Műveletek

Akadálymentes nézet Bezárás
  • Tartalom

72/2006. (XII. 15.) AB határozat

72/2006. (XII. 15.) AB határozat1

2006.12.15.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabályi rendelkezések alkotmányellenességének utólagos megállapítására, valamint mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványok tárgyában – dr. Kiss László és dr. Kovács Péter alkotmánybírók párhuzamos indokolásával – meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény egészségügyi ágazatban történő végrehajtásáról szóló 233/2000. (XII. 23.) Korm. rendelet 9. §-a, a 10. §-a, a 12. §-a, a 12/A. §-a, a 12/B. §-a, a 13. §-a és a 14. §-a alkotmányellenes, ezért azokat 2007. június 30. napjával megsemmisíti.
2. Az Alkotmánybíróság a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény 59. § (5) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
3. Az Alkotmánybíróság a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény 117/A. § (2) bekezdés b), e) és f) pontja, a 117/B. § (3) bekezdése, a 119. § (6) bekezdése, a 127. § (5) bekezdése, a 128. § (2) bekezdése, a 129. § (7) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.
4. Az Alkotmánybíróság a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény 59. § (2) bekezdés b) pontja, az 59. § (4) bekezdés b), c) és f) pontjai, a 76. § (3) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.
5. Az Alkotmánybíróság a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény egészségügyi ágazatban történő végrehajtásáról szóló 233/2000. (XII. 23.) Korm. rendelet 11. §-a alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasítja.
6. Az Alkotmánybíróság az egészségügyi ellátás folyamatos működtetésének egyes szervezési kérdéseiről szóló 47/2004. (V. 11.) ESZCSM rendelet 13. § (1) bekezdés b) pontja és 13. § (3) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
7. Az Alkotmánybíróság a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény, a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény, illetve a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény egészségügyi ágazatban történő végrehajtásáról szóló 233/2000. (XII. 23.) Korm. rendelet vonatkozásában a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványt elutasítja.
8. Az Alkotmánybíróság a Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény 117/A. § (2) bekezdésének b) és f) pontja, a 119. § (6) bekezdése, a 127. § (5) bekezdése, a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény 59. § (2) bekezdésének b) pontja, az 59. § (4) bekezdésének b) és f) pontja, valamint a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény egészségügyi ágazatban történő végrehajtásáról szóló 233/2000. (XII. 23.) Korm. rendelet 12. § (5) és (6) bekezdései és a 12/A. § (1) és (2) bekezdései nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatára irányuló indítványt visszautasítja.
9. Az Alkotmánybíróság az egészségügy társadalombiztosítási finanszírozásának egyes kérdéseiről szóló 103/1995. (VIII. 25.) Korm. rendelet alkotmányellenességének megállapítását kezdeményező indítvány tárgyában az eljárást megszünteti.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
Az Alkotmánybírósághoz több olyan indítvány érkezett, amely az egészségügyi dolgozók alkalmazásának és díjazásának egyes kérdéseit érintette.
Az első indítványozó kérte a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1993. évi XXXIII. törvény szociális, egészségügyi, család-, gyermek- és ifjúságvédelmi ágazatban történő végrehajtásáról szóló 113/1992. (VII. 14.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R1.) 13., 14., 15. és 17. §-ai alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését. Indokolásul előadta, hogy a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény (a továbbiakban: Kjt.) 59. § (2) bekezdés b) pontja az ügyeletet a készenlét mellett olyan sajátos munkavégzési esetként említi, melyet az illetékes miniszter rendeleti úton külön szabályozhat. Tekintve, hogy az egészségügy vonatkozásában az ügyelet szabályozása önkormányzati intézményeket is érint, az ügyelet szabályozását e területen a Kormány szabályozta az R1. 11–17. §-aiban. Az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdése garantálja mindenki számára a pihenéshez és a szabadidőhöz való jogot. A Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: Mt.) és a Kjt. szabályai ennek alapján konkrétan is meghatározzák a munkaviszonyban, illetve közalkalmazotti jogviszonyban foglalkoztatottak számára irányadó garantált pihenőidőket. E szabályok érvényesülését az R1.-nek az ügyelet mértékére vonatkozó támadott szabályai nem biztosítják. Ez nem csak a dolgozó számára jelent súlyos hátrányt, hanem az egészségügyi szolgáltatásokat igénybe vevő betegek számára is rendkívüli veszélyeket eredményezhet. Az ügyeletre vonatkozó szabályok hiányos tartalma a gyakorlatban lehetőséget ad arra, hogy ügyelet címén az arra beosztott dolgozók gyakorlatilag ügyeletük ideje alatt nagyrészt vagy egészében a főfoglalkozásuk szerinti munkafeladatok ellátására kényszerüljenek. Ennek a munkavégzésnek a díjazása – az R1. 15. § (5) bekezdésének hiányos szabályai miatt – meg sem közelíti a túlmunka díjazását. Ugyanakkor az ügyelet R1. szerinti szabályozása lehetővé teszi, hogy a munkáltatók korlátlanul megszegjék az elrendelhető túlmunka mennyiségére vonatkozó szabályokat. Az indítványozó álláspontja szerint ezért az R1. támadott rendelkezései az Mt. 128. § (2) bekezdésével ellentétesek és sértik az Alkotmány 70/B. § (2) és (3) bekezdésében, valamint a 70/D. §-ában foglaltakat. Az indítványozó kiegészítő indítványában kifejtette még, hogy az R1. 15. § (6) bekezdésében meghatározott ügyeleti díj mértéke ellentétes az Mt. 149. § (2) bekezdésében foglaltakkal, mert az R1. díjazási szabályai szerint az egészségügyi dolgozók rendszeresen alacsonyabb ügyeleti díjazásban részesülnek, mint az Mt. 149. § (2) bekezdése szerinti mértékek.
A második indítványozó mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló eljárás lefolytatását kérte az Alkotmánybíróságtól. Álláspontja szerint alkotmányellenes az a jogalkotói magatartás, amely a jogbiztonság követelményének megvalósítása helyett mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet tart fenn folyamatosan, mivel az Mt. és a Kjt. szabályozási rendszeréből az egészségügyi dolgozók munkaviszonyának szabályozásánál kihagyta az ügyelet munkajogi kategóriáját. Továbbá a jogalkotó 1997. február 1-jéig nem határozta meg az ügyeleti díj számítására vonatkozó szabályokat, illetve azt követően az R1. a valós, tényleges és szükséges helyzethez képest lényegesen lecsökkentett mértékű finanszírozást ad csak. Nem ad továbbá az egészségügy társadalombiztosítási finanszírozásának egyes kérdéseiről szóló 103/1995. (VIII. 25.) Korm. rendelet módosításáról szóló 238/1996. (XII. 26.) Korm. rendelet egyéb fontos kategóriákra (13. havi illetmény, szabadság utáni átlagbér stb.) sem finanszírozást. Az indítványozó szerint az egészségügyi intézmények zavartalan működésének biztosítása körében a folyamatos betegellátás követelményének hangsúlyozott fenntartása mellett tarthatatlan az a jogalkotói eljárás, amely szerint a jogszabályban nem szabályozott, ugyanakkor alapvető munkajogi kategóriákra az alkalmazandó szabályt bírósági ítéletek alapján kell, hogy kialakítsák. Ezért az indítványozó szerint ez a jogalkotói magatartás jogbizonytalanságot eredményez, és sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében meghatározott jogállamiság elvét.
A harmadik indítványozó kérte az R1. 13. § (3)–(5) bekezdései, a 14. §-a, a 15. § (6) bekezdése, a 16. § (1)–(3) bekezdései, a 17. §-a alkotmányellenességének utólagos vizsgálatát és megsemmisítését, mivel azok – nézete szerint – ellentétben állnak az Mt. 123. § (1)–(3) bekezdéseinek, a 127. § (1) és (2) bekezdéseinek, a 129. § (1) bekezdésének, a 148. § (1) bekezdésének, valamint a 149. § (2) bekezdésének rendelkezéseivel.
A negyedik indítványozó csatlakozott a harmadik indítványozó által állítottakhoz és kérte az Alkotmánybíróságtól az R1. Mt.-vel ellentétes rendelkezéseinek megsemmisítését.
Az ötödik indítványozó módosított indítványában az R1. 11–17. §-ai alkotmányellenességének utólagos vizsgálatát és megsemmisítését kérte az Alkotmánybíróságtól. Az indítványozó jogsértőnek tartja a Kjt. 59. § (2) és (3) bekezdésében, valamint a 76. § (3) bekezdésében meghatározott alapvető jog korlátozásának – az Alkotmány 8. § (2) bekezdésével és a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény (a továbbiakban: Jat.) 2. § c) pontjával ellentétesen – miniszterhez történő telepítését azzal, hogy az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvényben meghatározott ügyeleti feladatok ellátása érdekében a miniszter eltérő szabályokat állapíthat meg. Véleménye szerint az ügyelet és a készenlét korlátozza a szabadidőhöz való jogot. A R1. támadott rendelkezései az indítványozó szerint az egészségügyi dolgozókra nézve diszkriminatívak a más területen dolgozókhoz (igazságügyi dolgozók, bírák, köztisztviselők) képest, és ezért sértik az Alkotmány 70/B. § (1) és (4) bekezdését, valamint a 70/A. §-át. Továbbá kérte a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megszüntetését is, mivel törvényi szabályozás hiányában hátrány érte és éri folyamatosan az egészségügy területén ügyeletet teljesítő közalkalmazottakat, illetve az ügyeletnek munkajogi meghatározása nincs, s az ügyeletet teljesítők nem a túlmunkának megfelelő ellentételezést (túlmunkadíjat és szabadidőt) vehetik igénybe, hanem csupán ügyeleti díjat és bizonyos korlátozott körben szabadidőt kapnak. Az indítványozó szerint mulasztott az Országgyűlés, amikor az egészségügyben dolgozó, ügyeletet teljesítő közalkalmazottak vonatkozásában az ügyeletet, mint a pihenéshez való alapvető jog korlátozását, a munkaviszony és a munkavédelem alapvető kérdéseit, az ügyeletre vonatkozó ellentételezést az Alkotmány 8. § (2) bekezdésében foglaltakkal ellentétben nem törvényi szinten szabályozta.
Az Alkotmánybíróság eljárása során észlelte, hogy az indítványok benyújtását követően az indítványozók által támadott R1. rendelkezéseit 2001. január 1-jével hatályon kívül helyezte a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII. törvény egészségügyi ágazatban történő végrehajtásáról szóló 233/2000. (XII. 23.) Korm. rendelet (a továbbiakban: R2.). Az R1. indítványokkal támadott 11–17. §-ainak rendelkezéseit az R2. 9–14. §-ai tartalmazzák. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a támadott norma helyébe lépő hasonló tartalmú szabályozás az indítványban megjelölt szempontok alapján vizsgálandó. [137/B/1991. AB határozat, ABH 1992, 456, 457.; 138/B/1992. AB határozat, ABH 1992, 579, 581.; 822/B/1998. AB határozat, ABH 2002, 861, 862.] Mivel a jelen ügyben vizsgált jogszabályok módosítása nem változtatott a sérelmezett rendelkezések alkotmányosságával összefüggésben felvetett kérdéseken, az Alkotmánybíróság az érdemi vizsgálatot az elbíráláskor hatályos rendelkezések tekintetében folytatta le.
A hatodik indítványozó kérte az R2. 9–13. §-ainak megsemmisítését, mivel azok – álláspontja szerint – alkotmánysértők és sértik az Mt. rendelkezéseit is. Az R2. támadott rendelkezései lehetőséget nyújtanak az indítványozó szerint arra, hogy az egészségügyi dolgozók munkaideje a rendes munkaidejükön felül az ügyeleti szolgálatban eltöltött idővel meghaladja az Mt. 117/B. § (1) és (3) bekezdése, valamint a 123. § (1)–(2) bekezdései által előírt időkereteket és ezzel sérti az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdését. Az indítványozó szerint az R2. 12. § (6) bekezdése azzal, hogy az ügyeleti szolgálat idejét átszámítja tényleges munkavégzésre, sérti az Alkotmány 70/B. § (2) és (3) bekezdéseit.
A hetedik indítványozó a Kjt. 59. § (4) bekezdésének b) pontja és az 59. § (5) bekezdése, valamint az R2. 9. § (1) bekezdése, a 10. § (3)–(5) és (7) bekezdései, a 12/A. §-a és a 14. §-a alkotmányellenességének utólagos megállapítását és megsemmisítését kérte az Alkotmánybíróságtól. Álláspontja szerint a Kjt. 59. § (4) bekezdés b) pontja alapján nem érvényesül az egészségügyben az Mt. 119. § (6) bekezdésében foglalt munkajogi garancia, illetve a Kjt. 59. § (5) bekezdése alapján csak az egészségügyben ügyeletet ellátó munkavállalókra nézve állapítja meg a jogalkotó azt a szabályt, hogy számukra 300 óra rendkívüli munka rendelhető el, amennyiben pedig azt a kollektív szerződés lehetővé teszi, ez évi 400 órára növekedhet, az egyes ügyelettípusoknál tényleges munkával töltött időmennyiségek pedig az R2. 12/A. §-ában vannak meghatározva. Az R2. 10. §-ának támadott rendelkezései az indítványozó szerint törvény- és alkotmánysértő módon szabályozzák az ügyeleti szolgálattal kapcsolatos pihenőidőket, embertelen mértékű terhet raknak az ügyeletet ellátókra, mivel a hétköznapi ügyelet a napi nyolc óra munkaidő után a másnapi munkaidő kezdetéig tart az R2. 10. § (7) bekezdése alapján. Az R2. 9. § (1) bekezdése alkotmányellenességét az indítványozó abban látja, hogy a havi hat ügyelet teljesítése esetén nem tartható a heti 48 órában maximált munkaidő már azok esetében sem, akik csak hétköznapi ügyeletet tartanak, és ez ütközik az Mt. rendelkezéseivel. Az indítványozó a fentiek alapján az alkotmányellenességet az Alkotmány 2. § (1) bekezdése, 70/B. § (3) és (4) bekezdése rendelkezéseinek sérelmében látja.
A nyolcadik indítványozó mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását kérte az Alkotmánybíróságtól, mivel – szerinte – az Országgyűlés, illetve a Kormány a jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát elmulasztotta, mert nem alkotta meg a munkaidő és a pihenőidő egészségügyi ágazatra vonatkozó, az Európai Unió jogforrásaival és az Alkotmánnyal összhangban lévő jogszabályait és ezzel – álláspontja szerint az Alkotmány 2/A. § (1) bekezdését és a 7. § (1) bekezdését sértve – alkotmányellenességet idézett elő. A hatályos magyar jogi szabályozás – felfogása szerint – ellentétes az Európai Parlament és a Tanács 2003/88/EK irányelvével (a továbbiakban: Irányelv) is. Az indítványozó szerint – az Irányelvben foglaltakra is figyelemmel – az Mt. 117/A. § (2) bekezdésének b) és f) pontja, a 119. § (6) bekezdése, a 127. § (5) bekezdése, a Kjt. 59. § (2) bekezdésének b) pontja, az 59. § (4) bekezdésének b) és f) pontja, valamint az R2. 12. § (5)–(6) bekezdései és a 12/A. § (1)–(2) bekezdése az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe, 7. § (1) bekezdésébe és az 54. § (1) bekezdésébe, illetve az R2. 10. § (3)–(7) bekezdése a Jat. 15. § (1) bekezdésébe és az Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe ütközik. Továbbá: az indítványozó szerint a Kjt. 59. § (4) bekezdésének b) és f) pontja, valamint a 76. § (3) bekezdése a Jat. 15. § (1) bekezdésébe ütközik, mert nem határozza meg a miniszternek adott felhatalmazás kereteit, a felhatalmazás általánossága miatt gyakorlatilag nem a törvényi rendelkezés végrehajtásának szabályozására, hanem a törvényt helyettesítő szabályozásra ad felhatalmazást. Az indítványozó álláspontja szerint az Mt. 117/A. § (2) bekezdése, a 117/B. § (3) bekezdése, a Kjt. 59. § (4) bekezdésének b) és f) pontja, a 76. § (3) bekezdése, továbbá az R2. 12. § (5)–(6) bekezdése és a 12/A. § (1)–(2) bekezdése indokolatlan megkülönböztetést tesz az egészségügyi ágazat és más ágazatok között, továbbá az egészségügyi ágazaton belül is egyes munkakörök hátrányára, ami sérti az Alkotmány 70/B. § (2) és (4) bekezdését, a 70/D. § (1) bekezdését és a 70/E. § (1) bekezdését. Ezért az indítványozó kérte a támadott jogszabályi rendelkezések alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését.
A kilencedik indítványozó kérte az Alkotmánybíróságtól a Kjt. 59. § (4) bekezdésének b), c) és f) pontja, az 59. § (5) bekezdése, valamint az R2. 9. § (1) bekezdése, a 10. §-a, a 12. § (6) bekezdése, a 12/A. § (1)–(2) bekezdései és a 14. §-a alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe, a 35. § (2) bekezdésébe és a 70/B. § (2)–(4) bekezdésébe ütközés miatt.
A tizedik indítványozó az Mt. 128. § (2) bekezdése és 129. § (7) bekezdése, az R2. 9. § (1) bekezdése, a 10. § (3) és (7) bekezdései és a 12/A. §-a, továbbá az egészségügyi ellátás folyamatos működtetésének egyes szervezési kérdéseiről szóló 47/2004. (V. 11.) ESZCSM rendelet (a továbbiakban: R3.) 13. § (1) bekezdés b) pontja és 13. § (3) bekezdése alkotmányellenességének utólagos megállapítását és megsemmisítését, illetve az R3. vonatkozásában a 2004. május 1-jére történő visszamenőleges hatályú megsemmisítését kérte. Álláspontja szerint az Mt. 129. § (7) bekezdése a munkaviszonyok vonatkozásában az alapjogok védelmét ellátandó feladatának nem tesz eleget, és ezért sérti az Alkotmány 70/B. § (2)–(4) bekezdéseit, illetve az Mt. 128. § (2) bekezdése és 129. § (7) bekezdése diszkriminatív és sérti az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdését. Az indítványozó állítása szerint az R2. 9. § (1) bekezdése az ügyelet ellátására bizonytalan időtartamot jelöl meg, mert érthető az havi 96 órának, de 144 órának is, és ezért a jogszabály szövege nem világos, felismerhető normatartalmú, sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdését. Az R2. 10. § (3) és (7) bekezdéseiben szabályozott ügyeleti szolgálati idő az indítványozó véleménye szerint az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdését sérti. Az indítványozó szerint az R2. 12/A. §-a értelmében elválik az ügyeleti szolgálat hossza és a tényleges munkavégzés időtartama, s ez jogilag értelmezhetetlen és „a jogbiztonságot csorbító norma” sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdését, továbbá ellentétes az egészségügyi tevékenység végzésének egyes kérdéseiről szóló 2003. évi LXXXIV. törvény (a továbbiakban: Eüttv.) 13. § (1) bekezdésével és ezért sérti az Alkotmány 35. § (2) bekezdését is. Az indítványozó továbbá azért is kérte az R3. 13. § (1) bekezdés b) pontja és (3) bekezdése megsemmisítését, mert a támadott rendelkezések alapján a munkáltató az ügyeletes orvos ügyeleti munkáját korlátlanul növelheti a hasonló profilú osztályok ügyeleti feladatainak összevonásával és egyetlen orvosra bízásával. Álláspontja szerint a „hasonló profilú” jogszabályi kategória teljesen bizonytalan, a munkáltató értelmezésétől függ, és a normaszöveg nem egyértelmű volta az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében meghatározott jogállamból eredő jogbiztonság elvét sérti. Végül – mondja – az R3. támadott rendelkezései sértik az Alkotmány 70/B. § (2)–(4) bekezdéseit is. Továbbá kérte az Mt., az R2. és az R3. támadott rendelkezéseinek 2004. május 1-jére visszamenőleges hatályú megsemmisítését.
Az Alkotmánybíróság a tíz indítványt – tartalmi azonosságukra tekintettel – az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, módosított és egységes szerkezetbe foglalt 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat (a továbbiakban: Ügyrend, ABH 2003, 2065.) 28. §-ának (1) bekezdése alapján egyesítette, és egy eljárásban bírálta el.
II.
Az Alkotmánybíróság az eljárása során a következő jogszabályi rendelkezéseket vette figyelembe:
1. Az Alkotmány indítványokkal érintett rendelkezései:
„2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.”
„2/A. § (1) A Magyar Köztársaság az Európai Unióban tagállamként való részvétele érdekében nemzetközi szerződés alapján – az Európai Uniót, illetőleg az Európai Közösségeket (a továbbiakban: Európai Unió) alapító szerződésekből fakadó jogok gyakorlásához és kötelezettségek teljesítéséhez szükséges mértékig – egyes, Alkotmányból eredő hatásköreit a többi tagállammal közösen gyakorolhatja; e hatáskörgyakorlás megvalósulhat önállóan, az Európai Unió intézményei útján is.”
„7. § (1) A Magyar Köztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja továbbá a vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek és a belső jog összhangját.”
„8. § (2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
„35. § (1) A Kormány
(...)
b) biztosítja a törvények végrehajtását;”
„35. § (2) A Kormány a maga feladatkörében rendeleteket bocsát ki, és határozatokat hoz. Ezeket a miniszterelnök írja alá. A Kormány rendelete és határozata törvénnyel nem lehet ellentétes. A Kormány rendeleteit a hivatalos lapban ki kell hirdetni.”
„54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”
„70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
(2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.
(3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti.
70/B. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a munkához, a munka és a foglalkozás szabad megválasztásához.
(2) Az egyenlő munkáért mindenkinek, bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga.
(3) Minden dolgozónak joga van olyan jövedelemhez, amely megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének.
(4) Mindenkinek joga van a pihenéshez, a szabadidőhöz és a rendszeres fizetett szabadsághoz.”
„70/D. § (1) A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez.”
„70/E. § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak.”
2. A Kjt. indítványokkal érintett rendelkezései:
„59. § (1) A közalkalmazotti jogviszony tekintetében a Munka Törvénykönyvének a munkaidőről és a pihenőidőről szóló rendelkezései közül (Harmadik rész, VI. fejezet) a 117/A. § (1) bekezdése, a 117/B. § (2) bekezdése, a (3) bekezdésének b) pontja és a (4) bekezdése, a 127. § (4) bekezdése, a 131. §-a, valamint a 132. § (4)–(6) bekezdése nem alkalmazható.
(2) A Munka Törvénykönyvének
a) a 123. § (3) bekezdésében foglaltakról a miniszter eltérően rendelkezhet,
b) a 127. §-ában és 129. §-ában foglaltakon túl a miniszter szabályozhatja a rendkívüli munkavégzés, az ügyelet és a készenlét elrendelésének feltételeit, valamint a készenlét és a készenlét alatt elrendelt munkavégzés, illetve az ügyelet és az ügyelet alatt elrendelt munkavégzés díjazását egyaránt magában foglaló átalánydíjazás mértékét.”
„59. § (4) Az egészségügyi tevékenységre vonatkozó külön törvényben meghatározott ügyeleti, készenléti feladatok ellátásában részt vevő közalkalmazott esetében a Munka Törvénykönyve
(...)
b) 119. §-ának (6) bekezdésétől a miniszter vagy kollektív szerződés eltérhet, és – az ügyelet során végzett munka szokásos időtartamának alapulvételével – meghatározhatja az egy ügyeletre eső, a Munka Törvénykönyve 119. § (3)–(6) bekezdése szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot,
c) 123. §-ának (2) bekezdésétől eltérően, kollektív szerződés vagy a felek megállapodása legalább nyolc óra napi pihenőidő biztosítását írhatja elő,
(...)
f) a 127. § (5) bekezdésétől a miniszter vagy kollektív szerződés eltérhet, és – az ügyelet során végzett munka szokásos időtartamának alapulvételével – meghatározhatja az egy ügyeletre eső, a rendkívüli munkavégzés éves mértéke szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot.”
„59. § (5) E törvény 55/A. §-ának rendelkezésétől eltérően, az egészségügyi tevékenységre vonatkozó külön törvényben meghatározott ügyeleti, készenléti feladatok ellátásában részt vevő közalkalmazott esetében az elrendelhető rendkívüli munkavégzés felső határa naptári évenként legfeljebb háromszáz, kollektív szerződés rendelkezése alapján legfeljebb négyszáz óra.”
„76. § (3) A miniszter az egészségügyi tevékenységre vonatkozó külön törvényben meghatározott ügyeleti, készenléti feladatok ellátása érdekében a Munka Törvénykönyve 146–149. §-ában meghatározottaktól eltérő szabályokat állapíthat meg.”
3. Az Mt. indítványokkal érintett rendelkezései:
„5. § (1) A munkaviszonnyal kapcsolatban az egyenlő bánásmód követelményét meg kell tartani.
(2) Az egyenlő bánásmód követelménye megsértésének következményeit megfelelően orvosolni kell, amely nem járhat más munkavállaló jogainak megsértésével, illetve csorbításával.”
„13. § (1) A munkaviszonnyal összefüggő kérdéseket törvény, illetőleg törvényi felhatalmazás alapján egyéb jogszabály szabályozza.
(2) Kollektív szerződés a munkaviszonyra vonatkozó bármelyik kérdésről rendelkezhet, de – a (3) bekezdésben foglalt kivétellel – jogszabállyal ellentétes nem lehet.
(3) Kollektív szerződés, illetve a felek megállapodása e törvény harmadik részében meghatározott szabályoktól – ha e törvény másképp nem rendelkezik – eltérhet. Ennek feltétele, hogy a munkavállalóra kedvezőbb feltételt állapítson meg.
(4) A kollektív szerződés, illetve a felek megállapodása semmis, ha az a (2)–(3) bekezdésbe ütközik.
(5) Ha e törvény munkaviszonyra vonatkozó szabályt említ, ezen az (1)–(2) bekezdésben foglaltakat kell érteni.”
„117. § (1) E törvény alkalmazásában
a) munkaidő: a munkavégzésre előírt idő kezdetétől annak befejezéséig tartó időtartam, amibe be kell számítani a munkavégzéshez kapcsolódó előkészítő és befejező tevékenység időtartamát. Eltérő rendelkezés vagy megállapodás hiányában a munkaidőbe a munkaközi szünet időtartama (122. §) – a készenléti jellegű munkakör kivételével – nem számít be;
b) napi munkaidő: az egy naptári napra eső, vagy huszonnégy órás megszakítás nélküli időszakba tartozó munkaidő;
c) heti munkaidő: az egy naptári hétre eső, vagy százhatvannyolc órás megszakítás nélküli időszakba tartozó munkaidő;
(...)
i) pihenőnap: a naptári nap nulla órától huszonnégy óráig tartó időszak, vagy három- és négyműszakos munkarendben, továbbá a megszakítás nélkül működő munkáltató, illetve az ilyen munkakörben foglalkoztatott munkavállaló esetében – munkaviszonyra vonatkozó szabály vagy a felek eltérő megállapodása hiányában – a következő műszak megkezdését megelőző huszonnégy óra;”
„117/A. § (2) Az egészségügyi tevékenységre vonatkozó külön törvényben meghatározott ügyeleti, készenléti feladatok ellátásában résztvevő munkavállaló esetében kollektív szerződés
(...)
b) a 119. § (6) bekezdésétől eltérhet, és – az ügyelet során végzett munka szokásos időtartamának alapulvételével – meghatározhatja az egy ügyeletre eső, a 119. § (3)–(6) bekezdése szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot,
(...)
e) a 126. § (1) bekezdés d) pontjától eltérhet, és – a készenlét során végzett munka szokásos időtartamának alapulvételével – meghatározhatja az egy készenlétre eső munkavégzés átlag-időtartamát,
f) a 127. § (5) bekezdésétől eltérhet, és – az ügyelet során végzett munka szokásos időtartamának alapulvételével – meghatározhatja az egy ügyeletre eső, a 127. § (4)–(5) bekezdése szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot.”
„117/B. § (1) A teljes munkaidő mértéke napi nyolc, heti negyven óra.”
„117/B. § (3) A teljes munkaidő mértéke – a felek megállapodása alapján – legfeljebb napi tizenkét, legfeljebb heti hatvan órára emelhető, ha a munkavállaló
a) készenléti jellegű munkakört lát el;
b) a munkáltató, illetve a tulajdonos közeli hozzátartozója [139. § (2) bekezdés].”
„119. § (3) A munkavállaló napi, illetve heti munkaideje a tizenkét, illetve a negyvennyolc órát, a készenléti jellegű munkakörben foglalkoztatott munkavállaló napi, illetve heti munkaideje a huszonnégy, illetve a hetvenkét órát nem haladhatja meg. A napi, illetve a heti munkaidő mértékébe az elrendelt rendkívüli munkavégzés időtartamát be kell számítani.
(...)
(5) A jogszabályban meghatározott egészségkárosító kockázatok között foglalkoztatott munkavállaló napi munkaideje az éjszakai munkavégzés során a nyolc órát nem haladhatja meg.
(6) A (3)–(5), illetve a (7) bekezdés alkalmazása során az ügyelet teljes időtartamát munkaidőként kell figyelembe venni, ha a munkavégzés időtartama nem mérhető.
(7) A munkavállaló munkaideje a (3) bekezdésben foglalt napi tizenkét órát, illetve készenléti jellegű munkakörben foglalkoztatott munkavállaló esetében a napi 24 órát legfeljebb egy órával haladhatja meg, ha a téli időszámítás kezdetének időpontja a munkaidő-beosztás szerinti rendes munkaidő tartamára esik.”
„123. § (1) A munkavállaló részére a napi munkájának befejezése és a másnapi munkakezdés között legalább tizenegy óra pihenőidőt kell biztosítani.
(2) Kollektív szerződés – a 127. § (6) bekezdése c) pontjában meghatározott munkavállaló kivételével – az (1) bekezdéstől eltérően legalább nyolc óra pihenőidő biztosítását írhatja elő
a) a készenléti jellegű munkakörben,
b) a megszakítás nélküli, illetve
c) a többműszakos munkarendben foglalkoztatott, továbbá
d) az idénymunkát végző munkavállaló esetében.
(3) Kollektív szerződés előírhatja, hogy a munkavállalót a készenlétet követően nem illeti meg pihenőidő.
(4) A pihenőidő mértéke a (2) bekezdésben meghatározott esetben legalább hét óra, ha a nyári időszámítás kezdetének időpontja annak tartamára esik.”
„126. § (1) Rendkívüli munkavégzésnek minősül
a) a munkaidő-beosztástól eltérő,
b) a munkaidőkereten felüli, illetve
c) az ügyelet alatti munkavégzés, továbbá
d) készenlét alatt elrendelt munkavégzés esetén a munkahelyre érkezéstől a munkavégzés befejezéséig – ha a munkavállalónak több helyen kell munkát végeznie, az első munkavégzési helyre érkezéstől az utolsó munkavégzési helyen történő munkavégzés befejezéséig – terjedő időtartam.
(2) Nem minősül rendkívüli munkavégzésnek, ha a munkavállaló az engedélyezett távollét idejét a munkáltatóval történt megállapodás alapján ledolgozza.”
„127. § (1) A munkáltató rendkívüli munkavégzést csak különösen indokolt esetben rendelhet el. Munkaszüneti napon rendkívüli munkavégzés kizárólag
a) a rendes munkaidőben e napon is foglalkoztatható munkavállaló számára, vagy
b) baleset, elemi csapás vagy súlyos kár, továbbá az életet, egészséget, testi épséget fenyegető közvetlen és súlyos veszély megelőzése, illetőleg elhárítása érdekében rendelhető el.
(2) A rendkívüli munkavégzés elrendelése nem veszélyeztetheti a munkavállaló testi épségét, egészségét, illetőleg nem jelenthet személyi, családi és egyéb körülményeire tekintettel aránytalan terhet.
(...)
(4) A munkavállaló számára naptári évenként legfeljebb kétszáz, kollektív szerződés rendelkezése alapján legfeljebb háromszáz óra rendkívüli munkavégzés rendelhető el.
(5) A rendkívüli munkavégzés (4) bekezdés szerinti mértékébe az ügyelet teljes időtartamát be kell számítani, ha az ügyelet alatt a munkavégzés időtartama nem mérhető.”
„128. § (1) Nem esik korlátozás alá a rendkívüli munkavégzés – a 127. § (6) bekezdése kivételével –, ha arra baleset, elemi csapás vagy súlyos kár, továbbá az életet, egészséget, testi épséget fenyegető közvetlen és súlyos veszély megelőzése, illetőleg elhárítása érdekében kerül sor.
(2) Az (1) bekezdésben rögzített feltételek részletes szabályait a közoktatásra és az egészségügyi tevékenységre vonatkozó jogszabály az ágazat tekintetében meghatározhatja.”
„129. § (1) A munkavállaló a munkáltató által meghatározott helyen és ideig történő rendelkezésre állásra (ügyelet), illetve az általa megjelölt – a munkavégzés helyére tekintettel elérhető – helyen töltendő készenlétre kötelezhető,
a) a társadalmi közszükségletet kielégítő alapvető szolgáltatás folyamatos biztosítása,
b) baleset, elemi csapás vagy súlyos kár, továbbá az életet, egészséget, testi épséget fenyegető veszély megelőzése, illetőleg elhárítása, továbbá
c) az alkalmazott technológia biztonságos, rendeltetésszerű alkalmazásának fenntartása
érdekében.
(2) Az ügyelet és a készenlét időtartama alatt a munkavállaló köteles gondoskodni a munkára képes állapotának megőrzéséről.
(3) Az ügyelet elrendelésére a 127. § (2)–(7) bekezdésének, a készenlét elrendelésére a 127. § (2)–(3) és (6)–(7) bekezdésének rendelkezéseit megfelelően alkalmazni kell.
(4) A munkavállaló számára egy hónapban, illetve négyheti időszakban – kollektív szerződés eltérő rendelkezése hiányában – legfeljebb százhatvannyolc óra készenlét rendelhető el. Munkaidőkeret alkalmazása esetén a készenlét havi, illetve négyheti mértékét a munkaidőkeret átlagában kell figyelembe venni.
(5) Kollektív szerződés eltérő rendelkezése hiányában nem rendelhető el készenlét a heti pihenőnap, illetve heti pihenőidő tartama alatt, ha a megelőző százhatvannyolc órás megszakítás nélküli időszakban a munkavállaló a heti pihenőnapján, illetve heti pihenőideje alatt készenlétet teljesített.
(6) Az ügyelet és a készenlét elrendelését megkezdése előtt legalább egy héttel korábban és egy hónapra előre közölni kell. Ettől a munkáltató – különösen indokolt esetben – eltérhet. Az eltérés során az egészséges és biztonságos munkavégzés követelményeire figyelemmel kell lenni. Az ügyelet és a készenlét elrendelésének szabályait a kollektív szerződés az e bekezdésben foglaltaktól eltérően is megállapíthatja.
(7) Az ügyelet, készenlét (1)–(6) bekezdésben foglalt szabályaitól az egészségügyi tevékenységet folytató munkavállalók esetében az ágazatra vonatkozó külön törvény eltérően rendelkezhet.”
„146. § (1) Éjszakai munkavégzés esetén [117. § (1) bekezdés d) pont] a munkavállalót tizenöt százalékos bérpótlék is megilleti.
(2) A többműszakos munkaidő-beosztásban [117. § (1) bekezdés e) pont], illetve a megszakítás nélküli munkarendben [118. § (2) bekezdés] foglalkoztatott munkavállalónak – a (3) bekezdésben meghatározottak szerint – délutáni, illetőleg éjszakai műszakpótlék jár.
(3) A délutáni műszakban történő munkavégzés [117. § (1) bekezdés f) pont] esetén a műszakpótlék mértéke tizenöt százalék, az éjszakai műszakban történő munkavégzés [117. § (1) bekezdés g) pont] esetén a műszakpótlék mértéke harminc százalék. A megszakítás nélküli munkarendben foglalkoztatott munkavállalót a délutáni műszak után további öt, az éjszakai műszak után további tíz százalék műszakpótlék illeti meg. A műszakpótlék mértékének meghatározásakor a 145. § rendelkezése megfelelően irányadó.
147. § (1) Rendkívüli munkavégzés esetén a munkavállalót rendes munkabérén felül a (2)–(4) bekezdés szerint ellenérték illeti meg.
(2) A munkaidő-beosztás szerinti napi munkaidőt meghaladóan, illetve a munkaidőkereten felül végzett munka esetén a pótlék mértéke ötven százalék. Munkaviszonyra vonatkozó szabály vagy a felek megállapodása előírhatja, hogy ellenértékként – pótlék helyett – szabadidő jár, ami nem lehet kevesebb a végzett munka időtartamánál.
(3) A munkaidő-beosztás szerinti pihenőnapon (pihenőidőben) végzett munka esetén a pótlék mértéke száz százalék. A pótlék mértéke ötven százalék, ha a munkavállaló másik pihenőnapot (pihenőidőt) kap.
(4) A (2) bekezdés szerinti szabadidőt, illetve a (3) bekezdés szerinti pihenőnapot (pihenőidőt) – eltérő megállapodás hiányában – legkésőbb a rendkívüli munkavégzést követő hónapban kell kiadni. Munkaidőkeret alkalmazása esetén a szabadidőt, illetve a pihenőnapot (pihenőidőt) legkésőbb az adott munkaidőkeret végéig kell kiadni.
(5) A (2)–(3) bekezdéstől eltérően a rendkívüli munkavégzés ellenértékeként – a rendes munkabéren felül – átalány is megállapítható.
(6) Eltérő megállapodás hiányában az (1)–(3) és (5) bekezdésben foglalt rendelkezések nem alkalmazhatók, ha a munkavállaló a munkaideje beosztását, illetve felhasználását maga határozza meg.
(7) A 117/A. § (1) bekezdésében meghatározott munkavállalók tekintetében kollektív szerződés eltérő szabályokat állapíthat meg.
148. § (1) Készenlét esetén a személyi alapbér húsz százalékának, ügyelet esetén a személyi alapbér negyven százalékának megfelelő munkabér jár.
(2) Ha az ügyeletet, illetve a készenlétet teljesítő munkavállalót munkára veszik igénybe, a rendkívüli munkavégzés időtartamára a 147. § (2)–(3), (5) bekezdése szerint jogosult ellenértékre. A munkáltató jogosult az (1) bekezdés szerinti díjazást és a 147. § (2)–(3) bekezdése szerinti ellenértéket egyaránt magában foglaló átalánydíjazást is megállapítani.
149. § (1) Munkaszüneti napon a munkaidő-beosztás alapján munkát végző
a) havidíjas munkavállalót – a havi munkabérén felül – a munkaszüneti napon végzett munkáért járó munkabére,
b) teljesítménybérrel vagy órabérrel díjazott munkavállalót – a munkaszüneti napon végzett munkáért járó munkabérén felül – távolléti díja illeti meg.
(2) Munkaszüneti napon a rendkívüli munkavégzésre kötelezett munkavállalót – az (1) bekezdés alapján járó munkabéren felül – a 147. § (3) vagy (5) bekezdésében meghatározott ellenérték is megilleti.”
4. Az Eüttv. indítvánnyal érintett rendelkezése:
„7. § (1) Minden betegnek joga van – jogszabályban meghatározott keretek között – az egészségi állapota által indokolt, megfelelő, folyamatosan hozzáférhető és az egyenlő bánásmód követelményének megfelelő egészségügyi ellátáshoz.
(2) Megfelelő az ellátás, ha az az adott egészségügyi szolgáltatásra vonatkozó szakmai és etikai szabályok, illetve irányelvek megtartásával történik.
(3) Folyamatosan hozzáférhető az ellátás, amennyiben az egészségügyi ellátórendszer működése napi 24 órán keresztül biztosítja annak igénybevehetőségét.”
„13. § (1) Az alkalmazott egészségügyi dolgozó számára hathavi munkaidőkeret állapítható meg. A heti munkaidő – a (2) bekezdésben foglalt kivétellel – a munkáltató rendelkezése szerint a 48 órát nem haladhatja meg.”
„93. § (1) Az ügyeleti rendszer a napi munkarenden kívül bekövetkező sürgősségi esetekben a 88–92. §-ok szerinti egészségügyi ellátás folyamatos igénybevételének lehetőségét biztosítja.
(2) Az ügyeleti ellátás célja az egészségügyi szolgáltatók napi munkarend szerinti munkaidő befejezésének időpontjától a következő napi munkarend szerinti munkaidő kezdetéig a beteg vizsgálata, egészségi állapotának észlelése, alkalomszerű és azonnali sürgősségi beavatkozások elvégzése, illetőleg fekvőbeteg-gyógyintézetbe történő sürgősségi beutalása, valamint a külön jogszabályokban meghatározott eljárásokban való részvétel.”
5. Az önálló orvosi tevékenységről szóló 2000. évi II. törvény (a továbbiakban: Öot.) indítványokkal érintett rendelkezései:
„Az Országgyűlés felismerve, hogy az egészségügyi reform végrehajtása, a betegségek megelőzése, felismerése és gyógyítása csak a szakmáját szerető orvostársadalom aktív közreműködésével valósítható meg, figyelemmel arra, hogy a gyógyítás közügy, amelyben az elsődleges felelősség a gyógyító orvost terheli, e munka elismerése, az orvostársadalom helyzetének, ezáltal a betegellátás színvonalának javítása érdekében a következő törvényt alkotja:
1. § (1) E törvény hatálya a Magyar Köztársaság területén az egészségügyi szolgáltatás keretében nyújtott önálló orvosi tevékenységre és az e tevékenységet nyújtó orvosokra terjed ki.
(2) E törvény alkalmazásában
a) önálló orvosi tevékenység: a területi ellátási kötelezettség körében az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény szerint a háziorvos, a házi gyermekorvos, a fogorvos (a továbbiakban együtt: háziorvos) által nyújtott egészségügyi ellátás;
b) orvos: a külön jogszabály szerint vezetett alap- és működési nyilvántartásban szereplő orvosi, fogorvosi szakképesítéssel rendelkező személy;”
6. Az R2. indítványokkal érintett rendelkezései:
„9. § (1) Az egészségügyi intézmény gyógyító és azzal összefüggő feladatainak folyamatos ellátása érdekében ügyeleti, készenléti szolgálat is szervezhető. Ügyelet, készenlét ellátására – kivéve, ha jogszabály másként rendelkezik, vagy azt a betegellátáshoz kapcsolódó rendkívüli körülmény, helyzet vagy esemény (a továbbiakban: rendkívüli helyzet) teszi szükségessé – a közalkalmazott havonta hat alkalommal kötelezhető.
(2) Ügyeletnek minősül, ha a közalkalmazott rendkívüli munkaidőben – a feladatok folyamatos ellátása érdekében – ügyeleti díj ellenében, a munkavégzés helyszínén rendelkezésre áll, és elvégzi az ügyeleti feladatokat.
(3) Abban az intézményben, szolgálatnál vagy munkakörben, ahol műszak szervezése nem szükséges vagy nem lehetséges, de az előre nem tervezhető feladatok ellátásához a közalkalmazott állandó jelenléte indokolt, ügyeletet kell szervezni.
10. § (1) Egy ügyeleti szolgálat legfeljebb a munkaidő befejezésétől a következő munkaidő kezdetéig tarthat, és – a (2) bekezdésben meghatározottak kivételével – nem haladhatja meg a 18 órát.
(2) Rendkívüli helyzetben, valamint a heti pihenőnapon vagy munkaszüneti napon ellátott ügyelet időtartama 24 óra lehet.
(3) Az ügyeleti szolgálat után – a (4)–(5) bekezdésben foglaltak kivételével – nem jár pihenőidő.
(4) A 18 órát elérő ügyeletet közvetlenül követő munkaidőből
a) minősített ügyelet után 6 óra pihenőidőt kell,
b) csendes ügyelet, ügyelet után 4 óra pihenőidőt lehet biztosítani.
(5) A 24 órát elérő ügyeletet közvetlenül követő munkaidőből
a) minősített ügyelet után 8 óra – illetőleg ha a közalkalmazott teljes napi munkaideje ennél rövidebb, annak megfelelő – időtartamú pihenőidőt kell,
b) csendes ügyelet, ügyelet után 4 óra pihenőidőt lehet biztosítani.
(6) A (4) bekezdésben és az (5) bekezdés b) pontjában meghatározottnál magasabb mértékű pihenőidőt kollektív szerződés állapíthat meg.
(7) Ha az ügyeleti szolgálat és az azt megszakítás nélkül követő rendes munkaidő, majd újabb ügyelet együttesen eléri a 24 órát, az ügyeletet közvetlenül követően 8 óra – illetőleg ha a közalkalmazott teljes napi munkaideje ennél rövidebb, annak megfelelő – időtartamú pihenőidőt kell biztosítani.
11. § Az ügyeleti és készenléti szolgálatra történő beosztást, a tárgyhónapot megelőző hónap 20. napjáig el kell készíteni, és azt az érintett közalkalmazottal írásban közölni kell. Rendkívüli helyzetben az előzetes beosztástól el lehet térni.
12. § (1) Az ügyeleti szolgálat az ügyelet alatti munkavégzés éves átlagos mértékére tekintettel:
a) csendes ügyelet,
b) ügyelet,
c) minősített ügyelet
lehet.
(2) Csendes ügyeletnek minősül minden olyan ügyelet, amely nem tartozik a (3), illetve (4) bekezdés szerint szabályozott esetekhez.
(3) Ügyeletnek minősül:
a) a sebészeti osztályon,
b) a traumatológiai osztályon,
c) az intenzív osztályon,
d) a kora- és újszülött osztályon,
e) a toxikológiai osztályon,
f) a művese osztályon,
g) a szülészeti, nőgyógyászati osztályon,
h) az akut felvételt adó osztályokon, ideértve a felvételes matrix osztályt is,
i) minden olyan osztályon, ahol a fenti jellegű feladatok ellátását kapcsoltan végzik, különösen a folyamatos diagnosztikai hátteret biztosító osztályokon, valamint
j) az alapellátásban
teljesített ügyelet.
(4) Minősített ügyeletnek kell tekinteni:
a) az anaesthesiológiai ügyeletet, továbbá
b) a traumatológiai osztályon felvételes napon,
c) az idegsebészeti és stroke osztályon felvételes napon,
d) neurotraumatológiai osztályon felvételes napon,
e) az alkohol és drog intoxikált betegek ellátására kijelölt osztályon,
f) központi intenzív osztályon
teljesített ügyeletet.
(5) Kollektív szerződésben a (3) bekezdésben felsorolt ügyeleti szolgálatok minősített ügyeletként is meghatározhatóak.
(6) Az ügyeleti szolgálatért járó óránkénti ügyeleti díj – mint átalánydíj – mértéke az (1) bekezdésben foglalt minősítés szerint:
a) csendes ügyeletben
aa) hétköznap: az illetmény 1 órára eső összegének 55%-a,
ab) heti pihenőnapon: az illetmény 1 órára eső összegének 60%-a,
ac) munkaszüneti napon: az illetmény 1 órára eső összegének 70%-a;
b) ügyeletben
ba) hétköznap: az illetmény 1 órára eső összegének 70%-a,
bb) heti pihenőnapon: az illetmény 1 órára eső összegének 80%-a,
bc) munkaszüneti napon: az illetmény 1 órára eső összegének 90%-a,
c) minősített ügyeletben
ca) hétköznap: az illetmény 1 órára eső összegének 110%-a,
cb) heti pihenőnapon: az illetmény 1 órára eső összegének 120%-a,
cc) munkaszüneti napon: az illetmény 1 órára eső összegének 130%-a.
Kollektív szerződés az a)–c) pontokban meghatározott mértéknél magasabb ügyeleti díjat állapíthat meg.
(7) Ügyeleti díjra a vezető beosztású közalkalmazott is jogosult.
12/A. § (1) Amennyiben az ügyelet alatti munkavégzés tartamát a munkáltatónál nem mérik, és azt kollektív szerződés sem határozza meg, az egy ügyeletre eső, a Munka Törvénykönyve 119. §-ának (3)–(6) bekezdése szempontjából figyelembe vehető tényleges munkavégzés időtartama
a) csendes ügyeletnél:
aa) hétköznap 16 órás ügyeleti szolgálat esetén legalább 2 óra,
ab) heti pihenőnapon (hétvégén), munkaszüneti napon, 24 órás ügyeleti szolgálat esetén legalább 3 óra;
b) ügyeletnél:
ba) hétköznap 16 órás ügyeleti szolgálat esetén legalább 4 óra,
bb) heti pihenőnapon (hétvégén), munkaszüneti napon, 24 órás ügyeleti szolgálat esetén legalább 6 óra;
c) minősített ügyeletnél:
ca) hétköznap 16 órás ügyeleti szolgálat esetén legalább 8 óra,
cb) heti pihenőnapon (hétvégén), munkaszüneti napon, 24 órás ügyeleti szolgálat esetén legalább 12 óra.
(2) A tényleges munkavégzés ügyeleti időn belüli aránya legalább csendes ügyeletnél 12,5%, ügyeletnél 25%, minősített ügyeletnél 50%.
(3) Sürgősségi betegellátó osztályokon a folyamatos betegellátás műszak szervezésével történik. Azokon a minősített ügyeletet ellátó osztályokon, ahol az intenzív munkavégzés miatt a feladatellátás ügyelettel megfelelően nem biztosítható, műszak szervezése indokolt.
12/B. § (1) A Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény 128. § (2) bekezdése alapján nem esik korlátozás alá a rendkívüli munkavégzés
a) az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény XIV. fejezetében meghatározott katasztrófa-egészségügyi ellátás keretében végzett tevékenység esetében, illetve
b) amennyiben a szervezett ügyeleti ellátásban rendkívüli, előre nem tervezhető akut eseti feladat olyan mértékű ellátása szükséges, amely a rendelkezésre álló ügyeleti szolgálatot teljesítő személyekkel nem biztosítható, és ezért
ba) az ügyeletben, illetve a készenlétben részt nem vevő munkatársak berendelése is szükségessé válik, illetve
bb) az ügyeletben részt nem vevő intézetnél hatósági intézkedésre soron kívüli ügyeleti szolgálat megszervezése válik szükségessé.
(2) Az (1) bekezdés ba)–bb) pontjaiban foglalt rendkívüli munkavégzés elrendelésének szükségességét az intézményvezető kérésére az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (a továbbiakban: ÁNTSZ) fővárosi és megyei intézetei utólag igazolják.
(3) Az (1) bekezdés ba) pontjában és (2) bekezdésében foglaltakat az Országos Mentőszolgálatnál több műszakban foglalkoztatott közalkalmazottak esetében alkalmazni kell.
13. § (1) Készenlétnek minősül, ha a közalkalmazott rendkívüli munkaidőben a feladatok folyamatos ellátása érdekében, külön díjazásért a munkavégzésre készen áll, és értesítés esetén, – rövid időn belül – a munkavégzés helyén megjelenik.
(2) Ahol további műszak vagy ügyeleti szolgálat nem szükséges, az esetlegesen jelentkező feladat azonban szükségessé teheti a közalkalmazott behívását, készenlétet kell szervezni.
(3) A közalkalmazottat a készenlétet követően pihenőidő nem illeti meg.
(4) Ha a készenlét időtartama alatt a közalkalmazottat a munkáltatója munkára igénybe veszi, az értesítéstől számítva a készenlét alatti munkavégzés teljes időtartamára, a túlmunka díjazásra vonatkozó rendelkezések szerint jár ellenérték.
14. § Ha a készenléti idő alatt teljesített munka és az azt megszakítás nélkül követő rendes munkaidő és ügyelet összességében meghaladja a 24 órát, az ügyeletet közvetlenül követően 8 óra – illetőleg ha a közalkalmazott teljes napi munkaideje ennél rövidebb, annak megfelelő – időtartamú pihenőidőt kell biztosítani.
7. Az R3. indítvánnyal támadott rendelkezései:
„13. § (1) Az egészségügyi szolgáltató az ügyeleti ellátást
a) osztályos ügyeleti,
b) összevont osztályos ügyeleti (mátrix),
c) sürgősségi ügyeleti,
d) eseti ügyeleti, illetve
e) alapellátás keretében szervezett ügyeleti
rendszerben, illetve ezek kombinációjával szervezi meg.”
„13. § (3) Amennyiben több azonos vagy hasonló profilú osztály működik az egészségügyi szolgáltatónál – a mátrix osztály külön jogszabály szerinti szervezésére vonatkozó elvek figyelembevételével – összevont osztályos ügyelet szervezése indokolt.”
III.
Az indítványok részben megalapozottak.
1. Az indítványok részben az egészségügyi dolgozók (elsősorban orvosok) túlmunkaidejével kapcsolatos munkajogi szabályok alkotmányossági vizsgálatát kérték, az indítványok más vonatkozásban a túlmunka díjazásával kapcsolatosan fogalmaztak meg alkotmányossági aggályokat.
Az Eüttv. 7. §-a alapján minden betegnek joga van – jogszabályban meghatározott keretek között – az egészségi állapota által indokolt, megfelelő, folyamatosan hozzáférhető és az egyenlő bánásmód követelményének megfelelő egészségügyi ellátáshoz. Megfelelő az ellátás, ha az az adott egészségügyi szolgáltatásra vonatkozó szakmai és etikai szabályok, illetve irányelvek megtartásával történik, továbbá folyamatosan hozzáférhető az ellátás, amennyiben az egészségügyi ellátórendszer működése napi 24 órán keresztül biztosítja annak igénybevehetőségét. A 93. § alapján az ügyeleti rendszer a napi munkarenden kívül bekövetkező sürgősségi esetekben az egészségügyi ellátás folyamatos igénybevételének lehetőségét biztosítja. Az ügyeleti ellátás célja az egészségügyi szolgáltatók napi munkarend szerinti munkaidő befejezésének időpontjától a következő napi munkarend szerinti munkaidő kezdetéig a beteg vizsgálata, egészségi állapotának észlelése, alkalomszerű és azonnali sürgősségi beavatkozások elvégzése, illetőleg fekvőbeteg-gyógyintézetbe történő sürgősségi beutalása, valamint a külön jogszabályokban meghatározott eljárásokban való részvétel. Az R2. 9. § (2) bekezdése szerint ügyeletnek minősül, ha a közalkalmazott rendkívüli munkaidőben – a feladatok folyamatos ellátása érdekében – ügyeleti díj ellenében, a munkavégzés helyszínén rendelkezésre áll, és elvégzi az ügyeleti feladatokat.
Az Alkotmánybíróság az eljárása során elsőként az egészségügyi ügyeleti rendszert vizsgálta. A magyar egészségügyi ügyeleti rendszerben elsősorban orvosok dolgoznak, az ápoló(nő)k és más munkakörben foglalkoztatottak esetében jellemzően két- vagy háromműszakos munkarend szervezésével oldja meg a munkáltató a feladatellátást. Két fő formája van az ügyeletnek: a kórházban, közalkalmazotti jogviszonyban foglalkoztatott orvosok ügyelete, illetve az alapellátásban szintén közalkalmazottként, vagy ellátási szerződés keretében vállalkozóként dolgozó orvosok ügyelete. Az ügyelet minden esetben a munkavégzés helyéhez kötődik és az ügyeletet adó orvosnak pontosan meghatározott ügyeleti és munkaköri feladatai vannak. Az ügyelet lényege, hogy az orvos a napi munkaideje befejezése után ugyanazon, vagy más munkahelyen ügyeleti szolgálatba lép, ami délután 16 órától másnap reggel 8 óráig tart. Az ügyelet befejezése után pedig az esetek döntő többségében az orvos nem hagyja el a munkahelyét, ahol addig 24 órát töltött folyamatosan, hanem elkezdi a következő napi rendes munkaidejét. Így végeredményben egy átlagos hétköznapi ügyelet során, amelyre az R2. 9. § (1) bekezdése alapján havonta maximum hat alkalommal kötelezhető, a közalkalmazott 32 órát töltve folyamatosan a munkahelyén.
Az Mt. rendkívüli munkavégzésre vonatkozó szabályai szerint, ha a munkavállalót a heti pihenőnapján munkára igénybe vették, helyette elsősorban másik pihenőnapot (pihenőidőt) kell adni a munkavégzést követő hónap végéig. A pihenőnap fogalmát az Mt. 117. § (1) bekezdés i) pontja határozza meg, a pihenőidő mértékéről az Mt. 123. §-a rendelkezik. Az Mt. 126. § (1) bekezdés c) pontja alapján az ügyelet alatti munkavégzés rendkívüli munkavégzésnek minősül. Az R2. 10. § (3) bekezdése, mint főszabály alapján az ügyeleti szolgálat után nem jár pihenőidő, kivételt csak a 18, illetve 24 órát elérő ügyelet esetében állapít meg.
a) A miniszter a Kjt. 59. § (2) bekezdés b) pontjának a 1999. évi LVI. törvény 28. § (1) bekezdésével történő módosítása során kapott felhatalmazást az egészségügyi ügyelet szabályozására. E jogalkotói munka eredménye lett az R2., amelynek szabályait az indítványozók sérelmezték. A Kjt. 59. § (2) bekezdés b) pontjának 2003. július 1-jétől hatályos rendelkezéseit a 2003. évi XX. törvény 43. § (1) bekezdése állapította meg, amely szerint az Mt. 127. §-ában és 129. §-ában foglaltakon túl a miniszter szabályozhatja a rendkívüli munkavégzés, az ügyelet és a készenlét elrendelésének feltételeit, valamint a készenlét és a készenlét alatt elrendelt munkavégzés, illetve az ügyelet és az ügyelet alatt elrendelt munkavégzés díjazását egyaránt magában foglaló átalánydíjazás mértékét.
A Kjt. 59. §-ának rendelkezései számos ponton eltérően szabályozzák az Mt.-nek a munkaidőre és a pihenőidőre vonatkozó szabályait, speciálisan a közalkalmazotti jogviszony és ezen belül az egészségügyi tevékenységre vonatkozóan. A Kjt. 59. § (1) bekezdése felsorolja mindazokat az Mt. szakaszokat, amelyek a közalkalmazotti jogviszony keretében nem alkalmazhatóak. A felsorolt jogszabályhelyek – kivétel nélkül – bizonyos korlátot állítanak fel a munkáltató részére a napi munkaidő, a minimális pihenőidő vonatkozásában, valamint abban a tekintetben, hogy a kollektív szerződés ezektől a szabályoktól milyen mértékben térhet el. A Kjt. 59. § (5) bekezdése az elrendelhető rendkívüli munkavégzés felső határát naptári évenként – az egyéb közalkalmazottakra vonatkozó legfeljebb 200, kollektív szerződés rendelkezése alapján legfeljebb 280 óra mérték helyett – az Eüttv.-ben meghatározott ügyeleti, készenléti feladatok ellátásában részt vevő közalkalmazott esetében az elrendelhető rendkívüli munkavégzés felső határa naptári évenként legfeljebb 300, kollektív szerződés rendelkezése alapján legfeljebb 400 óra mértékben határozza meg. A Kjt. 59. § (5) bekezdésének rendelkezései sértik az egyik indítványozó szerint az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdésében meghatározott pihenéshez és szabadidőhöz való jogot és ezáltal az Alkotmány 2. § (1) bekezdését is, egy másik indítványozó szerint pedig az Alkotmány 70/B. § (3) és (4) bekezdését.
Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdésével összefüggésben már több határozatában kifejtette, hogy az Alkotmány alapvető jogként fogalmazza meg a pihenéshez, a szabadidőhöz, a fizetett szabadsághoz való jogokat (1403/B/1990. AB határozat, ABH 1992, 493, 494.; 1005/B/1996. AB határozat, ABH 1998, 939, 940.; 1030/B/2004. AB határozat, ABH 2005, 1307, 1311.). Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az Alkotmány 70/B. § egyes rendelkezései az Alkotmány 70/A. §-ában meghatározott általános diszkriminációs tilalomnak a munka világára konkretizált rendelkezése [25/2003. (V. 21.) AB határozat, ABH 2003, 328, 346.; 142/B/1998. AB határozat, ABH 2005, 757, 765.].
Az Alkotmánybíróság már számos határozatában, több szempontból foglalkozott az Alkotmány 70/A. §-ának értelmezésével. Ennek során az emberi méltósághoz való joggal [Alkotmány 54. § (1) bekezdés] összefüggésben a 9/1990. (IV. 25.) AB határozatában megállapította, hogy „a jognak mindenkit egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie, azaz az emberi méltóság alapjogán nem eshet csorba, azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételével kell a jogosultságok és a kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni.” (ABH 1990, 46, 48.)
Az Alkotmánybíróság a 35/1994. (VI. 24.) AB határozatában hivatkozott továbbá arra, hogy „az alapjognak nem minősülő egyéb jogra vonatkozó, személyek közötti hátrányos megkülönböztetés vagy más korlátozás alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha a sérelem összefüggésben áll valamely alapjoggal, végső soron az emberi méltóság általános személyiségi jogával, és a megkülönböztetésnek, illetve korlátozásnak nincs tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű indoka vagyis önkényes.” (ABH 1994, 197, 200.)
Az Alkotmánybíróság annak megítéléséhez, hogy a jogalkotó az indítványozó által sérelmezett szabályozáskor az egészségügyi ágazatban dolgozó közalkalmazottak esetében alkotmányellenes megkülönböztetést tett-e, először azt a szélesebb jogszabályi környezetet vizsgálta, amelybe a Kjt. 59. § (5) bekezdése illeszkedik.
Az Alkotmánybíróság a 44/B/1993. AB határozatában kifejtette: „Az Országgyűlés 1992-ben – szinte egy időben – a munkával kapcsolatos viszonyok jogi rendezésére három törvényt alkotott. Az így megszülető törvények a munkaviszonyok jogi rendezése tekintetében a régi, egységes Munka Törvénykönyvéhez képest – figyelemmel a társadalomban zajló változásokra – jelentős differenciálódást eredményeztek. A differenciálódás lényege, hogy a magánszférában a munka világában növekedett a szerződéses szabadság mértéke. Elkülönült egyrészt a gazdaságban és az állami, önkormányzati szférában történő alkalmazás jogi rendezése. Másrészt további eltérés jött létre a jogi szabályozásban aszerint, hogy a munkatevékenység végzése során az alkalmazott közhatalmat gyakorló szervezet tagja vagy sem. A jogi rendezés különbözőségének egyik oka, hogy egészen más a munkáltató pozicionális helyzete a gazdasági versenyszférában és a költségvetési szférában, ahol mind a munkáltató, mind a köztisztviselő, mind a közalkalmazott (tehát munkáltató és munkavállaló) jogállását elsősorban a költségvetéstől való függés határozza meg. Ugyancsak a jogi szabályozás eltérésében mutatkoznak meg azok a különbségek is, amik az egyes jogviszonyokban végzett munkatevékenységek eltérő jellegéből és közegéből fakadnak.” (ABH 1994, 574, 574–575.)
Az Alkotmánybíróság a 198/B/1998. AB határozatában rámutatott, hogy „[a] munkával kapcsolatos viszonyok vázolt különbözősége, továbbá az egyes jogviszonyokban ellátott munkatevékenységek egymástól nyilvánvalóan eltérő jellege is indokolja a jogi szabályozás differenciálását. A három törvény a munkavállalók három valóságos csoportjára vonatkozóan szab meg – a bérre, az illetményre, az illetménykiegészítésre és pótlékokra, a jubileumi jutalom, a 13. havi fizetés feltételeire is kiterjedő – eltéréseket, s ezek nem tekinthetők diszkriminációnak. Alkotmányellenes megkülönböztetés ugyanis az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint [pl. a 4/1993. (II. 12.) AB határozatában] »csak összehasonlítható jogosultak vagy kötelezettek között vethető fel«. (ABH 1993, 65.) A köztisztviselők, a közalkalmazottak, s a Munka Törvénykönyve hatálya alá tartozó munkavállalók pedig olyan egymástól elkülönült csoportokba sorolhatók, amelyekre az eltérő munkajogi szabályozás alkotmányosan indokolt.” (ABH 1999, 668, 669.)
„A jogalkotó a Kjt. megalkotásával 1992. július 1-jével speciális, új típusú jogviszonyt hozott létre. A korábban homogén munkajog területén – a speciális sajátosságokat kiemelve – megalkotta a közalkalmazotti jogviszonyt, melyre vonatkozó szabályokat önálló törvényben rögzítette.” [25/2003. (V. 21.) AB határozat, ABH 2003, 328, 340.] Ennek keretében a jogalkotó a Kjt. 55/A. §-ában szabályozta a közalkalmazottakra általános jelleggel vonatkozóan az elrendelhető rendkívüli munkavégzés naptári évenkénti felső határát 200, kollektív szerződés esetén legfeljebb 280 órában. A Kjt. 59. § (5) bekezdése a az egészségügyi ügyeleti, készenléti feladatok ellátásában részt vevő közalkalmazott esetében az általános szabálytól eltérően 300, kollektív szerződés rendelkezése alapján legfeljebb 400 órában határozta meg az elrendelhető rendkívüli munkavégzés felső határát. A Kjt. más tevékenységi területen nem tartalmaz eltérő szabályt az általános szabálytól.
Az Alkotmánybíróság számos határozatában utalt arra, hogy a diszkrimináció tilalma nem jelenti minden megkülönböztetés tilalmát. Az a kérdés, hogy a megkülönböztetés alkotmányos határok között marad-e, csakis a mindenkori szabályozás tárgyi és alanyi összefüggéseiben vizsgálható. Az Alkotmánybíróság határozataiban kifejtette továbbá, hogy az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése csak az azonos szabályozási körbe vont jogalanyok közötti olyan alkotmányos indok nélkül tett megkülönböztetést tiltja, amelynek következtében egyes jogalanyok hátrányos helyzetbe kerülnek. A diszkrimináció tilalma elsősorban az alkotmányos alapjogok tekintetében tett megkülönböztetésekre terjed ki. Abban az esetben, ha a megkülönböztetés nem az emberi vagy alapvető jog tekintetében történt, az eltérő szabályozás alkotmányellenessége csak akkor állapítható meg, ha az emberi méltósághoz való jogot sérti. Az indítvány alapján vizsgált esetben alapvető jog, a pihenéshez és a szabadidőhöz való jog tekintetében történt megkülönböztetés a Kjt. 59. § (5) bekezdésében foglalt szabályozás megalkotásakor.
A Kjt. 59. § (5) bekezdésének az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdésébe ütközéssel összefüggésben az Alkotmánybíróság azt vizsgálta, történt-e olyan mértékű alapjogkorlátozás, amely alkotmányellenességet eredményez.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a betegek Eütv. 7. §-ában meghatározott jogának érvényesülése, a megfelelő, folyamatos egészségügyi ellátáshoz való hozzáférhetőség biztosítása érdekében a közalkalmazottak széles körén belül az egészségügyi dolgozókra, mint homogén csoportra vonatkozóan állapított meg a Kjt. 59. § (5) bekezdése – a Kjt. 55/A. §-ában megfogalmazott általános szabálytól eltérő – a rendkívüli munkavégzés keretében az ügyeleti, készenléti feladatok ellátásának felső határára olyan szabályozást, amely az általános szabályozáshoz képest korlátozza a pihenéshez, szabadidőhöz való jogot. Az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdésében meghatározott alapjognak az általános szabályokhoz képest az egészségügyben történő korlátozását a jogalkotó törvényben állapította meg. „Valamely alapjog tartalmának meghatározása és lényeges garanciáinak megállapítása csakis törvényben történhet, törvény kell továbbá az alapjog közvetlen és jelentős korlátozásához is.” [64/1991. (XII. 17.) AB határozat ABH 1991, 297, 300.] Kiemelkedően fontos társadalmi érdek fűződik a folyamatos egészségügyi ügyeleti, készenléti szolgálat zökkenőmentes működtetéséhez, ennek elmaradása sértené az Alkotmány 70/D. §-ában biztosított legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jogot. Az is tény, hogy az ügyeleti, készenléti szolgálat folyamatos biztosítása hatalmas humánerőforrás kapacitást igényel. Ebből következik, hogy az egészségügyi dolgozók szabadidőhöz, pihenőidőhöz való alkotmányos jogát törvényben korlátozni lehet és kell oly mértékben, amely számukra a legkisebb jogsérelmet okozva biztosítja, hogy a Magyar Köztársaság területén tartózkodóknak az Alkotmány 70/D. § (1) bekezdésében biztosított alapjoga sérelmet ne szenvedjen.
Az Alkotmány 70/D. § (1) bekezdésében meghatározott egészséghez való alapjog, az egészségügyi ellátáshoz fűződő közérdek érvényesülésének biztosítása az Alkotmány 70/D. § (2) bekezdése alapján az állam feladata az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével. Az állam e feladatának teljesítése érdekében került sor az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdésében meghatározott alapjog korlátozására a Kjt. 59. § (5) bekezdésében foglaltak szerint az egészségügyben dolgozó közalkalmazottak, mint speciális foglalkozási körülmények között dolgozók esetében. Az állami feladatellátás biztosítása érdekében az alapjog Kjt. 59. § (5) bekezdésében meghatározott mértékű korlátozása szükséges és nem aránytalan. Az Alkotmány 70/D. §-ában meghatározott legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog biztosítása folyamatos és intézményes egészségügyi ellátás működtetését követeli meg az államtól, amely esetenként rendkívüli feladatok ellátását, s az e területen dolgozóktól rendkívüli munkavégzést is igényel. A rendkívüli feladatok ellátásával harmonizál a rendkívüli munkavégzés szabályainak a megállapíthatósága. A Kjt. indítvánnyal támadott rendelkezése az azonos szabályozási körbe vont jogalanyok között megkülönböztetést nem tartalmaz, így az nem sérti az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdését és a 70/B. § (4) bekezdését, sem az Alkotmány 2. § (1) bekezdését. Ezért az Alkotmánybíróság a Kjt. 59. § (5) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt e vonatkozásban elutasította.
Az Alkotmány 70/B. § (3) bekezdése szerint: „Minden dolgozónak joga van olyan jövedelemhez, amely megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének.” A Kjt. 59. § (5) bekezdése az ügyeleti, készenléti feladatok ellátásban részt vevő közalkalmazottak esetében határozza meg az elrendelhető rendkívüli munkavégzés felső határát.
A Kjt. 59. § (5) bekezdése és az Alkotmány 70/B. § (3) bekezdése között alkotmányjogilag értékelhető összefüggés nem állapítható meg. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az érdemi alkotmányossági összefüggés hiánya az indítvány elutasítását eredményezi, ezért az Alkotmánybíróság a Kjt. 59. § (5) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt e vonatkozásban is elutasította.
b) Az R2. 9. § (1) bekezdése alapján az ügyelet, készenlét ellátására a közalkalmazott – az Mt. 126. § (1) bekezdése c) pontja alapján – havonta 6 alkalommal kötelezhető, ami csak 8 órás ügyelettel számolva – nem számolva az R2. 10. §-ában meghatározott 18, illetve 24 órás ügyelettel – elérheti az évi 576 órát, s ezzel túllépi a Kjt. 59. § (5) bekezdésében meghatározott elrendelhető rendkívüli munkavégzés naptári évenkénti felső határát (300 óra, kollektív szerződés rendelkezése alapján 400 óra).
Az R2. 9. § (1) bekezdésének rendelkezése érinti az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdésében meghatározott pihenéshez és szabadidőhöz való alapvető jogot. Az Alkotmánybíróság először azt vizsgálta, hogy az alapvető jog rendeleti úton történő korlátozása alkotmányos-e, közelebbről: sérti-e az Alkotmány 8. § (2) bekezdését a törvénynél alacsonyabb szintű végrehajtási rendelet megalkotása. „Az Alkotmány 8. § (2) bekezdése az alapvető jogok kizárólag törvény általi korlátozásának feltételeit és határait szabja meg.” [8/2004. (III. 25.) AB határozat, ABH 2004, 144, 163.] Az Alkotmánybíróság a 64/1991. (XII. 17.) AB határozatában kifejtette: „Valamely alapjog tartalmának meghatározása és lényeges garanciáinak megállapítása csakis törvényben történhet, törvény kell továbbá az alapjog közvetlen és jelentős korlátozásához is.” (ABH 1991, 297, 300.) Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az ügyeleti, készenléti idő időtartamának, mértékének szabályozása olyan kérdéskör, amely közvetlenül érinti az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdésében a munkavállalót megillető pihenéshez és szabadidőhöz való alapvető jogot. A munkavállalók – jelen esetben közalkalmazottak – ügyeleti, készenléti munkavégzése mértékének – az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdésében meghatározott pihenéshez és szabadidőhöz való alapvető jog korlátozását jelentő – szabályozása esetén az Alkotmány 8. § (2) bekezdése alapján törvényi szintű szabályozás a követelmény, mert alapvető jogokat érintő szabályokról van szó. Ezért a pihenéshez és a szabadidőhöz való jog korlátozása csak törvényi szinten lehetséges, az Alkotmány 8. § (2) bekezdését sérti, ha ezeket a kérdéseket nem törvényben szabályozzák, hanem végrehajtási rendeletben. Az Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy a munkajogi szabályozás sokszintű, az alapvető szabályokat törvények, s azok egy-egy ágazatra történő lebontását kormányrendeletek, miniszteri rendeletek, kollektív szerződések és szabályzatok tartalmazzák. Minden olyan munkajogi szabály, amely nem alapvető jogokat korlátoz, törvényi szintnél alacsonyabb szintű jogszabályban, illetve kollektív szerződésben, szabályzatban szabályozható. A Kjt. 59. § (2) és (4) bekezdésében adott felhatalmazás alapján a miniszter a törvényi rendelkezéseket kiegészítő szabályozásra alkothat rendeletet, azonban a rendeletalkotási felhatalmazás nem jelent felhatalmazást alapvető jog közvetlen és jelentős korlátozására is.
Az R2. 9. § (1) bekezdésében lévő rendeleti szabályozás a közalkalmazott havonta hat alkalommal való ügyeletre, készenlétre kötelezhetőségéről – figyelemmel az R2. 10. §-ában meghatározott ügyeleti időtartamra – azonban a pihenéshez és szabadidőhöz való alapvető jog rendeleti úton – a Kjt. 59. § (5) bekezdésében meghatározott mértéket meghaladó módon – történő korlátozását jelenti. Az R2. 9. § (1) bekezdésében biztosított munkáltató általi kötelezési lehetőség szabályozása a rendkívüli munkavégzés terén túllép a törvényi felhatalmazáson. Az R2. szabályozása csak oly mértékű lehet, amely biztosítja a Kjt. 59. § (5) bekezdésében meghatározott ügyeleti időkeret betarthatóságát. A túlmunka éves mértéke csak akkor nem haladja meg a maximális 400 órát, ha az ügyeleti szolgálatban részt vevő közalkalmazott havonta csak egy alkalommal ügyel. A havonta elrendelhető ügyeletek száma 6, ami éves szinten a hétvégi ügyeletek számától függően 1152 és 1536 óra közötti ügyeletet jelent, a felső határ több mint háromszorosát jelenti. Ez havi 3 ügyelet esetén az éves óraszám 576 és 864, havi két ügyelet esetén 384 és 576 óra között alakul. Ez azt jelenti, hogy nem lehet betartani a maximális 400 órás felső határt. Bár a Kjt. 59. § (2) bekezdés b) pontja alapján az Mt. 127. §-ában és 129. §-ában foglaltakon túl a miniszter szabályozhatja a rendkívüli munkavégzés, az ügyelet és a készenlét elrendelésének feltételeit, valamint a készenlét és a készenlét alatt elrendelt munkavégzés, illetve az ügyelet és az ügyelet alatt elrendelt munkavégzés díjazását egyaránt magában foglaló átalánydíjazás mértékét, azonban ez a szabályozás a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény 1. § (2) bekezdésében megfogalmazottak alapján nem lehet ellentétes magasabb szintű jogszabály rendelkezésével. Az indítványok alapján vizsgált szabályozási módra vonatkozóan pedig az Alkotmány 35. § (2) bekezdése kifejezett rendelkezést is tartalmaz, amikor megállapítja, hogy a „Kormány rendelete és határozata törvénnyel nem lehet ellentétes”. Az R2. 9. § (1) bekezdése a fentiek alapján sérti a Jat. 1. § (2) bekezdését, illetve az Alkotmány 35. § (2) bekezdését és azáltal az Alkotmány 2. § (1) bekezdését, valamint az Alkotmány 8. § (2) bekezdését, ezért alkotmányellenes. Az Alkotmánybíróság az R2. 9. § (2) és (3) bekezdése, 10. §-a, 12. §-a, 12/A. §-a, 12/B. §-a, 13. §-a és 14. §-a alkotmányellenességét a 9. § (1) bekezdésével való szoros összefüggés alapján állapította meg.
Az Alkotmánybíróság az alkotmányellenesnek minősített R2. 9. §-át, 10. §-át, 12. §-át, 12/A. §-át, 12/B. §-át, 13. §-át és 14. §-át 2007. június 30. napjával semmisítette meg. Az Alkotmánybíróság az R2. rendelkezéseinek „pro futuro” megsemmisítésénél azt vette figyelembe, hogy a rendelkezések azonnali megsemmisítése jogbizonytalanságot okozna, ezért a megsemmisítés időpontját 2007. június 30. napjában határozta meg, hogy a jogalkotónak elegendő idő álljon rendelkezésére az alkotmányos szabályozás kialakításához. A jogalkotónak lehetősége nyílik arra az ügyeleti idő újraszabályozásánál, hogy megoldja, miként lehet jobban egyensúlyt teremteni a betegek magas szintű ellátáshoz fűződő joga (Alkotmány 70/D. §) és az egészségügyben dolgozó közalkalmazottak pihenéshez való alapjoga [Alkotmány 70/B. § (4) bekezdése] között.
2. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint, ha az indítvánnyal támadott jogszabályt vagy annak egy részét az Alkotmány valamely rendelkezésébe ütközőnek minősíti, és ezért azt megsemmisíti, akkor a további alkotmányi rendelkezések esetleges sérelmét – a már megsemmisített jogszabályi rendelkezéssel összefüggésben – érdemben nem vizsgálja. [44/1995. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1995, 203, 205.; 4/1996. (II. 23.) AB határozat, ABH 1996, 37, 44.; 61/1997. (XI. 19.) AB határozat, ABH 1997, 361, 364.; 15/2000. (V. 24.) AB határozat, ABH 2000, 420, 423.; 16/2000. (V. 24.) AB határozat, ABH 2000, 425, 429.; 29/2000. (X. 11.) AB határozat, ABH 2000, 193, 200.]
3. Az egyik indítványozó szerint az R1. 11–17. §-ainak rendelkezései az egészségügyi dolgozókra nézve diszkriminatívak a más területen dolgozókhoz (igazságügyi dolgozók, bírák, köztisztviselők) képest, és ezért sértik az Alkotmány 70/A. §-át, továbbá ellentétesek az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdésével. Az R1. hatályon kívül helyezése miatt az Alkotmánybíróság a fentiekben kifejtettek alapulvételével az R2. azonos tartalmú rendelkezéseire nézve folytatta le az alkotmányossági vizsgálatot. Tekintettel arra, hogy az előzőekben az Alkotmánybíróság az R2. 9. §-át, a 10. §-át, a 12. §-át, a 12/A. §-át, a 12/B. §-át, a 13. §-át és a 14. §-át az Alkotmány 8. § (2) bekezdésébe ütközőnek minősítette és megsemmisítette, ezért csak az R2. indítvánnyal támadott, s hatályban maradt 11. §-a rendelkezéseire vonatkozóan végezte el az Alkotmány 70/A. §-a indítványozó által állított sérelmével kapcsolatos alkotmányossági vizsgálatot.
a) Az Alkotmánybíróság számos határozatában értelmezte az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdését. Az Alkotmány e rendelkezését – állandó gyakorlata szerint – a jogegyenlőség általános elvét megfogalmazó alkotmányi követelményként értelmezte. Az Alkotmánybíróság e határozatokban kifejtette, hogy bár az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése szövegszerűen az alapvető jogok tekintetében tiltja a hátrányos megkülönböztetést, a tilalom, ha a megkülönböztetés sérti az emberi méltósághoz való alapvető jogot, kiterjed az egész jogrendszerre. Abban az esetben, ha a megkülönböztetés nem az emberi vagy az alapvető állampolgári jog tekintetében történt, az eltérő szabályozás alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha az az emberi méltósághoz való jogot sérti. Az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata során ez utóbbi körben akkor ítélte alkotmányellenesnek a jogalanyok közötti megkülönböztetést, ha a jogalkotó önkényesen, ésszerű indok nélkül tett különbséget az azonos szabályozási kör alá vont jogalanyok között [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.; 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 77–78.; 61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 281.; 35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 197.; 30/1997. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1997, 130, 138–140. stb.].
Az R2. személyi hatálya alá tartozó közalkalmazottak nem tekinthetők azonos helyzetben lévő személyeknek az indítványozó által hivatkozott igazságügyi dolgozókkal, bírákkal, köztisztviselőkkel. A törvényalkotó éppen a különböző helyzetük miatt szabályozta külön-külön törvényben a fenti csoportokat alkotó munkavállalók jogállását (Kjt., az igazságügyi alkalmazottak szolgálati jogviszonyáról szóló 1997. évi LXVIII. törvény, a bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVII. törvény, a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény). Az Alkotmánybíróság gyakorlatában személyek közötti diszkriminációról csak akkor lehet szó, ha a jogalkotó valamely személyt vagy embercsoportot más, azonos helyzetben lévő személyekkel vagy embercsoporttal történt összehasonlításban kezel hátrányosabb módon. [32/1991. (VI. 6.) AB határozat, ABH 1991, 146, 161–162.; 43/B/1992. AB határozat, ABH 1994, 744, 745.; 397/B/1995. AB határozat, ABH 1995, 786, 787.; 432/B/1995. AB határozat, ABH 1995, 789, 792.; 719/B/1998. AB határozat, ABH 2000, 769, 775.; 17/2000. (V. 26.) AB határozat, ABH 2000, 112, 115.; 624/E/1999. AB határozat, ABH 2002, 1023, 1035. stb.] Ezért az Alkotmánybíróság az R2. 11. §-a rendelkezéseinek az Alkotmány 70/A. §-ába ütköző alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.
b) Az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdése szerint: „Mindenkinek joga van a pihenéshez, a szabadidőhöz és a rendszeres fizetett szabadsághoz.” Az R2. 11. §-a meghatározza, hogy a tárgyhónapot megelőző hónap 20. napjáig kell az ügyeleti és készenléti szolgálatra történő beosztást elkészíteni és ezt írásban közölni kell a közalkalmazottal.
Az R2. 11. §-a és az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdése között alkotmányjogilag értékelhető összefüggés nem állapítható meg. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az érdemi alkotmányossági összefüggés hiánya az indítvány elutasítását eredményezi, ezért az Alkotmánybíróság az R2. 11. §-a alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt e vonatkozásban elutasította.
Két indítványozó is alkotmányellenesnek tartja a Kjt. 59. § (2) bekezdés b) pontjának rendelkezését. Az egyik indítványozó a jogbiztonság sérelmét látja abban, hogy a Kjt. 59. § (2) bekezdés b) pontjában felhatalmazott miniszter alapvető jogokat korlátoz, amikor szabályozhatja a rendkívüli munkavégzés, az ügyelet és a készenlét elrendelésének feltételeit, valamint a készenlét és a készenlét alatt elrendelt munkavégzés, illetve az ügyelet és az ügyelet alatt elrendelt munkavégzés díjazását egyaránt magában foglaló átalánydíjazás mértékét. A másik indítványozó szerint a Kjt. 59. § (2) bekezdés b) pontja lehetőséget ad arra, hogy jogszabály vagy kollektív szerződés az ügyeleti időnek csak egy részét ismerje el munkaidőnek, anélkül, hogy meghatározná azt, hogy az ügyelet fennmaradó része milyen időnek minősül és mely szabályok vonatkoznak rá, és ez – álláspontja szerint – a jogbiztonság követelményét sérti.
Az Alkotmánybíróság a 9/1992. (I. 30.) AB határozatában megállapította: „A jogállam nélkülözhetetlen eleme a jogbiztonság. A jogbiztonság az állam – s elsősorban a jogalkotó – kötelességévé teszi annak biztosítását, hogy a jog egésze, egyes részterületei és az egyes jogszabályok is világosak, egyértelműek, működésüket tekintve kiszámíthatóak és előreláthatóak legyenek a norma címzettjei számára. Vagyis a jogbiztonság nem csupán az egyes normák egyértelműségét követeli meg, de az egyes jogintézmények működésének kiszámíthatóságát is. Ezért alapvetőek a jogbiztonság szempontjából az eljárási garanciák. Csak formalizált eljárás szabályainak követésével keletkezhet érvényes jogszabály, csak az eljárási normák betartásával működnek alkotmányosan a jogintézmények.” (ABH 1992, 59, 65.) Az Alkotmánybíróság ezt követően a 25/1992. (IV. 30.) AB határozatban rámutatott:
„A jogállamiság egyik fontos alkotóeleme a jogbiztonság, amely egyebek között megköveteli, hogy
– az állampolgárok jogait és kötelességeit a törvényben megszabott módon kihirdetett és bárki számára hozzáférhető jogszabályok szabályozzák,
– meglegyen a tényleges lehetőség arra, hogy a jogalanyok magatartásukat a jog előírásaihoz tudják igazítani, (...)
A jogbiztonság e két alapvető követelménye közül bármelyiknek a figyelmen kívül hagyása összeegyeztethetetlen az Alkotmány 2. § (1) bekezdésével, s így alkotmányellenes.” (ABH 1992, 131, 132.)
A Jat. 15. § (1) bekezdése alapján a végrehajtási jogszabály alkotására adott felhatalmazásban meg kell határozni a felhatalmazás jogosultját, tárgyát és kereteit. A felhatalmazás jogosultja a jogi szabályozásra másnak további felhatalmazást nem adhat. A Kjt. 59. § (2) bekezdés b) pontja a törvény keretei között végrehajtási jogszabály megalkotására ruházta fel a minisztert, meghatározva a felhatalmazás tárgyát és kereteit is. A felhatalmazás alapján a miniszter nem jogosult egyrészt a törvénnyel ellentétes, másrészt a felhatalmazás keretein túlterjeszkedő szabályozás megállapítására.
A két indítványozó a Kjt. 59. § (4) bekezdés b) pontját véli alkotmányellenesnek. Az egyik indítványozó szerint a Kjt. 59. § (4) bekezdés b) pontja lehetőséget ad arra, hogy jogszabály vagy kollektív szerződés az ügyeleti időnek csak egy részét ismerje el munkaidőnek, anélkül, hogy meghatározná azt, hogy az ügyelet fennmaradó részre milyen időnek minősül és mely szabályok vonatkoznak rá, és ez – álláspontja szerint – a jogbiztonság követelményét sérti. A másik indítványozó úgy véli, hogy a Kjt. 59. § (4) bekezdés b) pontja alapvető munkavállalói alkotmányos jogokat sért, s ezért az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe ütközik.
A Kjt. 59. § (4) bekezdés b) pontja alapján az egészségügyi tevékenységre vonatkozó külön törvényben meghatározott ügyeleti, készenléti feladatok ellátásában részt vevő közalkalmazott esetében az Mt. 119. §-ának (6) bekezdésétől a miniszter vagy kollektív szerződés eltérhet, és – az ügyelet során végzett munka szokásos időtartamának alapulvételével – meghatározhatja az egy ügyeletre eső, az Mt. 119. § (3)–(6) bekezdése szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot.
A Kjt. 59. § (4) bekezdés b) pontja a törvény keretei között végrehajtási jogszabály megalkotására ruházta fel a minisztert, meghatározva a felhatalmazás tárgyát és kereteit is. A felhatalmazás alapján a miniszter nem jogosult egyrészt a törvénnyel ellentétes, másrészt a felhatalmazás keretein túlterjeszkedő szabályozás megállapítására. A törvényi felhatalmazás alapján e szabályokat nem csak a miniszter állapíthatja meg, hanem kollektív szerződés is szabályozhatja.
A Kjt. 59. § (2) bekezdés b) pontjának szabályozása világos, egyértelmű, nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében meghatározott jogállamból eredő jogbiztonság sérelmét eredményezi. Ezért az Alkotmánybíróság a Kjt. 59. § (4) bekezdés b) pontjának az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe való ütközés miatti alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.
Az egyik indítványozó az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből eredő jogbiztonság sérelmét látja abban, hogy a Kjt. 76. § (3) bekezdésében felhatalmazott miniszter alapvető jogokat korlátoz, amikor az egészségügyi tevékenységre vonatkozó külön törvényben meghatározott ügyeleti, készenléti feladatok ellátása érdekében az Mt. 146–149. §-ában meghatározottaktól eltérő szabályokat állapíthat meg. A miniszter jogalkotási felhatalmazása azonban ebben az esetben sem terjed ki arra, hogy az Alkotmány, az Mt. és a Kjt. szabályozásával ellentétes rendeletet alkosson, hanem csak az Mt. 146–149. §-ában szabályozott kérdéskörben – a rendkívüli munkavégzés díjazása – a feladatellátáshoz szükséges szabályok állapítására korlátozódik.
A másik indítványozó az Mt. 117/A. § (2) bekezdés b) és f) pontja, a 119. § (6) bekezdése, a 127. § (5) bekezdése alkotmányellenességét állítja. Álláspontja szerint az Mt. 117/A. § (2) bekezdés b) és f) pontja, a 119. § (6) bekezdése, a 127. § (5) bekezdése lehetőséget ad arra, hogy jogszabály vagy kollektív szerződés az ügyeleti időnek csak egy részét ismerje el munkaidőnek, anélkül, hogy meghatározná azt, hogy az ügyelet fennmaradó része milyen időnek minősül és mely szabályok vonatkoznak rá, és ez – álláspontja szerint – a jogbiztonság követelményét sérti.
Az Mt. 117/A. § (2) bekezdés b) és f) pontja alapján az egészségügyi tevékenységre vonatkozó külön törvényben meghatározott ügyeleti, készenléti feladatok ellátásában részt vevő munkavállaló esetében kollektív szerződés az Mt. 119. § (6) bekezdésétől eltérhet, és – az ügyelet során végzett munka szokásos időtartamának alapulvételével – meghatározhatja az egy ügyeletre eső, az Mt. 119. § (3)–(6) bekezdése szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot, illetve az Mt. 127. § (5) bekezdésétől eltérhet, és – az ügyelet során végzett munka szokásos időtartamának alapulvételével – meghatározhatja az egy ügyeletre eső, az Mt. 127. § (4)–(5) bekezdése szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot. Ehhez állapít meg kiegészítő szabályt az Mt. 119. § (6) bekezdése és a 127. § (5) bekezdése. Az Mt. 119. § (6) bekezdése alapján az Mt. 119. § (3)–(5), illetve a (7) bekezdés alkalmazása során az ügyelet teljes időtartamát munkaidőként kell figyelembe venni, ha a munkavégzés időtartama nem mérhető. Az Mt. 127. § (5) bekezdése alapján pedig a rendkívüli munkavégzés az Mt. 127. § (4) bekezdés szerinti mértékébe az ügyelet teljes időtartamát be kell számítani, ha az ügyelet alatt a munkavégzés időtartama nem mérhető.
Az Mt. indítvánnyal támadott rendelkezései tartalmazzák a kollektív szerződéssel szabályozható tárgykört és annak kereteit is. Ehhez további keretet ad még az Mt. 13. § (4) bekezdése, amely a kollektív szerződés semmisségének eseteit határozza meg.
A Kjt. 59. § (2) bekezdés b) pontjának, az 59. § (4) bekezdés b) pontjának és a 76. § (3) bekezdésének, az Mt. 117/A. § (2) bekezdés b) és f) pontjának, a 119. § (6) bekezdésének, a 127. § (5) bekezdésének szabályozása világos, egyértelmű, nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében meghatározott jogállamból eredő jogbiztonság sérelmét eredményezi. Ezért az Alkotmánybíróság a Kjt. 59. § (2) bekezdés b) pontjának, az 59. § (4) bekezdés b) pontjának és a 76. § (3) bekezdésének, valamint az Mt. 117/A. § (2) bekezdés b) és f) pontjának, a 119. § (6) bekezdésének, a 127. § (5) bekezdésének az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe való ütközés miatti alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványokat elutasította.
a) Az indítványozó szerint az Mt. 117/A. § (2) bekezdés b), e) és f) pontjai az egészségügyben dolgozók számára diszkriminatívak, mert az Mt. minden ágazatra kiterjedően a 119. § (6) bekezdésében úgy rendelkezik, hogy a munkaidő beosztása szempontjából az ügyelet teljes időtartamát munkaidőként kell figyelembe venni, ha a munkavégzés időtartama nem mérhető. Továbbá az Mt. 117/B. § (3) bekezdését pedig azért tartja diszkriminatívnak, mert lehetőséget ad arra, hogy a készenléti jellegű munkakörökben a heti 40 órás munkaidőt heti 60 órára emelhessék a felek megállapodása alapján, ami – az indítványozó véleménye szerint – oda vezet, hogy az ilyen jellegű munkakörben dolgozók heti húsz órával is többet dolgozhatnak alapbérért, elesve a rendkívüli munkavégzésért járó kedvezőbb díjazástól.
Az Mt. támadott rendelkezései lehetővé teszik, hogy az egészségügyi tevékenységre vonatkozó külön törvényben meghatározott ügyeleti, készenléti feladatok ellátásában részt vevő munkavállaló esetében kollektív szerződés
– az Mt. 119. § (6) bekezdésétől eltérhessen, és – az ügyelet során végzett munka szokásos időtartamának alapulvételével – meghatározhassa az egy ügyeletre eső, a Mt. 119. § (3)–(6) bekezdése szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot,
– az Mt. 126. § (1) bekezdés d) pontjától eltérhessen, és – a készenlét során végzett munka szokásos időtartamának alapulvételével – meghatározhassa az egy készenlétre eső munkavégzés átlag-időtartamát,
– az Mt. 127. § (5) bekezdésétől eltérhessen, és – az ügyelet során végzett munka szokásos időtartamának alapulvételével – meghatározhassa az egy ügyeletre eső, az Mt. 127. § (4)–(5) bekezdése szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot.
Az Alkotmánybíróság fentebb már kifejtette, hogy személyek közötti diszkriminációról csak akkor lehet szó, ha a jogalkotó valamely személyt vagy embercsoportot más, azonos helyzetben lévő személyekkel vagy embercsoporttal történt összehasonlításban kezel hátrányosabb módon. Az Mt. 13. § (3) bekezdése alapján a kollektív szerződés, illetve a felek megállapodása a munkaviszonyra meghatározott szabályoktól – ha az Mt. másképp nem rendelkezik – eltérhet. Ennek feltétele, hogy a munkavállalóra kedvezőbb feltételt állapítson meg. Mivel az Mt. 13. § (3) bekezdése alapján a kollektív szerződés a törvényi szabályozásnál hátrányosabb szabályokat nem állapíthat meg, így az Mt. 117/A. § (2) bekezdés b), e) és f) pontjai rendelkezéseinek alkalmazása az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésébe tiltott hátrányos megkülönböztetést az egészségügyi ágazatban sem nem teszi lehetővé. Ha a kollektív szerződés a törvényi szabályozásnál kedvezőtlenebb feltételeket állapítana meg, akkor az Mt. 13. § (4) bekezdése alapján a kollektív szerződés semmis lenne. Ezért az Alkotmánybíróság az indítványt e vonatkozásában elutasította.
b) Az indítványozó szerint az Mt. 117/A. § (2) bekezdés b) és f) pontjainak rendelkezései sértik az Alkotmány 70/B. § (2) és (4) bekezdéseit. Az Mt. 117/A. § (2) bekezdése alapján az egészségügyi tevékenységre vonatkozó külön törvényben – amely jelen esetben az Eüttv. – meghatározott ügyeleti, készenléti feladatok ellátásában részt vevő munkavállaló esetében kollektív szerződés az Mt. 119. § (6) bekezdésétől eltérhet, és – az ügyelet során végzett munka szokásos időtartamának alapulvételével – meghatározhatja az egy ügyeletre eső, az Mt. 119. § (3)–(6) bekezdése szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot, illetve az Mt. 127. § (5) bekezdésétől eltérhet, és – az ügyelet során végzett munka szokásos időtartamának alapulvételével – meghatározhatja az egy ügyeletre eső, az Mt. 127. § (4)–(5) bekezdése szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot.
Az Alkotmány 70/B. § (2) bekezdése szerint „(...) az egyenlő munkáért mindenkinek bármilyen megkülönböztetés nélkül, egyenlő bérhez van joga”. (1086/B/1990/3. AB határozat, ABH 1991, 749, 750.) Ez azt jelenti, hogy a közalkalmazott munkájáért járó bére tekintetében semmilyen hátrányos megkülönböztetést ne szenvedjen. Az állam a bérezésnek csupán a garanciális szabályait határozza meg. Az Alkotmány 70. § (4) bekezdése pedig a pihenéshez, a szabadidőhöz és a fizetett szabadsághoz való jogot deklarálja.
Az Mt. 117/A. § (2) bekezdés b) és f) pontjai alapján az egy ügyeletre eső átlag-időtartamot a kollektív szerződés meghatározhatja. Ezek a rendelkezések közvetlenül nem érintik az Alkotmány 70/B. § (2) és (4) bekezdéseiben meghatározott alkotmányos jogokat, e jogok megsértése a kollektív szerződés rendelkezéseinek vizsgálatával lehetséges.
Az Mt. 117/A. § (2) bekezdés b) és f) pontjai és az Alkotmány 70/B. § (2) és (4) bekezdése között alkotmányjogilag értékelhető összefüggés nem állapítható meg. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az érdemi alkotmányossági összefüggés hiánya az indítvány elutasítását eredményezi, ezért az Alkotmánybíróság az Mt. 117/A. § (2) bekezdés b) és f) pontjai alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt ezekben a vonatkozásokban is elutasította.
c) Az Mt. 117/B. § (3) bekezdése nem kogens, hanem diszpozitív szabály, amely csak lehetővé teszi, hogy a munkáltató és a munkavállaló – kétoldalú, kölcsönös – megállapodása alapján a teljes munkaidő mértéke legfeljebb napi tizenkét, legfeljebb heti hatvan órára emelhető, ha a munkavállaló készenléti jellegű munkakört lát el, vagy a munkáltató, illetve a tulajdonos közeli hozzátartozója [Mt. 139. § (2) bekezdés]. E szabályból nem következik, hogy az indítványozó által kifogásolt készenléti jellegű munkakörben kötelezően a hátrányosabb munkaidő mértéket kell alkalmazni, hanem csak lehetőség, ha a felek akarategyezőséggel ebben állapodnak meg. Továbbá egy munkajogi védelmi korlátot is állít e törvényi rendelkezés, mert a teljes munkaidő mértéke akarategyezőség esetén, a felek megállapodásával sem emelhető napi tizenkét, illetve heti hatvan óránál feljebb, ami a munkavállalót védi a munkáltatóval szemben. Az Alkotmánybíróság az Mt. 117/B. § (3) bekezdésének vizsgálatakor az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdését sértő hátrányos megkülönböztetést nem állapított meg, azért az indítványt e vonatkozásában is elutasította.
d) A Kjt. 59. § (4) bekezdés b) és f) pontja alapján az egészségügyi tevékenységre vonatkozó külön törvényben meghatározott ügyeleti, készenléti feladatok ellátásában részt vevő közalkalmazott esetében az Mt. 119. §-ának (6) bekezdésétől a miniszter vagy kollektív szerződés eltérhet, és – az ügyelet során végzett munka szokásos időtartamának alapulvételével – meghatározhatja az egy ügyeletre eső, az Mt. 119. § (3)–(6) bekezdése szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot, illetve az Mt. 127. § (5) bekezdésétől a miniszter vagy kollektív szerződés eltérhet, és – az ügyelet során végzett munka szokásos időtartamának alapulvételével – meghatározhatja az egy ügyeletre eső, a rendkívüli munkavégzés éves mértéke szempontjából figyelembe vehető átlag-időtartamot. Ez az indítványozók álláspontja szerint sérti az Alkotmány 70/B. § (2) és (4) bekezdésében meghatározott egyenlő munkáért egyenlő bér elvét, illetve a pihenéshez való jogot.
A Kjt. 59. § (4) bekezdés b) és f) pontja alapján az egy ügyeletre eső átlag-időtartamot ágazat tekintetében a miniszter vagy adott munkahelyen a kollektív szerződés meghatározhatja. Ezek a rendelkezések közvetlenül nem érintik az Alkotmány 70/B. § (2) és (4) bekezdéseiben meghatározott alkotmányos jogokat, e jogok esetleges megsértésének megállapítása a miniszteri rendelet, illetve a kollektív szerződés rendelkezéseinek vizsgálatával lehetséges.
A Kjt. 59. § (4) bekezdés b) és f) pontja és az Alkotmány 70/B. § (2) és (4) bekezdése között alkotmányjogilag értékelhető összefüggés nem állapítható meg. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az érdemi alkotmányossági összefüggés hiánya az indítvány elutasítását eredményezi, ezért az Alkotmánybíróság a kifogásolt szabályok megsemmisítésére irányuló indítványokat ezekben a vonatkozásokban is elutasította.
e) A Kjt. 59. § (4) bekezdés c) pontja a másik indítványozó szerint az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdésében szabályozott pihenéshez, a szabadidőhöz és a fizetett szabadsághoz való alkotmányos jogot sérti. A Kjt. 59. § (4) bekezdés c) pontja alapján közalkalmazott esetében az Mt. 123. §-ának (2) bekezdésétől eltérően, kollektív szerződés vagy a felek megállapodása legalább nyolc óra napi pihenőidő biztosítását írhatja elő. Az Mt. 123. § (2) bekezdése alapján kollektív szerződés – az Mt. 127. § (6) bekezdése c) pontjában meghatározott munkavállaló kivételével – a napi munkájának befejezése és a másnapi munkakezdés között legalább tizenegy óra pihenőidőt biztosítani rendelő általános szabálytól eltérően legalább nyolc óra pihenőidő biztosítását írhatja elő a készenléti jellegű munkakörben, a megszakítás nélküli, illetve a többműszakos munkarendben foglalkoztatott, továbbá az idénymunkát végző munkavállaló esetében. A Kjt. indítvánnyal támadott rendelkezése ezt a lehetőséget kiterjeszti az Mt. hivatkozott rendelkezésében meghatározott kollektív szerződésen túl a felek megállapodására is.
A Kjt. 59. § (4) bekezdés c) pontja nem kogens, hanem diszpozitív szabály, amely csak lehetővé teszi, hogy kollektív szerződés vagy a felek megállapodása az Mt. általános szabályától (tizenegy óra pihenőidő) eltérően nyolc óra pihenőidőt állapítson meg. Mind a kollektív szerződés, mind a felek megállapodása akarategyezőségen alapuló, kölcsönös akaratnyilatkozat. A diszpozitív szabály egyben a közalkalmazott pihenőidejének védelmét is jelenti, mert a törvénytől eltérő megállapodás esetén sem lehet nyolc óránál kisebb mértékű pihenőidő biztosítását kikötni. Ha a kollektív szerződés vagy a felek megállapodása a törvényi szabályozásnál kedvezőtlenebb feltételeket állapítana meg, akkor az Mt. 13. § (4) bekezdése alapján a kollektív szerződés, illetve a felek megállapodása semmis. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Kjt. 59. § (4) bekezdés c) pontja ennek megfelelően nem ellentétes az Alkotmány 70/B. § (4) bekezdésének rendelkezésével, ezért az indítványt e vonatkozásában elutasította.
f) A Kjt. 59. § (4) bekezdés b) és f) pontjainak rendelkezéseit a másik indítványozó is az Alkotmány 70/B. § (3) bekezdéseivel ellentétesnek véli. Az Alkotmány 70/B. § (3) bekezdése szerint minden dolgozónak joga van olyan jövedelemhez, amely megfelel végzett munkája mennyiségének és minőségének.
A Kjt. 59. § (4) bekezdés b) és f) pontja alapján az egy ügyeletre eső átlag-időtartamot az egészségügyi ágazat tekintetében a miniszter, vagy adott munkahelyen a kollektív szerződés meghatározhatja. Ezek a rendelkezések közvetlenül nem érintik az Alkotmány 70/B. § (3) bekezdésében meghatározott alkotmányos jogot, e jog esetleges megsértésének megállapítása a miniszteri rendelet, illetve a kollektív szerződés rendelkezéseinek vizsgálatával lehetséges.
A Kjt. 59. § (4) bekezdés b) és f) pontja és az Alkotmány 70/B. § (3) bekezdése között alkotmányjogilag értékelhető összefüggés nem állapítható meg. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az érdemi alkotmányossági összefüggés hiánya az indítvány elutasítását eredményezi, ezért az Alkotmánybíróság a kifogásolt szabályok megsemmisítésére irányuló indítványokat ezekben a vonatkozásokban is elutasította.
g) A Kjt. 76. § (3) bekezdése alapján a miniszter az egészségügyi tevékenységre vonatkozó külön törvényben meghatározott ügyeleti, készenléti feladatok ellátása érdekében az Mt. 146–149. §-ában meghatározottaktól eltérő szabályokat állapíthat meg. Az indítványozó álláspontja szerint e rendelkezés sérti az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdését. Az Eüttv. 93. § (1) bekezdése határozza meg az ügyeleti rendszer feladatát, és a (2) bekezdés pedig az ügyeleti ellátás célját.
Az Alkotmánybíróság fentebb már kifejtette, hogy személyek közötti diszkriminációról csak akkor lehet szó, ha a jogalkotó valamely személyt vagy embercsoportot más, azonos helyzetben lévő személyekkel vagy embercsoporttal történt összehasonlításban kezel hátrányosabb módon. A diszkrimináció a Kjt. 76. § (3) bekezdésében meghatározott jogalkotási felhatalmazásra nem állapítható meg, közvetlenül nem érinti az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében meghatározott hátrányos megkülönböztetés tilalmát, e tilalom esetleges megsértésének megállapítása a törvényi felhatalmazás alapján megalkotott külön jogszabály rendelkezéseinek vizsgálatával lehetséges.
A Kjt. 76. § (3) bekezdése és az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése között alkotmányjogilag értékelhető összefüggés nem állapítható meg. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az érdemi alkotmányossági összefüggés hiánya az indítvány elutasítását eredményezi, ezért az Alkotmánybíróság a kifogásolt szabályok megsemmisítésére irányuló indítványokat ezekben a vonatkozásokban is elutasította.
a) Az Alkotmány 54. § (1) bekezdése alapján a Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani. „Az Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való jogot az ún. »általános személyiségi jog« egyik megfogalmazásának tekinti. A modern alkotmányok, illetve alkotmánybírósági gyakorlat az általános személyiségi jogot különféle aspektusaival nevezik meg: például a személyiség szabad kibontakoztatásához való jogként, az önrendelkezés szabadságához való jogként, általános cselekvési szabadságként, avagy a magánszférához való jogként. Az általános személyiségi jog «anyajog», azaz olyan szubszidiárius alapjog, amelyet mind az Alkotmánybíróság, mind a bíróságok minden esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható.” [8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990, 42, 44.]
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az Mt. 117/A. § (2) bekezdés f) pontjának, a 119. § (6) bekezdésének, a 127. § (5) bekezdésének, a Kjt. 59. § (2) bekezdés b) pontjának és az 59. § (4) bekezdés b) és f) pontjának rendelkezései esetében van olyan nevesíthető alapjog, amely alkalmazható, továbbá a támadott rendelkezések és az Alkotmány 54. § (1) bekezdése között alkotmányjogilag értékelhető összefüggés nem állapítható meg. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az érdemi alkotmányossági összefüggés hiánya az indítvány elutasítását eredményezi, ezért az Alkotmánybíróság az Mt. 117/A. § (2) bekezdés f) pontja, a 119. § (6) bekezdése, a 127. § (5) bekezdése, a Kjt. 59. § (2) bekezdés b) pontja és az 59. § (4) bekezdés b) és f) pontja alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt e vonatkozásban elutasította.
b) Az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdése szerint: „A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak.” E rendelkezés a szociális biztonságról, a megélhetéshez szükséges anyagi ellátásra való jogosultságról szól, amely ellátáshoz való jogot a Magyar Köztársaság a társadalombiztosítás útján és szociális intézmények rendszerével valósítja meg. „E rendelkezésben foglaltak általános jelleggel nevesítik az államnak a polgárok szociális biztonsága tekintetében fennálló kötelezettségeit, de nem jelentenek alanyi jogot egy bizonyos meghatározott jövedelem megszerzéséhez, vagy életszínvonal fenntartásához.” (2093/B/1991. AB határozat, ABH 1992, 546, 547.)
Az indítványozó által támadott rendelkezések nem a szociális ellátásokról, hanem az egészségügyi ellátásról szólnak, s ezen belül az ügyelet és készenlét szabályozását tartalmazzák. Az Mt. 117/A. § (2) bekezdés f) pontja, a 119. § (6) bekezdése, a 127. § (5) bekezdése, a Kjt. 59. § (4) bekezdés b) és f) pontja és az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdése között alkotmányjogilag értékelhető összefüggés nem állapítható meg. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az érdemi alkotmányossági összefüggés hiánya az indítvány elutasítását eredményezi, ezért az Alkotmánybíróság az Mt. 117/A. § (2) bekezdés f) pontja, a 119. § (6) bekezdése, a 127. § (5) bekezdése, a Kjt. 59. § (4) bekezdés b) és f) pontja alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt e vonatkozásban is elutasította.
7. Az egyik indítványozó álláspontja szerint az Mt. 129. § (7) bekezdése a munkaviszonyok vonatkozásában az alapjogok védelmét ellátandó feladatának nem tesz eleget, és ezért sérti az Alkotmány 70/B. § (2)–(4) bekezdéseit, illetve az Mt. 128. § (2) bekezdése és 129. § (7) bekezdése diszkriminatív és sérti az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdését. Az Mt. 129. § (7) bekezdését egy másik indítványozó is diszkriminatívnak és alkotmányellenesnek véli.
Az indítványozók szerint az Mt. 129. § (7) bekezdése a munkaviszonyok vonatkozásában az alapjogok védelmét ellátandó feladatának nem tesz eleget. Az Mt. sérelmezett szabályozása az egészségügyi tevékenységet végző munkavállalók esetében az ágazatra vonatkozó külön törvényi szabályozást tesz lehetővé. Ennek alkalmazása közvetlenül nem érinti az Alkotmány 70/B. § (2)–(4) bekezdéseiben foglalt jogok korlátozását, e jogok – esetleges – sérelme az Mt. 129. § (7) bekezdésében meghatározott külön törvény rendelkezéseinek vizsgálatával lehetséges.
Az Mt. 128. § (2) bekezdése alapján a rendkívüli munkavégzéssel kapcsolatos, az Mt. 128. § (1) bekezdésében rögzített feltételek részletes szabályait a közoktatásra és az egészségügyi tevékenységre vonatkozó jogszabály az ágazat tekintetében meghatározhatja. Ez a rendelkezés és az Mt. 129. § (7) bekezdése közvetlenül nem érinti az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében meghatározott hátrányos megkülönböztetés tilalmát, e tilalom esetleges megsértésének megállapítása az Mt. 128. § (2) bekezdésében és a 129. § (7) bekezdésében meghatározott külön jogszabályok rendelkezéseinek vizsgálatával lehetséges.
Az Mt. 129. § (7) bekezdése és az Alkotmány 70/B. § (2)–(4) bekezdései, valamint az Mt. 128. § (2) bekezdése, a 129. § (7) bekezdése és az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése között alkotmányjogilag értékelhető összefüggés nem állapítható meg. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az érdemi alkotmányossági összefüggés hiánya az indítvány elutasítását eredményezi, ezért az Alkotmánybíróság a kifogásolt szabályok megsemmisítésére irányuló indítványokat ezekben a vonatkozásokban is elutasította.
8. Egy indítványozó szerint az Mt. 117/A. § (2) bekezdés b), e) és f) pontjai, a Kjt. 59. § (4) bekezdés b) és f) pontjai sértik az Alkotmány 8. § (2) bekezdését, mert az indítvánnyal támadott rendelkezések a szabályozás kereteinek meghatározása nélkül adnak felhatalmazást a miniszternek, valamint teszik lehetővé a kollektív szerződéseknek, hogy a munkavállalóknak az Alkotmány 70/B. § (2) és (4) bekezdésében, a 70/D. § (1) bekezdésében és a 70/E. § (1) bekezdésében biztosított alapjogait korlátozzák azáltal, hogy a munkahelyen töltendő időnek csak egy részét ismerik el munkaidőnek.
A Jat. 15. § (1) bekezdése alapján a végrehajtási jogszabály alkotására adott felhatalmazásban meg kell határozni a felhatalmazás jogosultját, tárgyát és kereteit. Az Mt. és a Kjt. hivatkozott rendelkezései végrehajtási jogszabály megalkotására adnak felhatalmazást, meghatározva a felhatalmazás jogosultját, tárgyát és a szabályozás kereteit a törvényi rendelkezésekre figyelemmel. Az Alkotmány – indítványozó által hivatkozott – 8. § (2) bekezdése alapján az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg.
Az Mt. 117/A. § (2) bekezdés b), e) és f) pontjai, a Kjt. 59. § (4) bekezdés b) és f) pontjai és az Alkotmány 8. § (2) bekezdése között alkotmányjogilag értékelhető összefüggés nem állapítható meg. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az érdemi alkotmányossági összefüggés hiánya az indítvány elutasítását eredményezi, ezért az Alkotmánybíróság a kifogásolt szabályok megsemmisítésére irányuló indítványokat ezekben a vonatkozásokban is elutasította.
9. a) Az egyik indítványozó kérte az R3. 13. § (1) bekezdés b) pontja és (3) bekezdése megsemmisítését is, mert a támadott rendelkezések alapján – véleménye szerint – a munkáltató az ügyeletes orvos ügyeleti munkáját korlátlanul növelheti a hasonló profilú osztályok ügyeleti feladatainak összevonásával és egyetlen orvosra bízásával. Álláspontja szerint a „hasonló profilú” jogszabályi kategória teljesen bizonytalan, a munkáltató értelmezésétől függ, és a normaszöveg nem egyértelmű volta az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében meghatározott jogállamból eredő jogbiztonságot elvét sérti.
„A Jat. 18. §-ának (2) bekezdése értelmében a jogszabályokat a magyar nyelv szabályainak megfelelően, világosan és közérthetően kell megszövegezni. Pusztán az a tény, hogy valamely jogszabályi rendelkezést többféleképpen lehet értelmezni, nem szükségképpen jelenti a Jat. idézett szabályának megsértését. A leggondosabb jogszabályszerkesztés és jogszabály-előkészítés mellett is előfordulhatnak ugyanis a gyakorlatban jogszabályértelmezési nehézségek, amelyeket általában a jogalkotói vagy jogalkalmazói jogszabályértelmezés eszközeivel kell felszámolni. Ugyanez az irányadó arra az esetre, ha valamely rendelkezés kétségtelenül nem áll összhangban a Jat. idézett szabályával, de a jogszabályértelmezés révén gondoskodni lehet a szóban forgó jogszabály helyes alkalmazásáról. Amennyiben tehát egy törvény valamely rendelkezése nem felel meg a Jat. 18. § (2) bekezdésében megfogalmazott követelménynek, ez önmagában véve még nem jelent alkotmányellenességet. Alkotmánysértésnek csak az minősül, ha a sérelmezett jogszabály tartalma olyan mértékben homályos, vagy rendelkezései olyannyira ellentmondásosak, hogy a tisztázatlanság feloldására a jogszabályértelmezés már nem elegendő, s a jogalkotási fogyatékosság az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében deklarált jogállamiság szerves részét alkotó jogbiztonság sérelmét idézi elő.” (1263/B/1993. AB határozat, ABH 1994, 672, 673–674.)
Az R3. 13. § (3) bekezdésében a „hasonló profilú osztály” rendelkezés vizsgálata során az Alkotmánybíróság ilyen jellegű alkotmányellenességet nem állapított meg. Ezért az Alkotmánybíróság az indítványt e részében elutasította.
b) Az indítványozó szerint az R3. támadott rendelkezései sértik az Alkotmány 70/B. § (2)–(4) bekezdéseit is. Az R3. 13. § (1) bekezdés b) pontja és (3) bekezdése az ügyeleti ellátást – amennyiben több azonos vagy hasonló profilú osztály működik az egészségügyi szolgáltatónál – összevont osztályos ügyelet (mátrix rendszer) szervezésével is lehetővé teszi. Az a szabályozás az ügyelet ellátásának módjára vonatkozik, ennek alkalmazása nem érinti a rendkívüli munkavégzés időtartamát és annak díjazását, ezért e rendelkezések és az Alkotmány 70/B. § (2)–(4) bekezdései között alkotmányjogilag értékelhető összefüggés nem állapítható meg. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az érdemi alkotmányossági összefüggés hiánya az indítvány elutasítását eredményezi [35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 197, 201.; 698/B/1990. AB határozat, ABH 1991, 716–717.; 108/B/1992. AB határozat, ABH 1994, 523–524.; 141/B/1993. AB határozat, ABH 1994, 584, 586.; 743/B/1993. AB határozat, ABH 1996, 417–418.; 720/B/1997. AB határozat, ABH 1998, 1005, 1007.; 575/B/1992. AB határozat, ABH 1999, 456–460. stb.], ezért az Alkotmánybíróság a kifogásolt szabályok megsemmisítésére irányuló indítványt ezekben a vonatkozásokban is elutasította.
10. Egy másik indítványozó mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását is kérte az Alkotmánybíróságtól, mivel „az Országgyűlés, illetve a Kormány a jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát elmulasztotta, amennyiben nem alkotta meg a munkaidő és a pihenőidő egészségügyi ágazatra vonatkozó, az Európai Unió jogforrásaival és a magyar Alkotmánnyal összhangban lévő jogszabályait” és ezzel az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből eredő jogbiztonság követelményét sértve alkotmányellenességet idézett elő. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 49. § (1) bekezdése értelmében mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására akkor kerülhet sor, ha a jogalkotó szerv a jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát elmulasztotta, és ezzel alkotmányellenességet idézett elő. A két feltételnek tehát: a jogalkotó mulasztásának és az ennek folytán előidézett alkotmányellenes helyzetnek együttesen kell fennállnia. [22/1990. (X. 16.) AB határozat, ABH 1990, 83, 86.; 1395/E/1996. AB határozat, ABH, 1998, 667, 669.; 35/1999. (XI. 26.) AB határozat; ABH 1999, 310, 317.; 6/2001. (III. 14.) AB határozat, ABH 2001, 93, 103.; 49/2001. (XI. 22.) AB határozat, ABH 2001, 351, 355.]
A mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség egyik esete, ha a jogalkotó nem megfelelő tartalommal szabályozott és ezáltal keletkezett alkotmányellenes helyzet [15/1998. (V. 8.) AB határozat, ABH 1998, 132, 138.; 4/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH 1999, 52, 63.]. Az indítványozó a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet arra alapította, hogy az Mt., a Kjt. és az R2. hatályos, támadott rendelkezései nem felelnek meg az Irányelvnek.
Az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében megfogalmazott jogállamiságból következő jogbiztonság számos követelményt támaszt a jogalkotással szemben, így – többek között – annak biztosítását, hogy a jog egésze is világos, egyértelmű, működését tekintve kiszámítható és előrelátható legyen [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 65.]. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint „meghatározott életviszonyok, illetőleg tényállások ellentétes – vagy az értelmezéstől függően ellentétes – (...) rendezése önmagában nem jelent alkotmányellenességet. Az ilyen rendezés alkotmányellenessé csak akkor válik, ha az egyben az Alkotmány valamely rendelkezésének a sérelmével is együtt jár, vagyis, ha az ellentétes tartalmú szabályozás anyagi alkotmányellenességhez vezet, tehát például ha a rendelkezések valamelyike meg nem engedett diszkriminációt, egyéb alkotmányellenes helyzet megteremtését, vagy alkotmányos alapjog korlátozását eredményezi”. [35/1991. (VI. 20.) AB határozat, ABH 1991, 175, 176.]
Az indítványozó beadványában – az Alkotmány 2. § (1) bekezdésén kívül – e vonatkozásban nem jelölt meg olyan alkotmányos rendelkezést, amellyel a hazai szabályozás ellentétben állna. „Az Alkotmánybíróság szerint anyagi alkotmányellenesség hiányában, pusztán az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből nem állapítható meg alkotmányellenes helyzetet eredményező jogalkotói feladat elmulasztása.” (1053/E/2005. AB határozat, ABK 2006. június 498, 500.)
Mivel az Alkotmánybíróság az Alkotmány 2. § (1) bekezdése alapján nem tartotta megállapíthatónak az indítványozó által hiányolt konkrét jogalkotási kötelezettség elmulasztásában megnyilvánuló alkotmányellenességet, ezért az erre irányuló indítványt elutasította.
11. Az egyik indítványozó az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezménynek (Római Egyezmény) 8. cikkének – amely szerint mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák – megsértését látta abban, hogy az egészségügyi dolgozók szabadidejét a munkáltatók törvényben nem meghatározott ok alapján az R1.-ben korlátozták és ezért az R1. nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatát kérte. (Az Alkotmánybíróság eljárása során észlelte, hogy az indítvány benyújtását követően az indítványozó által támadott R1. rendelkezéseit hatályon kívül helyezte az R2. Az R1. indítvánnyal támadott rendelkezéseit az R2. tartalmazza. Mivel az R2. nem változtatott a sérelmezett rendelkezések alkotmányosságával összefüggésben felvetett kérdéseken, az Alkotmánybíróság az eljárását az R2. vonatkozásában folytatta le.)
Az Alkotmánybíróság az Abtv. 20. §-a szerint az arra jogosult indítványa alapján jár el. Az Abtv. 21. § (3) bekezdése értelmében az Abtv. 1. § c) pontja szerinti eljárást csak meghatározott szervek, illetve személyek kezdeményezhetik. Az Alkotmány 7. § (1) bekezdése sérelme miatt a jogszabály vagy az állami irányítás egyéb jogi eszköze nemzetközi szerződésbe ütközésének vizsgálatára irányuló eljárást csak az Abtv. 21. § (3) bekezdésében meghatározottak indítványozhatják. Az Abtv. hivatkozott rendelkezése szerint az indítványozó a Római Egyezmény vonatkozásában a nemzetközi szerződésbe ütközés megállapítására irányuló eljárás kezdeményezésére nem jogosult.
A másik indítványozó az Mt. 117/A. § (2) bekezdésének b) és f) pontja, a 119. § (6) bekezdése, a 127. § (5) bekezdése, a Kjt. 59. § (2) bekezdésének b) pontja, az 59. § (4) bekezdésének b) és f) pontja, valamint az R2. 12. § (5) és (6) bekezdései és a 12/A. § (1) és (2) bekezdései alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését kérte az Alkotmány 7. § (1) bekezdésének sérelmére hivatkozással. Az utóbbi indítványozó szerint az Alkotmány 2/A. § (1) bekezdése értelmében az Európai Közösségek alapító szerződései nemzetközi szerződésnek minősülnek, és a Római Szerződés képezi a jogalapját az Irányelvnek.
Az Alkotmánybíróság az 1053/E/2005. AB határozatában megállapította, hogy az Európai Közösségek alapító és módosító szerződései az Alkotmánybíróság hatáskörének szempontjából nem nemzetközi szerződések (ABK 2006. június 498, 500.), e szerződések mint elsődleges jogforrások és az Irányelv mint másodlagos jogforrás közösségi jogként a belső jog részei, mivel a Magyar Köztársaság 2004. május 1-jétől az Európai Unió tagja. Az Alkotmánybíróság hatáskörének szempontjából a közösségi jog nem minősül az Alkotmány 7. § (1) bekezdésében meghatározott nemzetközi jognak. Az indítványozó a nemzetközi szerződésbe ütközés vizsgálatára irányuló kérelmében – az Irányelven kívül – nem jelölt meg más, nemzetközi szerződésnek minősülő szerződést.
A fentiek alapján az Alkotmánybíróság az indítványokat visszautasította.
12. Az alkotmánybírósági eljárás ideje alatt az egészségügy társadalombiztosítási finanszírozásának egyes kérdéseiről szóló 103/1995. (VIII. 25.) Korm. rendeletet (a továbbiakban: R4.) 1999. április 1-jével hatályon kívül helyezte az egészségügyi szolgáltatások Egészségbiztosítási Alapból történő finanszírozásának részletes szabályairól szóló 43/1999. (III. 3.) Korm. rendelet. Az Alkotmánybíróság az Abtv. 1. §-a értelmében – főszabályként – csak hatályban levő jogszabály, illetve az állami irányítás egyéb jogi eszköze alkotmányosságát vizsgálja. Ez alól kivétel lehet, ha az eljárás az Abtv. 38. §-a alapján bírói kezdeményezés vagy a 48. §-a alapján alkotmányjogi panasz tárgyában folyik. Tekintettel arra, hogy az indítvány nem tartozik ezek körébe, ezért az Alkotmánybíróság az Ügyrend 31. § a) pontja alapján az R4.-gyel kapcsolatban az eljárást megszüntette.
Az Alkotmánybíróság jelen határozatának Magyar Közlönyben történő közzététele az Abtv. 41. §-án alapul.
Alkotmánybírósági ügyszám: 393/B/1994.
Dr. Kovács Péter alkotmánybíró párhuzamos indokolása
Egyetértek a határozat rendelkező részében foglaltakkal. Mivel azonban az ügyben igen fontos szerepet játszott a 93/104/EK irányelv tartalmához való viszony megítélése és az indítványozók érvanyagában is hangsúlyozottan megjelent az a megállapítás, hogy a hatályos jogi szabályozás nehezen tűnik összeegyeztethetőnek ezzel, különösen azért, mivel ellentmond az Európai Közösségek Bírósága (a továbbiakban: Európai Bíróság) által meghozott ítéleteknek, a határozat indoklásának a rendelkező rész 1. és 8. pontját megalapozó részeit – a magam részéről – az alábbiakkal egészítem ki:
I.
Az ügy összefüggései jól tanúsítják azt az összetettséget, ahogyan a magyar jogrendszer a Magyar Köztársaságnak az Európai Unióhoz történt csatlakozása után összefonódik az ún. európajogi (közösségi jogi) jogrendszerrel. Ennek alapján nemcsak a konkrét probléma, az orvosi ügyeletek minősítése és elszámolása szempontjából fontos az európajog magyar jogrendszeri pozíciójának pontos meghatározása, hanem azért is, mivel az ügyben tulajdonképpen az európajog bizonyos normáit illetően az ún. közvetlen alkalmazhatóság jellemzőivel találkozunk. Az ebből fakadó következmények levonására a jogalkalmazásnak és a jogalkotásnak egyaránt fel kell készülnie. Az ügy másik sajátossága pedig abban áll, hogy az Európai Bíróságnak az indítványozók által in concreto is hivatkozott ítélkezési gyakorlata az indítványok benyújtása után továbbfejlődött s immár egyértelműen csak egyetlen értelmezést tesz lehetővé. Azt, amelyet számos indítványozó helyesen prognosztizált.
II.
Igen fontosnak tartom, hogy az Alkotmánybíróság – a jelen ügyben is felidézett, az 1053/E/2005. AB határozatában – kimondta, hogy „az Alkotmány 2/A. §-ában foglalt ún. csatlakozási klauzula a Magyar Köztársaságnak az Európai Unióban való tagállami részvétele feltételeit és kereteit, valamint a közösségi jognak a magyar jogforrási rendszerbeli helyét határozza meg” (ABK 2006. június, 498, 500.). A jelen ügy összefüggései – nézetem szerint – világosan mutatják, hogy milyen okszerű gyakorlati következmények fakadnak ebből, mindenekelőtt az egyszersmind az európajogi igazságszolgáltatási rendszer szerves részeként tevékenykedő hazai bíróságokra. Mindez összeegyeztethető azzal, ahogy az európai integrációs kötelezettségek teljesítéséről folyó viták végső rendezési fórumának az Európai Unió intézményrendszerét, míg a jogvitákat illetően pedig az Európai Bíróságot és nem pedig az Alkotmánybíróságot tekintjük ennek.
III.
Az ügy érdemét illetően emlékeztetni kell arra, hogy a 93/104. irányelvet az Európai Bíróság – ahogyan erre több indítványozó is hivatkozott – már értelmezte, a következőképpen:
„1. A munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló, 1993. november 23-i 93/104/EK. tanácsi irányelvet úgy kell értelmezni, hogy a kórházban való fizikai jelenléten alapuló, az orvos által teljesített ügyeletet akkor is teljes egészében az irányelv értelmében vett munkaidőnek kell tekinteni, ha a munkavállaló szabadon pihenhet a munkavégzés helyén amikor szolgálatára nincs szükség, és így ezzel ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amely pihenőidőnek minősíti az ilyen ügyelet során azt az időszakot, amely alatt a munkavállaló nem végzett tevékenységet.
2. A 93/104. irányelvet emellett úgy kell értelmezni, hogy
– az alapeljárásban szereplő körülmények esetén ellentétes az irányelvvel az a tagállami szabályozás, amely szerint a kórházban való fizikai jelenléten alapuló ügyelet esetében egy kollektív szerződés, vagy egy kollektív szerződés alapján kötött megállapodás lehetővé teszi, hogy az ügyeletnek csak azon részét kompenzálják, amely alatt a munkavállaló ténylegesen szakmai tevékenységet végzett;
– a 11 órás összefüggő napi pihenőidőnek a rendes munkaidőhöz hozzáadódó ügyelet teljesítése miatti csökkentése csak akkor eshet az irányelv 17. cikke (2) bekezdése 2.1. pontja c) alpontjának i. alpontjában meghatározott eltérés alá, ha megfelel annak a feltételnek, hogy egyenértékű kompenzáló pihenőidőt biztosítanak a munkavállalónak közvetlenül az adott munkavégzést követően,
– emellett a napi pihenőidő ilyen csökkentése semmiképpen nem eredményezheti az irányelv 6. cikke által meghatározott maximális heti munkaidő meghaladását.”
IV.
Emlékeztetni kell továbbá arra, hogy az indítványok benyújtása után az Európai Bíróság nemcsak több olyan ítéletet hozott, amelyikben megerősítette a több indítványozó által helyesen hivatkozott Jaeger-ügyben kimondottakat, de immár a közvetlen alkalmazhatóság kinyilatkoztatása is megtörtént.
A 2005. december 1-jén meghozott C-14/04 sz., Abdelkader Dellas c. Premier Ministre ügyben a francia Conseil d'État által felterjesztett kérdésre adott előzetes állásfoglalásának 63. §-ában kimondta, hogy az „irányelvet úgy kell értelmezni, hogy azzal nem fér össze az olyan tagállami szabályozás, ami a szociális és egészségügyi szociális intézményekben a tényleges munkavégzés kiszámítása érdekében az ügyben bemutatott [a tényleges munkavégzést átalányszerűen vélelmező, az első 9 ügyeleti órában 3:1, majd a továbbiakban 2:1 szorzóra épülő – KP] ekvivalencia-rendszert alkalmaz”. A 2006. szeptember 7-én a C-484/04 sz., Bizottság c. Egyesült Királyság ügyben hozott ítéletének 40. §-ában, illetve az ítéletvégi tézisek 1. bekezdésében az Európai Bíróság az irányelv 3. és 5. cikkeinek értelmezését illetően hangsúlyozta, hogy ezek akkor érvényesülnek, ha a „tényleges pihenés jogát biztosítják a munkavállalóknak”. A 2006. március 16-án, a C-131/04 Robinson-Steele/RD Retail Services Ltd ügyben hozott előzetes állásfoglalásban az irányelv 7. cikk (1)-re utalva az Európai Bíróság leszögezte, hogy nemcsak, hogy önmagában a túlmunkák szerinti, ki nem vett szabadságok göngyölített elszámolása, egyszerű munkabér formájában történő utólagos megfizetése a szabadságos időszakban nem egyeztethető össze az irányelvvel, de „olyan jogról van szó, amelytől még kontraktuális megállapodással sem lehet eltérni” (52. § és ítéletvégi tézisek 1. bekezdés).
A legfontosabb azonban az, hogy a 2004. október 5-én a C-397/01 sz. Pfeiffer-ügyben meghozott ítélet 120. §-ában, illetve az ítéletvégi tézisek 3. bekezdésében az Európai Bíróság kijelentette, hogy az irányelv 6. cikk 2. pontját illetően [ami azt tartalmazza, hogy „a tagállamok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy (...) hétnapos időtartamokban az átlagos munkaidő, a túlórát is beleértve, ne haladja meg a 48 órát”]: „a kérdéses rendelkezés az összes feltételt teljesíti ahhoz, hogy közvetlen hatást gyakoroljon”.
V.
Ennek a tézisnek a kimondása valamelyest más fényben láttatja az európajog alkotmánybírósági megítélésének kérdését. Nemcsak, hogy el lehet ugyanis kerülni azt, hogy az európajogi kötelezettségsértésről, mint alkotmánysértésről (illetve egyes indítványozók szerint alkotmányos mulasztásról) nyilatkozzon meg az Alkotmánybíróság, hanem közel kerültünk ahhoz, hogy pusztán az adott, konkrét európajogi norma jogrendszeri helyének megállapítása révén is eldőljön a jogvita.
Ez végső soron azt jelenti, hogy ilyenkor az Alkotmánybíróság az Alkotmány 2/A. § értelmezéséről a 1053/E/2005. AB határozatban (ABK 2006. június, 498.) említett „jogforrási rendszerbeli helyet” értelmezi, az adott európajogi norma vonatkozásában konkretizálja. Itt nem doktrinális definíció meghirdetéséről lenne szó, hanem arról, hogy az Alkotmánybíróság levonja az előtte levő ügyben a következtetéseket. Az irányelvnek – ha azon kivételes kategóriába tartozik, hogy közvetlenül alkalmazhatónak minősül – végső soron ugyanaz a pozíciója, mint a szükségképpen, ex lege közvetlenül alkalmazható rendeletnek, azaz alkotmány alatti, törvényi szintű jogforrás, amely azonban lex specialis gyanánt konfliktus esetében alkalmazási elsőbbséggel bír a hazai törvénnyel szemben. Ennek a pozíciónak az is az okszerű következménye, hogy a hazai rendeletekkel (kormányrendelettel, miniszteri rendeletekkel) létre sem jön normakonfliktus, hanem ott az európai irányelv (ha tehát rendelkezik a közvetlen alkalmazhatóság sajátosságaival) a normahierarchia alapján uralja a kormány- és miniszteri rendeletet.
VI.
Figyelemre érdemes, hogy az irányelv 17. cikkében foglalt eltérési lehetőségek alkalmazása a kórházak esetében (17. cikk 2.1. c/i. a 6. cikkre nem vonatkozik és a 17. cikk 1. és 2 §-aiban foglalt taxatív felsorolás szerint a contrario nem vonatkozhat a 2. cikkben foglalt definíciókra, így a munkaidő és a pihenőidő fogalmára. (Eszerint ti. „1. munkaidő: az az időtartam, amely alatt a munkavállaló dolgozik, a munkaadó rendelkezésére áll, és tevékenységét vagy feladatát végzi a nemzeti jogszabályoknak és/vagy gyakorlatnak megfelelően; 2. pihenőidő: az az időtartam, amely nem minősül munkaidőnek”.)
VII.
Nézetem szerint tehát éppen a támadott rendelkezések problematikus elemei nem is alkalmazhatóak az Alkotmány 2/A. § értelmében, így leegyszerűsíthető az Alkotmánybíróság előtti problematika is. Ennek nyomán az indítványokban támadott törvényi és rendeleti cikkek érdemi alkotmányellenességének vizsgálata akár mellőzhető is lehetett volna, hiszen ezek – ha következetesen végigvisszük a közvetlen alkalmazhatóság szabályait – a közvetlenül alkalmazható európajogi normákkal szemben nem is fejthetnek ki joghatást, szinte nem is léteznek. Csak a közvetlenül alkalmazható európajogi normákkal nem érintett részek tekintetében marad élő az ügy, ahol az alkotmányossági vizsgálatot elengedhetetlen elvégezni. A rendeletek közül az R2. érdemi alkotmányossági vizsgálata így – nézetem szerint – nem is volt megkerülhetetlen, mivel az valójában az irányelv immár világosan kimondott közvetlen alkalmazhatósága miatt – az európajogi kötelezettségek megsértése nélkül – nem alkalmazható.
VIII.
Másrészt pedig önmagában az a tény, hogy az Alkotmánybíróság határozata számos indítványi elemet többnyire az érdemi alkotmányi összefüggés hiánya miatt – általam is osztottan – elutasított, nem garantálja, hogy a kérdéses jogszabályi részek problémamentesek lennének. Függetlenül attól a ténytől, hogy az indítványok elbírálása során Magyarországgal – és kettő kivételével a többi uniós tagállammal – szemben a Bizottság mulasztási eljárást kezdeményezett, a hazai rendes igazságszolgáltatási hatóságok maguk is érvényesítik a közvetlen alkalmazhatóság elve alapján a 93/104 irányelv ilyen természettel rendelkező cikkeit a neki ellentmondó, az indítványokban is érintett törvényekkel szemben. Ezt tette a Legfelsőbb Bíróság is (BH 2006.216: Legf. Bír. Pf.X.24. 705/2005.), amikor felülvizsgálati eljárásában helyben hagyta a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Bíróság másodfokú ítéletét. Ebben felidézve azt, hogy a megyei bíróság hivatkozott a 93/104. sz. irányelv tárgyában hozott egybevágó ítéletekre – mindenekelőtt a Jaeger-ügyre, Pfeiffer-ügyre – elutasította az alperes indítványát, hogy az eljárás érdemét érintő hibát követett volna el a megyei bíróság, amikor az európajog értelmezésekor nem kért előzetes állásfoglalást az Európai Bíróságtól. A tételeit az Alkotmány 2/A. §-ára alapító Legfelsőbb Bíróság egyetértett a felperesek álláspontjával, hogy erre az utóbbira azért nem volt szükség, „mivel az alkalmazandó jog világos, az irányelv feltétel nélküli és pontos rendelkezést tartalmaz”. Hasonlóan döntött – szintén orvosi ügyeleti ügyben – 2005. január 27-én Spanyolország Legfelsőbb Bírósága is. (Tribunal Supremo, Sala de lo Social) a Sindicato de la Central Sindical Independiente y de Funcionarios (CSI-CSIF) c. el Servicio Andaluz de Salud ügyben.)
IX.
Számos európai uniós tagállam szembesült az irányelvek kapcsán az alkotmányos értékelhetőség kihívásával. Egy lehetséges – s az európai jogi szakirodalomban élénk visszhangot kapott – megközelítés az, amelyet a francia alkotmány 88–1. §-ára építve – amely a magyar Alkotmány 2/A. §-ának szövegére igen hasonlít – a francia Alkotmánytanács alakított ki, jelentősen módosítva korábbi távolságtartó álláspontján. Így, túl azon, hogy az irányelvek beépítése egy ország jogrendszerébe az európajogból fakadó követelmény, a francia Conseil Constitutionnel ezt egyenesen alkotmányos követelménynek minősítette (Décision no 2004-496 DC du 10 juin 2004), majd „a közösségi jogba szemmel látható ütközést” – éppen egy irányelv esetében – elméletileg a maga részéről megállapíthatónak tekintette (Décision n° 2006-540 DC du 27 juillet 2006). Az utóbbi tétel azonban csak kiegészítette az előbbinek az elsődleges tézisét, hogy a Conseil Constitutionnel csak abban az esetben kíván alkotmányossági kontrollt gyakorolni az irányelv végrehajtására szolgáló nemzeti jogszabályok felett, ha az adott esetben már az alkotmányban biztosított jogok közvetlen érintettsége merül fel. Ez a megközelítés nagyjából megfelel az olasz alkotmánybíróság gondolatmenetének is. A Corte Constituzionale egy közösségi irányelvhez kapcsolódó 536/1995. sz. ügyben hozott végzésében kimondta, hogy „az alkotmányossági vizsgálat lehetősége az alapvető elvek és elidegeníthetetlen jogok megsértése esetén áll fenn, másrészt azonban nem illetékes az [Alkotmány]bíróság a közösségi norma értelmezésére – hacsak nem az abszolút nyilvánvalóság („chiara evidenza”) esete áll fenn – és még kevésbé várható el a felmerült értelmezési ellentmondás megoldása az adott normát illetően, tekintettel arra, hogy a minden tagállamra kötelező erejű értelmezést az Európai Közösség Bíróságától kell kérni.” (Ordinanza 15–29 Dicembre 1995). Az osztrák Alkotmánybíróság a palackozott ásványvizek ügyében egy nemzeti rendelet és egy irányelv ütközését úgy oldotta fel, hogy kimondta „a belső jog irányelv-konform értelmezésének az EK-szerződés 5. cikkéből [ti. a jelenlegi 10. cikkből – KP] levezethető parancsa alapján (...) a nemzeti bíróságok, amelyek közé az Alkotmánybíróság is tartozik, kötelesek egy irányelv végrehajtása érdekében kibocsátott nemzeti jogszabályt előbbinek a fényében és céljának megfelelően értelmezni.” (VfGh Beschluss V 136/94–10, 12 Dezember 1995.) A német alkotmánybíróság az ún. európai letartóztatási parancs ügyében 2004. március 1-jén hozott 2 BvR 1570/03 sz. határozatának 81. §-ában fejtette ki azokat a tételeket, amelyek az argumentum a contrario szabályt figyelembe véve számára végső soron az európai irányelvek kapcsán a közvetlen alkalmazhatóság feltételeinek vizsgálatát és teljesülésük esetében a következmények megállapítását teszik lehetővé. A Bundesverfassungsgericht szerint: „Az a tény, hogy itt – összehasonlítva az Európai Közösség irányelveinek a nemzeti jogba történő beépítésével –, különösen nagy a felelősség azért, hogy a keretdöntés beépítése a nemzeti jogba az alkotmánnyal összeegyeztethető legyen, abból a körülményből fakad, hogy a kérdéses intézkedések az Európai Unió harmadik pillérébe tartoznak. Az európai letartóztatási parancsról szóló (...) keretdöntés az Unió másodlagos jogforrásai közé tartozik és (...) sokban emlékeztet a nemzetek feletti közösségi jog irányelvére. A keretdöntés azonban nem bír közvetlen alkalmazhatósággal. Amikor a tagállamok úgy döntöttek, hogy az Európai Unió Szerződésében a közvetlen alkalmazhatóságot kizárják, azt akarták megakadályozni, hogy az Európai Közösségek Bíróságának az irányelvek közvetlen alkalmazhatóságáról kiépített esetjogát úgy is lehessen értelmezni, hogy az a keretdöntésekre is vonatkozik.”
X.
A jelen ügy egyik igen érdekes tanulsága, hogy az indítvány által is támadott R2.-nek az Alkotmánybíróság stabil ítélkezési gyakorlatát követő megsemmisítése, illetve az európajogi kötelezettségeknek megfelelően és – nézetem szerint – az Alkotmány 2/A. §-ából is levezethetően és az Abtv.-vel is összeegyeztethetően annak tényszerű megállapítása, hogy az R2. a 93/104. irányelvvel, illetve az immáron, az indítványok benyújtása óta annak helyébe lépett 2003/88. irányelvvel szemben meghajlik (azaz nem alkalmazható, tehát végső soron a normakonfliktus automatikusan megoldódik) a konkrét ügyre vonatkoztatható joghatást illetően már alig térnének el egymástól.
A párhuzamos indokoláshoz csatlakozom:
Dr. Kiss László s. k.,
előadó alkotmánybíró
1

A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.

  • Másolás a vágólapra
  • Nyomtatás
  • Hatályos
  • Már nem hatályos
  • Még nem hatályos
  • Módosulni fog
  • Időállapotok
  • Adott napon hatályos
  • Közlönyállapot
  • Indokolás
Jelmagyarázat Lap tetejére