BÜ BH 2006/242
BÜ BH 2006/242
2006.08.01.
I. Tizenkettedik életévét be nem töltött személy sérelmére elkövetett szemérem elleni erőszak minősítése [Btk. 198. § (1)–(2) bek.].
II. Kiskorú tanú törvényes kihallgatása [Be. 207. § (4) bek.].
Az elsőfokú bíróság L. Gy. vádlottat bűnösnek mondta ki 2 rb. felügyelete alatt álló, tizenkettedik életévét be nem töltött személy sérelmére, folytatólagosan elkövetett szemérem elleni erőszak bűntettében. Ezért őt – halmazati büntetésül – 9 évi fegyházra és 10 évi közügyektől eltiltásra ítélte. A szabadságvesztésbe beszámította a vádlott által előzetes letartóztatásban töltött időt.
Kötelezte a vádlottat, hogy fizesse meg az eljárás során felmerült bűnügyi költséget.
Az elsőfokú ítélet tényállásának lényege a következő:
A vádlott nőtlen családi állapotú, gyermektelen. Iskolai végzettsége 8 általános, valamint elvégzett egy hegesztői és egy alapfokú számítógépkezelői tanfolyamot. Munkanélküli, jövedelempótló támogatásban részesül.
Vagyontalan, büntetlen előéletű. Beszámítási képessége teljes, de érzelmi labilitás, merevség, cinizmus, alacsony alkalmazkodási tolerancia és empátiás készség jellemzi.
Szexuális érdeklődése az átlagosnál fokozottabb. Nem pedofil.
L. Gy. vádlott évek óta baráti viszonyban volt F. Z.-vel, aki egyedül nevelte az 1998. év február hó 16. napján született E. és az 1999. év július hó 13. napján született L. utónevű gyermekeit. A gyermekek anyja a családtól külön élt, csak alkalmanként látogatta a két gyermeket.
A vádlott szinte napi rendszerességgel járt hozzájuk. A baráti viszonyra tekintettel F. Z. több alkalommal megkérte L. Gy. vádlottat arra, hogy vigyázzon a két gyermekre, amíg ő különböző ügyeit intézi. L. Gy. vádlott – kihasználva azon alkalmakat, amikor a gyermekkorú sértettek a felügyeletére voltak bízva – 2002. év közepétől 2003. év decemberéig több esetben – az időpontok és a cselekmény gyakorisága pontosan nem határozható meg – fajtalankodott a sértettekkel. A nemi szervét a sértettek szájába tette, F. L. leánygyermek testét és nemi szervét csókolgatta, hímvesszőjét – közösülési szándék nélkül – hozzáérintette külső szeméremajkához és F. E. fiú sértett végbélnyílásához. Közben önkielégítést végzett, mindezt a két sértett együttes jelenlétében.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen a vádlott és védője jelentett be fellebbezést felmentés érdekében.
A fellebbviteli főügyészség átiratában indítványozta, hogy a bíróság tárgyalást tűzzön ki az ügyben, és ismételten hallgassa meg F. Z. tanút, mivel őt az elsőfokú bíróság nem figyelmeztette a Be. 82. § (1) bekezdés b) pontjában írt relatív mentességi jogára, továbbá szerezze be gyk. F. E. és gyk. F. L. sértettek születési anyakönyvi kivonatait, mivel az elsőfokú bíróság közokirattal nem bizonyította a gyermekkorú sértettek életkorát. A tárgyaláson F. Z. nyomozás során tett tanúvallomásának felolvasását indítványozta.
A részbizonyítást követően az ítéleti minősítés megváltoztatására tett indítványt az időközben bekövetkezett jogszabályváltozásra tekintettel, egyebekben az ítélet helybenhagyását indítványozta.
Az ítélőtábla álláspontja szerint a vádlott felmentését célzó fellebbezések nem alaposak.
A másodfokú tárgyaláson a vádlott védője két bizonyítási indítványt terjesztett elő, melyekhez a vádlott csatlakozott. Indítványozták, hogy az ítélőtábla hallgassa meg tanúként gyk. F. E. és gyk. F. L. sértetteket, mert bizonyos tényekre eddig nem nyilatkoztak, és a vádlottal történő szembesítésüket is szükségesnek látták. Indítványozták továbbá a vádlottra új elmeorvos-szakértői vélemény beszerzését, mivel a vádlott úgy érezte, hogy a szakértői vizsgálatkor a szakértők által történt kikérdezése nagyon rövid ideig tartott.
Az ítélőtábla a védő és a vádlott által előterjesztett bizonyítási indítványokat elutasította, mert álláspontja szerint teljesítésüktől nem várható olyan új bizonyíték, ami a megállapított tényállástól eltérő tényállást eredményezne.
Ezenkívül a Be. 86. § (1) bekezdése szerint a 14. életévét meg nem haladott személyt csak akkor lehet tanúként kihallgatni, ha a vallomásától várható bizonyíték mással nem pótolható.
Az ítélőtábla határozott álláspontja szerint az 1998-ban, illetve 1999-ben született – tehát még jelenleg is csak hét- és hatéves – gyermekek kihallgatása már önmagában az életkoruk miatt sem célszerű, amit a rájuk vonatkozó pszichológus szakértői vélemény is egyértelműen megerősít. Eszerint a gyerekek nem kívánnak a velük megtörtént eseményekről beszélni, ezek felidézése bennük szégyenérzetet és traumát okoz, ezért reakcióik védekező, hárító jellegűek.
Ugyanakkor a rendelkezésre álló iratokból megállapítható, hogy a gyermekkorú sértettek által észlelt tényekre vonatkozóan az eljárás során számos közvetett bizonyíték került beszerzésre, amelyek alkalmasak vallomásaik pótlására, tehát ebből következően a másodfokú eljárásban a kihallgatásukra az ítélőtábla nem látott törvényes lehetőséget.
Nem osztotta az ítélőtábla az új elmeorvos-szakértői vélemény beszerzésére vonatkozó bizonyítási indítványt sem, mivel a kifogásolt elmeorvos-szakértői vélemény aggálytalan, nincs olyan adat, amely a szakértői megállapításokat kétségessé tenné. Önmagában az a szubjektív vádlotti vélekedés, hogy a szakértők kikérdezése nagyon rövid ideig tartott, nem eredményezheti azt a következtetést, hogy a szakvélemény nem a valóságnak megfelelő tartalmú. Ehhez ugyanis legalábbis valószínűsíteni kellene azt, hogy a szakvélemény nem valós tényeken alapul, iratellenes, vagy szakszerűtlen. Megjegyzi az ítélőtábla, hogy a szakvéleményre vonatkozóan érdemi-tartalmi észrevételt sem a védő, sem a vádlott nem tett, annak konkrét megállapításait vagy szakszerűségét nem vonták kétségbe.
Az ítélőtábla a Be. 348. § (1) bekezdésében írtaknak megfelelően felülbírálva az elsőfokú bíróság ítéletét azonban azt állapította meg, hogy a tényállás részben nincs felderítve – osztva a fellebbviteli főügyészség álláspontját –, nevezetesen az elsőfokú bíróság közokirattal nem tisztázta gyk. F. E. és gyk. F. L. sértettek születési időpontjait.
A tényállás részbeni felderítetlenségét eredményezte továbbá az is, hogy eljárási szabályt sértett az elsőfokú bíróság, amikor a sértettek apját, F. Z. tanút – aki saját elmondása szerint is többször bántalmazta a gyermekkorú sértetteket, illetve számukra hozzáférhetővé tett az egészséges fejlődésüket veszélyeztető pornográf újságokat – nem figyelmeztette a kihallgatása elején a Be. 82. § (1) bekezdés b) pontjában írtakra. Ezáltal az elsőfokú bíróság olyan bizonyítékot szerzett be, amely a Be. 82. § (2) bekezdés 3. mondata alapján – mivel a tanúnak a mentességi jogára történő figyelmeztetése elmaradt – bizonyítási eszközként nem vehető figyelembe.
Mindezekre figyelemmel a másodfokú bíróság a Be. 351. § (2) bekezdés a) pontja alapján az elsőfokú ítélet tényállását részben megalapozatlannak ítélte, és ezen megalapozatlanság kiküszöbölése érdekében a Be. 353. § (1) és (2) bekezdése alapján felvett részbizonyítás keretében beszerezte és felolvasta gyk. F. E. és gyk. F. L. születési anyakönyvi kivonatait. F. Z. tanú megidézését megkísérelte, de ez a lakó-, illetőleg tartózkodási helyének felderíthetetlensége miatt nem volt eredményes. Ezért a tanú nyomozás során tett vallomását – amikor a Be. 82. § (1) bekezdés b) pontjában írt relatív mentességi jogára történő figyelmeztetése megtörtént – a Be. 296. § (1) bekezdés a) pontja alapján felolvasással a tárgyalás anyagává tette.
Eljárási szabályt sértett az elsőfokú bíróság akkor is, amikor a tárgyaláson a nyilvánosság kizárásáról rendelkező végzése ellen fellebbezési jogot biztosított. A Be. 238. § (1) bekezdés 2. mondata kimondja: a nyilvánosság kizárása tárgyában hozott határozat ellen külön fellebbezésnek nincs helye, azt az ügydöntő határozattal szemben bejelentett fellebbezésben lehet sérelmezni.
Ugyanezen végzés szövegezésekor figyelmen kívül hagyta az elsőfokú bíróság a jegyzőkönyvbe foglalt nem pervezető határozatok szerkesztésének a Be. 257. § (3) és a 260. § (3) bekezdéseiben rögzített szabályait, miszerint az ilyen határozat rendelkező részből és indokolásból áll.
Ezen eljárási szabálysértések az ügy érdemére azonban nem voltak kihatással, így az ítélőtábla csupán azok megállapítására szorítkozott.
Az ítélőtábla által felvett részbizonyítás eredményeként az elsőfokú ítélet tényállása megalapozottá vált, így az a felülbírálat során irányadó volt.
A vádlott felmentésére irányuló fellebbezések a tényállást támadják és a bizonyítékok mérlegelése ellen irányulnak. Azt sérelmezik, hogy az elsőfokú bíróság a vádlott tagadásával szemben a bűnösségét a rá nézve terhelő bizonyítékok, elsősorban M. J.-né, a gyermekek nagyanyjának tanúvallomása, továbbá az ügyben keletkezett és az elsőfokú bíróság által elfogadott pszichológus szakértők szakvélemények alapján állapította meg.
Az ítélőtábla álláspontja szerint az elsőfokú bíróság kellő magyarázatát adta annak, hogy miért a vádlott védekezését cáfoló bizonyítékokat fogadta el a tényállás megállapításakor, indokai logikusak és helytállóak, azokat az ítélőtábla – a lentebb írtak szerint – osztotta.
A gyermekkorú sértettekkel kapcsolatos észleléseit M. J.-né az ügyben teljesen érdektelen B.-né dr. K. P.-nek, a gyermekek háziorvosának mondta el először, aki a más ok miatt általa végzett orvosi vizsgálat során meggyőződött arról, hogy a gyermekek a nagyanyjuknak a vádlott cselekvőségével kapcsolatban az igazat mondták el. A gyermekorvos tanú az eseményekre egyértelműen rákérdezett, és a gyermekek azok megtörténtét neki megerősítették.
Az eljárás során a gyermekekről beszerzett, az igazságügyi pszichológus szakértő által készített szakvélemény hosszas személyes vizsgálaton alapult, melynek során az került feltárásra, hogy a gyermekek általuk átélt és közvetlenül észlelt eseményekről számoltak be, amit, az ő életkorukban önmaguktól nem tudnának kitalálni.
Ezen bizonyítékokat tovább erősítette a vádlott poligráfos vizsgálata alapján készített szaktanácsadói vélemény, valamint az erről véleményt adó pszichológus eseti szakértő szakvéleménye is, amelyek a vádlott védekezésének kétségességét mutatták.
Az ítélőtábla álláspontja szerint azonban tévedett az elsőfokú bíróság, amikor a bizonyítási eljárás során a nyomozati szakban készült, a gyermekkorú sértettek kihallgatását rögzítő rendőri jelentéseket tartalmazó okiratokat felolvasással a tárgyalás anyagává tette és bizonyítékként értékelte.
A Be. 207. § (4) bekezdése szerint a nyomozási bíró a vádirat benyújtása előtt az ügyész indítványára kihallgatja a tizennegyedik életévét be nem töltött tanút, ha megalapozottan feltehető, hogy a tárgyaláson történő kihallgatása a fejlődését károsan befolyásolná.
A nyomozás során az ügyben eljárt nyomozási bíró a gyermekkorú sértettek kihallgatására vonatkozó ügyészi indítványt indokolt határozattal elutasította. Ezzel megszűnt a vádirat benyújtása előtti szakban annak a lehetősége, hogy a gyermekkorú sértettek a büntető ügyben eljáró nyomozó hatóság számára bizonyítékként értékelhető nyilatkozatot tegyenek. Ebből okszerűen következik az is, hogy a nyomozó hatóságnak semmiféle törvényes lehetősége nem volt arra, hogy a gyermekkorú sértettek vallomásait rendőri jelentésben rögzítse, ezzel tulajdonképpen kijátszva a büntetőeljárás rá nézve kötelező garanciális szabályait. Az ítélőtábla álláspontja szerint a nyomozó hatóság, sem a munkáját felügyelő ügyészség tudtával, sem anélkül nem adhat önmagának olyan felhatalmazást a büntetőeljárásról szóló törvény szerint, amely lehetővé teszi azt, hogy egy számára kedvezőtlen bírói döntés miatt, a nyomozás általa kitűzött és helyesnek gondolt célját vagy eredményét szem előtt tartva súlyos fokban törvényt sértsen.
Mindezekre figyelemmel ezen bizonyítékokat az ítélőtábla a bizonyítékok köréből kirekesztette.
Megjegyzi az ítélőtábla, hogy a jelen ügyhöz hasonlító, de más garanciális jogot sértő rendőri jelentésben rögzített tanúvallomással, mint okirati bizonyítékokkal kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság az BH 2002/618. számon közzétett eseti döntésével akként foglalt állást, hogy ha a tárgyaláson ki nem hallgatható tanú a nyomozás során úgy nyilatkozott, hogy a mentességi jogára tekintettel nem kíván vallomást tenni, a korábbi vallomásai tartalmát rögzítő okiratok a bizonyítás eszközéül nem szolgálhatnak, ezért a tárgyaláson nem olvashatók fel. A határozat közzétett indokolása elvi éllel kimondta, hogy az a rendőri jelentés nem szolgáltathat bizonyítékot, amelyik ilyen esetben a mentességi joggal rendelkező sértettnek a cselekményről előadottakat tartalmazó tanúvallomását rögzíti. Ezt a gyakorlatot kívánja az ítélőtábla tovább erősíteni akkor, amikor nyomatékosan rögzíti, hogy a rendőri jelentés nem pótolhat olyan bizonyítékot, amely egyébként a nyomozó hatóság által a büntetőeljárás során törvényesen nem szerezhető be.
Az ítélőtábla álláspontja szerint az elsőfokú bíróság az ügy szempontjából jelentőséggel bíró bizonyítékokat beszerezte, azokat az ítéletében részletesen, mindenre kiterjedően értékelte, és ennek során jutott arra az álláspontra, miszerint bizonyítottnak látta azt, hogy a vádlott elkövette a tényállásban írt bűncselekményeket.
Fellebbezési szakban megalapozott tényállás esetén nincs lehetőség a bizonyítékok eltérő értékelésére, ezért a tényállást támadó és a felmentést célzó fellebbezések nem vezethettek eredményre.
Az elsőfokú bíróság a megalapozott tényállásból helyesen vont le következtetést a vádlott bűnösségére és cselekményeit az ítélet kihirdetésekor hatályban volt törvénynek megfelelően minősítette.
A 2005. évi szeptember hó 1. napján hatályba lépett, a Btk. módosításáról szóló 2005. évi XCI. törvény érintette a vádlott mindkét sértett sérelmére megvalósított cselekményeinek minősülését, így az ítélőtábla a Btk. 2. alapján a vádlottra nézve kedvezőbb, a másodfokú határozat meghozatalakor hatályban lévő jogszabály alapján a cselekményeit a Btk. 210. §-ra figyelemmel 2 rb. a Btk. 198. § (1) bekezdés II. fordulatába ütköző és a (2) bekezdés b) pontja szerint minősülő és büntetendő, felügyelete alatt álló személy sérelmére, folytatólagosan elkövetett szemérem elleni erőszak bűntettének minősítette.
Az elsőfokú bíróság által értékelt bűnösségi körülmények kiegészítésre, illetve helyesbítésre szorultak: Az ítélőtábla további enyhítő körülményként értékelte, hogy a cselekmények elkövetése óta több mint két év telt el.
Súlyosító körülményként értékelte az ítélőtábla azt a tényt, hogy a vádlott által megvalósított bűncselekmények oka erkölcsileg különösen elítélendő (BK 154. számú kollégiumi állásfoglalás II/9. pont), illetőleg súlyosító körülményként értékelte azt is, hogy a sértettek oltalomra szoruló személyek voltak (III/4.)
Az így helyesbített és kiegészített bűnösségi körülmények, illetőleg az enyhébb minősülés ellenére is úgy ítélte meg az ítélőtábla, hogy a vádlott két cselekménye miatt – a Btk. 85. § (3) bekezdésében írt halmazati szabály szerint – 5 évtől 15 évig terjedő büntetési keretek között kiszabott 9 évi fegyház és 10 évi közügyektől eltiltás nem tekinthető olyan súlyos büntetésnek, amelynek a lényeges enyhítése indokolt lenne.
Csupán megjegyzi az ítélőtábla, hogy az elsőfokú bíróság ítéletének indokolásában a vádlott által megvalósított cselekmények büntetési tételénél 5 évtől 22 év 6 hónapig terjedő büntetési tételkeretre hivatkozott, holott a Btk. 40. § (2) bekezdése kimondja, hogy a határozott ideig tartó szabadságvesztés leghosszabb tartama 15 év, halmazati, vagy összbüntetés, illetőleg bűnszervezetben történő elkövetés esetén 20 év.
Az elsőfokú bíróság az általa alkalmazott jogszabályokat hiánytalanul hívta fel. Észlelte az ítélőtábla, hogy a vádlott által fizetendő bűnügyi költség összegét részben tévesen, részben pontatlanul jelölte meg, mivel egy szakértői díjat és egy kirendelt védői díjat nem vett figyelembe, valamint egy részösszeget pontatlan adattal számolt, ezért azt pontosította.
Mindezekre figyelemmel az ítélőtábla az elsőfokú bíróság ítéletét a Be. 372. § (1) bekezdése alapján megváltoztatta, egyebekben pedig a Be. 371. § (1) bekezdése alapján helybenhagyta.
A vádlott kirendelt védőjének a fellebbezési tárgyaláson való jelenlétével, a büntetés-végrehajtási intézetben a vádlottal történt beszélővel, az iratok tanulmányozásával 18 000 forint díja, míg készkiadásával 300 forint költsége keletkezett, így összesen a másodfokú eljárásban 18 300 forint bűnügyi költség merült fel, melynek a megfizetésére az ítélőtábla a vádlottat a Be. 381. § (1) bekezdésére figyelemmel a Be. 338. § (1) bekezdése alapján kötelezte.
A vádlott által az elsőfokú ítélet kihirdetésétől a mai napig előzetes fogva tartásban töltött időt a Btk. 99. § (1) és (2) bekezdése alapján a kiszabott szabadságvesztésbe beszámította.
(Szegedi Ítélőtábla Bf. I. 365/2005. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás