GÜ BH 2005/72
GÜ BH 2005/72
2005.02.01.
I. A faktoring lényege a követelésnek – a behajtás kockázata átvállalásával vagy anélkül történő – megvásárlása, megelőlegezése – A faktoring atipikus szerződés, amely a felek üzleti-szerződési céljától, szándékától függően a visszterhes engedményezés, az adásvétel, illetve hitelviszony elemeit foglalja magában.
II. A faktoringszerződést nem teszi érvénytelenné, ha az engedményezett, lényegében biztosítéki szerepet betöltő követelésről utóbb bebizonyosul, hogy az nem is létezett (például ,,fiktív'' volt), az alapügylet más okból érvénytelen, vagy ha az engedményezett követelés megszűnt – Ha az átruházott követelés valamilyen okból nem állt fenn, a faktoráló ezért helytállással tartozik [Ptk. 210. § (1) bek., 271. § (1) bek., 290. § (1)–(3) bek].
A pénzügyi szolgáltatással, ezen belül faktoring tevékenységgel is foglalkozó felperes az 1998. szeptember 15. napján a H. Kft.-vel kötött faktoring keretszerződés alapján 1998. szeptember 16-án meghitelezett a H. Kft. szállítónak az R. Kft. vevő részére történt adásvételből származó 26 030 000 Ft vételár-követelésből 19 648 994 Ft-ot.
A visszafizetés biztosítéka az alperes által 1998. szeptember 15-én vállalt készfizető kezesség és a tulajdonában álló ingatlanon a felperes javára alapított jelzálogjog volt.
A H. Kft. és az R. Kft. közötti adásvétel tárgyai mintaház panelelemek voltak, a teljesítés megtörténtét a vevő cég ügyvezetője 1998. szeptember 15-én írásbeli nyilatkozatában elismerte. Az eladó telephelyéről a faktorálási szerződés megkötéséig megállapodásuk szerint a vevő nem szállította el az árut, mivel a faházak felállítására szolgáló ingatlan még nem is volt a vevő tulajdonában. A későbbi szállítás – különböző okokból – meghiúsult.
A felperes 1998. november 18-án az R. Kft.-vel is faktoringszerződést kötött, ennek alapján 57 millió Ft-ot hitelezett meg az FS Kft. vevővel szemben fennálló követeléséből. A felek úgy rendelkeztek, hogy ebből az összegből 20 millió Ft-ot óvadéknak minősítenek, amely biztosítéka volt az R. Kft.-nek a H. Kft.-vel kötött szerződésből eredő tartozásának – amelyet a faktorálási szerződés folytán a felperes meghitelezett –, továbbá az R. Kft. faktorálási szerződés alapján hitelezett összegnek is. A felperes a 20 millió Ft-ot egy alszámlán kamatozó betétként kötötte le. Utóbb sem az FS Kft., sem az R. Kft. nem teljesített. A 20 millió Ft-ot a felperes az R. Kft.-től visszajáró 57 millió Ft elszámolására fordította.
A felperes keresetében 19 648 994 Ft és kamatai megfizetésére kérte kötelezni az alperest a készfizető kezesi szerződésre hivatkozva. Az alperes álláspontja szerint a helytállási kötelezettsége megszűnt, mert az óvadékról az R. Kft. ügyvezetője úgy rendelkezett, hogy azt a felperes a H. Kft. felé fennálló tartozás kiegyenlítésére fordítsa. Fizetési kötelezettsége ezen túl azért sem állhat fenn, mert a H. Kft. és a felperes között létrejött faktorálási szerződés semmis, ezért az azt biztosító kezesi szerződés is érvénytelen. Állította, hogy a H. Kft. és az R. Kft. közötti szállítási szerződés fiktív jogügylet volt, amely mögött valós gazdasági esemény nem állt, ezáltal a szerződés a jóerkölcsbe ütközőnek minősül. Véleménye szerint a kezesi szerződés megtévesztés, tévedés miatt is érvénytelen, mert abban a feltevésben kötötte, hogy a követelés valódi, erről a felperes meggyőződött, valójában pedig fiktív jogügyletre teljesített a felperes kifizetést, és nem volt birtokában az eredeti teljesítési igazolásnak.
Az elsőfokú bíróság ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 19 648 994 Ft-ot és ennek a törvényben írt mértékű kamatát. Indokolásában rámutatott arra, az alperes nem bizonyította, hogy az a követelés, amelynek megfizetéséért készfizető kezességet vállalt, megszűnt. A felperes maga dönthetett arról, hogy az óvadéknak minősített 20 millió Ft-ot melyik jogügylet finanszírozására fordítja. A felperes és a H. Kft. között létrejött szerződés, továbbá az azt biztosító kezesi szerződés érvényes, ezért az alperest a Ptk. 272. § (1) bekezdése és a 274. § (2) bekezdés a) pontja alapján marasztalta.
Az ítélet ellen az alperes élt fellebbezéssel. Hangsúlyozta a felperes súlyos gondatlanságát a szerződéskötéssel kapcsolatosan, amelyre tekintettel legalább 50%-os kármegosztás alkalmazása indokolt. A panelelemek adásvételével kapcsolatos szerződés fiktív volt, a H. Kft. anyagokkal nem is rendelkezett, gyártani semmit nem tudott, ebből következően eladni sem.
A fellebbezés alaptalan.
A hitelintézetekről szóló 1996. évi CXII. törvény 2. számú melléklet I/10/2/b) pontja szerint a faktoring lényegét tekintve a követelésnek az adós kockázata átvállalásával vagy anélkül történő megvásárlása, megelőlegezése. A faktoringszerződés a gyakorlatban atipikus, illetve vegyes szerződés, amely a felek üzleti-szerződési céljától, szándékától függően a visszterhes engedményezés, az adásvétel, illetve hitelviszony elemeit foglalja magában. A faktoringnak két alaptípusa van: a valódi (standard) faktoring esetében a faktor (hitelintézet) a hitelezőtől végleges jelleggel oly módon vásárolja meg az adóssal szembeni követelését, hogy a továbbiakban az engedményezett követelések későbbi behajtása a saját nevében és saját kockázatára történik (del credere kockázat átvállalásával). A követelés megvásárlása ez esetben végleges jellegű, azaz ha a faktor az adóstól a követelést utóbb behajtani nem tudja, ez kizárólag az ő kockázati körébe tartozik. A faktoráló nem felel az adós fizetőképességéért, felelőssége csak a követelés tényleges fennállásáért áll fenn. Nem valódi faktoring esetében viszont a hitelező az adóssal szembeni követelését oly módon engedményezi a faktorra, hogy a faktor a továbbiakban a követelést a saját nevében, de az engedményező hitelező kockázatára érvényesíti, hajtja be. A faktor nem vállalja át az engedményezett követelés behajthatatlanságának kockázatát, vagyis del credere kockázatot nem vállal. A faktorszerződés megkötésekor – a követetés engedményezésekor – a faktor hitelintézet ez esetben is (a valódi faktoringhoz hasonlóan) kifizeti a követelés mintegy 80-90%-ának megfelelő összeget; abban az esetben azonban, ha utóbb a követelés behajthatatlannak bizonyul, az engedményező faktorálónak a faktorszerződés megkötésekor kapott összeget (a be nem hajtott részét) vissza kell fizetnie. A faktoringszerződésnek ez a változata dominánsan hitelügyleti, pénzkölcsön vonásokat mutat. A követelést engedményező ugyanis az adóssal szembeni későbbi követelései lejárta előtt, a faktorszerződés megkötésekor készpénzben hozzájut a követelései 80-90%-ának megfelelő összeghez, az így juttatott ,,pénzkölcsön'' (hitel) megfizetésének biztosítékai a faktoráló kintlevőségei, a már esedékes, vagy a jövőben esedékessé váló számlakövetelései.
A kifejtettek alapján megállapítható, hogy a felperes és a H. Kft. 1998. szeptember 15. napján nem valódi faktoringszerződést kötöttek. A behajthatatlanság kockázatát fel nem vállaló felperes a faktoráló ,,visszaszálló'' hitel visszafizetési kötelezettségének teljesítésére további biztosítékot kötött ki, és ez éppen az alperes által felvállalt készfizető kezesség és jelzálogjog. Az alperes lényegében a H. Kft., mint hitelfelvevő adós hitel visszafizetési kötelezettségéért vállalt készfizető kezességet. E kötelezettség felvállalásakor meghatározóan az alperesnek kellett volna kellő gondossággal eljárnia, alapos tájékozódás után döntenie arról, mely gazdasági társaságért vállal készfizető helytállást. Az alperes azonban ezt elmulasztotta: nem ismerte H. Kft. anyagi helyzetét, tagjainak, vezető tisztségviselőjének megbízhatóságát, mindemellett inkorrekt, félrevezető tájékoztatást is kapott. A telepen tartott anyagok által ,,megtévesztve'' vállalta a helytállást, az egyébként számára lényegében ismeretlen, ellenőrizetlen társaságért. A súlyos kockázat felvállalása a saját gondatlanságának következménye. A kezesi kötelezettségvállaláskor ugyan tévedésben lehetett, azonban a tévedés jogi és köznapi értelme részben eltérő. A Ptk. 210. § (1) bekezdése szerint, aki a szerződés megkötésekor valamely lényeges körülmény tekintetében tévedésben volt, a szerződési nyilatkozatát megtámadhatja, ha tévedését a másik fél okozta vagy felismerhette. A tévedésre hivatkozás a felperessel kötött kezesi szerződés relációjában nem vezethet eredményre, mert a tévedését – saját előadása szerint sem – nem a felperes (másik fél) okozta, és nem is ismerhette fel. A felperes a szerződéskötéskor az alperes motivációját nem kutatta, ez nem is volt kötelessége. A tévedés az alperes és a H. Kft. közötti jogviszonyban merülhetett fel.
A faktoringszerződés alperes által vitatott érvényességével kapcsolatosan: a nem valódi faktoringügylet lényege a hitelezés, amelyet nem tesz érvénytelenné, ha az engedményezett, lényegében biztosítéki szerepet betöltő követelésből utóbb bebizonyosul, hogy az nem is létezett (például fiktív volt), vagy az alapügylet más okból érvénytelen, és ugyanez a helyzet akkor is, ha az engedményezett követelés megszűnt (például beszámítás vagy hibás teljesítés miatti ellenkövetelés folytán stb.). Amennyiben az átruházott követelés valamilyen okból nem áll fenn, a következmény nem a faktoringszerződés érvénytelensége, hanem a faktorálóval szembeni követelés ,,feléledése'' – a faktoráló helytállása –, amely kihat a faktorálóval egy sorban felelős készfizető kezes helytállási kötelezettségére is.
A faktoringszerződés a gyakorlatban általában nem egyedi követelésekre jön létre, hanem a faktor a partnere valamennyi jövőbeli követelését megvásárolja. Általában tartós jogviszonyt teremtő keretszerződést kötnek, amelyen belül a konkrét követelések átruházására egyedi megállapodásuk köthetők. A faktor szerződéskötéskori gondossága ezért abban áll, hogy általánosságban a partner cég pénzügyi helyzetét, teljesítőképességét, megbízhatóságát vizsgálja, és ha az aggályos, biztosítékot kér a meghitelezett összeg megtérülése érdekében. Jelen esetben ez történt, az alperes készfizető kezessége és az általa vállalt jelzálogjog éppen a felperes és a H. Kft. közötti szerződés biztosítéka volt. A kezesi helytállás szempontjából a felperes számára közömbös, hogy az alapügylet eleve színlelt, fiktív, esetleg jóerkölcsbe ütköző, tehát semmis volt, vagy utóbb meghiúsult, mert az alperes által vállalt készfizető kezesség nem az alapügyletet biztosította. A peradatok szerint a H. Kft. és az R. Kft. adásvételi szerződés megkötésére irányuló ügyleti szándéka fennállt, de utóbb – feltehetőleg a pénzügyi nehézségek miatt – a szerződés teljesítése meghiúsult.
Az alperes a fizetési kötelezettségét arra hivatkozva is vitatta, hogy az óvadék felhasználásával a készfizető kezességével biztosított követelés megszűnt. Az R. Kft. a 20 millió Ft-ot – további 37 millió Ft-tal együtt – a felperessel kötött nem valódi faktoringszerződés alapján, hitelösszegként kapta. A hitel biztosítékaként a felperesre engedményezte az FS Kft.-vel szemben fennálló követelését. Arra az esetre, ha az FS Kft. bármilyen okból nem teljesít, a szerződés lényegéből következően a felvett 57 millió Ft hitelért az R. Kft. volt köteles helytállni, vissza kellett fizetnie. A felperes ez esetben is további biztosítékot kért, közelebbről ennek minősült az R. Kft. által a Ptk. 270. §-a szerint nyújtott, a hitel összegéből elkülönített 20 millió Ft-os óvadék, amely összeg viszont egyúttal egy másik, a perbeli 20 millió Ft-os számlatartozás biztosítéka is lett. Az óvadék (kaució) a dologi biztosíték egyik fajtája, rendeltetése az, hogy a kötelezett szerződésszegése esetére a jogosult számára fedezetet, kielégítési alapot nyújtson. Az óvadék lehetővé teszi, hogy a jogosult a szerződés nem teljesítése esetén követelését az óvadék összegéből közvetlenül kielégítse. Éppen ezért a jogosult (felperes) rendelkezése alá került, fölötte az óvadékot nyújtó R. Kft. rendelkezési joga megszűnt, a felperes azonban a Ptk. 271. § (1) bekezdése szerint az óvadékot csak a szerződésben – a perbeli esetben a szerződésekben – megjelölt követelések kielégítésére használhatta fel. Az ügyvezető ezért joghatályosan nem rendelkezhetett – egyik alkalommal sem – az óvadék felől, az óvadék tárgya a biztosított szerződésből eredő követelés kielégítésének hiányában teljesítésre nem volt felhasználható. Ezért nem alkalmazhatóak a Ptk. 290. § (1)–(3) bekezdésében írt rendelkezések, amelyek a tartozások teljesítését feltételezik. A jogosult – több biztosíték esetén – nem köteles az óvadékból kielégíteni magát, hanem választása szerint fordulhat pl. a készfizető kezessel szemben.
Az alperest, mint kezest természetesen megilleti a továbbhárítás joga, amennyiben az adós helyett helytáll [Ptk. 276. § (1) bekezdés].
Az ítélőtábla mindezekre figyelemmel az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintve, megfellebbezett rendelkezését a Pp. 253. § (2) bekezdése alapján – részben eltérő és kiegészített indokolással – helybenhagyta.
(Szegedi Ítélőtábla Gf. I. 30.511/2003. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás