996/B/2006. AB határozat
996/B/2006. AB határozat*
2008.09.30.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára és megsemmisítésére irányuló indítvány alapján – dr. Kovács Péter alkotmánybíró párhuzamos indokolásával – meghozta az alábbi
határozatot:
Az Alkotmánybíróság az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény 2/B. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
Indokolás
I.
Az indítványozó kérelmet nyújtott be az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Kpt.) 2/B. § (2) bekezdése alkotmányossági vizsgálatára és megsemmisítésére. A Kpt. 2/B. §-a a szovjet kényszermunkáért járó kárpótlást szabályozza, a vizsgálni kért (2) bekezdés értelmében a szovjet hadifogságba esett katonát 1945. augusztus 1-jétől kényszermunkára hurcoltnak kell tekinteni. Az indítványozó részletesen érvel a mellett, hogy az 1945. augusztus 1-ei határidő önkényesen került megállapításra, mivel a szovjet hadifogságban ezen időpont előtt is kényszermunkát végeztek a hadifoglyok. Véleménye, hogy 1945. augusztus 1. előtt „a fogságban elhalálozottak száma együtt biztosan meghaladja a 100 000 főt”. Az indítványozó utalt arra, hogy az Alkotmánybíróság az 1/1995. (II. 8.) AB határozatában érintőlegesen foglalkozott a Kpt. által nevesített – jelen ügyben vizsgálni kért – a kényszermunkának minősülést meghatározó 1945. augusztus 1-ei határidővel, amelyet az Alkotmánybíróság törvényhozói vélelemnek tekintett. Az indítványozó szerint mivel – e vélelemmel szemben – bizonyítható, hogy ezen időpont előtt hadifogságba esett katonák is kényszermunkát végeztek, ezért valójában a fogságba esés időpontját kell a kényszermunka kezdetének tekinteni. Az indítványozó szerint a Kpt. 2/B. § (2) bekezdése megalapozatlanul differenciál a volt szovjet hadifoglyok között, ez a megkülönböztetés önkényes, sérti az egyenlő méltóságú személyként kezelés követelményét, s ezáltal az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdését. Minderre tekintettel kérte a Kpt. 2/B. § (2) bekezdésének a megsemmisítését.
II.
1. Az Alkotmány vonatkozó rendelkezése szerint:
„70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
(2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.
(3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti.”
2. A Kpt. vonatkozó rendelkezései értelmében:
„Kárpótlás a szovjet kényszermunkára hurcolásért
2/B. § (1) Kárpótlás jár a szovjet szervek által történt kényszermunkára hurcolásért, a szovjet bíróság politikai indítékú ítélete vagy más szovjet hatóság intézkedése alapján végrehajtott szabadságelvonásért (a továbbiakban együtt: kényszermunka).
(2) Az (1) bekezdés alkalmazásában a szovjet hadifogságba esett katonát 1945. augusztus 1-jétől kényszermunkára hurcoltnak kell tekinteni.
(3) Ha a sérelmet szenvedett a kényszermunka ideje alatt meghalt, és a túlélő házastárs hosszabb időt nem bizonyít, a kárpótlás kiszámításánál az alábbi időtartamokat kell figyelembe venni:
a) a szovjet szervek által történt kényszermunkára hurcolás esetén 3 évet,
b) a szovjet bíróság ítélete vagy más szovjet hatóság intézkedése alapján végrehajtott szabadságelvonás esetén azt az időtartamot, amelyre ítélték (kötelezték), ha pedig ez nem bizonyítható, 8 évet.
(4) A kényszermunka esetére egyebekben a 2/A. § (2) bekezdését és a 4–8. § rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni.”
III.
Az indítvány az alábbiak szerint nem megalapozott.
1. Az Alkotmánybíróság az ún. személyi kárpótlással kapcsolatos gyakorlatát az 1/1995. (II. 8.) AB határozatában (a továbbiakban: Abh.) alapozta meg (ABH 1995, 31.). E döntés a Kpt.-nek az 1994. évi XII. törvénnyel módosított szövegét vizsgálta. A Kpt.-nek az Abh. által történő elbíráláskori szövege a 3. §-ban rendezte a szovjet hadifogság után járó kárpótlást. A Kpt. egykori 3. § (1) bekezdés d) pontja értelmében „a szovjet szervek által történt kényszermunkára hurcolás, továbbá a szovjet bíróság politikai indítékú ítélete, vagy más szovjet hatóság intézkedése alapján végrehajtott szabadságelvonás;” után járt kárpótlás, a 3. § (2) bekezdés pedig kimondta, hogy „[a]z (1) bekezdés d) pontjának alkalmazásában a szovjet hadifogságba esett katonát 1945. augusztus 1-jétől kényszermunkára hurcoltnak kell tekinteni.” Tehát a Kpt. korábbi 3. § (2) bekezdése megegyezik a jelen ügyben vizsgálni kért 2/B. § (2) bekezdésével. Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban vizsgálta a Kpt. egykori 3. § (2) bekezdésének alkotmányosságát az Alkotmány 70/A. §-a alapján abból a szempontból, hogy a Kpt. – a szovjet hadifogság mellett – a nyugati hadifogság esetén nem teremt kárpótlásra jogosultságot. Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban alkotmánysértést e tekintetben nem állapított meg (ABH 1995, 31, 59–60.).
Az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, módosított és egységes szerkezetbe foglalt 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat (a továbbiakban: Ügyrend) 31. § c) pontja határozza meg a res iudicata fogalmát az alkotmánybírósági eljárásban. E szerint az Alkotmánybíróság az eljárást megszünteti, ha „az indítvány az Alkotmánybíróság által érdemben már elbírált jogszabállyal azonos jogszabály (jogszabályi rendelkezés) felülvizsgálatára irányul, és az indítványozó az alkotmánynak ugyanarra a §-ára, illetőleg alkotmányos elvére (értékére) – ezen belül – azonos alkotmányos összefüggésre hivatkozva kéri az alkotmánysértést megállapítani (‘ítélt dolog’)”. (ABH 2003, 2076.) Jelen ügyben a res iudicata feltételei nem állnak fenn, mivel más az alkotmányos összefüggés, mint az Abh. által elbírált esetben. Az Abh. az adott normaszöveget a nyugati és a szovjet hadifoglyok viszonyában vizsgálta, míg jelen ügy indítványozója az 1945. augusztus 1. előtti és ezen időpont utáni szovjet hadifogság tekintetében állít alkotmányellenes különbségtételt. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság érdemi vizsgálatot folytatott.
2. A Kpt. 2/B. § (1) bekezdése értelmében – amely egyben a törvény alkalmazásában a kényszermunka fogalmát is meghatározza – „[k]árpótlás jár a szovjet szervek által történt kényszermunkára hurcolásért, a szovjet bíróság politikai indítékú ítélete vagy más szovjet hatóság intézkedése alapján végrehajtott szabadságelvonásért (a továbbiakban együtt: kényszermunka)”. A Kpt. 2. § (2) bekezdése – mintegy a kényszermunka fogalmának további összetevőjeként – kimondja, hogy aki szovjet hadifogságba esett, ezt a hadifogságot 1945. augusztus 1-je után kényszermunkába hurcolásnak kell tekinteni. Ez a rendelkezés tehát jogcímet teremt a szovjet hadifogság utáni kárpótlásra, amelyet a kényszermunka fogalma alá sorol 1945. augusztus 1-jét követő fogva tartás esetén.
Az Abh.-ban az Alkotmánybíróság részletesen kifejtette elvi álláspontját a személyi kárpótlást érintően, az ezzel kapcsolatos alkotmánybírósági gyakorlat az Abh.-ban megállapított követelményeken alapul. Az Abh.-ban az Alkotmánybíróság többek között rámutatott, hogy „az államot a jogtalan személyi sérelemokozásokért jóvátételei kötelezettség – a jogállami Alkotmányt megelőző közvetlen kötelezettségvállalás hiányában – még részlegesen sem terhelte” (ABH 1995, 31, 41.). Az Alkotmánybíróság utalt arra is, hogy a személyi kárpótlásnál az objektív szempontok megragadása alig lehetséges (ABH 1995, 31, 42.), a kárpótlásra fordítható összeg korlátozott volta pedig nem teszi lehetővé, hogy az állam a kárpótlásra jogosultak csoportjainak meghatározásánál minden sérelemokozásra tekintettel legyen (ABH 1995, 31, 42–43.). Általános érvénnyel mondta ki az Abh., hogy a Kpt. „meghatározó jogalapja a méltányosság. Erre a visszamenőleges kárpótlásra ugyanis nincs az államnak alkotmányos kötelezettsége. A személyi sérelemokozásokért járó kárpótlás ezért ex gratia jellegű, mert visszamenőleges és egységes jogalapot teremt a személyi sérelemokozások jóvátételére. Ez az egységes jogalap bizonyos személyi sérelemokozások ténye, függetlenül attól, hogy azokért járt-e eredetileg kárpótlás és az milyen okból volt érvényesíthetetlen, illetőleg, hogy a sérelemokozás a semmisségi törvények hatálya alá esik-e vagy sem.” (ABH 1995, 31, 45.). Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint, ha a megkülönböztetés nem emberi jog vagy alapvető jog tekintetében történt – s a kárpótlás során (mivel arra senkinek nincs az Alkotmányon alapuló joga) jellemzően ilyen jogosultságok keletkeztek –, alkotmányellenesség megállapításáról csak akkor lehet szó, ha a jogszabály egymással összehasonlítható, a szabályozás szempontjából azonos csoportba tartozó jogalanyok között tesz különbséget anélkül, hogy annak alkotmányos indoka lenne. Nem minősül megengedhetetlen megkülönböztetésnek, ha a jogi szabályozás eltérő jogalanyi körre vonatkozóan állapít meg eltérő rendelkezéseket. [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.; 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 77–78.; 61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 282.; 35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 197, 203.; 30/1997. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1997, 130, 138; 408/H/1998. AB határozat, ABH 2000, 760, 763.]. Mindezeket a személyi kárpótlásra vonatkoztatva a 22/1996. (VI. 22.) AB határozat azt állapította meg, hogy „[a]z egyenlőként kezelés alkotmányos követelményének tehát a csoportképzés során érvényesülnie kell, az viszont már nem alkotmányossági kérdés, hanem a törvényhozó mérlegelési szabadságába tartozik, hogy az alkotmányossági követelmények betartásával a sérelemokozás sajátosságaira tekintettel és történelmi tényei alapján milyen jogosulti csoportokat képez.” (ABH 1996, 89, 98.)
Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban azt állapította meg, hogy a Kpt. jelen ügyben vizsgálni kért rendelkezése – azaz az 1945. augusztus 1-ei határidő (amelytől a szovjet hadifogságba esett katonát kényszermunkára hurcoltnak kell tekinteni) – alapja az, hogy a szovjetek nem csatlakoztak a hadifogoly-egyezményhez (ABH 1995, 31, 60.). Ezért az Alkotmánybíróság úgy ítélte meg, hogy „a hadifogoly- egyezményekhez való csatlakozás, illetőleg ennek hiánya önmagában elegendő alap a különböző csoportképzésekre, a kategóriák szerinti különböző elbánást pedig nem lehet alkotmányosan kifogásolni. Az államnak szabadságában áll, hogy a politikai okból, jogtalanul kategóriáját rugalmasan kezelje, anélkül, hogy ez önkényes lenne. A törvény preambuluma szerint a jogalkotó a politikai okból, jogtalanul fogalma alatt a különböző jellegű megkülönböztetésen alapuló törvénysértések megvalósítását érti különösen.” (ABH 1995, 31, 60.). Mindezt figyelembe véve az Alkotmánybíróságnak jelen ügyben is az az álláspontja, hogy a törvényhozó nem járt el önkényesen a csoportképzésnél akkor, amikor a szovjet hadifogságba esést 1945. augusztus 1-jétől tekinti kényszermunkának. Alkotmányosan nem kifogásolható, hogy ebben az esetben a törvényhozó olyan jogi momentumhoz – a hadifogoly-egyezményhez – kötötte a kényszermunkának minősülés kezdetét, amely egyben alkalmas a politikai okból történő szabadságelvonás igazolására is.
A fentiek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Kpt. 2/B. § (2) bekezdése nem sérti az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdését, ezért a a Kpt. 2/B. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.
Budapest, 2008. szeptember 29.
|
Dr. Paczolay Péter s. k., |
||||||||
|
az Alkotmánybíróság elnöke |
||||||||
|
|
||||||||
|
|
Dr. Balogh Elemér s. k., |
Dr. Bragyova András s. k., |
||||||
|
|
alkotmánybíró |
alkotmánybíró |
||||||
|
|
||||||||
|
|
Dr. Holló András s. k., |
Dr. Kiss László s. k., |
||||||
|
|
előadó alkotmánybíró |
alkotmánybíró |
||||||
|
|
||||||||
|
|
Dr. Kovács Péter s. k., |
Dr. Lenkovics Barnabás s. k., |
||||||
|
|
alkotmánybíró |
alkotmánybíró |
||||||
|
|
||||||||
|
|
Dr. Lévay Miklós s. k., |
Dr. Trócsányi László s. k., |
||||||
|
|
alkotmánybíró |
alkotmánybíró |
||||||
Dr. Kovács Péter alkotmánybíró párhuzamos indokolása
Egyetértek a határozat rendelkező részével és az ún. kárpótlási ügyekben a juttatás ex gratia természetét hangsúlyozó, a jogalkotó széles körű szabadságát elismerő alkotmánybírósági gyakorlat követésének szükségességével.
Ugyanakkor az indítványban és a határozatban kiemelkedő szerepet játszó 1945. augusztus 1-jei dátum (amelytől a szovjet hadifogságba esett katonát kényszermunkára hurcoltnak kell tekinteni) indokolhatóságát illetően – a magam részéről – az alábbiakat fűzöm a határozathoz.
A határozat a dátum megállapításának indokát illetően idézi az 1/1995. (II. 8.) AB határozatnak egyik mondatát, amely a nyugati és a szovjet hadifogságba esettek eltérő kezelését illetően kimondja, hogy a „rendelkezés alapja az, hogy a szovjetek nem csatlakoztak a hadifogoly-egyezményhez, ezért, míg a nyugatiak ekkor rendszerint elengedték hadifoglyaikat, a szovjetek nem.” (ABH 1995, 31, 60.)
Ez a megállapítás azonban – szerintem – immár nem teljesen aggálytalan, az alábbiak miatt.
Igaz ugyan, hogy a Szovjetunió valóban nem volt részes állama az 1929. évi genfi hadifogoly-egyezménynek, azonban miután Németország 1941. június 22-én megtámadta, a Szovjetunió, a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottság javaslatát elfogadva az ezt követő hetekben már hivatalos nyilatkozatot adott ki, hogy a maga részéről a viszonosság feltétele mellett alkalmazni kívánja a genfi egyezmény rendelkezéseit.
A hadifoglyokra vonatkozó szovjet joganyag valóban tartalmazott olyan szabályokat, amelyek ekvivalensei megtalálhatóak a genfi hadifogoly-egyezményben is. Ennek az egyoldalú nyilatkozatnak a jogi relevanciáját a nürnbergi nemzetközi katonai törvényszék is érintette a német háborús bűnösökkel szemben lefolytatott eljárás során. Emellett azonban tény az is, hogy a ma már nyilvánosságra hozott dokumentumok (így az NKVD 1939. szeptember 19-én meghozott 0308 sz. rendelete) tanúsága szerint a GULAG-ok rendszerével párhuzamosan közben a hadifoglyok és internáltak táborrendszerét (UPVI, 1945 után GUPVI) rendelték kiépíteni, amely az állami vezetés által jelzett munkaerőszükséglet kielégítését is kiemelkedően fontos feladatának tekintette, és a hadifoglyoknak, az elfogott, ám hadifogolynak valamilyen ürüggyel nem minősített idegen katonáknak és az állambiztonságra veszélyesnek minősített nemzeti kisebbségek tagjainak a kényszermunkáját valóban tömegméretekben szervezte. 1945. szeptember 29-én pedig új szabályzatot bocsátottak ki, „a hadifoglyok munkára fogásáról”. A hadifoglyokat megillető jogok szigorú betartását pedig nem kérték számon. [Mogyeszt Kolerov: Vojennoplennüje v sziszteme prinugyítelnovo truda v SzSzSzR (1945–1950, in: Otyécsesztvennüje zapíszki 2003, No 3; vagy az indítványban sokszor hivatkozott. Varga Éva Mária (szerk): Magyar hadifoglyok a Szovjetunióban. Dokumentumok: 1941–1953] Tarsoly 2006 Budapest]
Ami pedig a nyugati hadifogságba kerülteket illeti (ahol az amerikai, angol, francia megszállási övezetbe kerülés gyakran egymástól is jelentősen eltérő bánásmódot jelentett, de vitathatatlanul különbözött a szovjetunióbelitől), az ő státusuk ott kinn is többször változott [Prisoner of war (POW), Disarmed Enemy Forces (DEF), Surrendered Enemy Forces (SEF), Surrendered Enemy Personnel (SEP) stb.] és nem ritkán még az övezetek alparancsnokságainak döntésétől is függött. A döntés mögött hol a német hadifoglyoktól való elkülönítés és viszonylagos mozgásszabadság biztosítása, esetenként bizonyos szempontból bizalom állt, hol azonban az, hogy a hadifoglyoknak járó élelmezési, gyógyszer stb. ellátmány biztosításának kötelezettsége alól akartak kibújni, vagy pedig kérésükre kisegíteni munkaerőhiánnyal küzdő államokat, mint például a Magyarországgal hadiállapotban nem is álló Franciaországot. (Gosztonyi Péter: A magyar honvédség a második világháborúban, Európa 1992 Budapest 277–285. o) A humanitárius kötelezettségek betartását ellenőrző és keresőszolgálatot működtető Vöröskereszt Nemzetközi Bizottság bírálta ezeket az alternatív, ám az ő munkáját akadályozó elnevezéseket, mivel a szövetségesek Nyugat-Európában nem ritkán csak azokkal engedélyezték a kapcsolatfelvételt, a táborellenőrzést, akiket az adott fogva tartó hatalom is hadifogolynak (POW) minősített.
Valójában tehát a kérdés nem egyszerűsíthető le arra, hogy részese volt-e vagy sem valamely állam az 1929-es egyezménynek.
A tudományos forrásmunkák pedig – összhangban számos magyar család emlékezetével – alátámasztják azt, hogy a nyugati hadifogságból 1945. augusztus 1-jéig még csak igen kis részben tértek, illetve térhettek haza a hadifogságba esettek. Az egyes adatok szerint 280 ezer főre becsült, nyugati hadifogságba került magyar katona egy jelentős részének 1945 őszén történt hazahozatalára a november 4-ei magyarországi választásokra is tekintettel és a kormány sürgetésére került sor, míg a többiek zöme 1946 folyamán, az akkor már nagyjából minden hónapban indított szállítmányok valamelyikével érkezett haza. (Gosztonyi uo. és 363. o.)
A hivatkozott dátum tehát valójában egyáltalán nem esik egybe a nyugati hadifoglyok tényleges hazaérkezésével.
Ugyanakkor megítélésem szerint más érvekkel ugyan, de az 1945. augusztus 1-je kiválasztása valóban ésszerűen igazolható dátum, indokolhatóan kialakított vélelem.
Ez ugyanis a II. világháború európai hadműveleteinek befejeződése után, a békeszerződésekig terjedő időszak, illetve a háború utáni nemzetközi viszonyok alapvonalait meghatározó potsdami értekezlet befejeződésével tulajdonképpen egybeesik. A potsdami tárgyalások június 25-ei jegyzőkönyve világosan utal a munkaerőhiány pótlására irányuló, 1945. februárjában Jaltában beterjesztett szovjet igény megismétlésére, és a potsdami határozatok végül (a IV. cikkben) a hadifoglyokra való utalás nélkül ugyan, de megerősítették és pontosították a jaltai tanácskozáson a Szovjetunió által benyújtott és az angol-amerikai szövetségesek által tudomásul vett szovjet kárpótlási igények kielégítésének ütemét, részleteit. A jaltai megállapodásban (a dokumentum V/2/c pontjában) pedig szerepelt a német munkaerő szovjet újjáépítési célokra való felhasználhatósága, amelyet a csak az egyik megszállási zónát igazgató szovjet vezetés önkényesen – ám szövetségesei által nem kifogásoltan – a nála levő német hadifoglyokra és általában véve állampolgárságtól függetlenül minden hadifogolyra kiterjesztett, függetlenül attól is, hogy azok állama részt vett-e a háborúnak Szovjetunió területén folyt szakaszában vagy kiugrott a tengelyhatalmak közül, és az antifasiszta koalíció haderejét támogatta-e, önmaga harcoló katona volt-e, vagy munkaszolgálatra kötelezett stb. Ez a dátum az, amelyik szimbolikusan is jelzi annak az uralmi pozíciónak az elismerését, amelyet a háború után a Szovjetunió Közép- és Kelet-Európában a rendszerváltozásig élvezett, és amelynek áldozatai többek között a kiszolgáltatott hadifoglyok voltak, akiknek a repatriálását a hadműveletek megszűnése nyomán éppen, hogy ekkorra meg kellett volna kezdeni, a hadviselés jogának ekkor hatályos szabályai szerint. Így csak később, az 1947. évi párizsi békeszerződés 21. cikkébe került be, többféleképpen értelmezett megfogalmazásban, hogy „a magyar hadifoglyok, mihelyt lehetséges, hazaszállítandók.”
Mindez ugyanakkor nem vonja kétségbe a kárpótlási jogszabályok alkotmányossági megítélésében vezérszerepet játszó ex gratia elv fenntartásának fontosságát, amelyet magam is osztok.
Budapest, 2008. szeptember 29.
Dr. Kovács Péter s. k.,
alkotmánybíró
*
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás