelményeinek.
Álláspontom szerint ugyanakkor az Alkotmánybíróságnak fokozott körültekintéssel kell eljárnia a kódex jellegű törvények – ezek támadott rendelkezései – alkotmányossági vizsgálata során, és a normák lehetséges kíméletének szem előtt tartásával, a döntést úgy kell meghozni, hogy annak a kódex szabályozásának egészére kiható következményeivel előre számolni kell. Az Alkotmánybíróságnak az adekvát és megfelelő súlyú alkotmányos eszköz megválasztásával kell az alkotmányos jogsérelmet orvosolni, és kizárólag a támadott törvényi rendelkezés közvetlen tartalmi alkotmányellenessége esetén indokolt a legsúlyosabb eszközhöz, a megsemmisítéshez nyúlni.
A jelen ügyben a többségi határozat az alkotmányellenes helyzet kialakulásának elsődleges okaként az általa felhívott alkotmányos jogokat (jogbiztonság, tisztességes eljáráshoz való jog, védelemhez való jog, független pártatlan bírósághoz való jog, jogorvoslathoz való jog) érintő (a többségi határozat IV. fejezetének 2–6 pontjaiban részletesen kifejtett) jogalkotói mulasztásokat jelölte meg.
Megítélésem szerint – erre is figyelemmel – az alkotmányellenes helyzet felszámolásához elegendő súlyú alkotmányos eszköz lett volna a rendelkező rész 3. pontjában foglalt mulasztás – esetleg ehhez kapcsolódóan egy jogfejlesztő funkciójú alkotmányos követelmény – megállapítása is.
A Be. 360. § (1) bekezdésének a megsemmisítése azt eredményezi, hogy a fellebbezés tanácsülésen történő elbírálására – meghatározott esetekben – nem kerülhet sor, ezt a Be.-ben szabályozott eljárási formát tehát a fellebbezés elbírálása során nem alkalmazhatják (választhatják) minden esetben az eljáró bíróságok.
Ezzel lényegében az Alkotmánybíróság egy – nézetem szerint – tartalmilag közvetlenül nem alkotmányellenes törvényi szabály megsemmisítésével „beleír” a Be. szabályozásába, leszűkíti egy a Be.-ben szabályozott eljárási forma (tanácsülésen történő döntéshozatal) alkalmazásának lehetőségét.
Megítélésem szerint a megsemmisített törvényi rendelkezést a Be. egészének a rendszerében elhelyezve annak az adott jogintézményt (tanácsülés) szabályozó – de különösen a fellebbezés elbírálására vonatkozó – eljárási szabályaival kölcsönhatásban kellett volna vizsgálni, előre felmérve az „ex nunc” hatályú megsemmisítésnek a kódex szabályozására gyakorolt várható hatásait.
A Be. 360. § (1) bekezdése nem csak a tanácsülés de a nyilvános ülés és a tárgyalás kitűzésére vonatkozóan is egyértelműen meghatározta azt, hogy ki (a tanács elnöke), illetve milyen határidőn belül (az ügy érkezésétől számított harminc napon belüli határnapra) kell, hogy kitűzze a fellebbezés elbírálására ezen eljárási formák valamelyikét. A megsemmisítés következtében a fellebbezés előkészítése keretében az utóbbi két eljárási forma tekintetében (nyilvános ülés, illetve tárgyalás) nem látom egyértelműen szabályozottnak a fenti kérdéseket.
A megsemmisítés következtében szabályozatlannak látom azt, hogy a többségi határozat indokolásában is hivatkozott azon esetekben, amikor a fellebbezés tanácsülésen történő elbírálása nem idézi elő alkotmányos jogok sérelmét ki által és milyen határidőn belül, kerülhet sor a tanácsülés kitűzésére.
A fentieken túlmenően nem tartom meggyőzőnek és kellően alátámasztottnak a többségi határozatnak a Be. 360. § (1) bekezdését megsemmisítő rendelkező részi rendelkezéséhez kapcsolódó indokolását, különösen ennek azt a részét, amely azt kívánja alátámasztani, hogy a Be. 360. § (1) bekezdésének az alkalmazásával kitűzött tanácsülésen az előterjesztett fellebbezés alapján sor kerülhet a büntetőjogi főkérdést – tehát nem csak a járulékos, illetve egyéb eljárási kérdéseket – érintően az elsőfokú ítéletben foglaltaktól eltérő érdemi döntés meghozatalára is.
Ellentmondásosnak érzem továbbá, hogy a többségi határozat lényegében azonos érvekkel kívánja alátámasztani a rendelkező rész 1. és 2. pontjaiban foglalt megsemmisítéseket és az alkotmányellenes mulasztás megállapítását.
3. A rendelkező rész 2. pontjában foglalt megsemmisítést szintén nem tartom megalapozottnak, az ezt alátámasztó indokolást nem látom meggyőzőnek és kellően alátámasztottnak. Álláspontom szerint a többségi határozat rendelkező részének 2. pontjában megsemmisített törvényi rendelkezések közvetlen tartalmi alkotmányellenessége – a Be. megsemmisített 360. § (1) bekezdéséhez hasonlóan – nem áll fenn.
A magánfél és az egyéb érdekeltek eljárási helyzetében jelentkező szabályozási hiányokat (bizonytalanságokat) a rendelkező rész 3. pontjában megállapított alkotmányellenes mulasztások jogalkotó által történő megszüntetésével orvosolni lehet.
Véleményem szerint a Be. 360. § (1) bekezdéséhez kapcsolódóan a bíróságok joggyakorlatában megmutatkozó bizonytalanságokat, jogértelmezési problémákat a jogegységi eljárás, míg a differenciálatlan és hiányos – a többségi határozatban felhívott alkotmányos jogok sérelmére vezető – szabályozási elégtelenségeket (kodifikációs hibákat) a jogalkotó kell, hogy kiküszöbölje.
Egyedi ügyekben meghozott bírói ítéletek alkotmányosságát alkotmányjogi panaszok esetén sem bírálhatja el az Alkotmánybíróság, és a jogalkotót terhelő – sok esetben szakmai vitákkal terhes – kodifikációs feladatokat sem veheti át az Alkotmánybíróság a jogalkotótól.
A jelen ügyben a többségi határozat rendelkező részének 3. pontjában foglalt alkotmányellenes mulasztás megállapításával és a jogalkotó arra történő felhívásával, hogy az alkotmányellenes mulasztást az Alkotmánybíróság által meghatározott határidőn belül szüntesse meg az Alkotmánybíróság megtette az alkotmányellenes helyzet felszámolásához szükséges és elégséges intézkedést, azonban a tartalmilag közvetlenül nem alkotmányellenes törvényi rendelkezések megsemmisítésére – a fent kifejtettek szerint – már nem kellett volna, hogy sor kerüljön.
Tekintettel arra, hogy a rendelkező rész 1. pontjában foglalt megsemmisítéssel nem értek egyet, így a rendelkező rész 4. pontjában elrendelt alkalmazási tilalmat sem látom elrendelhetőnek.
Dr. Holló András alkotmánybíró különvéleménye
Nem értek egyet a Határozat rendelkező részének 1. és az ezzel összefüggő – az alkalmazási tilalmat kimondó – 4. pontjával.
A Be. 360. § (1) bekezdése nem alkotmányellenes: a megsemmisítésére irányuló indítványt el kellett volna utasítani. A hivatkozott törvényi rendelkezés szerint a tanács elnöke az ügy érkezésétől számított 30 napon belüli határnapra a fellebbezés elbírálására tanácsülést, nyilvános ülést, vagy tárgyalást tűz ki. Ez a törvényi előírás – álláspontom szerint – egy igazgatási jellegű norma, amely felsorolja a fellebbezés elbírálásának lehetséges ítélkezési formáit. Az elnök döntése tehát igazgatási döntés; a törvény alapján kell kiválasztania a megfelelő ítélkezési formát.
Ehhez képest a Be. 360. § (1) bekezdése nem sérti Alkotmány 50. § (3) bekezdésében deklarált bírói függetlenséget, amely – az Alkotmánybíróság korábbi határozataiban kifejtett értelmezése szerint – az ítélkező tevékenységben, azaz itt a Be. 360. § (1) bekezdésében meghatározott mindhárom formában érvényesül(het).
A hivatkozott törvényi szabályban a felsorolás – álláspontom szerint, szemben a Határozatban kifejtettekkel – nem rangsor; a megfelelő forma kiválasztásának a Be.-n kell alapulnia.
Amennyiben a Be. 360. § (1) bekezdésének alkalmazásánál a bírói gyakorlatban merül fel probléma (erre van utalás a Határozatban), annak elhárítására lehetőséget ad a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény III. fejezete.
Az Alkotmánybíróság gyakorlatára utalva, elképzelhető megoldás lehetett volna alkotmányos követelmény kimondása, miszerint a Be. 360. § (1) bekezdés alkalmazásánál az elnöki (igazgatási) döntés, az ítélkezési forma kiválasztása kizárólag a Be. rendelkezésein alapulhat.
1
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás