PÜ BH 2006/84
PÜ BH 2006/84
2006.03.01.
A súlyos szellemi fogyatkozása miatt cselekvőképességet kizáró gondnokság alá helyezett, állandó gondozásra szoruló nagykorú gyermek tartásdíja megállapításának szempontjai, ha a kötelezett újabb házasságából származó kiskorú gyermekét is eltartja (Csjt. 60. §, 64. §, 66. §, 69/A. §).
Az elsőfokú bíróság az ítéletével kötelezte az alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 2004. november hó 1. napjától minden hónap 10. napjáig esedékes 10 000 forint kiegészítő tartásdíjat, továbbá 2003. augusztus hó 1. napjától 2004. október hó 30. napjáig 150 000 forint hátralékos kiegészítő tartásdíjat, felperes ezt meghaladó keresetét és az alperes viszontkeresetét pedig elutasította.
Az ítéletének indokolásában tényként állapította meg, hogy a felperes – aki az alperesnek O. É.-val kötött házasságából 1985-ben született gyermeke – az enyhe-közepes határán járó szellemi gyengeségben és magatartászavarban szenved, amely miatt a munkaképessége 100%-os mértékben csökkent és közgyógyellátásban részesül. Cselekvőképességet kizáró gondnokság alatt áll, gondnoka az édesanyja, akivel közös háztartásban él. A jövedelme havi 18 500 forint fogyatékossági támogatásból és – 2000 szeptembere óta – 25 320 forint rokkantsági járadékból áll. Állapotánál fogva rendszeres orvosi kezelésre jár, folyamatos támogatást, ellenőrzést igényel. Gondozását édesanyja látja el, aki munkaviszonyban nem áll, havi 18 392 forint ápolási díjban részesül.
Az alperes időközben újabb házasságot kötött, melyből egy kiskorú gyermeke származott, akit a feleségével közös háztartásban tart el. Az alperes havi 20 390 forint járadékban részesül, amely mellett havi 70 000 forint nettó átlagjövedelemmel rendelkezik, a felesége pedig havi kb. 60 000 forint nettó átlagkeresetet ér el. Az alperesnek a felperes után megállapított gyermektartásdíj fizetési kötelezettségét a T.-i Városi Bíróság ítéletével 2003. augusztus hó 1. napjától kezdődő hatállyal megszüntette.
A felperes keresetében az alperes arra való kötelezését kérte, hogy 2003. augusztus 1. napjától kezdődően fizesse meg neki a mindenkori havi jövedelme 20%-át, de havonta legalább 15 000 forintot rokontartás címén, majd a tartásdíj alapösszege tekintetében a keresetét havi 30 000 Ft-ra emelte fel.
Az alperes a kereset elutasítását kérte arra való hivatkozással, hogy a felperesnek saját jövedelme van, szakmával rendelkezik, dolgozni is tudna, a tartásra nem szorul rá.
Viszontkeresettel élt a 2002 szeptembere és 2003 júliusa között általa teljesített 134 441 forint gyermektartásdíj visszafizetése iránt.
Az így megállapított tényállás alapján az elsőfokú bíróság a felperes keresetét részben alaposnak találta. Álláspontja szerint a minimálbér összegét el nem érő jövedelemmel rendelkező felperes tartásra való rászorultságát az egészségi állapotából fakadó 100%-os munkaképesség csökkenése már önmagában is megalapozhatja, az édesanyjától a természetbeni gondoskodáson túlmenő segítségre, illetve támogatásra – a jövedelmi viszonyai folytán – nem számíthat, az alperes tartási kötelezettségének a megállapíthatóságát pedig a teljesítőképessége nem zárja ki. A tartásdíj összegének a megállapítása során figyelemmel volt a felperes járadékának, rokkantnyugdíjának összegére, a gondnokának ápolási díjára, a gyógyszereinek az igazságügyi orvos szakértő által megállapított költségére, valamint az alperes jövedelmi viszonyaira és a kiskorú gyermekével szemben fennálló tartási kötelezettségére is.
Alaptalannak találta és elutasította ugyanakkor az alperes viszontkeresetét, mivel a perbeli időszakban a felperes az általa megfizetett gyermektartásdíjat jóhiszeműen vette fel és azt a létfenntartására fordította.
Az elsőfokú ítélet ellen mindkét fél fellebbezéssel élt.
A felperes fellebbezésében az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását, a rokontartásdíj összegének havi 30 000 forintban történő megállapítását kérte. A fellebbezés indokaként előadta, hogy a felperesnek és gondnokának jövedelmét együttesen kellett volna figyelembe venni, mert a család bevétele összesen 62 272 forint az egy főre jutó jövedelem tehát 31 131 forint.
Az alperes fellebbezése elsődlegesen a felperes keresetének elutasítására, másodlagosan pedig a tartás kiegészítés összegének havi 2000 forintra történő leszállítására, illetőleg – amennyiben a másodfokú bíróság ennek nem adna helyt – a hátralék részletekben történő megfizetésének az elrendelésére irányult. A fellebbezését azzal indokolta, hogy a felperessel évek óta nincs kapcsolata, méltatlanul és reá nézve sértő módon viselkedett a tárgyaláson is, ezért az általa való tartásra érdemtelen. Hivatkozott arra is, hogy rokkantnyugdíjasként dolgozik, egy eltartásra szoruló kiskorú gyermeke van, így a családban az egy főre jutó jövedelem sokkal kisebb, mint a felperes jövedelme.
A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a felperes keresetét elutasította.
A döntését azzal indokolta, hogy az elsőfokú bíróság lefolytatta ugyan a szükséges bizonyítást és helyesen állapította meg a tényállást, de az abból levont jogi következtetése téves. A felek jogvitájának az elbírálása során ugyanis a bíróságnak a felperes jövedelmét, rászorultságát és az alperes teljesítőképességét egyaránt vizsgálnia kellett.
A nagykorú gyermek esetében az egészségi állapot, illetve munkaképtelenség indokolhatja ugyan a tartás megállapítását, de a tartás megállapításánál figyelemmel kell lenni azokra a társadalmi juttatásokra, amelyekben az érintett részesül. Jelen esetben a felperes rokkantnyugdíja, illetőleg fogyatékossági támogatása az elsőfokú bíróság által is megállapítottan meghaladja a minimálbér összegét, s ha szerényen is, a felperes megélhetése biztosított, ezért a rászorultsága nem állapítható meg, figyelemmel arra is, hogy a nyugdíj és a járadék összege 2005. január 1-jétől emelkedett. A tartásra való érdemtelenséget a másodfokú bíróság a felperes szellemi állapota miatt nem vizsgálhatta.
Téves a felperesi fellebbezésnek az az álláspontja, hogy a felperest gondozó személy gondozási díjára is tekintettel szükséges a rokontartás összegének megemelése. Az alperes volt feleségének tartása, illetve körülményeinek vizsgálata ennek a pernek nem tárgya. A felperes gondnoka munkaképes, szakképzettséggel rendelkező személy, akinek a saját tartásáról – a gondozási díjon túlmenően – magának kell gondoskodnia, az nem hárítható az alperesre.
Az alperes rokkant, rokkantnyugdíja mellett dolgozik, így jut további jövedelemhez, amelyből köteles kiskorú gyermeke tartását biztosítani. Az alperes családjának egy főre eső jövedelme nem haladja meg a felperes állami juttatásainak összegét.
Mindezekre figyelemmel a másodfokú bíróság a felperes tartásra való rászorultságát nem látta megállapíthatónak, az alperes jövedelmét pedig olyannak ítélte, hogy a tartás megfizetése a létfenntartását veszélyeztetné. [Csjt. 66. § (1) bekezdés].
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt elsődlegesen a jogerős ítélet megváltoztatása és az alperes rokontartási kötelezettségének a felperes javára történő megállapítása, másodlagosan pedig a jogerős ítélet hatályon kívül helyezése, valamint a másodfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára való utasítása iránt.
Az elsődleges felülvizsgálati kérelmének indokai szerint a másodfokú bíróság a Pp. 253. §-ának (3) bekezdésében foglaltakat, mert túlterjeszkedett az alperes fellebbezési kérelmén és a felperesre nézve kedvezőtlenebb döntést hozott.
A másodlagos felülvizsgálati kérelmének indokaként arra hivatkozott, hogy a felperes rászorultságának és az alperes teljesítőképességének a hiánya tekintetében a jogerős ítélet alapjául szolgáló tényállás – iratellenes, okszerűtlen és logikailag ellentmondó – megállapításának a módja a Pp. 206. §-ának (1) bekezdését sérti.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult. Álláspontja szerint a jogerős ítélet a felperes által hivatkozott eljárásjogi szabályokat nem sérti.
A Legfelsőbb Bíróság egyesbírója a felülvizsgálati kérelem előzetes megvizsgálása alapján a felülvizsgálati eljárást elrendelte.
A felülvizsgálati kérelem részben az alábbiak szerint alapos.
I. Alaptalanul hivatkozik a felperes a felülvizsgálati kérelmében arra, hogy a másodfokú bíróság az alperes fellebbezési kérelmén túlterjeszkedve hozta volna meg a reá nézve kedvezőtlenebb határozatát.
A Pp. 253. §-ának (3) bekezdése szerint a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét csak a fellebbezési (csatlakozó fellebbezési) kérelem és a fellebbezési ellenkérelem korlátai között (247. §) változtathatja meg, e korlátok között azonban a perben érvényesített jog, illetőleg az azzal szemben felhozott védekezés alapjául szolgáló olyan kérdésekben is határozhat, amelyekben az elsőfokú bíróság nem tárgyalt, illetőleg nem határozott.
Egységes az ítélkezési gyakorlat abban, hogy a Pp. 3. §-ának (2) bekezdése szerinti ún. kérelemhez kötöttség elvéből, és ebből következően – egyebek mellett – a fellebbezési (csatlakozó fellebbezési) kérelemhez és fellebbezési ellenkérelemhez való kötöttség elvéből az következik, hogy a másodfokú bíróság nem terjeszkedhet túl magán a fellebbezési (csatlakozó fellebbezési) kérelmen és fellebbezési ellenkérelmen, illetve – a reformatio in peius tilalma folytán – az elsőfokú ítéletet a fellebbező fél hátrányára nem változtathatja meg akkor, ha az ellenfél az ítéletnek a fellebbező félre vonatkozó részét fellebbezéssel (csatlakozó fellebbezéssel) nem támadta meg (BH 1981/6/235.).
A másodfokú bíróság döntésének az ilyen korlátozása alól azonban részint maga a törvény, részint pedig a bírói gyakorlat is több irányú kivételt tesz. Az ítélkezési gyakorlat szerint ez a korlátozás nem jelenti egyszersmind a fellebbezési (csatlakozó fellebbezési) kérelem, illetve a fellebbezési ellenkérelem indokaihoz (jogcíméhez) való kötöttséget is. Nem akadálya tehát annak, hogy a fellebbezési (csatlakozó fellebbezési) kérelmet és ellenkérelmet – azok keretei között – a felek által előadott indokoktól eltérő jogcímen merítse ki.
A perbeli esetben az alperes elsődleges fellebbezési kérelme kétségkívül a rokontartásdíj fizetési kötelezettsége alóli mentesítésére, tehát a felperes keresetének elutasítására irányult. Nem sértett ezért eljárásjogi szabályt a másodfokú bíróság azzal, hogy a fellebbezési kérelmét az általa megjelölt felperesi érdemtelenségtől eltérő jogcímen: a rokontartási kötelezettsége jogalapjának a hiányára való hivatkozással találta alaposnak és ,,merítette ki.''
II. Alappal érvel viszont a felperes azzal, hogy az alperes rokontartási kötelezettségének a jogalapja körében a másodfokú bíróság a Pp. 206. §-a (1) bekezdésében foglalt eljárásjogi követelmények sérelmével állapította meg a tényállást és abból a per érdemi elbírálására irányadó anyagi jogi szabályokat is sértő jogkövetkeztetésre jutott.
1. A kötelező legkisebb munkabér (minimálbér) megállapításáról szóló 327/2004. (XII. 1.) Korm. rendelet 2. §-ának (1) bekezdése szerint ugyanis a perbeli időszakban a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállaló részére megállapított személyi kötelező legkisebb összege a teljes munkaidő teljesítése és havibér alkalmazása esetén
57 000 forint volt. Iratellenes tehát a jogerős ítélet azon ténymegállapítása, mely szerint a felperes – havi 18 560 forint fogyatékossági támogatásból és havi 25 320 forint rokkantsági nyugdíjból álló, tehát összesen havi 43 880 forintos – havi jövedelme ,,az elsőfokú bíróság által is megállapítottan meghaladja a minimálbér összegét.'' Az elsőfokú ítélet indokolása szerint ugyanis a ,,felperes megélhetésének biztosítására a minimálbér alatti összeg áll rendelkezésre'' (4. old. 1. bek.), a felperes tényleges saját jövedelme pedig a minimálbér összegénél havi (57 000 – 43 880 = ) 13 120 forinttal, míg – a havi 18 392 forint ápolási díjban részesülő édesanyjának a jövedelmére is figyelemmel számított – egy főre jutó havi (43 880 + 18 392 = ) 62 272 : 2 = 31 136 forintos jövedelme havi 25 864 forinttal alacsonyabb.
2. A Csjt. 60. §-ának (1) bekezdése szerint rokonaival szemben az jogosult tartásra, aki magát eltartani nem tudja, és akinek tartásra kötelezhető házastársa nincs. A 61. §-ának (1) és (2) bekezdése értelmében a tartásra jogosultat rokonai közül elsősorban leszármazói kötelesek eltartani, amennyiben pedig a tartásra jogosultnak tartásra kötelezhető leszármazói nincsenek, eltartása felmenő rokonait terheli. A 63. §-ának (1) és (2) bekezdése kimondja, hogy több egy sorban kötelezett között a tartási kötelezettség a kereseti, jövedelmi, vagyoni viszonyaik és teljesítőképességük arányában oszlik meg, és annak a kötelezettnek a javára, aki a tartásra jogosultat személyesen gondozza, az ezzel járó munkát és egyéb terhet a tartási kötelezettség megállapításánál figyelembe kell venni. A 64. §-ának (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy ha valaki több jogosult eltartására köteles és mindegyiket nem képes eltartani, a gyermek és a szülő a többi rokont, a leszármazó a felmenő rokont, a közelebbi rokon a távolabbit a jogosultságban megelőzi. A 65. §-ának (1) és (2) bekezdése értelmében a kötelezett a tartás teljesítéseképpen köteles anyagi viszonyaihoz képest a jogosultat mindazzal ellátni, ami annak a megélhetéséhez szükséges és a tartási kötelezettség kiterjed az öregkoránál fogva vagy egyébként tehetetlen és gondozásra szoruló rokonnal kapcsolatos gondozás költségeire, illetőleg az azzal kapcsolatos szolgáltatásokra is. A 66. § (1) bekezdése szerint azonban nem köteles mást eltartani, aki ezáltal a saját szükséges tartását veszélyezteti, azzal, hogy az utóbbi szabály alól – a törvény felhatalmazása alapján – a 69/A. § (1) bekezdése kivételt létesít annyiban, hogy a szülő a saját szükséges tartásának a rovására is köteles megosztani kiskorú gyermekével azt, ami közös eltartásukra rendelkezésre áll.
Helyes a másodfokú bíróságnak az a jogi okfejtése, mely szerint az egészségi állapotánál fogva munkaképtelen nagykorú gyermek tartásra való jogosultságának és a szülő tartási kötelezettségének a mikénti megítélése során a jogosult rászorultsága körében figyelemmel kell lenni – egyebek mellett – azokra a társadalombiztosítási és egyéb juttatásokra, amelyekben az érintett részesül, továbbá a kötelezett teljesítőképességére is.
Téves viszont az a jogi következtetése, hogy egyrészt a felperes tartásra való rászorultságának ténye a saját jogú juttatásaira figyelemmel nem lenne megállapítható, másrészt az alperes tartási kötelezettségének a megállapítása a – a kiskorú gyermeke tekintetében fennálló tartási kötelezettségére is tekintettel – a saját szükséges tartását veszélyeztetné, végül pedig a felperesi gondnok körülményeinek a vizsgálata kívül esnék a jelen per érdemi elbírálása szempontjából releváns tények körén.
a) A felperes ,,megélhetéséhez szükséges'' költségek körébe ugyanis nem csupán a szűkebb értelemben vett megélhetési (élelmezési, lakhatási és ruházkodási) költségek, hanem – az egészségi állapotánál fogva – a szükséges felügyeletének és gondozásának az – akár otthoni, akár intézményes formában történő – ellátásával kapcsolatos költségek is beletartoznak [Csjt. 65. § (2) bek.], ez utóbbi költségek fedezésére pedig az ún. saját jogú ellátásainak az összege nyilvánvalóan alkalmatlan lenne, miért is a felperes az egészségi állapota folytán a szülei általi eltartásra kétségkívül rászorul.
b) A felperes eltartására egymással egy sorban köteles szülők közül a felperes gondnoki tisztét ellátó és a lakhatását, valamint a szükséges felügyeletét, illetve gondozását is biztosító édesanyja javára az ezzel járó munkát és egyéb terhet a Csjt. 63. §-ának (2) bekezdése szerint figyelembe kell venni. A cselekvőképtelen és 100%-os mértékben csökkent munkaképességű nagykorú gyermek természetben történő ellátása az őt ténylegesen gondozó szülőre nézve az átlagot köztudomásúan meghaladó fizikai terhet ró, és az átlagosnál lényegesen nagyobb időbeli elfoglaltságot igényel. Alappal hivatkozik tehát a felperes a felülvizsgálati kérelmében arra, hogy e terhek viselése mellett az édesanyjától még akkor sem lenne elvárható, hogy az alperes tartási kötelezettségének az enyhítése érdekében munkát vállaljon, ha arra az életkora és szakképzettsége folytán reális lehetősége lenne (BH 2002/8/314.).
Ilyen körülmények mellett viszont a felperes megélhetéséhez szükséges szűkebb értelemben vett költségeken felül a felügyeletének és gondozásának költsége többletköltségként nem vehető ugyan figyelembe, a szülők teljesítőképességének a mikénti megítélése körében azonban nem csupán a felperes saját jogú juttatásaira, hanem a vele egy háztartásban élő, és a gondozásának ellátására tekintettel ápolási díjban részesülő édesanyjának a jövedelmére is figyelemmel kell lenni.
c) A Csjt. 61. §-ának (1) és (2), valamint a 64. §-ának (1) bekezdésében foglaltakból az következik, hogy a tartásra való jogosultság sorrendjében – az akár kiskorú, akár nagykorú – gyermek minden más jogosultat megelőz, a kiskorú gyermek mellett tehát a nagykorú gyermek is a sorrend elején áll azzal az eltéréssel, hogy a kiskorú gyermeket a szülő a saját szükséges tartásának a rovására is, a nagykorú gyermeket viszont csak a saját szükséges tartásának a veszélyeztetése nélkül köteles eltartani.
A felperes édesanyja a jövedelmi és vagyoni viszonyai folytán a természetbeni ellátáson túlmenő pénzbeli tartásra a saját létfenntartásának a veszélyeztetése nélkül nyilvánvalóan nem képes, az alperes saját és a feleségével közös háztartásban élő kiskorú gyermekének az eltartását viszont – az elsőfokú bíróság helyes jogi okfejtése szerint – nem veszélyezteti az, ha a felperes saját jogú jövedelmét havi 10 000 forinttal a minimálbérhez közelítő összegre egészíti ki. Ebben az esetben ugyanis az alperes a felperesnek fizetendő havi 10 000 forintos tartásdíj levonása után még további havi 80 390 forint, az alperesi család pedig havi 46 796 forint egy főre eső jövedelemmel rendelkezik, amely előbbi összeg a saját létfenntartását a kiskorú gyermekével szemben fennálló tartási kötelezettségének a teljesítése mellett sem veszélyezteti, az utóbbi összeg pedig egyértelműen alkalmas arra is, hogy a kiskorú gyermeke számára – az alperes által hivatkozott – 1991. évi LXV. törvénnyel kihirdetetett, a Gyermekek Jogairól szóló New York-i Egyezmény 3. és 27. cikke megkívánt olyan életszínvonalat biztosítson, amely a kellő testi, szellemi, lelki, erkölcsi és társadalmi fejlődését lehetővé teszi. Önmagában az Egyezménynek a ,,kiskorú gyermek mindenek felett álló érdeke'' figyelembevételének követelményére vonatkozó kitétele ugyanakkor nem ad alapot arra, hogy a nagykorú gyermeke tartásának terhét teljes egészében a gyermek édesanyjára hárítsa át.
Az ilyen összegű tartásdíj alperes általi megfizetése mellett ugyanakkor a felperes havi 53 880 forint saját, a felperesi család pedig havi 36 136 forint egy főre eső jövedelemmel rendelkezik, ez az összeg pedig – a felperes édesanyja által természetben nyújtott tartás értékére is tekintettel – a felperes megélhetéséhez szükséges költségek fedezéséhez már nem csupán szükséges, hanem egyben elégséges is.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a másodfokú bíróság ítéletét a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletét pedig helybenhagyta azzal, hogy az alperes a felülvizsgálati eljárásban hozott ítélet keltét megelőzően keletkezett hátralékát a Pp. 217. §-ának (3) bekezdése alapján – a folyó havi tartásdíj mellett teljesítendő – havi részletekben köteles, jogvesztés terhével megfizetni.
(Legf. Bír. Pfv. II. 20.928/2005. sz.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás