10/2007. (III. 7.) AB határozat
10/2007. (III. 7.) AB határozat1
2007.03.07.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 281. § (6) bekezdése második mondatának „[...], vagy az előzetes letartóztatását lehet elrendelni” szövegrésze alkotmányellenes, ezért azt a határozat kihirdetésének napjával megsemmisíti.
A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 281. § (6) bekezdése ezt követően a következő szöveggel marad hatályban:
„(6) Az (5) bekezdés esetében, ha a (9) bekezdés alkalmazásának nincs helye, a megjelent személyek kihallgatását, illetőleg meghallgatását követően a tárgyalást el kell napolni, és a meg nem jelent vádlottnak a következő tárgyalási határnapra történő elővezetését kell elrendelni. Ha a bírósági eljárás során a meg nem jelent vádlott elővezetését már elrendelték, szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény esetén elfogatóparancsot kell kibocsátani. Ha a vádlottnak nincs védője, számára védőt kell kirendelni.”
2. Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 281. § (6) bekezdése második mondatának „Ha a bírósági eljárás során a meg nem jelent vádlott elővezetését már elrendelték, szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény esetén elfogatóparancsot kell kibocsátani” szövegrésze alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
3. Az Alkotmánybíróság az iratismertetés elmaradásának következményeként történő vádelejtési kötelezettségre irányuló intézkedés megtételére vonatkozó indítványt visszautasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
1. Az Alkotmánybírósághoz indítvány érkezett a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 281. § (6) bekezdése második mondata alkotmányellenességének utólagos megállapítása és megsemmisítése tárgyában.
Az indítványozó álláspontja szerint a támadott rendelkezés alkotmányellenes, mert sérti az Alkotmány 2. §-át, a 8. §-át, az 54. §-át és az 57–59. §-ait. Indokolásában kifejtette, hogy az érintett meghallgatása nélkül elrendelt előzetes letartóztatás lehetősége – túl azon, hogy a Be. további szabályaival sincs összhangban – ellentétben áll a jogbiztonság követelményével, az emberi méltóság, a jóhírnév és a személyi szabadság garantálására vonatkozó alkotmányi rendelkezésekkel.
Utólagosan benyújtott észreveteleiben az indítványozó kitért arra is, hogy a Be. – a támadott rendelkezés tekintetében – nem tartalmaz garanciális elemeket az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében szabályozott azon rendelkezéssel összefüggésben, hogy a személyi szabadságtól való megfosztásra csak törvényes indokok és eljárás alapján kerülhessen sor. Hiányzik továbbá az Alkotmány 57. § (4) bekezdéséből következő hatékony jogorvoslathoz való jog is arra az esetre, ha a Be. 281. § (6) bekezdésének második mondatában foglalt eszközöket a bíróság alaptalanul alkalmazza.
Az indítványozó – konkrét alkotmányi rendelkezés felhívása nélkül – „intézkedések megtételét” kérte az Alkotmánybíróságtól abban a tekintetben is, hogy a nyomozási iratok ismertetésének hiányában emelt vádat az ügyésznek „kötelező legyen [...] ejteni.”
2. Az Alkotmánybíróság eljárása során beszerezte az igazságügy-miniszter véleményét.
II.
Az Alkotmánybíróság a következő jogszabályi rendelkezéseket vizsgálta:
1. Az Alkotmány rendelkezései:
„2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.
(2) A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé, amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja.
(3) Senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.”
„8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.
(3)
(4) Rendkívüli állapot, szükségállapot vagy veszélyhelyzet idején az alapvető jogok gyakorlása – az 54–56. §-ban, az 57. § (2)–(4) bekezdésében, a 60. §-ban, a 66–69. §-ban és a 70/E. §-ban megállapított alapvető jogok kivételével – felfüggeszthető vagy korlátozható.”
„54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.
(2) Senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni, és különösen tilos emberen a hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletet végezni.”
„55. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra, senkit sem lehet szabadságától másként, mint a törvényben meghatározott okokból és a törvényben meghatározott eljárás alapján megfosztani.
(...)”
„57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.
(2) A Magyar Köztársaságban senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg.
(3) A büntetőeljárás alá vont személyeket az eljárás minden szakaszában megilleti a védelem joga. A védő nem vonható felelősségre a védelem ellátása során kifejtett véleménye miatt.
(4) Senkit nem lehet bűnösnek nyilvánítani és büntetéssel sújtani olyan cselekmény miatt, amely az elkövetés idején a magyar jog szerint nem volt bűncselekmény.
(5) A Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot – a jogviták ésszerű időn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan – a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja.”
„58. § (1) Mindenkit, aki törvényesen tartózkodik Magyarország területén – törvényben meghatározott esetek kivételével – megillet a szabad mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztásának joga, beleértve a lakóhely vagy az ország elhagyásához való jogot is.
(2) A Magyarország területén törvényesen tartózkodó külföldit csak a törvénynek megfelelően hozott határozat alapján lehet kiutasítani.
(3) Az utazási és letelepedési szabadságról szóló törvény elfogadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.”
„59. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkit megillet a jóhírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, valamint a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.
(2) A személyes adatok védelméről szóló törvény elfogadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges.”
2. A Be. vizsgált rendelkezése:
„281. § (...)
(6) Az (5) bekezdés esetében, ha a (9) bekezdés alkalmazásának nincs helye, a megjelent személyek kihallgatását, illetőleg meghallgatását követően a tárgyalást el kell napolni, és a meg nem jelent vádlottnak a következő tárgyalási határnapra történő elővezetését kell elrendelni. Ha a bírósági eljárás során a meg nem jelent vádlott elővezetését már elrendelték, szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény esetén elfogatóparancsot kell kibocsátani, vagy az előzetes letartóztatását lehet elrendelni. Ha a vádlottnak nincs védője, számára védőt kell kirendelni.
(...)”
III.
Az indítvány részben megalapozott.
1.1. Az Alkotmánybíróság az előzetes letartóztatásra vonatkozó büntetőeljárási rendelkezéseket már több ízben, számos szempontból vizsgálta.
A 26/1999. (IX. 8.) AB határozatban (a továbbiakban: Abh.) rámutatott, hogy az előzetes letartóztatás elrendelésének, mint a büntetőeljárás során alkalmazható kényszerintézkedésnek a lehetősége önmagában nem sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből következő jogbiztonság követelményét. Az 1406/B/1991. (ABH 1992, 497, 502.), valamint a 3/1998. (II. 11.) AB határozat (ABH 1998, 61, 67.) tartalmát is összegezve kiemelte, hogy az előzetes letartóztatás jogintézménye nem ellentétes az Alkotmány 57. § (2) bekezdésében szabályozott ártatlanság vélelmével (ABH 1999, 265, 270–272.). A korábbi határozataiban kifejtett álláspontját összefoglalva hangsúlyozta, hogy az állami büntető hatalom gyakorlására jogosult és egyben köteles szerveknek hatékony eszközöket kell kapniuk feladataik teljesítéséhez. „Ez pedig szükségképpen együtt jár a büntetőjogi felelősségre vonás törvényben meghatározott rendjében, a büntetőeljárásban olyan eljárási cselekmények, ezen belül kényszercselekmények alkalmazásának megengedésével, amelyek lényegüket tekintve súlyosan jogkorlátozóak, érintik a büntetőeljárás alá vont személy alkotmányos jogait is” [részletesen pl. 42/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993, 300, 302, 304–305.].
Az Abh. hivatkozott arra, hogy az Alkotmány nem csupán a terhelt személyi szabadsága korlátozásának lehetőségéről [55. § (1) bekezdés], de annak módjáról [55. § (2) bekezdés] is rendelkezik. Rámutatott, hogy az előzetes letartóztatás – mint a legsúlyosabb, a személyi szabadság elvonásával járó kényszerintézkedés – törvényi szabályozásakor, illetve alkalmazásakor az Alkotmány 55. § (2) bekezdéséből levezetett követelmény a szükségesség és arányosság megtartása, amelynek a jogalkotásban is tükröződnie kell. Ezen alkotmányi rendelkezés tartalmazza ugyanis, hogy a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított és őrizetbe vett személyt a lehető legrövidebb időn belül szabadon kell bocsátani, vagy bíró elé kell állítani, aki az elé állított személy meghallgatását követően írásbeli indokolással ellátott határozatot hoz a szabadon bocsátásról vagy az előzetes letartóztatás elrendeléséről (részletesen: ABH 1999, 265, 270–272.).
1.2. Az Abh. rámutatott, hogy az előzetes letartóztatás törvényi szabályozásakor az Alkotmány 55. § (2) bekezdéséből és a 8. § (1)–(2) bekezdéséből következően a jogalkotó nem hagyhatja figyelmen kívül az 1976. évi 8. törvényerejű rendelettel kihirdetett, az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában (a továbbiakban: Egyezségokmány) és az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezményben (a továbbiakban: Egyezmény) foglalt rendelkezéseket. Utalt továbbá arra is, az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága R (65) 11, illetve R (80) 11. számú Ajánlásainak az ítélethozatalt megelőző előzetes fogvatartásról szóló követelményei – a szükségesség-arányosság megítélése körében – olyan szempontokat tartalmaznak, amelyek a jogintézménynek a büntetőeljárási törvényben való szabályozásakor az Alkotmány 55. § (2) bekezdésének tartalmi értelemben vett kiteljesedését szolgálják. A hivatkozott nemzetközi dokumentumokban is – az Alkotmány 55. § (1)–(2) és 8. § (1)–(2) bekezdéseinek összevetéséből levezethető – azon elv tükröződik, hogy az előzetes letartóztatás kivételes eszköz, amely csak akkor alkalmazható, ha azt a körülmények feltétlenül szükségessé teszik. Nem rendelhető el akkor, ha a szabadságelvonás nem áll arányban az elrendelésének alapjául szolgáló bűncselekmény jellegével és az alkalmazható büntetéssel.
Az R (65) 11 Ajánlás rögzíti, hogy az előzetes fogvatartás alkalmazása nem lehet automatikusan kötelező, nem szolgálhat büntetési célokat, a bíróságoknak erről mindig a konkrét eset tényei és körülményei alapján kell dönteniük. Az R (80) 11 Ajánlás hangsúlyozza, hogy a bűncselekmény elkövetésével vádolt személy is csak akkor vethető alá e kényszerintézkedésnek, ha azt a körülmények feltétlenül szükségessé teszik. A letartóztatásnak mindig valós okon kell alapulnia, s arányban kell állnia az állított bűncselekmény jellegével és az alkalmazható büntetéssel. Az Egyezségokmány 9. cikk 1. pontja szerint a terhelt szabadlábon történő védekezése az általános követelmény és az előzetes fogvatartása a kivételes állapot. Garanciális követelmény, hogy a kényszerintézkedésről bírónak (bírói hatáskörrel felruházott személynek) kell döntenie, mégpedig az őrizetbe vett személy előállítását követően (5. cikk 3. pont) (részletesen: ABH 1999, 265, 272–276.).
A jelzett ügyekben az alkotmányossági vizsgálatra – részben – a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény (a továbbiakban: régi Be.) rendelkezései alapján került sor, a vizsgált normák tartalma azonban lényegileg megegyezik a Be. szabályaival. Így az Alkotmánybíróság a korábbi határozatokban kifejtetteket a jelen ügyben is irányadónak tekinti.
1.3. A fentebb részletezett okfejtéseken túl, az Egyezmény 5. Cikk 3. bekezdése és az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: Bíróság) ehhez kapcsolódó gyakorlata világosan leszögezi, hogy az előzetes fogvatartásról szóló döntéssel összefüggésben a „törvényben meghatározott eljárás” egyik lényeges eleme az érintett személynek – haladéktalan – bíró elé állítása. Ez kiterjed azokra az esetekre is, amikor a kényszerintézkedés alkalmazására az 5. Cikk 1. bekezdés b) pontja szerint a terheltnek a törvényben megállapított kötelezettsége teljesítése céljából kerül sor.
A Bíróság gyakorlata nem hagy kétséget aziránt, hogy a „bíró elé állítás” egyik fontos célja az érintett meghallgatása, a körülmények vizsgálata és ezek alapján annak mérlegelése, hogy az előzetes fogvatartás elrendelésén (fenntartásán) kívül a konkrét ügyben vannak-e más, a személyi szabadságot kevésbé vagy egyáltalán nem korlátozó alternatívák, amelyek segítségével a terhelt részvétele az eljárásban biztosítható (pl. Iřowiecki v. Poland judgment of 4 October 2001, no. 27504/95.). A közvetlenség elvében rejlő garanciákat, amelyek a tisztességes eljárás érvényesülését is biztosítják, a Bíróság a kényszerintézkedések alkalmazásakor is – éppen a „kockán forgó tét” miatt – olyan kiemelt értéknek tekinti, amelyből következően az elv érvényre jutása nem lehet esetleges. Az előzetes fogvatartás elszenvedője által előadottakat a bíróságnak kötelessége ugyanis oly mértékig érdemben vizsgálni, ami – tág értelemben vett – „tárgyalást” (a bíróság és az érintett közötti közvetlen szóbeli érintkezést) feltételez (pl. Frommelt v. Liechtenstein judgment of 24 June 2004, no, 49158/99; Kampanis v. Greece judgment of 13 July 1995, Series A no. 324.; Yankov v. Bulgaria judgment of 11 December 2003, no. 39084/97.).
Az Ajánlások, az Egyezségokmány és az Egyezmény hivatkozott rendelkezései, illetve a Bíróság által megformált követelmények jelen vannak az Alkotmány 55. § (2) bekezdésében és a – vizsgált esetet kivéve – tükröződnek a Be.-nek az előzetes letartóztatás elrendelésére, meghosszabbítására vonatkozó egyes, általános rendelkezéseiben (VIII. Fejezet II. Cím, IX. Fejezet VI. Cím).
2. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint az indítványban foglalt esetben az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből levezetett, a jogintézmények kiszámítható működéséhez fűződő jog érvényesülésének, valamint a 8. § (1) és (2) bekezdéséből következő, az alapjogok korlátozásának arányosságára vonatkozó, illetve az 57. § (1) bekezdésében rögzített tisztességes eljárás követelménynek a sérelmét eredményezi a döntéshozatali eljárás szabályozási módja: az, hogy a személyi szabadság jogerős ítélet nélkül történő elvonására bírói meghallgatás nélkül és megfelelő mérlegelési szempontok hiányában kerül sor.
2.1. Az előzetes fogvatartásról szóló döntés meghozatalának kizárólagosan bírói hatáskörbe történő utalása nem csupán formális garanciát jelent. A bírói döntéshozatal mechanizmusa feltételezi a terhelt meghallgatását, lehetőséget biztosítva ezzel neki arra, hogy a nemleges döntés alátámasztására szolgáló érveit a kényszerintézkedés indítványozójával (ügyész, pótmagánvádló) azonos körülmények között és azonos súllyal fejtse ki. Ezek az érvek mindenekelőtt vonatkozhatnak arra, hogy az eljárás alá vont személy milyen garanciákat képes adni arra, hogy szabadlábon történő védekezése esetén eleget tesz a megjelenési, közreműködési kötelezettségének, illetve tartózkodik mindazon magatartásoktól, amelyeket az előzetes letartóztatás különös okaiként határoz meg a törvény.
Az előzetes letartóztatás általános és különös feltételeiről a Be. 129. § (2) bekezdése rendelkezik. A törvény ezen szabályai a büntetőeljárás egésze során, így a tárgyalási szakaszban is irányadóak, közöttük – a támadott rendelkezésben szereplő – az eljárási cselekmény elmulasztása azonban, mint a kényszerintézkedés lehetséges oka, nem szerepel. Ilyen okból előzetes letartóztatás elrendelésére csak más, már foganatosított, kevésbé súlyos kényszerintézkedések: a házi őrizet vagy a lakhelyelhagyási tilalom megszegése miatt van mód [139. § (1) bekezdés].
A tárgyalás elmulasztásának következményeit a kódex más rendelkezései szabályozzák (69. §). A szabályszerű idézés ellenére meg nem jelenés szankciója lehet a terhelt esetében az elővezetés és az okozott költségek megtérítésére való kötelezés. Ugyanakkor a törvény a mulasztás következményeinek elhárítására biztosítja az igazolás lehetőségét (65–66. §-ok), melynek határideje az elmulasztott határidő utolsó napjától vagy az akadály megszűnésétől számított 8 nap. Az igazolási kérelem elfogadása egyúttal ki is zárja a jelzett eljárási szankciók alkalmazását.
2.2. A fentiekből következően a Be. rendszerében a támadott rendelkezésben szereplő, az előzetes letartóztatás alapjául szolgáló ismételt terhelti mulasztás, az előzetes letartóztatás új, különös indokaként került szabályozásra, amely csak a tárgyalási szakaszban lehet az elrendelés alapja. Ez a megoldás önmagában véve nem szükségképpen alkotmányellenes (s nem áll ellentétben azzal sem, hogy a mulasztáshoz – főszabályként – a jogalkotó nem kényszerintézkedések alkalmazását fűzi).
Az előzetes letartóztatás fő funkciója, hogy a terhelt akarata ellenében is biztosítsa a büntetőeljárás lefolytathatóságát, végső soron az állam büntető igényének érvényesítését. „Az állami büntető igény érvényesítése érdekében a társadalom védelme, a közérdek szempontjából alkotmányosan is szükséges és indokolt annak lehetővé tétele, hogy az állam a bűncselekmény alapos gyanújával terhelt személyt szabadságától időlegesen megfossza a büntetőjogi felelősségre vonás meghiúsításának megakadályozása érdekében” (Abh., ABH 1999, 265, 276.). A kényszerintézkedések szabályozásakor a jogalkotónak számolnia kell azzal is, hogy a tisztességes eljárás alkotmányi követelményéből eredően a büntető ügyekben eljáró hatóságok kötelesek eleget tenni az időszerűség követelményének. Ebből a szempontból – figyelemmel a kontradiktórius eljárás alapelvének megfelelően szabályozott bizonyítás rendjére és a tárgyalásra vonatkozó rendelkezésekre – a büntetőeljárás legsérülékenyebb szakasza az első fokú bírósági eljárás, ahol a terhelt mulasztása az esetek döntő részében szükségképpen az ügy ismételt kitűzését eredményezi. Ez az Alkotmány 57. § (1) bekezdéséből levezetett időszerűség követelményének érvényre jutását gátolja.
Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban e kényszerintézkedés alkalmazásával kapcsolatban hangsúlyozta azt is, hogy annak súlyosan jogkorlátozó jellege miatt igénybevételére csak végső esetben, kivételesen kerülhet sor. Az arányosság alkotmányi követelményét a Be. 60. § (2) bekezdése tételes rendelkezésében is kimondja, a kényszerintézkedésekre vonatkozó általános szabályok (VIII. Fejezet I–VI. Cím) pedig az arányosság elvont igényét az egyes jogintézményekre vonatkozó rendelkezéseikben juttatják érvényre. A differenciált szabályozás különösen arra az esetre vonatkozik, amikor a kényszerintézkedés alkalmazásának célja kizárólag a terhelt eljárási cselekményeken történő részvételének biztosítása.
2.3. Az Alkotmánybíróság a tisztességes eljáráshoz való jogra vonatkozó gyakorlatát összefoglaló 14/2004. (V. 7.) AB határozatában megállapította, hogy a tisztességes eljáráshoz való jog olyan abszolút jog, amellyel szemben nem létezik mérlegelhető más alapvető jog vagy alkotmányos cél, mert már maga is mérlegelés eredménye. Kimutatta továbbá, hogy a tisztességes eljárásnak számos eleme van, s a büntetőeljárás szabályrendszerének megalkotásakor egyik vagy másik a továbbiak rovására nem abszolutizálható (ABH 2004, 241, 266.). Az ide vonatkozó gyakorlatát legutóbb összegző 20/2005. (V. 26.) AB határozatban elvi éllel szögezte le, hogy az egyes jogintézmények és döntési eljárások szabályozásakor „gazdaságossági és célszerűségi okokból az eljárási, s főként a közvetlen alkotmányi garanciák érvényesítéséről” a jogalkotó nem mondhat le. Az Alkotmány 2. § (1) bekezdése és a tisztességes eljárás követelményének összevetéséből az is következik, hogy az egyes jogintézmények, a bírósági eljárás kiszámítható és következetes működésének az alapja „a döntést befolyásoló processzuális szabályoknak félreérthetetlen, a gyakorlatban érvényesülő mérlegelési szempontok határait kijelölő megfogalmazás[a]” (ABH 2005, 202, 218–219.).
Ebből következően az eljárás időszerűségére és a kényszerintézkedés alkalmazására vonatkozó szükségesség-arányosság követelménye sem versenghet egymással. Ezek – a kényszerintézkedésekre vonatkozó döntéshozatali eljárás kialakításakor – nem szembenálló, hanem differenciált szabályozással biztosítandó, egyidejűleg érvényesülő igények.
3.1. A 19/1999. (VI. 25.) AB határozatban „az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében normatív tartalommal rögzített jogállamiságból fakadó jogbiztonság követelményébe ütközik”, ha a jogalkotó nem határozza meg az előzetes fogvatartás alapjául szolgáló mérlegelési szempontokat. Ez éppen a kényszerintézkedésre vonatkozó döntési eljárás lényegét üresíti ki, s végső soron szintén az arányosság követelményének sérelméhez vezet (ABH 1999, 150, 152–155.).
A támadott rendelkezésben az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének a jogbiztonságra vonatkozó és az arányosságnak a 8. § (1)–(2) bekezdéséből levezetett, a Be. 60. § (2) bekezdésében is nevesített absztrakt követelménye nem jut megfelelően érvényre. Ez pedig az 57. § (1) bekezdésében szabályozott tisztességes eljárás elvének sérelmét eredményezi.
A törvény – az általános szabályokhoz hasonlóan – azt a 281. § (6) bekezdésében is kimondja, hogy az előzetes letartóztatás elrendelésének csak szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény esetén van helye. További feltételként megállapítja, hogy erre csak a terhelt ismételt mulasztásakor és csupán abban az esetben van lehetőség, ha az első „jogszerűtlen” távolmaradásakor a bíróság a mulasztás következményeként elővezetést rendelt el, ám az sikertelen maradt. A támadott szabályozás semmilyen lehetőséget nem biztosít arra, hogy – az arányosság követelményének – megtartásával a bíróság az előzetes letartóztatást valóban csak a végső esetben rendelje el. Nem tartalmaz ugyanis arra vonatkozó mérlegelési szempontokat, hogy az ismételt mulasztás két lehetséges – ám súlyában és következményeiben rendkívüli mértékben eltérő – „szankciója” között milyen alapon kell a bíróságnak választania. Mindennek végső oka pedig éppen az, hogy a 281. § (6) bekezdésében szereplő esetekre a jogalkotó nem terjesztette ki az előzetes letartóztatásra vonatkozó általános szabályok szerinti, a döntéshozatali eljárásra vonatkozó garanciális rendelkezéseket. A bíróság a döntést a terhelt meghallgatása nélkül, távollétében és csupán az ismételt „vétkes” mulasztás indokára alapítva hozza meg.
A bíróság döntésének meghozatalakor azonban sem a vétkesség, sem a mulasztás nem feltétlenül tény, számos esetben csupán az elővezető parancs puszta kibocsátására alapozott vélelem.
A kényszerintézkedés alapjául szolgáló, a tárgyalás elmulasztásának következményeként elrendelt elővezetés végrehajtása nem a bíróság, hanem a rendőrség (kivételes esetben a Vám- és Pénzügyőrség, illetve az illetékes katonai elöljáró) kompetenciája. Ennek keretében a végrehajtó szervnek a foganatosításra vonatkozó, az elrendelés szabályszerűségével és a végrehajthatóság törvényességével összefüggő, a végrehajtás megtagadásához is elvezető vizsgálati kötelezettsége van, továbbá a végrehajtás tényleges szükségességére, illetve lehetségességére irányuló önálló mérlegelési jog is megilleti. Következésképpen annak elmaradásához nem csupán a terhelt magatartása, hanem az elővezetést elrendelő bíróság hibája (pl. pontatlan, hiányos kitöltés) vagy a végrehajtó szerv mérlegelési jogkörében hozott döntése, és számos más körülmény vezethet.
A támadott rendelkezés mindezzel nem számol. Az előzetes letartóztatásról szóló döntéshozatalkor tényként csak az elővezetés elmaradását kívánja meg. Erre viszont automatikusan azt a vélelmet alapítja, hogy mindez a terhelt hibájából ered. Ez szükségképpen azzal is jár, hogy a bíróság az előzetes letartóztatás alapjául szolgáló, a terhelt terhére eső körülményekre valójában semmiféle vizsgálatot nem folytat. Úgyszintén nem vizsgálja azt sem, hogy a terhelt ismeretlen helyen tartózkodik-e, noha ebben az esetben a kényszerintézkedés elrendelését a Be. XXV. Fejezetének (a távollévő terhelttel, illetve külföldön tartózkodó terhelttel szembeni eljárás) szabályai kizárják. (Megkövetelik azonban más intézkedések megtételét.)
3.2. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint „az alapjog korlátozásának alkotmányosságához önmagában nem elegendő, ha az alkotmányosan elismert cél érdekében történik, hanem szükségesnek és arányosnak kell lennie: a korlátozással elérni kívánt cél fontosságának és az ennek érdekében okozott alapjogsérelemnek egymással arányban kell állnia. (...) az arányosság elvont, a törvényi szabályozás szintjén történő megteremtése egyrészt az előzetes letartóztatás általános és különös feltételeinek, másrészt a döntési eljárás garanciális szabályainak meghatározásával biztosítható” (ABH 1999, 265, 276.).
A konkrét ügyekben az előzetes letartóztatás feltételeinek vizsgálatánál csak az elrendelés (fenntartás) időpontjában ténylegesen fennálló állapotot és körülményeket figyelembe véve, tényeken alapuló következtetés útján lehet állást foglalni abban a kérdésben, hogy a kényszerintézkedés általános és különös okai fennállnak-e. Az Alkotmány 55. § (2) bekezdése éppen ezért írja elő a döntési eljárás garanciális szabályaként, hogy a bíróságnak a terheltet előzetesen meg kell hallgatnia. A meghallgatás része az 57. § (1) bekezdéséből levezetett, az eljárás egésze során irányadó tisztességes eljárás követelményének.
Az előzetes letartóztatásról szóló, a személyes szabadság elvonásával járó bírói döntés a terhelt szempontjából az eljárás során hozható legsúlyosabb „közbenső” határozat. Alapvetően érinti a terhelt személyes szabadsághoz, a mozgás és a tartózkodási hely szabad megválasztásához való alkotmányos jogát, befolyásolja védekezésének kereteit, s közvetlen kihatással van személyes sorsának alakulására. Minderre figyelemmel nincs olyan felismerhető alkotmányos érdek vagy cél, amelyből következően a terheltnek az Alkotmány 55. § (2) bekezdésében körülírt – a bírói meghallgatásra vonatkozó – jogai, az eljárás tisztességének sérelme nélkül korlátozhatók lennének.
4.1. A fentebb kifejtettekre figyelemmel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a Be. 286. § (6) bekezdése második mondatának az előzetes letartóztatás elrendelésére vonatkozó szövegrésze alkotmányellenes, mert sérti az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében foglalt tisztességes eljárás követelményét. Ezért azt – az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 42. § (1) bekezdésében foglaltaknak megfelelően – a határozat kihirdetésének napjával megsemmisítette.
4.2. Mivel az Alkotmánybíróság a támadott rendelkezés alkotmányellenességét az Alkotmány 57. § (1) bekezdésébe ütközőnek minősítette, s azt megsemmisítette – állandó gyakorlatának megfelelően – az Alkotmány további, az indítványban felhívott rendelkezéseinek sérelmét nem vizsgálta [összefoglalóan legutóbb: 65/2006. (XI. 24.) AB határozat, ABK 2006, november 927, 929.].
5. Elutasította viszont az Alkotmánybíróság az indítványnak azt a részét, amely a 281. § (6) bekezdés második mondatában szereplő, a terhelt ismételt mulasztása és az elővezetés elrendelésének elmaradása esetére elfogatóparancs kibocsátását teszi kötelezővé a bíróság számára.
A határozat III. 1.1–1.3. és 2.2–2.3. pontjaiban kifejtettek szerint az államnak a büntető hatalom gyakorlásával felruházott szervei a büntető igény érvényesítésére kötelesek. Ennek során nem maradhatnak eszköztelenek a terheltek azon csoportjával szemben, akik engedetlenségükkel a büntetőeljárás sikerének meghiúsítására, vagy annak elhúzására törekszenek. Kézrekerítésük érdekében az elfogatóparancs kibocsátása velük szemben megfelelő – már az enyhébb büntetőeljárási intézkedés (elővezetés) foganatosítását követően igénybe vett – arányos eszköz, amely azt is szolgálja, hogy a terhelt előállítását követően a bíróság érdemben megvizsgálhassa azokat a körülményeket, amelyek az esetleges kényszerintézkedés elrendelését indokolják.
A Be. általános rendelkezései (73. §) az elfogatóparancs kibocsátásának szabályait részletesen körülírják. Az ennek során tehető intézkedésekre pedig a személy- és tárgykörözésről szóló 2001. évi XVIII. törvény, illetve a körözési nyilvántartásból történő adatigénylésről és adatszolgáltatásról, valamint a nyilvános tárgykörözési adatok hozzáférhetővé tételéről szóló 21/2001. (X. 11.) BM rendelet tartalmaz részletes szabályokat.
Tény, hogy a terhelt személyi szabadságát az elfogatóparancs folytán történő kézrekerülését követő intézkedések is szükségképpen érintik. A terheltnek az ez alapján való őrizetbe vétele azonban – a törvényben meghatározottak szerint – csupán 24 vagy legfeljebb 72 óráig tarthat, mely időtartamok meghosszabbítására nincs mód. Ezen időtartam alatt minden esetben kötelező az elfogatóparancsot kibocsátó hatóság elé állítása, majd pedig szóbeli meghallgatása, amelyet követően pedig nyomban dönteni kell szabadlábra helyezéséről vagy annak szükségessége esetén a törvényben szereplő valamely kényszerintézkedés elrendeléséről. A meghallgatással biztosítható az arányosság követelményének megtartása is.
A kifejtettekre figyelemmel a vizsgált rendelkezés nem sérti sem az Alkotmány 2. § (1) bekezdését, sem pedig a 8. § (1)–(2) bekezdésében foglalt arányosság követelményét, és nem áll ellentétben sem az 55. § (1) bekezdése, sem az 57. § (1) bekezdése szerinti követelményekkel.
Megállapította továbbá az Alkotmánybíróság azt is, hogy a Be. 276. § (6) bekezdésének ezen szövegrésze és az Alkotmány 2. § (2)–(3) bekezdése, a 8. § (4) bekezdése, az 54. §-a, illetve az 57. § (2)–(5) bekezdései, valamint az 58–59. §-ai között nincs alkotmányjogilag értékelhető összefüggés.
6. Az Alkotmánybíróság hatáskörének hiánya miatt érdemi vizsgálat nélkül visszautasította az indítvány azon részét, amely a nyomozási iratok ismertetésének elmaradása esetére az ügyészt a vádelejtésre kötelező intézkedések megtételére vonatkozott.
Az Alkotmánybíróság hatáskörét az Abtv. 1. §-a taxatíve meghatározza. Ebben a felsorolásban pedig a jogalkalmazó szervek intézkedésre történő felhívása nem szerepel.
A határozat ezen rendelkezése az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, módosított és egységes szerkezetbe foglalt 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozat 29. § b) pontján (ABH 2003, 2065.) alapszik.
7. Az Alkotmánybíróság a határozatnak a Magyar Közlönyben történő közzétételéről az Abtv. 41. §-a alapján rendelkezett.
Alkotmánybírósági ügyszám: 832/B/2003.
1
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás