BÜ BH 2005/272
BÜ BH 2005/272
2005.08.01.
Életveszélyt okozó testi sértés megállapításának szempontjai [Btk. 170. § (1) bek., (5) bek. I. ford.].
Az elsőfokú bíróság N. A. T. vádlott bűnösségét életveszélyt okozó testi sértés bűntettében és súlyos testi sértés bűntettében állapította meg. Ezért halmazati büntetésül 3 évi és 4 hónapi börtönre és 5 évi közügyektől eltiltásra ítélte. Rendelkezett az előzetes fogva tartásban töltött idő beszámításáról és a vádlottat 133 989 forint bűnügyi költség megfizetésére kötelezte.
Az elsőfokú ítélet tényállásának lényege a következő:
N. A. T. nőtlen, gyermektelen. Általános iskolát végzett. Alkalmi munkavégzéseiből a havi jövedelme 30 000 forint körül van. Vagyona mintegy 300 000 forint értékben ló és borjú. Büntetlen előéletű.
A vádlott jelenleg nem szenved és a terhére rótt cselekmény elkövetésekor sem szenvedett az elmeműködés olyan kóros állapotában – így különösen elmebetegségben, gyengeelméjűségben, tudatzavarban, szellemi leépülésben, vagy olyan személyiségzavarban – mely korlátozta őt a cselekménye következményeinek felismerésében vagy abban, hogy e felismerésnek megfelelően cselekedjen.
A cselekménye elkövetésekor nem volt pathológiás részegség vagy annak abortív formája állapotában.
A vádlott 2003. év július hó 19-én napközben az apjával gyógynövényt gyűjtött D. kerületében. Ezt követően kb. 15 órától kezdődően különböző italboltokban sört fogyasztott.
A szüleivel közös lakásban élő vádlott 18 óra körüli időben ért haza, enyhe fokú alkoholos állapotban. A lakóházban az anyját kérdőre vonta a vacsorával kapcsolatban, majd bement a konyhába, ahol a főzésre előkészített húst az udvarra kidobta. Ezután a konyha előtti udvarrészen az anyjával tovább veszekedett, aki erre a kezében lévő tojásokat a vádlott felé dobálta. A vádlott ekkor az anyját a ruházatánál fogva rángatni kezdte, semmirevalónak, piszkos kurvának nevezte, majd katonai bakancsos lábával közepes-nagy erővel hasba rúgta. A sértett a fájdalomtól leguggolt, majd a férje a szobába vezette, ahol fájdalomcsillapítókat kapott.
A sértett a vádlott bántalmazása következtében a bal lágyékhajlat bevérzését és a bal csípőbél szakadását szenvedte el, s ez utóbbi következtében heveny hashártyagyulladás alakult ki. Ennek következtében a sértett közvetett életveszélyes állapotba került, amelyet a szakszerű orvosi ellátás hárított el. A sértett sérüléseinek tényleges gyógytartama: 28 nap.
Az előbbi cselekményt megelőzően – legfeljebb 10-14 nappal korábban, közelebbről meg nem állapítható időpontban – a vádlott ugyancsak családi veszekedés közben az anyját több alkalommal, közepes-nagy erővel mellkason rúgta, aminek következtében a sértett a bal oldali VI-VII. bordák törését szenvedte el. A sérülés tényleges gyógytartama: 28 nap.
A vádlott a szüleivel szemben éveken át agresszív magatartást tanúsított, az anyját már máskor is tettleg bántalmazta.
A védelmi fellebbezés folytán másodfokon eljárt bíróság 2004. április 22. napján kihirdetett ítéletével – tárgyaláson felvett bizonyítás eredményeként – a vádlott 2003. július 19. napján elkövetett cselekményét súlyos testi sértés bűntette kísérletének minősítette, ezért a vádlott fő- és mellékbüntetését 1 évre enyhítette.
A fellebbviteli főügyészség felülvizsgálati indítványa alapján a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága 2004. december 14. napján meghozott végzésével az előbb írt másodfokú határozatot a Be. 425. § (1) bekezdés a) pontja alapján hatályon kívül helyezte és a másodfokú bíróságot új eljárásra utasította.
A megismételt másodfokú eljárásban a védő fellebbezését azonos tartalommal fenntartotta, az elsősorban a vádlott felmentésére, másodsorban a kiszabott büntetés enyhítésére irányult.
A másodfokú tárgyaláson jelen lévő ügyész az átiratában írtakat azzal tartotta fenn, hogy további enyhítő körülményként indítványozta értékelni az időmúlást.
Az ítélőtábla a fellebbezést annak enyhítésre irányuló részében ítélte alaposnak.
A másodfokú bíróság a fellebbezés folytán a Be. 348. § (1) bekezdés szerint eljárva nemcsak az elsőfokú ítéletet, hanem az azt megelőző büntetőeljárást is felülbírálta.
Ennek során észlelte, hogy az elsőfokú bíróság a bizonyítási eljárást hiányosan folytatta le, mert nem foglalkozott a nyomozati iratban lévő orvosi látlelet azon megállapításával, hogy a sértetten szilványi reponábilis lágyéksérv tapintható, továbbá figyelmen kívül hagyta az orvos szakértői vélemény azon megállapítását, mely szerint a közepes-nagy erejű rúgás a bal lágyékhajlaton már meglévő sérvkapun kitüremkedő csípőbél-részt érte. E ténymegállapítások figyelmen kívül hagyása miatt az elsőfokú bíróság nem volt abban a helyzetben, hogy az igazságügyi orvos szakértőt szakértői véleményének kiegészítésére hívja fel arra vonatkozóan, hogy ép hasfalat érő rúgás azonos erőbehatás esetén alkalmas-e életveszélyes sérülés előidézésére.
A Be. 351. § (2) bekezdés b) pontja szerinti részbeni megalapozatlanságot a másodfokú bíróság a Be. 353. § (1) és (2) bekezdése szerint felvett bizonyítás, illetőleg a Be. 352. § (1) bekezdés a) pontjára figyelemmel az iratok alapján a tényállás kiegészítésével küszöbölte ki. A bizonyítás keretében az igazságügyi orvos szakértőt felhívta orvosszakértői véleményének kiegészítésére, továbbá írásos tanúvallomást engedélyezett a vádlott anyja, id. N. A-né sértett részére arra vonatkozóan, hogy a vádlott tudott-e az anyja meglévő lágyéksérvéről.
Az ítélőtábla a megismételt eljárásban a fenti bizonyítást újból lefolytatta.
A felvett bizonyítás és az iratok alapján az ítélőtábla az elsőfokú ítélet tényállását a következőkkel egészítette ki, illetőleg helyesbítette:
A sértett id. N. A.-né 1940-ben született.
A sértett bal lágyékhajlatában ún. visszahelyezhető lágyéksérv volt, mely állapot fennállt a 2003. július 19. napján elszenvedett rúgás időpontjában is. A rúgás pillanatában a sérvkapun kitüremkedhetett a csípőbél-részlet. Ilyen helyzetben a csípőbél relatíve sokkal sérülékenyebb, mint egy hasüregben szokványos anatómiai területen elhelyezkedő csípőbél-részlet.
Azt az eljárás során nem lehetett megállapítani, hogy a vádlott tudott-e anyja meglévő betegségéről. Figyelemmel azonban a vádlott és a sértett között meglévő fizikai és korkülönbségre, a megtámadott testtájra, a közepes-nagy erejű rúgásra, azaz az erőbehatás mértékére és arra, hogy a vádlott ekkor kemény katonai bakancsot, ún. surranót viselt, kellő figyelem és körültekintés mellett fel kellett volna ismernie, hogy a bántalmazással okozati összefüggésben fennáll az életveszélyes sérülés bekövetkezésének a lehetősége.
Id. N. A.-né sértett lágyékhajlat bevérzése 8 napon belül, a bal csípőbél szakadása, valamint a hashártyagyulladás 8 napon túl gyógyuló sérülés.
A bántalmazások folytán maradandó fogyatékosság és súlyos egészségromlás nem alakult ki.
A sértett vádlott általi bántalmazása és a sérülések között okozati összefüggés áll fenn.
Az ítélőtábla az iratok alapján helyesbítette az elsőfokú ítélet tényállását azzal, hogy a vádlott a 2003. július 19. napját megelőző 10-14 nappal korábban úgy rúgta meg anyját, hogy annak következtében a sértett bal oldali VI-VIII. bordái törtek el. A törés fél csontszélességnyi elmozdulással járt.
A vádlott véralkohol-koncentrációja 2003. július 19. napján, a bűncselekmény elkövetésekor a nap folyamán elfogyasztott sörtől 0,81-1,5 ezrelék volt, amely enyhén ittas állapotnak felelt meg.
Az így kiegészített és helyesbített tényállás megalapozott és irányadó volt a másodfokú (megismételt) felülbírálat során is. A tényállás hiányosságain kívül észlelte a másodfokú bíróság azt is, hogy eljárási szabályt sértett az elsőfokú bíróság, amikor a bizonyítási indítványok elutasítását nem indokolta, pedig az a Be. 258. § (3) bekezdés f) pontja alapján kötelessége lett volna. Az ügyész és a védő is indítványozta a háziorvos tanúkénti meghallgatását, ezenkívül az ügyész indítványozta a helyszínen intézkedő rendőrök tanúkénti kihallgatását is arra, hogy a vádlott miként adta elő a 2003. július 19. napján történteket. Az ítélőtábla a már ismertetett bizonyításon kívül további bizonyítás felvételét nem tartotta szükségesnek és helyesen járt el az elsőfokú bíróság is, amikor ezeket a bizonyítási indítványokat elutasította. Ezt azonban az érdemi határozatban meg kellett volna indokolnia.
A másodfokú eljárásban felvett bizonyítás során a vádlott anyja, id. N. A.-né élt a Be. 82. § (1) bekezdés a) pontja szerinti abszolút mentességi jogával. E vallomásmegtagadás miatt a másodfokú bíróság mellőzte az elsőfokú ítélet indokolásából az általa elmondottakra történt utalásokat. Az elsőfokú ítélet e bizonyíték figyelmen kívül hagyása ellenére sem vált megalapozatlanná. A sértett ugyanis a vele történteket elmondta kezelőorvosának, továbbá a vádlott által észrevételként előadott sérülési mechanizmust az igazságügyi orvos szakértő cáfolta.
A megismételt eljárásban az ítélőtábla – a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága hivatkozott végzésére, illetőleg a másodfokú eljárásban értékelt kiegészítő orvosszakértői véleményre figyelemmel – azt vizsgálta, hogy a vádlott cselekvősége önmagában – azaz a sértett betegsége (visszahelyezhető lágyéksérve és a sérvkapun éppen kitüremkedő csípőbél-részlet) nélkül is – alkalmas volt-e az életveszélyes sérülés, mint eredmény előidézésére. Az elsőfokú eljárásban az igazságügyi orvos szakértő véleményét arra alapította, hogy a vádlott rúgása a sérvkapun a rúgás pillanatában éppen kitüremkedő csípőbél-részletet érte, amely ennek következtében elszakadt és a kiömlő béltartalom hashártyagyulladást okozott, amely közvetett életveszélynek minősül. A másodfokú eljárásban a szakértő írásos nyilatkozatában csak valószínűsítette, hogy ép hasfal, rendezett anatómiai viszonyok esetén kevésbé súlyos sérülések alakultak volna ki. Nyilvánvalóan ép hasfal esetén kisebb a valószínűsége annak, hagy a közepes-nagy erejű rúgás folytán a bél kiszakad és ez gyakorlatilag azonnal hashártyagyulladást okoz. Ugyanakkor a bírói gyakorlat és az általános tapasztalat azt támasztja alá, hogy a fenti testtájat érő közepes-nagy erőbehatással véghez vitt akár eszköz nélküli bántalmazások (pl. ökölütés BH 2004/136.) alkalmasak arra, hogy életveszélyes sérülést idézzenek elő. Jelen esetben ezenkívül figyelembe kellett venni a vádlott és a sértett között meglévő nyilvánvaló fizikai erő- és korkülönbséget, továbbá azt, hogy a vádlotton kemény, vastag műanyag talpú katonai bakancs volt.
Mindezekből az következik, hogy a vádlotti cselekvőség önmagában is alkalmas az életveszélyes sérülés előidézésére, azaz a vádlott büntetőjogi felelősségét nem befolyásolta a sértett sorsszerű megbetegedése.
Következetes abban a bírói gyakorlat, hogy ha az elkövető magatartása indítja el azt az okfolyamatot, amely az eredmény előidézéséhez vezetett, büntetőjogi felelősségét nem zárja ki és az okfolyamatot nem szakítja meg, ha abban egyéb tényezők, mint pl. a sértett betegsége is közrehatottak. Az eredmény bekövetkezésében közreható ok (concausa) nem szakítja meg az okozati láncolatot, vagyis az okozati kapcsolat megléte teremti meg az elkövető büntetőjogi felelősségét.
A Btk. 170. § (5) bekezdés I. fordulata szerinti életveszélyt okozó testi sértés bűntette eredmény-bűncselekmény, ahol az elkövetőnek a szándéka bántalmazásra terjed ki és magatartásával okozati összefüggésben az életveszélyes sérülés, mint eredmény következik be. A súlyosabb minősítést megalapozó eredményre az elkövető szándékának már nem kell kiterjednie, büntetőjogi felelősségét megalapozza az is, hogy ha az neki felróható okból, gondatlanságból jön létre (Btk. 15. §). Az eredmény tekintetében fennálló gondatlanság megállapíthatóságának általában és így a jelen ügyben is nem az a feltétele, hogy az eredmény előre látható legyen, hanem az életveszélyes eredmény lehetőségének kell az elkövetőtől elvárható figyelem és körültekintés mellett felismerhetőnek lennie (BH 2000/281.). A vádlott és a sértett között meglévő erő- és korkülönbség, az erőbehatás mértéke, a célzott testtájék, valamint a vádlott lábán lévő kemény lábbeli mind olyan tényezők voltak, amelyekre tekintettel a vádlottól elvárható, hogy az életveszélyes eredmény lehetőségét felismerje. A jelen ügyben nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy e cselekményt megelőzően 10-14 nappal a vádlott szintén úgy megrugdosta az anyját, hogy annak három bordája eltört. Emiatt a sértett nem fordult ugyan orvoshoz, de a sérülések nyilvánvalóan fájdalommal jártak, amelyeket a vele egy háztartásban élő vádlottnak is észlelnie kellett. A vádlott az általános iskola 8 osztályát végezte el, a bűncselekmény elkövetésekor 35. életévét már betöltötte, mondhatni átlagos élettapasztalattal rendelkezett. Ezért számára is felismerhetőnek kellett lennie, hogy a már többször kifejtett körülmények között végbevitt rúgása életveszélyes sérülés lehetőségét hordozza. Tekintettel arra, hogy a tőle elvárható figyelmet és körültekintést elmulasztotta, az ítélőtábla az elsőfokú bíróság álláspontjától eltérően a vádlott bűnösségét a bekövetkezett eredmény tekintetében nem eshetőleges szándékban, hanem a gondatlanság enyhébb formájában, a negligenciában állapította meg.
Az elsőfokú bíróság ítéleti tényállását a bizonyítékok körültekintő, gondos mérlegelése alapján állapította meg. A vádlott anyjának másodfokú eljárásban tett nyilatkozatára figyelemmel e bizonyítékok közül mellőzni kellett a sértett vallomását. Ez azonban nem eredményezte a vádlott bűnösségét megalapozó bizonyítékok gyengülését. A vádlott tagadó vallomását ugyanis több tanú vallomása, és a szakértői vélemény is megcáfolta.
A felmentésre irányuló fellebbezés a bizonyítékok mérlegelését támadta. Megalapozott tényállás esetén azonban nincs lehetőség a bizonyítékok eltérő mérlegelésére a felülbírálat során, ezért az ezt támadó fellebbezés eredményre nem vezethetett.
A megalapozott tényállásból az elsőfokú bíróság helyesen következtetett a vádlott bűnösségére és bűncselekményeit a törvénynek megfelelően minősítette. Az életveszélyt okozó testi sértés bűntette esetében az elsőfokú bíróság jogi indokolását – a minősítést nem érintően – a már kifejtettek szerint változtatta meg a másodfokú bíróság. Nyilvánvalóan elírás folytán az elsőfokú ítélet jogi indokolásának 5. oldal 3. bekezdése iratellenesen tartalmazza, hogy a sértettnél közvetlen életveszélyes állapot alakult ki, mert az irányadó tényállás az iratoknak megfelelően tartalmazza, hogy az életveszélyes állapot közvetett volt.
A bűnösségi körülményeket vizsgálva az ítélőtábla mellőzte súlyosító körülményként értékelni a bűnhalmazatot, mert a Btk. 85. § (3) bekezdése ún. kerettágító rendelkezést tartalmaz. Az egyébként helyesen, nagy nyomatékkal a vádlott terhére értékelt azon körülmény helyett, hogy a bűncselekményt 63 éves védtelen anyja sérelmére követte el, az ítélőtábla azt tekintette súlyosító körülménynek, hogy a vádlott a bűncselekményt idős hozzátartozója sérelmére követte el.
További enyhítőként értékelte azonban, hogy a súlyosabb bűncselekmény esetében a minősítést megalapozó eredményre a vádlottnak a gondatlansága, annak is enyhébb formája terjedt ki.
Az időmúlás enyhítőként nem értékelhető, mert a cselekmény elkövetése óta két év még nem telt el.
Az így kiegészített és helyesbített büntetés-kiszabási körülményekre figyelemmel az ítélőtábla a vádlott főbüntetését 2 év 6 hónapra, mellékbüntetését 3 évre enyhítette. Nem tartotta azonban indokoltnak a főbüntetés olyan mérvű enyhítését, amely a végrehajtás felfüggesztését is lehetővé tenné. A vádlott rövid idő alatt többször is bántalmazta hozzátartozóját, mindkétszer durva bűncselekményt követett el anyja sérelmére. Ezek a körülmények feltétlenül szükségessé teszik, hogy a vádlottal szemben végrehajtandó szabadságvesztést szabjon ki a bíróság, hiszen a Btk. 37. §-ában írt büntetési célok csak ily módon érhetők el. (Észlelte a másodfokú bíróság, hogy az elsőfokú bíróság tévesen állapította meg a halmazati büntetésre vonatkozó szabályok felhívása mellett a vádlottal szemben kiszabható büntetési tételkeretet, mert az helyesen kettőtől tizenegy évig terjedhet.)
Észlelte az ítélőtábla, hogy a kirendelt védő közreműködésével felmerült 2500 forint védői díjat nem vezették be a költségjegyzékbe, ezért ezzel az összeggel helyesbítette az elsőfokú eljárásban felmerült bűnügyi költség összegét.
A kifejtettekből következik, hogy a másodfokú bíróság a védelmi fellebbezést annak enyhítésre irányuló részében ítélte alaposnak, ezért az elsőfokú ítéletet a Be. 372. § (2) bekezdése alapján a rendelkező részben írtak szerint megváltoztatta, egyebekben a Be. 371. § (1) bekezdése alapján helybenhagyta.
A vádlott által előzetes fogva tartásban töltött időt a kiszabott szabadságvesztésbe a Btk. 99. § (1) és (2) bekezdése alapján számította be.
(Szegedi Ítélőtábla Bf. II. 30/2005. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás