KÜ BH 2005/265
KÜ BH 2005/265
2005.07.01.
A jogszabályban előírt bizonyítási mód a meghatározott célú őrizetbe vétel egyes időtartamai összeszámítására vonatkozó szabály alkalmazásakor is irányadó [267/2000. (XII. 26.) Korm. r. 1. §, 3. §, 6. §].
A felperes az egyes, tartós időtartamú szabadságelvonást elszenvedettek részére járó juttatás iránt terjesztett elő igényt az alperesnél arra hivatkozással, hogy több mint 3 évet töltött el a Szovjetunióban és Debrecenben, fogva tartottként.
A Nyugdíjfolyósító Igazgatóság a 2001. április 13-án kelt elsőfokú határozatával a felperes kérelmét elutasította.
A felperes fellebbezése folytán eljárt alperes igazgatója a 2001. május 22-én kelt másodfokú határozatával az elsőfokú határozatot helybenhagyta.
A másodfokú határozat ellen a felperes keresettel élt, melyben annak felülvizsgálatát, megváltoztatását és a juttatásra való jogosultságának megállapítását kérte.
Álláspontja szerint a hatósági bizonyítványban feltüntetett adatokkal hitelt érdemlően bizonyította, hogy az internálásban letöltött ideje elérte, sőt, meghaladta a jogszabályban meghatározott 3 évet.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét alaposnak értékelte, és az alperes 2001. május 22. keltezésű másodfokú határozatát megváltoztatta akként, hogy megállapította: a felperes 2001. január 1-jétől havi 20 000 Ft juttatásra jogosult.
Az elsőfokú bíróság ítélete indokolásában a 267/2000. (XII. 26.) Kormányrendelet (a továbbiakban: R.) 1. § (1) bekezdésére és 3. § (1) bekezdésére hivatkozott.
Kifejtette, hogy a felperes esetében az a tény nem volt vitás, hogy a Szovjetunióba volt elhurcolva . A vita a szabadságkorlátozás időtartamában, illetve kezdő és befejező időpontjában volt.
A felperes becsatolta az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal határozatát. Eszerint a felperes 1945. január 1. és 1947. október 31. közötti időszakban személyes szabadságot korlátozó intézkedés hatálya alatt állt (internált volt); 34 hónapot töltött el a Szovjetunióban.
A felperes a 4. számú beadványában, valamint a 2004. július 8-án megtartott tárgyaláson hivatkozott arra is, hogy ezt követően, 1948. január 8-ig terjedő időtartamban nem volt otthon, hanem Debrecenbe szállították, és ott fogva tartották.
Az alperes – határozatának meghozatalakor – csak a Szovjetunióba történő elhurcolás időtartamát vette figyelembe.
Az elsőfokú bíróság elfogadta és értékelte a felperes által a 4. számú beadványához csatolt – a K. Város Jegyzője előtt tett – nyilatkozatokat, melyekben a felperes által megnevezett tanúk hitelt érdemlően tanúsították, hogy a felperes 1948. január 8-án érkezett haza.
Az elsőfokú bíróság erre tekintettel összeszámította a két különböző helyen (a Szovjetunióban 1945. január 1-jétől 1947. október 31-éig, és a Debrecenben 1947. november 1-jétől 1948. január 8-áig) történt szabadságvesztést és megállapította, hogy az elhurcolásban, illetve előzetes letartóztatásban töltött idő elérte és meghaladta a jogszabály által előírt minimum 3 évet. Erre tekintettel a felperes keresetének helyt adott, és az alperes határozatát megváltoztatva megállapította a felperes juttatásra való jogosultságát.
A jogerős ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, annak hatályon kívül helyezését és a felperes keresetének elutasítását kérte.
Álláspontja szerint a Fővárosi Munkaügyi Bíróság jogértelmezése – és ezen a jogértelmezésen alapuló ítélete – teljesen megalapozatlan és jogszabálysértő, mivel az R. 1. § (1) bekezdés d) pontjában, (3) bekezdés a) pontjában és 3. § a) pontjában, valamint a 6. § (2) bekezdésében foglalt rendelkezésekbe ütközik.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárás lefolytatását a 2. sorszámú végzésével elrendelte.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A közigazgatási eljárás során az alperes a hozzá benyújtott iratok alapján bírálta el a felperes igényét. Ekkor a felperes 1945. január 1-jétől 1947. október 31-éig tartó szabadságelvonást állított és igazolt a jogszabályban előírt módon. A perben felülvizsgált határozatok ennek alapulvételével születtek.
A perben tett nyilatkozatában ,,toldotta meg'' a felperes ezen időtartamot további, az otthonától távol töltött két hónappal.
Az Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal határozatával szemben – amely 34 hónapos Szovjetunióban töltött időt az R. 6. § (2) bekezdésében előírt módon igazolt – a felperes ezen további két hónap bizonyítására tanúnyilatkozatokat csatolt.
Az elsőfokú bíróság a felperes perben tett személyes előadását és ezen – a peres eljárás során benyújtott – tanúnyilatkozatokat elfogadva 3 évben állapította meg a szabadságkorlátozás időtartamát, az R. 6. § (2) bekezdésének előírásait figyelmen kívül hagyva.
Az R. 6. § (2) bekezdése értelmében az 1. §-ban meghatározott feltételek fennállását a Központi Kárrendezési Iroda, illetőleg jogelődje (a továbbiakban együtt: KKI) által hozott jogerős személyi kárpótlási határozata, az elítélés semmisségét és a szabadságvesztés tényleges időtartamát az első fokon eljárt bíróság igazolása igazolja.
A folyósító szerv a juttatást megállapító határozatának meghozatala előtt – amennyiben az előterjesztett igazolásokból a jogosultság ténye vagy a szabadságkorlátozás időtartama egyértelműen nem állapítható meg – az adatok pontosítása érdekében megkeresi a KKI-t. Ha az adatok pontosítása másképpen nem lehetséges, a tényállás megállapításához a KKI mellett működő Társadalmi Kollégium – a KKI kérésére – szakértői véleményt ad.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az elsőfokú bíróság eljárása nem felelt meg a fent idézett jogszabályi rendelkezésnek; az R. előírásától eltérő bizonyítás igénybevételére ugyanis nincs jogszabályi lehetőség.
Noha az R. 1. § (2) bekezdése és (3) bekezdés a) pontja alapján adott az ott meghatározott célú őrizetbe vételi időtartamok összeszámolásának lehetősége, ezen időtartamok igazolására ugyancsak a 6. § (2) bekezdése vonatkozik, amely kötött bizonyítást ír elő.
A felperes esetében a jogszabályban meghatározott módon 34 hónap nyert igazolást, annak tanúnyilatkozatokra alapozott ,,meghosszabbítására'' jogszabályi lehetőség nincs.
A perben rendelkezésre állt okirati bizonyítékok alapján a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a felperes szabadságkorlátozásának igazolt mértéke nem érte el a 3 éves időtartamot, az alperes határozata nem volt törvénysértőnek tekinthető, ezért – a jogerős ítéletnek a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján történt hatályon kívül helyezése mellett – a felperes keresetét a Pp. 339. § (1) bekezdésének megfelelően elutasította.
(Legf. Bír., Mfv. K. IV. 10.654/2004. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás