35/2005. (IX. 29.) AB határozat
35/2005. (IX. 29.) AB határozat1
2005.09.29.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének megállapítása iránt benyújtott indítvány alapján, valamint – hivatalból – mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítása tárgyában meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság – hivatalból eljárva – megállapítja, hogy az Alkotmányban szabályozott tulajdonhoz való jogot sértő alkotmányellenes helyzet jött létre annak következtében, hogy az Országgyűlés a kisajátításról szóló 1976. évi 24. törvényerejű rendelet szabályait nem hozta összhangba a kisajátítással szemben az Alkotmány 13. § (2) bekezdésben megállapított követelményekkel. Ezért felhívja az Országgyűlést arra, hogy jogalkotási kötelezettségének 2007. június 30-ig tegyen eleget.
2. Az Alkotmánybíróság a számvitelről szóló 2000. évi C. törvény 77. § (2) bekezdés b) pontja alkotmányellenességének megállapítása iránt benyújtott indítványt elutasítja.
3. Az Alkotmánybíróság a kisajátításról szóló 1976. évi 24. törvényerejű rendelet, valamint végrehajtására kiadott 33/1976. (IX. 5.) MT rendelet kártalanítási szabályainak értelmezésére irányuló indítványt visszautasítja.
4. Az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény 43. § (3)–(4) bekezdésében foglalt rendelkezés bírói értelmezésének alkotmányossági vizsgálata iránt benyújtott indítványt visszautasítja.
Az Alkotmánybíróság e határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
Az indítványozó a számvitelről szóló 2000. évi C. törvény (a továbbiakban: Számv.tv.) 77. § (2) bekezdés b) pontjában foglalt azon rendelkezés alkotmányellenességének megállapítását kéri, mely szerint a kisajátítási kártalanítás összegét az egyéb bevételek között kell elszámolni. Ennek következményeként a kisajátítási kártalanítási összeg után a 18%-os társasági adót meg kell fizetni. Az indítványozó álláspontja szerint ez a szabályozás sérti az Alkotmány 13. § (2) bekezdésében a kisajátítás feltételeként megfogalmazott teljes kártalanítás követelményét. Az indítványban kifejtettek szerint ez a szabályozás sérti az Alkotmány 9. §-át, ugyanakkor 70/A. §-ába ütköző diszkriminációt is eredményez, mert a személyi jövedelemadóról szóló 1995. évi CXVII. törvény (a továbbiakban: Szja.tv.) 1. számú mellékletének 6.1. pontja alapján a kisajátítási kártalanítás után a magánszemélyeket ilyen jellegű adófizetési kötelezettség nem terheli.
Az indítványozó indítványának alátámasztására előadja, hogy a gazdasági társaság irodaépületét kisajátították. A kisajátítás következtében a társaságot többrendbéli olyan kár érte, amelyet a kisajátítási kártalanítás megállapítása során sem a kisajátítási hatóság, sem a bíróság nem vett figyelembe. Egyrészt a Számv.tv. vitatott szabálya következtében a kártalanítás összege után meg kellett fizetni a társasági adót. Másrészt az iroda kisajátítása forráshiányt eredményezett annak következtében is, hogy a kisajátított ingatlan a cég folyószámla hitelének biztosítékául szolgált, amelynek készpénzzel, vagy készpénz által megvásárolható értékpapírral történő kiváltását igényelte a bank. A kisajátítási eljárás megindítása miatt a társaság nem jutott hozzá a szokásos mezőgazdasági integrátori kedvezményes hitelekhez sem.
Ezért az indítványozó azt kérte az Alkotmánybíróságtól, hogy állapítsa meg a Számv.tv. vitatott szabályának alkotmányellenességét, illetőleg tiltsa meg annak az indítványozó közigazgatási perében való alkalmazását. Az indítványozó egyúttal kezdeményezte azt is, hogy az Alkotmánybíróság a kisajátításról szóló 1976. évi 24. tvr. (a továbbiakban: Ktvr.) és a végrehajtásáról szóló 33/1976. (IX. 5.) MT rendelet (a továbbiakban: Vhr.) kártalanítási szabályainak értelmezésével állásfoglalásában rögzítse, hogy a társaságnál fennálló – bizonyított mértékű – forráshiányból adódó elmaradt haszon is képezheti a kisajátítási kártalanítás alapját. Az indítványban kifejtett álláspont szerint az Alkotmány 13. § (2) bekezdésében szabályozott teljes kártalanítás követelménye azt jelenti, hogy a kisajátítást elszenvedő jogalanyt olyan helyzetbe kell hozni, mintha a kisajátításra sor sem került volna, a kisajátítással összefüggő valamennyi kárát, azon belül az elmaradt hasznot is meg kell téríteni.
Kiegészítő indítványában az indítványozó tájékoztatta az Alkotmánybíróságot arról, hogy a bíróság a kisajátítási perben ítéletet hozott. A jogerős ítélet ellen alkotmányjogi panasszal – annak ellenére, hogy ennek lehetőségéről az Alkotmánybíróság főtitkára tájékoztatta – az indítványozó nem élt. Ellenben kifogásolta a bíróság által megállapított illetékfizetési kötelezettséget. Álláspontja szerint az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) rendelkezéseinek az az értelmezése, amelynek alapján a bíróság az illetékfizetési kötelezettséget megállapította, alkotmányellenes, sérti az Alkotmány 8. § (2) bekezdését, valamint a 2. § (1) bekezdésben szabályozott jogállamiságból folyó jogbiztonság követelményét.
Az Alkotmánybíróság eljárása során megkereste a pénzügyminisztert.
II.
Az Alkotmánybíróság által az indítvány elbírálása során figyelembe vett jogszabályi rendelkezések a következők:
Az Alkotmánynak az indítványozó által felhívott rendelkezései:
„2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.”
„9. § (1) Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül.
(2) A Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát.”
„13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot.
(2) Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet.”
A Számv.tv.-nek az indítványozó által vitatott rendelkezése:
„77. § (1) Egyéb bevételek az olyan, az értékesítés nettó árbevételének részét nem képező bevételek, amelyek a rendszeres tevékenység (üzletmenet) során keletkeznek, és nem minősülnek sem a pénzügyi műveletek bevételeinek, sem rendkívüli bevételnek.
(2) Az egyéb bevételek között kell elszámolni:
a) a káreseményekkel kapcsolatosan kapott bevételeket,
b) a kapott bírságok, kötbérek, fekbérek, késedelmi kamatok, kártérítések összegét,
c) a behajthatatlannak minősített – és az előző üzleti év(ek)ben hitelezési veszteségként leírt – követelésekre kapott összeget,
d) a költségek (a ráfordítások) ellentételezésére – visszafizetési kötelezettség nélkül – belföldi vagy külföldi gazdálkodótól, illetve természetes személytől, valamint államközi szerződés vagy egyéb szerződés alapján külföldi szervezettől kapott támogatás, juttatás összegét,
e) a termékpálya-szabályozáshoz kapcsolódó, terméktanácsok által fizetett termékpálya-szabályozás összegét,
f) a szerződésen alapuló – konkrét termékhez, anyaghoz, áruhoz, szolgáltatásnyújtáshoz közvetve kapcsolódó, nem számlázott – utólag kapott engedmény szerződés szerinti összegét,
amennyiben az a tárgyévhez vagy a tárgyévet megelőző üzleti év(ek)hez kapcsolódik és azt a mérlegkészítés időpontjáig pénzügyileg rendezték. Az a)–f) pontokban meghatározottak egyéb bevételkénti elszámolásának nem feltétele a mérlegkészítés időpontjáig történő pénzügyi rendezés, ha e törvény, illetve más jogszabály eltérően rendelkezik.”
A Ktvr. és a Vhr. azon rendelkezései, amelyek értelmezését az indítványozó kérte:
„Ktvr. 16. § A kisajátítással kapcsolatos értékveszteséget és költségeket meg kell téríteni.”
„Vhr. 25. § (1) A kisajátítással kapcsolatos értékveszteségként meg kell téríteni különösen
a) mezőgazdasági művelés alatt álló ingatlan esetében a lábon álló és függő termés értékét, ha az a birtokbaadás időpontjában már megállapítható, ennek hiányában a folyó gazdasági év várható termésének értékét;”
Az Itv. azon rendelkezései, amelyek bírói értelmezését az indítványozó kifogásolta:
„43. § (3) A közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránti eljárás illetéke – ha törvény másként nem rendelkezik és a határozat nem adó-, illeték-, adójellegű kötelezettséggel, társadalombiztosítási járulék- vagy vámkötelezettséggel kapcsolatos – 10 000 forint.
(4) A kisajátítási kártalanítási határozat jogalap tekintetében történő felülvizsgálata esetén az illeték mértéke 6000 forint.”
III.
Az indítvány alapján az Alkotmánybíróság elsőként a Számv.tv. 77. § (2) bekezdés b) pontja alkotmányosságát vizsgálta, abból a szempontból, hogy az sérti-e az Alkotmány 13. § (2) bekezdésében, valamint az Alkotmány 70/A. §-ában foglalt rendelkezéseket.
E vizsgálata során az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a vitatott rendelkezéssel kapcsolatosan az indítványban felvetett alkotmányossági kifogások nem megalapozottak.
A piacgazdaságban a piac működése, a forgalom biztonsága megköveteli, hogy döntéseik megalapozásához objektív adatokra épülő, megbízható, valós állapotot tükröző információk álljanak a piac szereplői rendelkezésére a velük kapcsolatba kerülő gazdálkodó tevékenységet végző szervezetek vagyoni, pénzügyi és jövedelmi helyzetéről és annak alakulásáról.
A Számv.tv. funkciója – amint azt a preambuluma is megfogalmazza – olyan számviteli rend szabályozása, amelynek alapján megbízható és valós összképet biztosító tájékoztatás nyújtható a törvény hatálya alá tartozó gazdálkodó szervezetek, vállalkozók jövedelemtermelő képességéről, vagyonáról, vagyonának alakulásáról, pénzügyi helyzetéről.
E cél elérése érdekében fogalmazza meg a Számv.tv. 15. § (2) bekezdésében a számvitel egyik alapelveként a teljesség elvét, amelynek értelmében a nyilvántartásokban rögzíteni kell minden olyan gazdasági eseményt, amely hatással van a gazdálkodó pénzügyi vagyoni, jövedelmi helyzetére.
A kisajátítással a gazdálkodó vagyoni viszonyai módosulnak (a kisajátított vagyontárgy helyébe pénzösszeg lép), ezért elengedhetetlen, hogy a kisajátítást szenvedő gazdálkodó szervezet mind a kisajátított vagyontárgy kivezetését, mind a kártalanítás összegét nyilvántartásaiban rögzítse. Erre tekintettel rendelkezik úgy a Számv.tv. vitatott szabálya, hogy az egyéb bevételek között a kártalanítás összegét is el kell számolni.
A Számv.tv. 77. § (2) bekezdés b) pontjában foglalt előírás egy nyilvántartási, elszámolási szabály, amely az Alkotmány 13. § (2) bekezdésében a kisajátításra vonatkozóan megállapított alkotmányos követelmények érvényesülését nem korlátozza.
Az Alkotmány 70/A. §-ában szabályozott jogegyenlőség követelménye és a Számv.tv. 77. § (2) bekezdésének b) pontjában foglalt rendelkezés között alkotmányjogilag értékelhető összefüggés nem állapítható meg.
IV.
Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata során már több alkalommal indított hivatalból eljárást mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítása iránt, ha úgy ítélte meg, hogy az indítványban felvetett alkotmányossági probléma annak következtében merült fel, hogy a jogalkotó nem teremtette meg az összhangot az Alkotmány és a jogállami Alkotmány elfogadását megelőzően megalkotott jogszabály között.
Az Alkotmánybíróság a 2/1993. (I. 22.) AB határozatában (ABH 1993, 33.) mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapított meg, mert az Országgyűlés az akkor hatályban lévő, a népszavazást szabályozó 1989. évi XVII. törvényt nem hozta összhangba a hatályos Alkotmánnyal. Ugyanezen törvény kapcsán az Alkotmánybíróság ismételten mulasztást állapított meg az 52/1997. (X. 14.) AB határozatban (ABH 1997, 331.). A 49/1996. (X. 25.) AB határozatában (ABH 1996, 150.) amiatt állapított meg mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértést, mert a Kormány tagjainak jogállásával kapcsolatos szabályozás tekintetében az Országgyűlés nem tett eleget az Alkotmány 39. § (2) bekezdésében meghatározott jogalkotói feladatának. Legutóbb 7/2005. (III. 31.) AB határozatában (ABK 2005. március, 113.) mondott ki mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet, azért mert az Országgyűlés nem teremtette meg az összhangot a nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos eljárásról szóló 1982. évi 27. törvényerejű rendelet és a hatályos Alkotmány között.
Az indítványozó alapvetően a kisajátítási kártalanítás alkotmányi követelményeinek sérelmében jelölte meg az indítványban felvetett alkotmányossági problémát. Az Alkotmánybíróság az indítványban foglaltak vizsgálata során megállapította, hogy a jogállami Alkotmányt megelőzően keletkezett kisajátítási jogszabályok nemcsak a kártalanításra vonatkozó előírásaik tekintetében vetnek fel alkotmányossági kérdéseket, ezért a jelen ügy kapcsán indokoltnak látta a kisajátításra vonatkozó 13. § (2) bekezdésnek az Alkotmányba iktatását megelőzően született Ktvr. és Vhr. vizsgálatát a tekintetben is, hogy azok összhangban állnak-e magával a kisajátítással szemben támasztott alkotmányi követelményekkel. Ezért az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 21. § (7) bekezdése alapján hivatalból eljárást indított a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítása iránt.
Az Abtv. 49. § (1) bekezdése szerint, ha az Alkotmánybíróság hivatalból vagy bárki indítványára azt állapítja meg, hogy a jogalkotó szerv a jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát elmulasztotta, és ezzel alkotmányellenességet idézett elő, a mulasztást elkövető szervet – határidő megjelölésével – felhívja feladatának teljesítésére. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a jogalkotó szerv jogalkotási kötelezettségének konkrét jogszabályi felhatalmazás nélkül is köteles eleget tenni, ha az alkotmányellenes helyzet – a jogi szabályozás iránti igény – annak nyomán állott elő, hogy az állam jogszabályi úton beavatkozott bizonyos életviszonyokba, és ezáltal az állampolgárok egy csoportját megfosztotta alkotmányos jogai érvényesítésének lehetőségétől [22/1990. (X. 16.) AB határozat, ABH 1990, 83, 86.]. Az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapít meg akkor is, ha alapjog érvényesüléséhez szükséges jogszabályi garanciák hiányoznak [37/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH 1992, 227, 232.].
Az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértést nemcsak akkor állapít meg, ha az adott tárgykörre vonatkozóan semmilyen szabály nincs [35/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH 1992, 204, 205.], hanem akkor is, ha az adott szabályozási koncepción belül az Alkotmányból levezethető tartalmú jogszabályi rendelkezés hiányzik [22/1995. (III. 31.) AB határozat, ABH 1995, 108, 113.; 29/1997. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1997, 122, 128.; 15/1998. (V. 8.) AB határozat, ABH 1998, 132, 138.].
Mindezek figyelembevételével az Alkotmánybíróság e körben azt vizsgálta, hogy a kisajátítás hatályos szabályai megfelelően garantálják-e a tulajdon hatósági határozattal történő elvonása esetén az Alkotmány 13. §-ában szabályozott tulajdonhoz való jog védelmét.
A kisajátításra vonatkozó rendelkezést a jogállami alkotmányt létrehozó 1989. évi XXXI. törvény iktatta be 13. §-ként az Alkotmányba. Az Alkotmánynak az 1990. évi XL. törvénnyel történt módosítása során a tulajdonhoz való jogról szóló rendelkezés mellett, annak alkotmányi garanciájaként nyerte el jelenlegi helyét az Alkotmányban.
A kisajátításra vonatkozó alkotmányi rendelkezésnek az Alkotmányba iktatását megelőzően a kisajátítást a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 177–178. §-ai, valamint az 1976-ban megalkotott Ktvr. és a Vhr. szabályozták, s e jogszabályok tartalmazzák a kisajátításra vonatkozó szabályozást ma is.
A Ptk. 177. §-át a helyi önkormányzatok és szerveik, a köztársasági megbízottak, valamint egyes centrális alárendeltségű szervek feladat- és hatásköreiről szóló 1991. évi XX. törvény 47. § (3) bekezdése igazította hozzá az Alkotmány 13. § (2) bekezdéséhez. A Ptk.-nak a kisajátítási kártalanítás speciális szabályait megállapító 178. §-át a kisajátítással összefüggő jogszabályok egyes rendelkezéseinek hatályon kívül helyezéséről szóló 1992. évi XII. törvény helyezte hatályon kívül.
A Ptk. 177. §-a az ingatlanok kisajátítására vonatkozóan gyakorlatilag megismétli az Alkotmány 13. § (2) bekezdésében foglalt feltételeket azzal, hogy a kisajátítás részletes szabályait külön törvény szabályozza.
A hatályos jogban ez a külön törvény a Ktvr., amely 1976-ban a rendszerváltást megelőzően más társadalmi, gazdasági viszonyok között született. A Ktvr. szabályozási koncepciója – amelyen a hatályos szabályozás is alapul – arra a korabeli gazdasági és társadalmi viszonyokból fakadó tételre épül, hogy a közfeladatok ellátása a közérdekű célok megvalósítása az állam kizárólagos feladata. E koncepciónak megfelelően szabályozza a Ktvr. a kisajátítási jogcímeket, rendelkezik úgy, hogy kisajátítással csak az állam, illetőleg az önkormányzatok szerezhetnek tulajdont, és ehhez igazodnak a kisajátítási eljárás szabályai is. Az elmúlt másfél évtizedben lezajlott gazdasági folyamatok – a privatizáció, a közszolgáltatások terén a piaci viszonyok kialakulása, a korábban kizárólagos állami tevékenységnek minősülő gazdasági tevékenységek liberalizációja – eredményeként a Ktvr.-ben szabályozott közérdekű célok jelentős részét ma már nem állami szervek, hanem magánszemélyek, gazdálkodó szervek valósítják meg. Ez megváltoztatta a közérdekűség tartalmát, azokban az esetekben, amikor a közérdekű célokat magánszemélyek, gazdálkodó szervek valósítják meg, a tulajdonelvonás közvetlenül a magánszemélyek, gazdálkodó szervezetek érdekében történik, és a tevékenység társadalmi rendeltetését tekintve szolgálja a „köz” javát, a közérdeket. A gazdasági átalakulás folyamatában ezentúl megváltozott a kisajátítható tulajdoni tárgyak köre és az a tulajdonosi kör is, akiket a kisajátítás érinthet, és megváltozott az a közgazdasági jogi környezet is, amelyben a kisajátítás intézménye működik.
A jogállami alkotmány hatálybalépését követően – főként a 90-es évek elején – a Ktvr.-t több alkalommal módosították, azonban ezek a módosítások nem eredményezték a kisajátítási jognak – a rendszerváltás során a gazdasági és tulajdoni viszonyokban bekövetkezett gyökeres változások által igényelt – átfogó, koncepcionális átalakulását. Ezért a hatályos kisajátítási jog számos olyan ellentmondást hordoz és olyan szabályt tartalmaz, amelyek ellentétesek az Alkotmány 13. §-ában szabályozott alapvető joggal.
A kisajátítás a tulajdonviszonyokba való állami beavatkozás legerősebb eszköze, a tulajdon közhatalmi eszközökkel való elvonására ad módot. Ezért a tulajdonhoz való jog védelme érdekében a kisajátítás feltételeit, alapvető garanciáit maga az Alkotmány határozza meg.
Az Alkotmány 13. §-ában szabályozott tulajdonhoz való jog alapvető jog. Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése kimondja, hogy az alapvető jogokat érintő szabályokat törvényben kell megállapítani. A kisajátítás szabályozására a törvényi színtű szabályozás követelményét írja elő az Alkotmány 13. § (2) bekezdése is. Az Alkotmány e rendelkezései alapján a kisajátítás kizárólagos törvényhozási tárgy. A hatályos jogban a kisajátítás lényeges szabályait nem törvényi szintű szabály, hanem a Ktvr. végrehajtására kiadott kormányrendelet állapítja meg.
Az Alkotmány kivételesen és közérdekből teszi lehetővé a tulajdon elvonását. Az Alkotmány 13. § (2) bekezdése alapján a jogalkotó törvényhozó feladatává teszi, hogy meghatározza azokat az eseteket, azoknak a közérdekű céloknak a körét, amelyek esetén kisajátításnak helye van. Az Alkotmány e rendelkezése alapján a törvényhozó kompetenciája annak eldöntése, hogy mely tevékenységek és milyen feltételek mellett tekinthetők olyan közérdeknek, amelyek megvalósítása a tulajdon közhatalmi eszközökkel való elvonását is indokolttá teszi. A tulajdonhoz való jog védelme megkívánja, hogy a törvény – a kisajátítás kivételességére is tekintettel – a közérdekű célok azon eseteire korlátozza a kisajátítás lehetőségét, amelyek megvalósítása végső soron csak a tulajdon elvonásával lehetséges. A törvényhozó a kisajátítás intézményét oly módon köteles szabályozni, hogy a szabályozás garanciát nyújtson arra, hogy a tulajdon közhatalmi eszközökkel történő elvonására teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett is csak akkor kerülhessen sor, ha a közérdekű cél más módon, mint kisajátítással nem valósítható meg. A Ktvr. a kisajátítási jogcímek többségét csak általánosan, a tevékenység (bányászat, közlekedés, posta és távközlés, város- és községrendezés stb.) vagy a jogosult (állami vagy önkormányzati szerv) megjelölésével határozza meg. Az általánosan megfogalmazott keretek között – a Ktvr. 18. § (3) bekezdése alapján – a kisajátítási hatóság mérlegelési jogkörébe tartozik annak megítélése, hogy a konkrét kisajátítás közérdeket szolgál-e, illetőleg a közérdek megvalósítása érdekében indokolt-e az adott ingatlan kisajátítása. Tekintettel arra, hogy a megyei közigazgatási hivatalnak ez a hatásköre a kisajátítási cél megvalósításának akadályává válhat és más hatóságok által hozott döntések, illetőleg önkormányzati döntések közvetett felülvizsgálatára is módot ad, több olyan törvény is született, amely konkrét programok, beruházások kapcsán kizárják a kisajátítási hatóság e mérlegelési jogkörének gyakorlását [a vasútról szóló 1993. évi XCV. törvény 13/C. § (4) bekezdése, a Magyar Köztársaság közúthálózatának közérdekűségéről és fejlesztéséről szóló 2003. évi CXXVIII. törvény 7. § (3) bekezdése, a Tisza-völgy árvízi biztonságának növelését, valamint az érintett térség terület- és vidékfejlesztését szolgáló program (a Vásárhelyi-terv továbbfejlesztése) közérdekűségéről és megvalósításáról szóló 2004. évi LXVII. törvény 9. § (4) bekezdése].
A közérdekűség érvényesítésének a Ktvr.-ben szabályozott megoldása, a kisajátítási célok megfogalmazása ma már nem felel meg az Alkotmány által támasztott követelményeknek. Önmagában az, hogy a kisajátítás valamely, a Ktvr. által általánosan meghatározott tevékenységgel összefüggésben kerül sor, illetőleg állami szerv vagy önkormányzati szerv javára történik, nem nyújt biztosítékot arra, hogy az valóban közérdekű célokat szolgál. A Ktvr. által a kisajátítási hatóság számára biztosított széles mérlegelési jogkör módot ad az ingatlantulajdonosok tulajdonhoz való jogának alkotmányellenes korlátozására.
A Ktvr. szabályozási koncepciójának és az arra épülő alapvető szabályoknak a változatlansága a megváltozott társadalmi, gazdasági viszonyok között, egy sor ellentmondást és a jog által nem rendezett problémát vetett fel a kisajátítási cél megvalósítójának jogi helyzetét illetően is. A Ktvr. által kisajátítási célként szabályozott tevékenységeket ma már nemcsak állami, önkormányzati szervek végezhetik, ugyanakkor kisajátítással csak az állam, illetőleg az önkormányzat szerezhet tulajdont.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem nyújtanak garanciát az Alkotmányban foglalt követelmények érvényesüléséhez a Ktvr. kártalanítási szabályai sem.
Az Alkotmány 13. § (2) bekezdése által a kisajátítás esetében támasztott teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás követelménye a tulajdonhoz való alapvető jog védelmének egyik alkotmányi biztosítéka. Az Alkotmány a tulajdon elvonása esetére értékgaranciát nyújt a tulajdonos számára. Az államnak az Alkotmány 13. § (2) bekezdésével összefüggésben az Alkotmány 8. § (1) bekezdéséből folyó objektív intézményvédelmi kötelezettsége körébe tartozik az, hogy gondoskodjon a tulajdonos Alkotmányban meghatározott követelményeknek megfelelő kártalanításáról. Ez a törvényhozóra azt a kötelezettséget hárítja, hogy a kisajátítás szabályozása során törvényben köteles szabályozni a teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás megvalósulásának anyagi jogi és eljárásjogi biztosítékait.
A Ktvr. megalkotásakor az ingatlanok jelentős hányada állami tulajdonban volt, a gazdálkodó, szolgáltató szervezetek, intézmények által használt, feladataik ellátását szolgáló ingatlanok döntő mértékben állami tulajdonban álltak, így kisajátítás tárgyai sem lehettek. A Ktvr. kártalanítási szabályait így alapvetően olyan ingatlanok kisajátításával kapcsolatosan alkották meg, amelyek 1976-ban kisajátítás tárgyát képezhették. Ennek megfelelően a Ktvr. részletes kártalanítási szabályokat állapított meg a lakások, nem lakás céljára szolgáló helyiségek, mezőgazdasági rendeltetésű ingatlanok kisajátításával kapcsolatosan.
Mindezeket figyelembe véve az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy mind a kisajátítást szenvedő ingatlan tulajdonos, mint a kisajátítási célt megvalósító gazdálkodó szervezetek tulajdonhoz való jogát sértő alkotmányellenes helyzet keletkezett annak következtében, hogy a jogalkotó nem teremtette meg a kisajátítással szemben az Alkotmány 13. § (2) bekezdésében támasztott követelmények érvényesülésének garanciáit.
Ezért az Alkotmánybíróság – hivatalból eljárva – megállapította, hogy mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes helyzet jött létre annak következtében, hogy az Országgyűlés a Ktvr. szabályait nem hozta összhangba a kisajátítással szemben az Alkotmány 13. § (2) bekezdésben megállapított követelményekkel. Ezért felhívta az Országgyűlést arra, hogy jogalkotási kötelezettségének 2007. június 30-ig tegyen eleget.
V.
Az indítványozó azt is kérte, hogy az Alkotmánybíróság a Ktvr. és a Vhr. kártalanítási szabályainak értelmezésével foglaljon állást abban a kérdésben, hogy a kisajátítás következtében a társaságnál előállott forráshiányból adódó elmaradt haszon képezheti-e kisajátítási kártalanítás alapját, valamint azt is, hogy az Itv. 43. § (3)–(4) bekezdésének a konkrét ügyben alkalmazott értelmezése alkotmányellenes és az annak alapján a bírói ítéletben megállapított illetékfizetési-kötelezettség sérti az Alkotmány 8. § (2) bekezdését, valamint a 2. § (1) bekezdését.
Az Alkotmánybíróság hatáskörét az Alkotmány 32/A. §-a, illetőleg az Abtv. határozza meg. Törvényi rendelkezések absztrakt értelmezésére, illetőleg a bírói ítéletben foglalt jogértelmezés alkotmányosságának felülvizsgálatára sem az Alkotmány, sem az Abtv. nem hatalmazza fel az Alkotmánybíróságot. Így e kérelmek érdemi elbírálására az Alkotmánybíróság nem rendelkezik hatáskörrel.
Ezért az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló módosított és egységes szerkezetbe foglalt 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat 29. § b) pontja alapján az indítványban foglalt fenti kérelmeket – érdemi elbírálás nélkül – visszautasította.
Az Alkotmánybíróság e határozatának a Magyar Közlönyben történő közzétételét az érintettek széles körére tekintettel rendelte el.
Alkotmánybírósági ügyszám: 706/B/2001.
1
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás