PÜ BH 2005/250
PÜ BH 2005/250
2005.07.01.
Vérkészítmény adásával történt Hepatitis C vírusfertőzés miatt bekövetkezett egészségkárosodásért az állam – vagyoni és nem vagyoni károkért fennálló – kártalanítási kötelezettsége [Ptk. 326. §; 1972. évi II. tv. 22. §, 58. §].
Az I. r. felperes veleszületett vérzékenységben szenved, amely betegségére rendszeresen kapott vérkészítményeket. A Hepatitis C vírusfertőzöttségét 1997-ben állapították meg.
A II. r. felperes az 1983-ban történt operációja során kapott vértranszfúziót, és 1992 decemberében állapították meg a Hepatitis C vírusfertőzöttségét. A felperesek a keresetükben a vérkészítményektől való Hepatitis C vírusfertőzöttség miatt kialakult egészségkárosodásukra hivatkozással személyenként 5 000 000 forint nem vagyoni kártérítést követeltek, és az I. r. felperes 1997. szeptember 15-étől, a II. r. felperes pedig 2000. január 1-jétől havi járadék megfizetésére kérte az alperes kötelezését.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Az I. r. felperes esetében az okozati összefüggés bizonyításának a hiányára, a II. r. felperes esetében pedig elévülésre hivatkozott.
A bíróság jogerős ítéletével kötelezte az alperest az I. r. felperes részére 3 500 000 forint és ennek 1997. szeptember 16-ától járó évi 20%-os kamata, 1997. szeptember 15-étől vagyoni kártérítésként havi járadék megfizetésére, és rendelkezett a lejárt járadékok egy összegben való megfizetéséről. A II. r. felperes részére ugyancsak 3 500 000 forint nem vagyoni kártérítés és ennek 2000. év február hó 28-ától járó évi 20%-os kamata, valamint 2000. év január hó 1. napjától havi járadék megfizetésére kötelezte az alperest a lejárt járadékok egy összegben való megfizetésére kötelezés mellett.
A bíróság tényként megállapította, hogy az I. r. felperes nagy valószínűséggel a betegsége miatt rendszeresen kapott vérkészítmények valamelyikétől, a II. r. felperes pedig az 1983-ban kapott vértranszfúzió során fertőződött meg a Hepatitis C vírussal. A II. r. felperes esetében az elévülési kifogást alaptalannak tartotta, és megállapította, hogy egy folyamat eredményeként ismerte fel a betegsége lényegét, hátrányait és 2000. évben ennek eredményeként jutott a perindításra. A felperesek követelését érdemben vizsgálta és megállapította, hogy gyógyszerhez hasonló vérkészítménytől károsodtak, tehát az alperes kártalanítási kötelezettsége az egészségügyről szóló, korábban hatályban volt 1972. évi II. törvény (Eü. tv.) 22. §-ának (2) és 58. §-ának (3) bekezdése alapján fennáll. A nem vagyoni kártérítés körében úgy látta, hogy mindkét felperes esetében 3 500 000 forint alkalmas annak a hátránynak a kiküszöbölésére, amely a felpereseket az egészségkárosodásuk folytán érte. A Ptk. 355. §-ának (3) bekezdése alapján vagyoni kártérítésként járadékot ítélt meg, amelynek összegénél figyelembe vette az étkezési és egyéb, a betegség jellegével kapcsolatos kiadásokat.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet és azt a Pp. 270. §-a (2) bekezdésének b) pontja ba) és bb) alpontjaira alapította. Álláspontja szerint a jogerős ítélet megalapozatlan, mert a felperesek az őket terhelő bizonyítási kötelezettségnek nem tettek eleget. A bíróság a Pp. 3. §-ának (3) bekezdésében, valamint a 164. §-ának (1) bekezdésében foglaltakra nem oktatta ki a feleket, ennek következtében nem állapítható meg, hogy a felperesek a vérkészítménytől károsodtak, de az sem, hogy a megítélt összegű nem vagyoni, illetőleg vagyoni kártérítésre jogosultak. E körben a bíróság az indokolási kötelezettségének sem tett eleget. Tévesen állapította meg a kamatfizetés kezdő időpontját és mértékét is, és figyelmen kívül hagyta a Ptk. 280. §-ának (3) bekezdésében foglaltakat a járadék megítélésekor. A II. r. felperes esetében tévedett, amikor a követelés elévülését nem állapította meg, mert a Hepatitis C vírusfertőzöttségét 1992-ben megállapították, 1993-ban májbiopsziát végeztek, majd megkezdődött a gyógyszeres kezelése, 1994-ben és 1997-ben is interferon kezelést kapott. A fertőzöttség fényéről 1992-ben tudomást szerzett, legkésőbb 1993-ig érvényesíthette volna a követelését, de ezt elmulasztotta. A jogerős ítéletből nem állapítható meg, hogy mi volt az a ,,folyamat'', amelynek eredményeként a betegség hátrányait felismerte a II. r. felperes. Hivatkozott arra is az alperes, hogy az alkalmazott ún. labilis vérkészítmény egyébként sem gyógyszer, ezért az állam kártalanítási kötelezettsége még a fertőzöttség bizonyítása esetén sem állana fenn. Kérte a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára való utasítását.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem előzetes megvizsgálása alapján hozott végzésével a felülvizsgálati eljárás lefolytatását elrendelte.
Az Alkotmánybíróság 42/2004. (XI. 9.) AB határozatában a kihirdetés napjával megsemmisítette a Polgári perrendtartás 270. § (2) bekezdésének az ,,és'' szövegrészét, valamint az ezt követő rendelkezéseket. Ezért a Legfelsőbb Bíróság kizárólag azt a kérdést vizsgálhatta, hogy a jogerős határozat az ügy érdemi elbírálására kihatóan jogszabálysértő-e.
A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében megjelölt jogszabálysértések sorrendjétől eltérően a Legfelsőbb Bíróság először azt a kérdést vizsgálta, hogy az alperes kártalanítási kötelezettsége egyáltalán fennáll-e, ha megállapítható, hogy a felperesek a Hepatitis C vírusfertőzést vérkészítmény útján kapták meg. A perben ugyanis nem volt vitás a felperesek Hepatitis C vírusfertőzöttsége és az ezzel összefüggő egészségkárosodása, vita csak abban volt, hogy az a felpereseknél alkalmazott vérkészítmények szervezetbe juttatásával okozati összefüggésben áll-e.
Ebben a kérdésben abból kell kiindulni, hogy orvosszakmai tény: a Hepatitis C vírusfertőzés kialakulásának és átvitelének alapvető – bár nem egyedüli és lehetséges – útja a vér vagy vérkészítmény. A fertőzés forrása egzakt, természettudományos módon teljes bizonyossággal nem határozható meg, ezért a vérkészítmény transzfúziójával való megfertőződés általában nem zárható ki, de nem is bizonyítható. Mindezek alapján a jogi megítélés szempontjából az a helyes megközelítés, hogy mi az, ami kizárható, és ami a bizonyossággal határos valószínűséggel megállapítható.
Ennek körében értékelendő, hogy az I. r. felperes vele született vérzékenysége miatt rendszeresen kapott vérkészítményeket, a II. r. felperes pedig – bizonyítottan – kapott vértranszfúziót az 1983-ban történt operációjakor. Miután a felperesek egyikénél sem merült fel olyan adat, amely bármely más fertőzési forrás megállapítására alapot adna, viszont a vérkészítmények adása bizonyított, ráadásul olyan időpontban, amikor a véradóktól levett vért erre a vírus-típusra még nem szűrték, miután az még ismeretlen volt.
Miután orvosilag nincs kétségmentes megállapíthatóság, ezért a jogi bizonyítottság is ezen az alacsonyabb szinten értendő, és az okozati összefüggés jogi fogalmának bizonyítottságához, a fertőző forrás megállapításához elegendő a kizáró, illetőleg a kizárható, valamint a valószínűsíthető okok bírói mérlegelése a Pp. 206. §-ának (1) bekezdése alapján.
A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján tehát helyesen állapította meg a bíróság jogerős ítéletében, hogy a felperesek a Hepatitis C vírusfertőzést vérkészítmények adása során kapták meg.
A továbbiakban azt kellett vizsgálni, hogy a felperesek vírusfertőzéséért és az ebből eredő májkárosodásáért az állam kártalanítási kötelezettsége megállapítható-e, és az alperes védekezéséhez képest a készítmény minősítése, valamint az ezzel kapcsolatos jogi kérdések mennyiben vehetők figyelembe.
A Legfelsőbb Bíróság több határozatában (Pf. III. 25.894/2001/9. számú, Pfv. II. 22.059/2002/4. számú) kifejtette már – és az álláspontját fenntartja –, hogy a vér vagy a vérkészítmény orvosi és jogi értelemben sem gyógyszer, és a jogvita eldöntése szempontjából az e szerinti minősítésnek sincs jogi szerepe, miként e tekintetben a stabil és a labilis vérkészítmények közötti megkülönböztetésnek sem. Az adott vérkészítménynél nem az volt a hiba, hogy az nem mutatott – nem is mutathatott – állandóságot, hanem az, hogy instabil ugyan, de hibás volt. A vérellátás kötelező biztosításáról az Eü. tv. 40. §-a rendelkezik, és az Eü. tv. végrehajtásáról szóló 16/1972. (IV. 29.) MT rendelet (Vhr.) 21. §-ában foglaltakkal együtt állami feladattá teszi. Ehhez kifejezett, itt elhelyezett felelősséget nem rendel ugyan, de a jogszabály helyes értelmezése szerint ennek a feladatnak a minőségi teljesítéséhez felelősségnek, mégpedig objektív felelősségnek kell kapcsolódnia.
Miután a vér és a vérkészítmény jogilag sem minősülhet gyógyszernek – jóllehet a gyógyszer fogalmát az Eü. tv. sem határozza meg – az alkalmazása során a ,,termék'' hibája miatt bekövetkezett károkért való felelősség körében abból kell kiindulni, hogy vannak olyan gyógyhatású készítmények, amelyeket a gyógyítás során használnak fel, ennek érdekében juttatják az ember szervezetébe. Ilyennek tekintendők a gyógyszernek nem minősülő, de a gyógyításnál felhasznált vérkészítmények, mint gyógyhatású anyagok, amelyeket lényegében gyógyszerként használnak fel. Az ilyen anyagokra alkalmazni kell az Eü. tv. 58. §-ának (4) bekezdésében foglaltakat, amely utal az (1)–(2) bekezdés szerinti állami kártalanításra úgy, mint a gyógyszereknél.
A felperesek esetében alkalmazott vérkészítmény tehát nem gyógyszer, de az állam kártalanítási felelőssége szempontjából azonos elbírálás alá esik a gyógyszerrel, és ezt nem gyengíti az, hogy az egészségügyi igazgatás keretében a minősítés kérdése a szakminiszter feladata és jogköre. A jogi megítélés szempontjából ez a kérdés az állam felelősségét nem érintheti, az adott esetben pl. az, hogy ha a vérkészítmény sehová sincs besorolva, de ,,forgalomban volt'', amennyiben a gyógyításnál régóta alkalmazták, tehát engedélyezettnek kell tekinteni a következményeivel együtt.
Ezzel a jogértelmezéssel áll összhangban a jelenleg hatályos szabályozás is [Etv. 227. § (4) bek.], amely a vérkészítmény hibája által okozott károkért az állam kártalanítási kötelezettségét megállapítja. Az alperesnek a gyógyszerek, valamint a szerv- és szövetátültetésre vonatkozó rendelkezések jogszabályon belüli eltérő elhelyezkedése körében kifejtett álláspontja a korábban előadottakhoz képest a jogvita eldöntése szempontjából közömbös, egyébként is a vérellátás kötelező biztosításáról szóló rendelkezés (40. §) és a gyógyszerellátással kapcsolatos rendelkezések (58. §) a gyógyító-megelőző ellátás alapelveinek érvényesülését (III. rész I. fejezet) szolgálják. E körben nem a rendszertani különállásnak, hanem az összetartozó tartalmi elemeknek van jelentőségük. A kifejtettekből következően helyesen állapította meg a bíróság jogerős ítéletében az alperes kártalanítási kötelezettségét a felperesek vérátömlesztés során kapott Hepatitis C vírusfertőzéséért, amely az Eü. tv. 58. §-ának (4) bekezdésén alapul.
A felperesek az egészségkárosodásukkal okozati összefüggésben álló vagyoni és nem vagyoni káraikat érvényesítették a perben, amely követelésekkel szemben a II. r. felperes esetében az alperes elévülésre is hivatkozott, de a perben ennek a kérdésnek a vizsgálata csak részben történt meg.
A Ptk. 326. §-ának (1) bekezdése szerint az elévülés akkor kezdődik, amikor a követelés esedékessé vált. A kártérítés a Ptk. 360. §-ának (1) bekezdéséből következően a károsodás bekövetkezésekor nyomban esedékes, ezért a Ptk. jelenleg hatályos szabályainak egybevetett értelmezése szerint a kártérítési követelés elévülése a károsodás bekövetkezésekor nyomban elkezdődik. A károsodás megtörténte objektív tény, független attól, hogy a károsultnak arról volt-e tudomása, és az elévülési idő kezdetére nem hat ki az, hogy a károsodásról a károsult – bármely okból – csak később szerez tudomást.
Az elévülés szempontjából azonban már jogi jelentősége van a károsodásról való tudomásszerzésnek, és egyéb olyan, jogilag jelentős körülményeknek, amelyek alapján megállapítható, hogy a jogosult menthető okból nem tudja érvényesíteni a követelését.
Ha az esedékessé vált követelést a jogosult menthető okból nem tudja érvényesíteni, az elévülés nyugvása következik be, és az akadály megszűnése után a Ptk. 326. §-ának (2) bekezdése szerinti ideig a követelés még érvényesíthető. Az elévülés lényegében a mulasztása folytán éri a károsultat, a nyugvásának lényege pedig az, hogy a követelés érvényesítésének azokat az akadályait, amelyek nem hozhatók összefüggésbe a károsult magatartásával, ne lehessen az ő terhére róni. Az elévülés nyugvása meghosszabbítja az elévülési időt, és a hatályos jogi szabályozás mellett bekövetkezhet már az elévülési idő alatt, de akkor is, amikor az igényérvényesítés akadálya az elévülés megkezdésének időpontjában már fennállott.
Az adott esetben helyesen állapította meg a bíróság jogerős ítéletében, hogy a II. r. felperes károsodása akkor következett be, amikor a vérátömlesztéssel a szervezetébe került a Hepatitis C vírus, anélkül, hogy azt akkor, és még a későbbiekben is, bárki tudta volna. A követelésének az elévülése ekkor elkezdődött [Ptk. 326. § (1) bek.], és tény, hogy a követelés érvényesítésére csak 2000. évben került sor. Annak a kérdésnek a vizsgálata azonban, hogy mi volt az a menthető ok, amelynek következtében nem tudta korábban érvényesíteni a követelését, a perben lényegében elmaradt.
A Ptk. 326. §-ának (2) bekezdésében foglaltak alkalmazásához annak vizsgálata szükséges, hogy a II. r. felperes esetében mi volt, és mikor szűnt meg az a menthető ok, amely gátolta őt a követelése érvényesítésében. Ebben a körben a jogerős ítélet megalapozatlan. Tény, hogy a II. r. felperes 1983-ban fertőződött meg, és ezt 1992-ben mutatták ki, de nem állapítható meg, hogy mikor jutott a II. r. felperes az igényérvényesítéshez szükséges információk birtokába. A bíróság jogerős ítéletében elfogadta a felperes tényállítását abban a körben, hogy 2000. évben a média útján szerzett tudomást a károsodásáról, és a betegség hátrányai tekintetében egy folyamat eredményeként jutott felismerésre, ezért eddig az időpontig menthető okból nem érvényesítette a követelését. Ez azonban az elévülés nyugvásának megszűnte szempontjából nem elegendő. A II. r. felperes esetében a bizonyítás anyagát ki kell egészíteni, és pontosan meg kell állapítani, hogy mikor szűnt meg az igényérvényesítés akadálya, mikor és milyen tájékoztatást kapott a kezelőorvosától, ehhez képest mikor jutott teljes körűen az igényérvényesítéshez szükséges információk birtokába. Ehhez képest lehet eldönteni, hogy a keresetét a még rendelkezésre álló időben, vagy azt követően, elkésetten nyújtotta-e be. Az igényérvényesítés akadályának megszűnte körében a bizonyítási kötelezettség a felperest terheli.
A felperesek kártalanításának módjára és mértékére helyesen alkalmazta a bíróság a Ptk.-nak a kártérítésre vonatkozó szabályait [Eü. tv. 22. § (2) bek.], de nem állapítható meg, hogy a károsodás vagy az ítélethozatal időpontjában, esetleg más közbenső időpontban irányadó ár- és értékviszonyokat vette alapul a nem vagyoni kártérítés összegének megállapításánál, és ehhez képest a késedelmi kamat kezdő időpontját helyesen határozta-e meg.
Az alperes az elsőfokú ítélet elleni fellebbezésében az ítélet megváltoztatását és a felperesek keresetének teljes elutasítását kérte. Ebből következően a fellebbezési kérelme kiterjedt a főkövetelésekre, és azok járulékaira is, tehát ezt a másodfokú bíróságnak vizsgálnia kellett volna, így az újabb eljárásban ezek vizsgálata is szükséges.
Az alperes tehát alappal hivatkozott a felülvizsgálati kérelmében a Pp. 270. §-ának (2) bekezdésében meghatározott felülvizsgálati okra, de a megfelelő határozat meghozatalához szükséges tények az iratokból nem állapíthatók meg. A Legfelsőbb Bíróság ezért a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése alapján – tárgyaláson kívül hozott határozatával – hatályon kívül helyezte a jogerős ítéletet és az ügyben eljárt elsőfokú bíróságot utasította új eljárásra és új határozat hozatalára.
(Legf. Bír. Pfv. III. 20.146/2003. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás