PÜ BH 2005/252
PÜ BH 2005/252
2005.07.01.
A házastárs törvényes öröklésből való kiesése együttes feltételeinek – annak, hogy a házastársak között az életközösség nem állott fenn, és az eset körülményeiből nyilvánvaló, hogy az életközösség visszaállítására nem volt kilátás – az öröklés megnyílásakor, objektíve kell fennállniuk – Mindkét feltételt annak kell bizonyítania, aki a házastárs kiesése folytán maga örököl, illetőleg tehertől mentesül [Ptk. 601. §].
A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy az alperes az örökhagyó után kiesett az öröklésből, mert az öröklés megnyílásakor a házastársak között az életközösség nem állott fenn, s annak visszaállítására sem volt remény.
Az alperes érdemi ellenkérelme a kereset elutasítására irányult.
Az elsőfokú bíróság az ítéletével – a felperes keresetének helyt adván – megállapította, hogy a 2000. november 26. napján elhunyt L. A. utáni öröklésből az örökhagyó házastársa, az alperes kiesett.
Az elsőfokú ítélet ellen az alperes fellebbezéssel élt.
A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta azzal a kiegészítéssel, hogy az elsőfokú bíróság útján megkereste az illetékes földhivatalt a b.-i ingatlanra nézve az alperes javára bejegyzett özvegyi haszonélvezeti jog törlése végett.
A jogerős ítélet tényként állapította meg, hogy a 2000. november 26. napján elhunyt L. A. örökhagyónak a felperes a volt első házasságából született leánya, az alperes pedig a házastársa.
Az örökhagyó hagyatékát: a b.-i lakásingatlant – amelyet az örökhagyó 1999 nyarán vásárolt meg az L. J. nevű testvérének a holtig tartó haszonélvezeti jogával terhelten – a közjegyző hagyatékátadó végzésével törvényes lemenőági öröklés jogcímén a felperesnek adta át, az alperes, mint túlélő házastárs özvegyi haszonélvezeti jogával terhelten.
Az alperes és az örökhagyó 1988. évben élettársi kapcsolatot létesítettek, majd 1992. január 17-én egymással házasságot kötöttek. Az élettársi kapcsolat kezdetekor az alperes önálló vállalati lakásingatlannal rendelkezett, amelyet utóbb – a saját holtig tartó haszonélvezeti jogával terhelten – fia részére megvásárolt. A volt élettársak az együttélésüket – ennek ellenére – az örökhagyó szüleinek a lakásában kezdték meg, ahová az alperes be is jelentkezett, 1989 karácsonya előtt azonban a gyermekével együtt a haszonélvezetében lévő lakásba költözött vissza. A férjével való kapcsolatát azonban nem szakította meg, vele ritkán ugyan de rendszeresen találkozott és az sem zárható ki, hogy alkalomszerűen az ő lakásában is aludt. A hagyaték tárgyát képező ingatlan 1999. évben történt örökhagyó általi megvételét megelőzően a volt házastársak életközössége végleg megszakadt és az alperes az örökhagyó szüleinek az ingatlanából el is költözött, ezért az örökhagyó kiköltözésében már nem az alperes, hanem az örökhagyó testvére és annak házastársa segédkezett, az alperes pedig a hagyaték tárgyát képező lakásba már be sem költözött, és oda be sem jelentkezett.
Az örökhagyó egy időben az alperessel közös munkahelyen dolgozott, majd munkanélkülivé vált, de munkanélküli ellátásban részesült. A hagyaték tárgyát képező lakásban az örökhagyó egyedül élt, italozó életmódot folytatott, ezért gyakran megfordult a helyi vendéglőben. A lakás rezsi költségét – noha voltak elmaradásai is – maga viselte, mosott és időnként főzött is magára, előfordult, hogy hideget evett, és az is, hogy alkalmi munka fejében ebédet kapott.
A volt házasfelek közötti kapcsolat ennek ellenére sem szakadt meg véglegesen, mert az alperes időnként meglátogatta az örökhagyót, hétvégeken pedig alkalomszerűen főtt ételt vitt neki, hét közben viszont saját magára sem főzött. Az alperes, a saját előadása szerint szinte mindig dolgozott, sőt a munkája mellett alkalmi munkákat is vállalt, pihenni pedig az örökhagyó lakásában nem, hanem csak a sajátjában tudott, mert az örökhagyó rendszeresen tévézett és ivott.
Az örökhagyó a halálát megelőzően úgy került kórházba, hogy 2-3 napig nem adott életjelet magáról, amelyre a szomszédai felfigyeltek, ezért a nyitott lakásába bementek, intézkedtek a kórházba szállításáról, majd mindezekről nem az alperest, hanem az örökhagyó testvérét értesítették.
Az így megállapított tényállás alapján a perben eljárt bíróságok arra az álláspontra jutottak, hogy az örökhagyó elhalálozásának időpontjában a volt házasfelek között bensőséges, – a nemi életre is kiterjedő – érzelmi viszony, gazdasági közösség és együttlakás nem állott fenn, és annak visszaállítására objektíve nem is volt remény.
Az alperes ugyanis már 1989-ben új életre rendezkedett be akkor, amikor visszaköltözött a saját lakásába, rendszeresen ott pihente ki magát és közben ellátta az egyetemi tanulmányokat folytató fiát, az életközösséget pedig az örökhagyó italozó magatartása miatt nem is kívánta helyreállítani.
A volt házasfelek életközössége végleg megszakadt akkor, amikor az örökhagyó szüleinek a lakásából kiköltöztek, hiszen ezt követően olyan közös lakással, ahol folyamatosan együtt éltek, együtt gazdálkodtak és közös háztartást vezettek volna, nem rendelkeztek, hanem mindketten különálló életvitelre rendezkedtek be. Kapcsolatukból tehát a házassági életközösség fennállását igazoló lényeges és fontos elemek hiányoztak.
Nem tulajdonított jelentőséget a jogerős ítélet annak, hogy a per adatai szerint a volt házasfelek 1998 decemberében egyetemleges adóstársakként 50 000 forint OTP-kölcsönt vettek igénybe, az alperes anyagilag többször is kisegítette az örökhagyót, a halála után pedig kifizette az örökhagyó tartozásait, részt vett az örökhagyó eltemettetésében és hozzájárult a temetési költségek viseléséhez is, és annak sem, hogy a saját újság-előfizetését az örökhagyó lakáscímére rendelte meg. A volt házastársaknak ugyanis külön folyószámlájuk volt, az örökhagyó tartozásainak kifizetése hagyatéki hitelezői igényt alapoz meg, az örökhagyó eltemettetésében való részvétele a hozzátartozók közös megállapodásán alapult, az újság előfizetésére vonatkozó okirati bizonyítékok pedig 1998. évre és 1999. év elejére vonatkoznak, amikor a volt házastársak még az örökhagyó szüleinek a lakásában laktak.
Az OTP-vel kötött kölcsönszerződés ugyanakkor mindössze azt igazolja, hogy az alperes és különélő házastársa kölcsönt vettek fel, nem állapítható meg viszont az okirat tartalmából az, hogy a hitel felvételére milyen céllal és milyen felhasználási szándékkal került sor. Abból azonban, hogy a törlesztőrészleteket az alperes egyedül fizette vissza, arra lehet következtetni, hogy a hitel felvételére nem közös, hanem az alperes egyéni céljainak megvalósítása érdekében, az alperes általi felhasználás szándékával került sor.
A jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelemmel élt annak hatályon kívül helyezése és a felperes keresetének elutasítása, valamint a földhivatalnak a perbeli ingatlanra vonatkozó özvegyi haszonélvezeti joga visszajegyzésének az érdekében történő megkeresése iránt. A felülvizsgálati kérelmének részletesen kifejtett indokai szerint a jogerős ítélet az ügy érdemére kihatóan jogszabálysértő, és a házassági életközösség megszakadása, valamint az életközösség visszaállításának kilátástalansága tekintetében olyan elvi jelentőségű jogkérdéseket dönt el, amelyekben a Legfelsőbb Bíróság a határozatainak hivatalos gyűjteményében közzétett módon még nem határozott.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálatot a Pp. 270. §-a (2) bekezdésének ba) pontja alapján elrendelte, mert az ügyben – a joggyakorlat egysége, illetve továbbfejlesztése céljából egyaránt fontos – elvi jelentőségű jogkérdésként merült fel annak a mikénti elbírálása, hogy a túlélő házastárs öröklésből való kiesése együttes törvényi feltételeinek a fennállását miként kell megítélni, és az említett jogkérdésben a Legfelsőbb Bíróság a határozatainak hivatalos gyűjteményében közzétett módon még nem határozott.
A felülvizsgálati kérelem alaptalan.
A felülvizsgálati kérelem érdemi elbírálása során a Legfelsőbb Bíróság abból indult ki, hogy a Ptk. 601. §-ának (1) bekezdése szerint törvény alapján nem örökölhet az örökhagyó házastársa, ha az öröklés megnyílásakor a házastársak között életközösség nem állott fenn, és az eset körülményeiből nyilvánvaló, hogy az életközösség visszaállítására nem volt kilátás.
Az idézett törvényhely nyelvtani értelmezéséből következik egyrészt az, hogy a házastárs törvényes öröklésből való kiesése megállapításának két együttes (konjunktív) feltétele van:
– az életközösség megszakadása és
– az a helyzet, ami az életközösség visszaállításának kilátástalanságát bizonyítja, azzal, hogy mindkét feltételnek az öröklés megnyílása, tehát az örökhagyó halála időpontjában kell fennállnia, továbbá, hogy mindkét feltétel fennállását annak kell bizonyítania, aki a házastárs kisesésére hivatkozik.
A Legfelsőbb Bíróság több eseti döntésében is rámutatott már arra, hogy a házasságról, a családról és a gyámságról szóló – többször módosított – 1952. évi IV. törvény (a továbbiakban: Csjt.) Első részének a házasságra vonatkozó rendelkezéseiből az következik, hogy a házasság valódi tartalmát a házastársak együttélése, a köztük lévő érzelmi és gazdasági közösség adja, ezért a Csjt. 27. §-ának (1) bekezdése szerint a házastársak között vagyonközösség csak a házassági életközösség idejére keletkezik, a házasság felbontására pedig – a Csjt. 18. §-ának (1) és (2) bekezdéseiben foglaltakból következően – csak akkor kerülhet sor, ha az a valós tartalmi elemeket nélkülöző, csupán formális jogi kötelékké vált.
Mindezek polgári jogi következményeit vonják le a Polgári Törvénykönyv öröklési szabályai azáltal, hogy a házastársak közötti öröklést is a ténylegesen – nem csak a jogi formaként – fennálló házassághoz, tehát a házassági életközösséghez, az érzelmi és gazdasági közösség meglétéhez vagy ennek reális lehetőségéhez fűzi (LB Pf. II. 20.307/1986., BH 1987/1/18., PJD XI. 231.).
1. Az életközösség hiánya, a házastárs kiesésének első feltétele objektív jellegű: közömbös az, hogy az életközösség megszakadásának mi volt az oka, az melyik házastárs magatartására visszavezethető okból következett be, ki volt a ,,vétkes'', hiszen az örökhagyó után a ,,vétlen'' házastárs sem örökölhet. Nem szükséges vizsgálni viszont tehát azt, hogy az életközösség megszakadása melyik fél felróható magatartására vezethető vissza, hanem elegendő az említett objektív tény fennállásának a bizonyítása.
Az életközösség megszakadása tényének az öröklés megnyíltakori fennállása esetén ugyanakkor elvileg közömbös a különélés időtartama is, más kérdés viszont az, hogy a különélés hosszabb vagy rövidebb időtartama erősíti vagy gyengíti az életközösség visszaállításának kilátástalanságát, ezért azt – a 2. pontban kifejtendők szerint – a kiesés második feltétele körében figyelembe kell venni.
A házassági életközösség fogalmát a Csjt. nem határozza meg, maga a kifejezés pedig csupán arra utal, hogy a házastársak közösségben élnek együtt. A jogirodalom és az ítélkezési gyakorlat álláspontja megegyezik abban, hogy a házassági életközösség lélektani, erkölcsi és vagyoni összetevőkből áll, annak rendszerinti tartalmi elemei: a közös háztartás (együttlakás), a közös gazdálkodás és a bensőséges személyes viszony (érzelmi, lelki közösség, szellemi, kulturális kapcsolat, rendszeres nemi élet) a házastársak között. (LB Pf. II. 20.847/1981.). A közös lakás a felek tényleges együttlakását, életvitelszerű közös életét (együttes étkezés, pihenés, háztartásvezetés stb.) jelenti. A közös gazdálkodás a házastársak által együttesen kitűzött célok érdekében való közös vagyoni együttműködés. A belső személyes viszony elemei külső tényekből nehezebben ítélhetők meg, azokra rendszerint csak következtetni lehet. Ezeknek a tényezőknek az együttes értékelése alapján lehet általában az életközösség fennállását megállapítani. (LB. P. törv. II. 20.399/1986., BH 1988/10/358., PJD XI. 276.).
A házassági életközösség tartalmának tehát külső és belső megnyilvánulási elemei egyaránt vannak, a bírói gyakorlat azonban az életközösség létrejöttének és fennállásának megállapításához az említett elemek együttes fennállását nem követeli meg, elismeri azt, hogy azok közül egyik vagy másik hiányozhat, illetőleg az általánostól eltérően jelentkezhet. Jelentőséget tulajdonít viszont az ítélkezési gyakorlat a házassági életközösség létesítése, fenntartása és megszakítása szempontjából az olyan tudati és akarati mozzanatoknak, mint a házastársi összetartozás, ,,együvé tartozás érzése, szolidaritás és a házastársi kapcsolat fenntartására vagy annak megszakítására, felszámolására irányuló szándék.''
Az adott esetben a volt házastársak közötti házassági életközösség öröklés megnyíltakori fennállásának hiánya tekintetében a jogerős ítélet a peres felek egymással ellentétes előadásának, a kihallgatott tanúk vallomásának, valamint a becsatolt okirati bizonyítékok adatainak az egymással való egybevetése, azok okszerű, logikai ellentmondásoktól mentes, és a Pp. 206. §-ának (1) bekezdésében foglalt elveknek is megfelelően történt értékelése alapján, megalapozottan állapította meg a tényállást.
Iratellenesen hivatkozik ugyanis az alperes a felülvizsgálati kérelmében arra, hogy a jogerős ítélet ténymegállapítása szerint a volt házastársak házassági életközössége már az 1972. január 17-én történt házasságkötésüket megelőzően, 1989 karácsonya előtt végleg megszakadt volna, hiszen a másodfokú ítélet – az elsőfokú ítéletnek az ezzel összefüggő téves megfogalmazásait és nyilvánvaló elírásait korrigálva – azt tartalmazza, hogy az alperesnek az örökhagyóval fennálló házassági életközössége végleges jelleggel az alperes szüleinek a házából való kiköltözésük időpontjában, tehát 1999 nyarán szakadt meg és az öröklés megnyíltának 2000. november 26-ai időpontjáig többé már nem is állott helyre.
Tény ugyan, hogy a volt házasfelek külön – külön lakásba való költözése nem párosult a kapcsolatuk teljes felszámolásával, a kapcsolatukból azonban – a fentebb részletezetett, és a jogerős ítélet által helyesen kiemelt körülmények hiánya miatt – az említett időszakban a házassági életközösség valamennyi fogalmi eleme egyaránt hiányzott. Önmagában az örökhagyónak az alperes általi alkalomszerű meglátogatása, természetbeni és anyagi támogatása, majd a kórházba kerülését követő rendszeres látogatása és az örökhagyó halálakori jelenléte ugyanis sem együttélésnek, sem pedig érzelmi és gazdasági közösségnek nem tekinthető még akkor sem, ha az életközösség tartalmi elemeinek a hiánya az örökhagyó alkoholizáló életvitelére vezethető vissza.
Alaptalanul érvel az alperes ezzel szemben azzal, hogy a ,,modern szociológia ma már külön társadalmi csoportként definiálja az önálló lakásukat megtartó, de stabil kapcsolatban élő párokat (ún. lat-csoport, ,,living apart together''). A házassági életközösség ugyanis nem szociológiai, hanem családjogi, a túlélő házastárs törvényes öröklése pedig polgári jogi (öröklési jogi) kategória, a Ptk. törvényes öröklés rendjére vonatkozó szabályai viszont nemhogy az alperes által hivatkozott ,,külön társadalmi csoportnak minősülő párok'', hanem az egymással ,,házasságkötés nélkül közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben együtt élő'' élettársak (Ptk. 685/A. §) egymás utáni törvényes öröklési jogát sem biztosítják.
Hasonlóképpen nincs jogi jelentősége a házassági életközösség öröklés megnyíltakori fennállásának hiánya szempontjából annak sem, hogy az örökhagyóval való együttlakás, közös háztartás, a nemi életre is kiterjedő érzelmi és gazdasági közösség fenntartása az örökhagyó alkoholizáló életvitele miatt vált lehetetlenné. A túlélő házastárs törvényen alapuló öröklési jogát ugyanis a Ptk. – a fentebb kifejtettek szerint – a házasság megromlásában vétlen házastárs számára is csak akkor biztosítja, ha a vétkes házastársával való érzelmi és gazdasági közösséget – annak minden nehézsége ellenére is – a házastársa haláláig folyamatosan, felvállalja vagy – a 2. pontban kifejtendők szerint – az említett érzelmi és gazdasági közösség visszaállításának a reális lehetősége az öröklés megnyíltakor még nem vált kilátástalanná.
A Pp. 270. §-ának (1) bekezdésében foglaltakból viszont az következik, hogy a tényállás megállapítására vonatkozó és az ügy érdemi elbírálására is lényeges kihatással lévő eljárásjogi szabálysértés hiányában a jogerős ítélettel megállapított tényállás felülvizsgálati eljárásban való felülmérlegelésének, a bizonyítékok újbóli értékelésének nincs helye.
2. Az életközösség visszaállításának kilátástalansága, mint a házastárs kiesésének másik feltétele szubjektív jellegű elemek vizsgálatán alapul ugyan, e feltételnek azonban ugyancsak objektíve kell fennállnia, ezért e feltétel megléte szempontjából azt kell vizsgálni, hogy a házastársak életviszonyainak, egymáshoz való kapcsolatának és egyéb körülményeinek a figyelembevételével volt-e reális kilátás az életközösség visszaállítására. Ebből a szempontból jelentősége lehet a különélés időtartamának: a hosszabb különélés általában új kapcsolatok, életkörülmények kialakítására vagy valamelyik házastársnak a jövőbeni egyedüli életvitelére vonatkozó komoly elhatározására vezet, megerősítheti a házastársakat abban, hogy az életközösség megszakadását véglegesnek tekintsék.
A házastársnak a Ptk. szerinti kiesése tehát tartalmaz objektív elemet (az életközösség hiánya), de szükséges annak a főként szubjektív elemnek a vizsgálata is, hogy a házastársak próbáltak-e közeledni egymáshoz az életközösség visszaállítása érdekében. Ennek a szubjektív elemnek az elbírálása azonban szintén lényegében objektív elbírálást kíván. Nem az a döntő, hogy valamelyik fél kívánta-e az életközösség visszaállítását, hanem az, hogy mindkettőjük szándéka erre irányult-e, és erre magatartásukból, nyilatkozatukból, az eset összes körülményeiből következtetni lehessen.
Téves az alperesnek az a felülvizsgálati érvelése, hogy amennyiben az életközösség megszakadása vagy lazábbá válása az örökhagyó magatartására (pl. italozó életmódjára) vezethető vissza, úgy az életközösség visszaállításának lehetőségét csak akkor lehet kizártnak tekinteni, ha a magatartás megváltoztatása lehetetlen volt (objektív elem) vagy az életközösség visszaállításáról a túlélő házastárs letetett (szubjektív elem).
A fennálló házassági életközösség változatlan fenntartásának vagy a megszakadt házassági életközösség visszaállításának a reális lehetőségére ugyanis nem a házastársak valamelyikének az egyéb feltételekhez is kötött kívánsága, hanem csak mindkét házastársnak az erre irányuló kölcsönös szándéka alapján lehet következtetni.
A perbeli esetben az alperes maga nyilatkozott úgy, hogy a volt házastársak életközössége ,,azért vált lazábbá'', mert az örökhagyó nem tudott az alkoholról lemondani, és többször kinyilvánította azt is, hogy a férjéhez való állandó jellegű visszaköltözésre csak akkor lenne hajlandó, ha a férje az italozást abbahagyná. Ebből viszont az következik, hogy a továbbra is változatlanul alkoholizáló örökhagyóval az alperes maga sem kívánta az életközösséget helyreállítani, olyan adat pedig a perben egyáltalán nem merült fel, amely arra utalna, hogy az életközösség helyreállítása érdekében az örökhagyó az alperes által kifogásolt életvitelén – a több mint egyéves különélés tartama alatt – legalábbis megkísérelt volna változtatni. Tény ugyan, hogy az alkoholizmus szenvedélybetegségnek minősül, ezért elvileg objektíve lehetséges az abból való kigyógyulás is. Önmagában az alperesnek az örökhagyó gyógyulásával kapcsolatos egyoldalú reményei viszont nem adnak alapot olyan következtetés levonására, hogy a perbeli esetben az örökhagyó gyógyulásának reális lehetősége fennállott volna, hiszen ehhez elsősorban az örökhagyónak az erre irányuló kifejezett és komoly elhatározása lett volna szükséges, amelynek meglétét a per adatai egyértelműen cáfolják.
Ilyen körülmények mellett viszont kétséget kizáróan bizonyított az, hogy az öröklés megnyílásakor a volt házasfelek életközösségének visszaállítására már nem volt kilátás.
Helyesen jutott tehát a jogerős ítélet arra a jogi következtetésre, hogy az öröklés megnyíltakor az alperes, mint túlélő házastárs törvényes öröklésből való kiesésének Ptk. 601. §-ának (1) bekezdésében foglalt együttes (konjunktív) törvényi feltételei egyaránt fennállottak, és jogszabálysértés nélkül döntött akkor, amikor a felperes keresetének helyt adott.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Pfv. II. 20.140/2003. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás