470/B/2006. AB határozat
470/B/2006. AB határozat*
2011.05.31.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő
h a t á r o z a t o t:
1. Az Alkotmánybíróság a szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet 124. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló – az Alkotmány 8. § (2) bekezdésének, 37. § (3) bekezdésének, 54. § (1) bekezdésének, 67. § (1) bekezdésének, 70/A. § (1) bekezdésének és 70/J. §-ának sérelmére alapított – indítványt elutasítja.
2. Az Alkotmánybíróság egyebekben az indítványt visszautasítja.
I n d o k o l á s
I.
Az indítványozó a szabadságvesztés és az előzetes letartóztatás végrehajtásának szabályairól szóló 6/1996. (VII. 12.) IM rendelet (a továbbiakban: R.) – elítéltek munkadíjának legkisebb összegére (a továbbiakban: alapmunkadíj) irányadó – 124. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére terjesztett elő kérelmet.
Álláspontja szerint a szabályozás rendeleti szintje ellentétes a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény (a továbbiakban: Jat.) 4. § e) pontjával és 15. § (2) bekezdésével, mert alapvető jogot érint. A rendelkezés az alapmunkadíj megállapításával „olyan szankciót”, „kollektív büntetést” ír elő, melyet törvény nem tartalmaz, illetőleg bíróság sem szabhat ki, ezért a jogállamiság elvébe ütközik, továbbá sérti az Alkotmány 37. § (3) bekezdését, mert magasabb szintű jogszabállyal – így a Munka törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: Mt.) 144. § (1) bekezdésével és a büntetések és intézkedések végrehajtásáról szóló 1979. évi 11. tvr. (a továbbiakban: Bv.tvr.) 44. § (1) bekezdésével és 45. § (4) bekezdésével – ellentétes. Az indítványozó álláspontja szerint a rendelkezés az Alkotmány 54. §-a is sérül azáltal, hogy az elítélt kénytelen bármely alacsony díjazásért munkát végezni, és nem veheti igénybe jogai védelmében a szakszervezetek közreműködését. Véleménye szerint a tulajdonhoz való jog, az Alkotmány 67. § – tartalmilag – (1) bekezdése és 70/J. §-a azért sérül, mert nem teszi lehetővé, hogy az elítélt a családjáról és a gyerek taníttatásáról gondoskodjon, valamint megtérítse a bűncselekménnyel okozott kárt. Állította, hogy a szabály a szakképzett elítéltekre diszkriminatív, mert esetükben „kirívóbb a megterhelt érték és a díjazás közötti differencia”. Az indítványozó megjelölte még az Alkotmány 8. §-át, 15–16. §-át, 45. §-át, 50. §-át és 70/B. §-át.
Az Alkotmánybíróság eljárása során megkereste az igazságügyi és rendészeti minisztert.
II.
Az Alkotmánybíróság az indítvány elbírálásánál a következő jogszabályi rendelkezéseket vette figyelembe:
1. Az Alkotmány vonatkozó rendelkezései:
„8. § (2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
„37. § (3) A Kormány tagjai törvényben vagy kormányrendeletben kapott felhatalmazás alapján feladatkörükben eljárva rendeletet adnak ki, amelyek törvénnyel és kormányrendelettel nem lehetnek ellentétesek. A rendeleteket a hivatalos lapban ki kell hirdetni.”
„54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.
(2) Senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni, és különösen tilos emberen a hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletet végezni.”
„67. § (1) A Magyar Köztársaságban minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, szellemi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges.”
„70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”
„70/J. § A Magyar Köztársaságban a szülők, gondviselők kötelesek kiskorú gyermekük taníttatásáról gondoskodni.”
2. Az R. támadott szabálya:
„124. § (2) A teljes munkaidőben foglalkoztatott elítélt részére havi munkadíjként a kifizetés évét megelőző év első napján a munkaviszonyban álló dolgozókra megállapított kötelező legkisebb munkabér (minimálbér) összegének legalább egyharmada (a továbbiakban: alapmunkadíj) jár.”
III.
Az indítvány részben megalapozatlan, részben érdemi elbírálására nem alkalmas.
Az indítványozó a szabályozás rendeleti szintjét, valamint a foglalkoztatott elítéltek számára megállapítható alapmunkadíj – szerinte túlzottan alacsony – mértékét tartotta alkotmányellenesnek.
1. Az Alkotmánybíróság elsőként áttekintette az elítéltek foglalkoztatására vonatkozó szabályokat.
Az általános elveket a Bv.tvr. fogalmazza meg. A 44. § (1)–(3) bekezdése szerint az elítéltek munkáltatása a szabadságvesztés végrehajtásának részét képezi, a foglalkoztatás a büntetés-végrehajtási intézet adottságainak, az elítélt testi és szellemi képességeinek, továbbá lehetőség szerint a szakmai képzettségének és érdeklődésének megfelelően történik. A 45. § rögzíti, hogy az elítéltnek a munkavégzéssel kapcsolatos jogaira és kötelezettségeire, így a munkaidejére, bérezésének elveire és fizetett szabadságára a munkajog általános rendelkezései az irányadók, a büntetés-végrehajtás sajátosságaiból fakadó eltérésekkel.
A részletszabályok között az R. 103. § (1) bekezdése sorolja fel, hogy az Mt. mely rendelkezéseit kell – az R. IV. Címében (Az elítélt munkáltatására, szakmai képzése és terápiás foglalkoztatása) meghatározott eltérésekkel – alkalmazni; e szabályok között nem szerepel az Mt.-nek a munka díjazására vonatkozó 144. §-a, amelynek (1) és (4) bekezdése rendelkezik a kötelező legkisebb munkabérről (minimálbér), illetőleg a megállapításának feltételeiről. Az R. 125. § (1) bekezdése szerint a munkáltató a szakképzettség és a munkafeltételek alapján állapítja meg a munkaköri kategóriákat és – az alapmunkadíj figyelembevételével – az ahhoz tartozó munkadíjat. A munkadíjról a 124. § (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy azt a teljesítmény, a ledolgozott idő, valamint az előzőek kombinációja alapján kell megállapítani, amelynek minimumát a kifogásolt szabály határozza meg. Az R. emellett lehetőséget ad pótlékok megállapítására, egyéb anyagi juttatásokra.
2. Az indítványozó álláspontja szerint a kifogásolt rendelkezés – a munkához való – alapjogot érinti, ezért a beadvány benyújtásakor még hatályos Jat. alapján törvényi szintű szabályozást igényel. A Jat.-ot az Alkotmánybíróság a 121/2009. (XII. 17.) AB határozatával megsemmisítette, míg a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény a hivatkozott szabályokat nem tartalmazza. Az indítvány összefoglalója tartalmaz utalást az Alkotmány 8. §-ának sérelmére is, amely kimondja, hogy az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, ezért az Alkotmánybíróság ezt az indítványi részt érdemben bírálta el.
Az Alkotmánybíróság az elítéltek díjazására vonatkozó különböző jogszabályi rendelkezések alkotmányosságát több határozatában vizsgálta. A 176/B/1990. AB határozatban, illetőleg a 461/B/1990. AB határozatban az elítéltek díjazására vonatkozó, a Bv.tvr., illetőleg a 8/1979. (VI. 30.) IM rendelettel közzétett Büntetés-végrehajtási Szabályzat – a jelenleg hatályos szabályozástól tartalmilag részben eltérő – rendelkezései kapcsán rögzítette, hogy a foglalkoztatás során „az elítélt nem kerül munkaviszonyba, hanem büntetés-végrehajtási viszony keretében végez munkát.” (ABH 1990, 219, 220.; ABH 1990, 233, 234.)
A 684/B/2001. AB határozatban (a továbbiakban: Abh.) az Alkotmánybíróság a Bv.tvr., illetőleg az R. jelen ügyben nem érintett rendelkezései kapcsán az elítéltek munkavégzésre kötelezését, valamint az intézet tisztántartásában és ellátásában való díjazás nélküli kötelező részvételét az Alkotmány 54. §-a és a 70/B. § (1) bekezdése alapján vizsgálta. Kifejtette, hogy a munkához, és a foglalkozás szabad megválasztásához való alapjog érvényesülése nagymértékben korlátozott az elítéltek esetében. A korlátozás kiterjed az alapjog pozitív és negatív oldalára egyaránt: az elítélt nem választhat tetszése szerinti foglalkozást, nem állhat tetszése szerinti munkaviszonyban, ugyanígy korlátozott a munkavégzés elutasításának, megtagadásának a joga is, mivel a fogvatartottakat nevelő, preventív célzatú munkavégzési kötelezettség terheli. Jogai között azonban a Bv.tvr. rögzíti azokat az alapelveket, amelyektől nem lehet eltérni, köztük, hogy az elítélt munkáját az általános bérezési elvek figyelembevételével kell díjazni. (ABH 2004, 1545, 1551.)
Az Alkotmánybíróság e határozatokban foglaltak alapján kiemeli, hogy az elítélt munkához való alapjoga korlátozott, foglalkoztatása nem tekinthető munkaviszonynak – ezt a Bv.tvr. a közérdekű munkával kapcsolatosan mondja ki a 61. § (1) bekezdésében –, a munkajognak csak egyes általános szabályai irányadók a foglalkoztatási viszonyra. A munkáltatás célját az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága az európai büntetőszabályzatról szóló R/87/3. ajánlásának 70.3.-4. és 71.1. pontjaiban úgy fogalmazza meg, hogy az elítélt részére biztosított megfelelő munka tartsa szinten, vagy növelje esélyeit a szabadulás utáni elhelyezkedésben, hozzászoktatva a szabadulás után végzett munka normális körülményeihez. Ennek megfelel a Bv.tvr. 44. § (1) bekezdése, amely szerint a cél, hogy a munkáltatás elősegítse az elítélt testi és szellemi erejének fenntartását, lehetőséget adjon a szakmai gyakorlottság megszerzésére és fejlesztésére, és ezáltal megkönnyítse, hogy a szabadulása után a társadalomba beilleszkedjék. Az elítélt tehát nem választhat szabadon foglalkozást, munkavégzési kötelezettség terheli, de a büntetés-végrehajtási jogviszonynak a Bv.tvr. által előírt korlátai között.
Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése szerint az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvényben kell rögzíteni, az Alkotmánybíróság vonatkozó gyakorlata szerint azonban nem mindenfajta összefüggés az alapjogokkal követeli meg a törvényi szintű szabályozást. „Valamely alapjog tartalmának meghatározása és lényeges garanciáinak megállapítása csakis törvényben történhet, illetve törvény kell az alapjog közvetlen és jelentős korlátozásához is. Közvetett és távoli összefüggés esetében azonban elegendő a rendeleti szint is. (…) Ebből az következik, hogy mindig csak a konkrét szabályozásról állapítható meg, hogy – az alapjoggal való kapcsolata intenzitásától függően – törvénybe kell-e foglalni vagy sem.” (ABH 1991, 297, 300.)
Az R. támadott rendelkezése az elítéltek munkáltatásának általános elveire vonatkozó, és a munkához és foglalkozás megválasztásához való jogot lényegesen korlátozó szabályokat nem tartalmaz, hanem a Bv.tvr. 127. § (1) bekezdés a) pontjában foglalt felhatalmazás alapján megalkotott végrehajtási szabályt. Ez nem áll közvetlen összefüggésben a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához való alapjoggal, hasonlóan az Mt. felhatalmazása alapján a minimálbér kormányrendeleti megállapítása; ezért a nem törvényi szinten történő szabályozása nem sérti az Alkotmány 8. § (2) bekezdését.
Erre figyelemmel az Alkotmánybíróság ezen indítványi részt elutasította.
3. Az indítványozó az R. 124. § (2) bekezdésének magasabb szintű jogszabályokkal, a Bv.tvr. 44. § (1) bekezdésével, 45. § (4) bekezdésével és az Mt. 144. § (1) bekezdésével való ellentétét is állította.
A Bv.tvr. 44. §-a az elítéltek munkáltatásának céljára, a munkáltatás módjára vonatkozik, így a díjazásra vonatkozó szabállyal való ellentéte nem merül fel. A 45. § (4) bekezdése az elítélt díjazására az általános bérezési elvek figyelembevételét írja elő. E rendelkezés végrehajtására vonatkozó szabályt tartalmaz az R. 124. §-a, amely a munkadíj megállapításának tényezőit (teljesítmény, ledolgozott idő), és a díj minimumát rögzíti. Ezért ebben a vonatkozásban sem áll fenn ellentét a rendelkezések között.
Az Mt. hivatkozott szabálya az R. 103. § (1) bekezdése értelmében nem irányadó az elítéltek foglalkoztatására, így nem hozható összefüggésbe az R. kifogásolt rendelkezésével.
Ezért az Alkotmánybíróság az Alkotmány 37. § (3) bekezdésére alapított indítványt elutasította.
4. Az indítványozó az alapmunkadíjra vonatkozó rendelkezésnek az emberi méltósághoz való jog sérelmében megnyilvánuló alkotmányellenességét egyfelől azzal indokolta, hogy az elítélt az adott feltételek (díjazás) mellett kényszerül dolgozni, másfelől pedig a fogvatartottaknak nincs érdekvédelmi szervezete.
Az Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való joggal összefüggésben a 8/1990. (V. 23.) AB határozatában kiemelte: „Ezt a jogot az Alkotmány 54. § (1) bekezdése az alapvető jogok és kötelességek című fejezet élén, minden ember veleszületett jogaként deklarálja. Az Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való jogot az ún. általános személyiségi jog egyik megfogalmazásának tekinti. A modern alkotmányok, illetve alkotmánybírósági gyakorlat az általános személyiségi jogot különféle aspektusaival nevezik meg: pl. a személyiség szabad kibontakoztatásához való jogként, az önrendelkezés szabadságához való jogként, általános cselekvési szabadságként, avagy a magánszférához való jogként. Az általános személyiségi jog anyajog, azaz olyan szubszidiárius alapjog, amelyet mind az Alkotmánybíróság, mind a bíróságok minden esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható.” (ABH 1990, 42, 44–45.)
Az Abh.-ban az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy bár az elítélt munkához és a foglalkozás szabad megválasztásához való alapjoga korlátozott, létezik a munkához való jog negatív oldalának lényeges, korlátozhatatlan tartalma: a munkavégzési kötelezettség nem sértheti az elítéltnek az élethez, emberi méltósághoz való jogát, a kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmód tilalmát. Az elítélt joga a munka mennyiségének és minőségének megfelelő jövedelemhez való jog is. Azt is kifejtette, hogy „[a]z elítéltek és fogvatartottak munkavégzésének előírása (…) nem minősül »kényszermunkának«. Sem a díjazás ellenében végzett munka, sem az intézet tisztántartásában, ellátásában részvétel a szabályozott módon nem sérti az emberi méltósághoz való jogot, nem jelent kínzást, kegyetlen, embertelen, megalázó bánásmódot. A támadott rendelkezések az elítéltek és fogvatartottak önrendelkezési jogát nem korlátozzák az elérni kívánt célhoz képest aránytalan mértékben. A Bvtvr. és az R. szabályai megfelelő garanciát biztosítanak a munkavégzés idejére, módjára.” (ABH 2004, 1545, 1551, 1554–55.).
A munkadíj megállapítása tekintetében is érvényesülnek a büntetés-végrehajtás sajátosságaiból fakadó eltérések, amelyek annak összegszerűségére, így a minimális mértékére is kihatnak. Ilyen tényező pl. hogy az elítélt munkadíját nem terheli a társadalombiztosítás ellátásaira és a magánnyugdíjra jogosultakról, valamint e szolgáltatások fedezetéről szóló 1997. évi LXXX. törvény 18. § (1) bekezdés a) pontja szerinti egészségbiztosítási- és munkaerő-piaci járulék, valamint nyugdíjjárulék, mert biztosítási jogviszonya szünetel, továbbá nem merülnek fel azok a szempontok sem, amelyeket az Mt. 144. § (4) bekezdése a minimálbér megállapításánál figyelembe venni rendel (a munkavállalók szükségletei, mérlegelve a munkabérek országos szintjét, az életfenntartási költségeket, a társadalombiztosítási juttatásokat és az egyes társadalmi csoportok viszonylagos életszínvonalát, valamint a gazdasági körülményeket, ideértve a gazdasági fejlődés követelményeit, a termelékenységi szinteket és a foglalkoztatottság növelésének kívánatos voltát). A Bv.tvr. 46. §-a értelmében az elítélt részére biztosítani kell az elhelyezést, élelmezést, formaruhát, ingyenes gyógyszerellátást, munkadíjából azonban az R. 161. § (2) bekezdés a) pontja értelmében csak a tartására fordított költséghez való hozzájárulást kell levonni. Az alapmunkadíj összege akkor sérthetné az emberi méltóságot, ha a Bv.tvr.-ben lefektetett elvek nem érvényesülnének, legszélső esetben, ha az elítélt egyáltalán nem részesülne díjazásban.
A fentiekre figyelemmel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a rendelkezés nem sérti az Alkotmány 54. §-át.
A szakszervezet alapítására vonatkozó jog az Alkotmány 63. § (1) bekezdésén alapul, így az Alkotmány 54. § (1) bekezdése és a díjazás között alkotmányosan értékelhető összefüggés nem állapítható meg. Megjegyzi azonban az Alkotmánybíróság, hogy az 569/B/1999. AB határozat szerint a fogvatartottak szervezetalakítási szabadságának gyakorlása csupán annyiban korlátozott, amennyiben azt a büntetés-végrehajtás célja indokolja és olyan mértékig korlátozható e jog, ameddig az elkerülhetetlenül szükséges a büntetés- végrehajtás rendjének a fenntartása érdekében. Nem kizárt, hogy az elítéltek a büntetés-végrehajtási intézeten belül egyesületet, azon belül is érdekvédelmi szervezetet alapítsanak. (ABH 2002, 1015, 1021.)
Ezért az Alkotmánybíróság az indítványt e részében is elutasította.
5. Az indítványozó az Alkotmány 67. § (1) bekezdésének és 70/J. §-ának sérelmét abban látta, hogy az elítélt nem tud eleget tenni a gyermekével kapcsolatos kötelezettségének.
Az Alkotmány 67. § (1) bekezdése a gyermek jogait fogalmazza meg, a 70. §/J. § pedig a szülő taníttatási – és nem tartási – kötelezettségét tartalmazza. E rendelkezések és az alapmunkadíj meghatározása között ugyancsak nincs alkotmányos összefüggés, ezért ebben a vonatkozásban az Alkotmánybíróság elutasította az indítványt.
6. Az indítványozó tévesen hivatkozott a diszkrimináció tilalmának megsértésére azzal, hogy szakképzett elítéltek esetében az alapmunkadíj képzettségükhöz viszonyítva hátrányosabb, mint a szakképzetlen személyek esetében. Az R. 125. § (1) bekezdése előírja a munkák, illetve munkakörök szakképzettség alapján történő kategorizálását, ehhez igazodnak a besorolás szerinti munkadíjak. Az elítéltek díjazása nem egységes, így diszkrimináció a szakképzettek terhére nem állapítható meg. Ezért ezen indítványi részt is elutasította az Alkotmánybíróság.
IV.
Az indítvány érdemben nem bírálható el, ha az indítványozó nem támasztja alá összefüggően, érdemi vizsgálatra alkalmas érvekkel a megsemmisíteni kért jogszabályi rendelkezések és az Alkotmány megjelölt rendelkezései között fennálló alkotmányjogilag értékelhető összefüggéseket, nem jelöli meg, hogy az alkotmányellenesség milyen indokok alapján áll fenn (pl. 477/B/2001. AB végzés, ABH 2005, 1596.).
Az indítványozó Alkotmány 2. § (1) bekezdésével 45. és 50. §-ával kapcsolatosan előterjesztett kérelme az alapmunkadíj „szankció” minősítéséből indul ki. Ennek az indokolásnak a hivatkozott alkotmányi rendelkezésekkel való összefüggése nem értelmezhető. Az Alkotmány 13. §-ával, 15–16. §-aival, 70/B. §-ával kapcsolatosan pedig az indítvány nem tartalmaz érvelést.
Az indítvány e tekintetben nem felel meg az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 22. § (2) bekezdése által támasztott tartalmi követelményeknek, amely szerint annak a kérelem alapjául szolgáló ok megjelölése mellett határozott kérelmet kell tartalmaznia. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint nem elegendő az Alkotmány egyes rendelkezéseire hivatkozni, az indítványban meg kell indokolni, hogy az Alkotmány egyes felhívott rendelkezéseit a megsemmisíteni kért jogszabály miért és mennyiben sérti. (472/B/2000. AB végzés, ABH 2001, 1655.; 494/B/2002. AB végzés, ABH 2002, 1783, 1784.) Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az indítvány ebben a vonatkozásban érdemben nem bírálható el, ezért azt az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, többször módosított és egységes szerkezetbe foglalt 2/2009. (I. 12.) Tü. határozat (ABK 2009. január, 3.) 29. § d) pontja alapján visszautasította.
Budapest, 2011. május 17.
|
Dr. Balogh Elemér s. k., |
Dr. Bragyova András s. k., |
||
|
előadó alkotmánybíró |
alkotmánybíró |
||
|
||||
Dr. Stumpf István s. k., |
||||
alkotmánybíró |
||||
*
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás