PÜ BH 2006/361
PÜ BH 2006/361
2006.11.01.
A közös adósságnak az egyik házastárs különvagyonából történő részbeni visszafizetése nem eredményez az – életközösség tartama alatt közösen megszerzett – ingatlanra vonatkozóan – e házastárs javára – a másik házastársénál nagyobb tulajdoni hányadot [Csjt. 27. és 28. §].
A felperes keresetében – egyebek mellett – az alperessel kötött házasságának felbontását kérte, az alperes pedig viszontkeresettel élt annak megállapítása iránt, hogy a t.-i M. helyrajzi szám alatt bejegyzett lakásingatlan – az ingatlan-nyilvántartási bejegyzéssel szemben – a reá nézve kedvezőbb 3/4-1/4 arányban képezi a felek közös tulajdonát, majd a viszontkeresetét leszállította, és a felek reá nézve kedvezőbb 5/8-3/8 arányú közös tulajdonának megállapítását kérte. A viszontkeresetét azzal indokolta, hogy a lakást a felperessel közösen vásárolta ugyan meg, annak a szerződés szerinti 65 000 forintos előtörlesztését azonban a saját rokonaitól kapott kölcsönökből egyenlítette ki, amelyeket később a saját különvagyonából fizetett vissza a rokonainak.
A felperes a módosított viszontkereset elutasítását kérte. Nem vitatta, hogy az első vételár-részlet kifizetésére az alperes rokonai által nyújtott kölcsönök felhasználásával került sor, arra hivatkozott azonban, hogy az említett kölcsönök a felek – alperes rokonaival szemben fennálló – olyan közös adósságát képezték, amelyek mindkét volt házasfelet egyaránt terhelték, a közös kölcsönökből szerzett ingatlan pedig közös vagyonnak minősül. Vitatta, hogy az alperes a kölcsönöket a különvagyonából törlesztette volna, és arra is hivatkozott, hogy az alperes e tényállításának valódisága csupán kötelmi jellegű megtérítési igényt keletkeztetne az alperes javára, tulajdoni igényt azonban nem alapozna meg.
Az elsőfokú bíróság a részítéletével az alperesnek a t.-i lakóingatlan vonatkozásában előterjesztett eltérő tulajdoni hányad megállapítása iránti viszontkeresetet elutasította.
Az elsőfokú részítélet által megállapított tényállás szerint a peres felek 1979. augusztus 18. napján kötöttek házasságot, a házasságukat azonban az elsőfokú bíróság a jelen perben hozott 16. sorszámú részítéletével felbontotta. A felek az életközösség ideje alatt, az 1980. február 19. napján megkötött adásvételi szerződéssel közösen vásárolták meg a t.-i lakóingatlant, amelynek tulajdonjoga egymás közt egyenlő – 1/2-1/2 – arányban került bejegyzésre az ingatlan-nyilvántartásba.
A házastársak által közösen vagy valamelyik házastárs által külön megkötött szerződésen alapuló kötelezettségvállalás azonban nem a szerződés közös vagy külön ügylet jellegétől, hanem – a Csjt. 27. §-ának (1) és 28. §-ának (1) bekezdéséből következően – attól függően minősül közös vagy különadósságnak, hogy az ügylet tárgyát képező szolgáltatás (dolog, tevékenység vagy helytállás) közös vagy különvagyoni jellegű.
A perbeli esetben a közös tulajdonú ingatlan megvételére kétségkívül a vagyonközösség létrejötte után került sor, az alperes által felvett rokoni kölcsönöket pedig a felek a felperes által sem vitatottan a közös lakás megvásárlásához használták fel. Nem fogadta el az elsőfokú bíróság az alperes azon érvelését, mely szerint az általa felvett rokoni kölcsönök a különadósságának minősülnének. A kihallgatott tanúknak ugyanis a kölcsön felvételének céljáról, valamint a felek házassági életközössége és vagyonközössége fennállásának tényéről tudomása volt, önmagában az a tény pedig, hogy a kölcsönöket az alperes rokonai nyújtották, a tartozás alperesi különadósság-jellegét nem alapozza meg. Az eltérő tulajdoni hányad megállapítására irányuló viszontkereset elbírálása körében nincs jelentősége a kölcsönök visszafizetéséhez felhasznált pénzeszközök alvagyoni jellegének sem, hiszen annak a kétséget kizáró bizonyítása, hogy az alperes az említett kölcsönöket a saját különvagyonából fizette vissza, az alperes javára nem tulajdoni, hanem csupán kötelmi jellegű megtérítési igényt alapozna meg.
Az elsőfokú részítélet ellen az alperes fellebbezéssel élt.
A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság részítéletét megváltoztatta, és megállapította, hogy az alperes a t.-i lakásingatlan további 1/8 illetőségét házastársi különvagyon jogcímén megszerezte és ennek következtében a felperes tulajdoni illetősége 3/8-ra, az alperesé pedig 5/8-ra módosul, megkereste a T.-i Földhivatalt, hogy a fenti ingatlanra nézve a tulajdoni arányokat házastársi különvagyon jogcímén a fentiek szerint változtassa meg, kötelezte a felperest, hogy fizessen meg az alperesnek 30 000 forint másodfokú perköltséget, külön felhívásra az államnak pedig 28 900 forint peres és 28 900 forint fellebbezési eljárási illetéket.
Kiegészítette a másodfokú bíróság a megállapított tényállást annyiban, hogy a lakásingatlan 65 000 forintos első vételár-részletének a kifizetésekor a rokoni kölcsönök alperes általi felvételére azért került sor, mert az alperes a különvagyonát képező személygépkocsit megfelelő vevő hiányában még nem adta el, az öröklakás megvásárlására vonatkozó adásvételi szerződés megkötése pedig sürgető volt, ezért az alperes a rokonaival úgy állapodott meg, hogy a kölcsönöket a gépkocsijának az értékesítését követően visszafizeti. A felek az ingatlant az alperes által felvett kölcsönök felhasználásával közösen vásárolták meg, az alperes azonban a különvagyoni gépkocsijának az értékesítését követően az általa felvett kölcsönöket a rokonainak hiánytalanul visszafizette. A felperes a perben nem vitatta, hogy az alperesnek egy telekingatlan és egy gépkocsi különvagyona volt, amelynek értékét az ingatlan megvételére fordították úgy, hogy a telek vételárából az alperes valutát vásárolt, ,,az autó ára pedig belement a lakás megvásárlásába''.
A kiegészített tényállás alapján a másodfokú bíróság arra a jogi álláspontra helyezkedett, hogy a felperes nyilatkozatából egyértelműen megállapítható, hogy az alperes a 65 000 forintot a rokonaitól az ingatlan megvásárlásához vette igénybe és azt a különvagyonát képező gépkocsi eladásából befolyt vételárból fizette vissza a részükre. Minthogy a gépkocsi a felperes által sem vitatottan az alperes Csjt. 28. § (1) bekezdés a) pontja szerinti különvagyona volt, és az alperes e különvagyonból fizette be az ingatlan első vételár részletét annak érdekében, hogy a felek az ingatlant megvásárolhassák. A rokonoktól felvett kölcsön csupán technikai jellegű volt, mivel az alperes a gépkocsijának megvásárlására megfelelő vevőt időben nem talált, ezért az alperes – a különvagyoni részesedésére tekintettel – alappal igényelhette az ingatlan-nyilvántartástól eltérő tulajdoni hányadok megállapítását.
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt a másodfokú bíróság ítéletének hatályon kívül helyezése, valamint az elsőfokú bíróság részítéletének a helybenhagyása iránt.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálatot a Pp. 270. §-a (2) bekezdésének ba) pontja alapján elrendelte, mert az ügyben – a joggyakorlat egysége, illetve továbbfejlesztése céljából egyaránt fontos – elvi jelentőségű jogkérdésként merült fel annak az elbírálása, hogy közös vagy különadósságnak minősül-e a házastársak közös tulajdonaként megszerzett ingatlan előtörlesztésének a kifizetéséhez az egyik házastárs által a saját rokonaitól felvett és a saját különvagyonából visszafizetett kölcsön, továbbá, hogy közös vagy különvagyoni jellegű-e az ilyen hitel felhasználásával megszerzett ingatlanhányad, és az említett jogkérdésben a Legfelsőbb Bíróság a határozatainak hivatalos gyűjteményében közzétett módon még nem határozott.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem mikénti elbírálása során – ennek ellenére – nem csupán az említett elvi jelentőségű jogkérdés vizsgálatára szorítkozott, hanem a Pp. 270. §-ának (2) bekezdése alapján azt bírálta el, hogy a jogerős ítélet az ügy érdemi elbírálására kihatóan jogszabálysértő-e vagy sem, mert a felülvizsgálat elrendelését követően az Alkotmánybíróság a 42/2004. (XI. 9.) AB számú határozatával megállapította, hogy a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 270. § (2) bekezdés ,,és'' szövegrésze, valamint az ezt követő a), b), ba) és bb) pontjai alkotmányellenesek, ezért e rendelkezéseket megsemmisítette és úgy rendelkezett, hogy a megsemmisítés következtében a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény 270. § (2) bekezdése az alábbi szöveggel marad hatályban:
,,(2) A felülvizsgálati kérelem akkor terjeszthető elő, ha a felülvizsgálni kért határozat az ügy érdemi elbírálására kihatóan jogszabálysértő.''
A felülvizsgálati kérelem alapos.
I. A Csjt. 27. §-ának (1) és 28. §-ának (1) bekezdésében foglaltakból az következik, hogy a házastársak – közös vagyonból és különvagyonokból álló – vagyona – a vagyon két összetevőjének megfelelően – nem csupán aktív (pozitív), hanem passzív (negatív) elemeket, tehát olyan tartozásokat és kötelezettségeket – összefoglaló elnevezéssel: adósságokat is tartalmaz, amelyek harmadik személyekkel szemben valamelyik vagy mindkét házastársat terhelik.
A Csjt. 27. §-ának (1) bekezdése szerint megdönthető törvényes vélelem szól amellett, hogy
– egyrészt az életközösség megszűnésekor meglévő aktív és passzív vagyontárgyak szerzése, illetve keletkezése az életközösség fennállása alatt történt,
– másrészt a vagyonközösség tartama alatt szerzett aktív vagyontárgyak és teljesített kötelezettségek (vagyoni passzívumok) a közös vagyonhoz tartoznak, mert a szerzésük, illetve keletkezésük nem olyan jogcímen, illetve nem olyan vagyonból történt, amelyre tekintettel valamelyik házastárs különvagyonába került volna,
– végül a közös vagyonhoz tartozó aktív, illetve passzív vagyontárgy a házastársak egyenlő arányú osztatlan közös tulajdona, illetve közös kötelezettsége.
E vélelem természetesen megdönthető az adott aktív vagy passzív vagyontárgy különvagyoni jellegének, tehát annak bizonyításával, hogy az adott aktív, illetve passzív vagyontárgy megszerzésére, illetve keletkezésére
– nem a házassági életközösség ideje alatt, hanem az életközösség, illetőleg a házasságkötést közvetlenül megelőző élettársi kapcsolat kezdete előtt, vagy az életközösség megszűnése után [Csjt. 28. § (1) bek. a) pont és 31. § (2) bek.],
– olyan jogcímen, illetőleg olyan vagyon felhasználásával került sor, amelyre tekintettel az adott vagyontárgy az arra hivatkozó házastárs Csjt. 28. §-a (1) bekezdésének b)-d) pontjai szerinti különvagyonához tartozik, mert az adott vagyontárgy a házasság fennállása alatt öröklés jogcímén szerzett vagy ajándékba kapott, vagy személyes használatra szolgáló és szokásos mértékű, illetve mennyiségű, vagy a különvagyon értékén szerzett vagyontárgynak minősül,
– a szerzésre tekintettel közös vagyonnak minősülő vagyontárgy a megtérítés igényéről való végleges lemondás szándékával a házastársak valamelyikének a különvagyonába nyert beutalást [Csjt. 31. § (2) bek.], vagy
– a szerzésre vegyült alvagyonok: részben közös, részben pedig különvagyonok felhasználásával került sor, és erre tekintettel a közös szerzés nem egyenlő arányú.
A törvényes vélelmekkel szemben a bizonyítás a Pp. 6. §-ának (2) bekezdése szerint a saját különvagyont, illetőleg a számára kedvezőbb arányú szerzés tényét állító házasfelet terheli.
II. 1. A házastársak egymás közötti, belső jogviszonyában a házastársakat terhelő vagyoni tárgyú kötelezettségek (vagyoni passzívák) alvagyoni jellegének a meghatározása, tehát a közös, illetve különadósságkénti minősítése körében a bírói gyakorlat több tényezőnek tulajdonít döntő jelentőséget:
1. egyrészt a kötelezettség keletkezése időpontjának, tehát annak, hogy az adott tartozás a házassági életközösség vagy az azt közvetlenül megelőző élettársi kapcsolat tartama alatt, illetőleg azt megelőzően vagy az életközösség megszűnése után keletkezett-e,
2. másrészt annak, hogy
a) az kizárólag a közös vagy a különvagyontárgyat terheli-e, illetőleg
b) a közös vagy a különvagyon körébe tartozó tevékenységgel kapcsolatban jött-e létre,
c) kizárólag a közös vagy a különvagyonra vonatkozó rendelkezésekből adódik-e, továbbá annak is, hogy
d) a házastársak valamelyikének a különvagyonára vonatkozó rendelkezése a különvagyonát, vagy a közös vagyont gyarapította, illetve csökkentette-e. E jogviszonyban a közös, illetve különadósság megkülönböztetésének az a jelentősége, hogy amennyiben valamely adósság kiegyenlítése nem abból az alvagyonból történt, amelyiknek a terhére keletkezett, úgy az adósság kiegyenlítésének a ténye a Csjt. 31. §-ának (2) bekezdése alapján megtérítési igényt keletkeztet az adott alvagyon javára. E jogviszonyban elsődlegesen a Csjt. 27. §-ának (1) és 28. §-ának (1) bekezdése, másodsorban pedig a Csjt. 31. §-ának (5) bekezdései alapján alkalmazandó Ptk. – egyebek mellett a Ptk. 361-364. §-aiban meghatározott jogalap nélküli gazdagodás – szabályai alapján kell megítélni azt, hogy az adott tartozás közös vagy különadósságnak minősül.
2. A házastársak és a harmadik személyek közötti, külső jogviszonyban – ezzel szemben – elsődlegesen a Ptk., illetőleg az adott jogviszonyra irányadó más jogág szabályai, másodsorban pedig a Csjt. 27. §-ának (3) és 30. §-ának (2)–(4) bekezdései határozzák meg azt, hogy az adott tartozásért mindkét házastárs vagy csak valamelyikük köteles-e helytállni a harmadik személy hitelezővel szemben. E jogviszonyban a közös, illetve a különadósság megkülönböztetésének csak annyiban van jelentősége, hogy amennyiben a házastársak által közösen, vagy a házastársak valamelyike által a másik házastárs – valós vagy vélelmezett – hozzájárulásával megkötött ügylet a közös vagyont érintő rendelkezést tartalmaz, úgy az ügyletkötő harmadik személlyel szemben az ügyletkötő házastárs a teljes vagyonára kiterjedő korlátlan, a másik házastárs pedig a közös vagyonból reá eső részre korlátozott járulékos jellegű felelősséggel tartozik. Nem felelős viszont a másik házastárs az ügyletkötő harmadik személlyel szemben – egyebek mellett – akkor, ha a házastársa által kötött ügylet nem a közös, hanem a saját különvagyonával való rendelkezésnek minősül.
A fenti 1. és 2. pontokban kifejtettekből az következik, hogy az életközösség fennállása alatt megkötött visszterhes ügyletek alapján szerzett, illetve keletkezett aktív vagyontárgyak, illetve vagyoni tárgyú kötelezettségek a vagyonközösséghez tartoznak, kivéve, ha
– a házastárs a szerzés alapjául szolgáló ügyletet a különvagyonára vonatkozóan kötötte és a szerzett vagyontárgyért járó ellenértéket is a különvagyonából teljesítette, vagy
– ha a másik házastárs a hozzájárulása nélkül kötött ügyletért az ügyletkötő harmadik személlyel szemben közös vagyoni illetősége erejéig sem felel, és az ügyletet kötő házastárs az ellenértéket ténylegesen a különvagyonából teljesítette.
Mindezeknek a további következménye – az elsőfokú bíróság helyes jogi okfejtése szerint – az, hogy a házastársak által közösen vagy valamelyik házastárs által külön megkötött szerződésen alapuló kötelezettségvállalás nem a szerződés közös vagy külön ügylet-jellegétől, hanem – a Csjt. 27. §-ának (1) és 28. §-ának (2) bekezdése, valamint a bírói gyakorlatban kialakult elvek szerint – attól függően minősül közös vagy különadósságnak, hogy az ügylet tárgyát képező szolgáltatás (dolog, tevékenység, helytállás) közös vagy különvagyoni jellegű.
A Legfelsőbb Bíróság több eseti döntésében is rámutatott: nem befolyásolja a közös szerzés tényét az, hogy a szerzés közös vagyoni aktívumok vagy közös vagyoni passzívumok (kölcsönök) felhasználásával történt (pl. BH 1992/3/177., BH 1992/10/641.), a 24. számú Elvi határozatában pedig kifejtette azt is, hogy az egyik házastárs által a házasság megkötése előtt megszerzett ingatlant terhelő különadósság közös törlesztése nem keletkeztet a másik házastárs javára tulajdonjogot, a közös törlesztésből eredő megtérítési igény elbírálása során azonban a bíróságnak gondoskodnia kell arról, hogy egyik fél se jusson méltánytalan vagyoni előnyhöz (Pfv. II. 23.537/1996. sz., LB 24. sz. Elvi Határozat, Hiv. Gyűjt. 1999/1. szám). Nincs elvi akadálya ezért annak, hogy a huzamosan teljesített törlesztéseket a bíróság a közös vagyon megosztásakor – a Csjt. 31. §-ának (5) bekezdése szerinti méltányosság alkalmazásával – az ingatlan értékemelkedésének figyelembevételével vagy a törvényes kamatokkal növelten számolja el.
Ebből viszont – a contrario – az következik, hogy nem dologi jogi, hanem csupán a Csjt. 31. §-ának (2) bekezdésén alapuló kötelmi jogi jellegű megtérítési igényt keletkeztet a házastársak közös adósságának valamelyik házastárs különvagyonából történő – egészbeni vagy részbeni visszafizetése is.
A nem vitás tényállás szerint a perbeli lakásingatlan tulajdonjogát a volt házasfelek a házassági életközösség tartama alatt, 1980. február 19-én az általuk közösen megkötött adásvételi szerződésen alapuló érvényes jogcím megszerzése és a közös tulajdonjoguknak az ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzése folytán a Ptk. 117. §-ának (3) bekezdése alapján egymás közt egyenlő arányban szerezték meg, és egymással egyetemlegesen vállaltak közös kötelezettséget a szerződésben kikötött vételár megfizetésére is. A 316 200 forintos vételárat 256 200 forintra csökkentette a felek részére megelőlegezett 60 000 forintos szociálpolitikai kedvezmény, a vételár így fennmaradó részéből a felek a szerződés aláírását megelőzően 65 000 forint készpénz előtörlesztést eszközöltek, amelyet az alperes által a rokonaitól kölcsönkért készpénzből egyenlítettek ki, és annak visszafizetéséhez valószínűsíthetően felhasználást nyert az alperes házasságkötéskor már meglévő gépkocsijának az eladási ára, a további 191 200 forintos vételárhátralék kifizetéséhez pedig OTP-kölcsönt vettek igénybe, amelynek visszafizetésére a Ptk. 337. §-ának (1) bekezdése szerinti egyetemleges adóstársi kötelezettséget vállaltak.
Az elsőfokú bíróság által helyesen kiemelt körülmények szerint a harmadik személy hitelezőknek a rokoni kölcsönök felvételének céljáról, valamint a felek házassági életközössége és vagyonközössége fennállásának tényéről tudomása volt, önmagában az a tény viszont, hogy a kölcsönöket az alperes rokonai nyújtották, azok alperesi különadósság-jellegét nem alapozza meg. A másodfokú bíróság téves okfejtésével szemben olyan adat a perben nem merült fel, hogy a kölcsönadásra kizárólag az alperes meglévő különvagyonára tekintettel és a különvagyonának a jövőbeni értékesítéséből történő egyedüli visszafizetés kötelezettségével került volna sor, a kölcsönszerződés visszterhes jellege folytán pedig a felperesnek a kölcsönszerződés megkötéséhez való hozzájárulása mellett törvényes vélelem szól, és annak megfizetéséért a hitelező harmadik személlyel szemben a felelőssége is fennáll.
A felek egymás közötti, belső jogviszonyára irányadó Csjt. szabályai szerint tehát a lakásingatlan a felek egyenlő arányú közös vagyonának, az azt terhelő vételár pedig a feleket egymás közt egyenlő arányban terhelő közös adósságnak minősül. A fentebb részletezett feltételek hiányában ugyanis nem alapozza meg a házastársak valamelyike által felvett kölcsöntartozás különvagyoni (különadósság) jellegét önmagában az, hogy a harmadik személy hitelező az adós házastárssal rokoni kapcsolatban áll.
A közös tulajdonú ingatlan vételárának a részbeni kifizetéséhez az életközösség fennállása alatt az egyik házastárs felvett kölcsön ugyanis a házastársak egymás közötti, belső jogviszonyában nem a Csjt. 28. §-ának (1) bekezdése szerinti különadósságnak, hanem a Csjt. 27. §-ának (1) bekezdése szerinti közös adósságnak, a házastársak és a hitelező harmadik személy közötti külső jogviszonyban pedig olyan visszterhes ügyleten alapuló kötelezettségnek minősül, amelynek megkötéséhez a másik házastárs hozzájárulását – a Csjt. 30. §-ának (2) bekezdése alapján – vélelmezni kell, és amelynek megfizetéséért – a hivatkozott § (3) bekezdése értelmében – a közös vagyonból reá eső rész erejéig a másik házastárs felelőssége is fennáll.
Az életközösség alatt az egyik házasfél különvagyonából a felek közös adósságára teljesített ráfordításokra ugyanakkor – az elsőfokú bíróság helyes jogi okfejtése szerint – nem a Csjt. 28. §-ának (1) bekezdése, hanem a 31. §-ának (2) bekezdése az irányadó, amely azonban nem dologi jogi, hanem egyértelműen és kizárólag kötelmi jellegű megtérítési igényt alapoz meg. Önmagában a közös adósságnak az egyik házastárs különvagyonából történő részbeni visszafizetése tehát nem eredményez az életközösség tartama alatt közösen megszerzett ingatlanra vonatkozóan a különvagyonnal rendelkező házastárs javára a másik házastársénál nagyobb arányú tulajdonjogot.
III. A jelen pernek nem csupán a lakásingatlan valós tulajdoni arányainak a meghatározása, hanem felek házastársi közös vagyonának a megosztása is a tárgya volt. Az alperes viszontkereseti kérelme tárgyában az elsőfokú bíróság részítélettel határozott, mert ebben a vonatkozásban további tárgyalásra már nem volt szükség, a felperes kereseti kérelmének eldöntése végett azonban a tárgyalást el kellett halasztani.
Ebből viszont az következik, hogy a másodfokú bíróság döntése sem a perben érvényesített valamennyi kereseti, illetve viszontkereseti kérelemre, hanem csupán az elsőfokú részítélettel már elbírált viszontkeresetre terjedt ki, ezért nem a Pp. 213. §-ának (1) bekezdése szerinti ítélettel, hanem hivatkozott § (2) bekezdése szerinti részítélettel kellett volna határoznia.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság ítéletét részítéletnek tekintette, és azt a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság részítéletét pedig hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Pfv. II. 21.727/2003. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás