1152/B/2007. AB határozat

1152/B/2007. AB határozat^*

2010.10.31.

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos megállapítására és megsemmisítésre irányuló indítvány tárgyában – dr. Balogh Elemér, dr. Bragyova András, dr. Lévay Miklós és dr. Paczolay Péter alkotmánybírák párhuzamos indokolásával – meghozta a következő

h a t á r o z a t o t:

Az Alkotmánybíróság a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény 24/A. § (3) bekezdése második fordulata alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.

I n d o k o l á s

Az Alkotmánybírósághoz indítvány érkezett a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.) 24. § (8) bekezdés második fordulata alkotmányellenességének megállapítása és megsemmisítése érdekében. Az indítványozó álláspontja szerint a támadott rendelkezés sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből levezetett jogbiztonsághoz való jogot, az alapvető jogok garantálására vonatkozó 8. § (1) bekezdését, illetve az 57. § (1) bekezdésében rögzített tisztességes eljáráshoz és az (5) bekezdésében biztosított jogorvoslathoz való jogot.

Részletes indokolásában kifejtette, hogy a sértett mindazon helyzetekben el van zárva a pártatlan eljárás kikényszerítésének lehetőségétől, amikor az érdemi határozat ellen jogorvoslati joga nincs. Ennek az az oka, hogy a bíró kizárását megtagadó határozat ellen a törvény nem biztosít önálló jogorvoslati jogot, az csak az érdemi határozat elleni fellebbezésben kifogásolható. Amennyiben azonban a sértettre az eljárást lezáró első fokú döntés nem tartalmaz rendelkezést – akár azért is, mert a bíróság nem dönt az előterjesztett polgári jogi igényről (pl. ha a törvény egyéb útjára utasítja) – a kizárás ellen semmiféle jogorvoslati lehetősége nincs.

II.

Az Alkotmánybíróság által vizsgált jogszabályok:

1. Az Alkotmány rendelkezései:

„2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.”

„8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.”

„57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el. (…)

(5) A Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot – a jogviták ésszerű időn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan – a jelen lévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja.”

2.1. A Be. rendelkezése az indítvány benyújtásakor:

„24. § (…)

(8) A kizárást kimondó határozat ellen jogorvoslatnak nincs helye, a kizárás megtagadását az ügydöntő határozat elleni jogorvoslatban lehet sérelmezni.”

2.2. A Be. hatályos rendelkezése:

„24/A. § (…)

(3) A kizárást kimondó határozat ellen jogorvoslatnak nincs helye, a kizárás megtagadását az ügydöntő határozat elleni jogorvoslatban lehet sérelmezni.”

2.3. Az Alkotmánybíróság észlelte, hogy a Be. 24. § (8) bekezdését a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény módosításáról szóló 2009. évi LXXXIII. törvény 2. §-a 2009. augusztus 13-i hatállyal megváltoztatta, s ugyanezen törvény 3. §-a egy új 24/A. §-t iktatott be, ennek (3) bekezdésébe szó szerinti szöveggel transzponálva a 24. § (8) bekezdését. A támadott rendelkezés tehát ma is változatlan tartalommal a jogszabály része. Így az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint (először: 773/B/1990. AB határozat, ABH 1993, 803, 804.) a határozat meghozatalakor hatályos szabályozás alapján folytatta le a vizsgálatot.

III.

Az indítvány nem megalapozott.

1.1. Az Alkotmánybíróság több ízben foglalkozott már a Be.-nek a bíró kizárására vonatkozó rendelkezéseivel – részint a jogorvoslathoz való jog kapcsán is – noha konkrétan a most támadott jogszabályi rendelkezést még nem vizsgálta. A problémakör azonossága folytán azonban a korábbi határozataiban foglalt megállapításait jelen ügyben is irányadónak tekinti.

1.2. „Az Alkotmánybíróság értelmezésében az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében foglalt jogorvoslathoz való jog olyan alkotmányos alapjog, amely mindenkit megillet, akinek jogát, vagy jogos érdekét a bírói, államigazgatási vagy más hatósági döntés érinti. A jogorvoslathoz való jog tárgyát tekintve a bírói, illetőleg a hatósági döntésekre terjed ki. (…) A jogorvoslathoz való jog ’törvényben meghatározottak szerint’ gyakorolható, ezért az egyes eljárásokban eltérő szabályozás lehetséges. A jogorvoslathoz való jogot kizárólag a jogviták ésszerű időn belüli elbírálásának érdekében és azzal arányosan korlátozhatja – minősített többséggel – a törvényhozó.” [összefoglalóan: 3/2007. (II. 13.) AB határozat, ABH 2007, 107, 111–112.]. „Minden jogorvoslat lényegi, immanens eleme a „jogorvoslás” lehetősége, vagyis a jogorvoslat fogalmilag és szubsztanciálisan tartalmazza a jogsérelem orvosolhatóságát” [23/1998. (VI. 9.) AB határozat, ABH 1998, 182, 186.].

Az Alkotmánybíróság kialakult gyakorlata szerint a jogorvoslathoz való jog „mint alkotmányos alapjog immanens tartalma az érdemi határozatok tekintetében a más szervhez vagy (…) ugyanazon szervezeten belüli magasabb fórumhoz fordulás lehetősége.” Ugyanakkor megállapította azt is, hogy a jogorvoslatnak eltérő típusai lehetnek, s az „ilyen felülvizsgálatot nem biztosító jogorvoslat nem feltétlenül alkotmányellenes a nem érdemi, nem ügydöntő határozatok esetén.” [5/1992. (I. 30.) AB határozat ABH 1992, 27, 31.] Annak vizsgálatakor azonban, hogy mely döntés minősül érdeminek, az Alkotmánybíróság nem a perjogok dogmatikai rendszeréből indul ki; mindig önállóan vizsgálja a jogorvoslattal támadható és nem támadható döntések tartalmi ismérveit [összefoglalóan: 22/1995. (III. 31.) AB határozat, ABH 1995, 108, 111, 112.]. A testület eddigi határozatai szerint a döntés érdemi jellege szempontjából a döntés tárgyának, a személyre gyakorolt hatásának van relevanciája, vagyis annak, hogy „az, hogy az érintett helyzetét, jogait a döntés lényegesen befolyásolta-e.” [részletesen pl. 1636/D/1991. AB határozat, ABH 1992, 515, 516.; 5/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 27, 31.; 4/1993. (II. 12.) AB határozat, ABH 1993, 48, 74.; 46/2003. (X. 16.) AB határozat, ABH 2003, 488, 502.].

1.3. A bíró kizárása kapcsán hozott döntéseiben az Alkotmánybíróság minden esetben az Alkotmány 57. § (1) bekezdésében alapjogként biztosított független, pártatlan bírósághoz való jog követelményéből indult ki.

1.3.1. A testület a bíróság pártatlanságával kapcsolatos, azóta is töretlenül követetett álláspontját első ízben – figyelembe véve az Emberi Jogok Európai Bíróságának ide vonatkozó gyakorlatát is – a 67/1995. (XII. 7.) AB határozatában fejtette ki részletesen. „A pártatlan bírósághoz való alkotmányos alapjog az eljárás alá vont személy iránti előítélet-mentesség és elfogulatlanság követelményét támasztja a bírósággal szemben. Ez egyrészt magával a bíróval, a bíró magatartásával, hozzáállásával szembeni elvárás, másrészt az eljárás szabályozásával kapcsolatos objektív követelmény: el kell kerülni minden olyan helyzetet, amely jogos kétséget kelt a bíró pártatlansága tekintetében” (ABH 1995, 346, 347.). Leszögezte továbbá azt is, hogy a pártatlanság kérdését objektív és szubjektív nézőpontból egyaránt vizsgálni kell. „A pártatlanság [...] egyrészt azt a követelményt támasztja, hogy a bíróság tagjai személyes előítéletektől mentesek legyenek, másrészt – objektív nézőpontból vizsgálva – megvan-e a pártatlanság megfelelő látszata.” [részletesen továbbá: pl. 32/2002. (VI. 4.) AB határozat, ABH 2002, 153, 161.; 17/2001. (VI. 1.) AB határozat, ABH 2001, 222, 227–228.]

1.3.2. A büntetőeljárásra vonatkozóan az Alkotmánybíróság a 17/2001. (VI. 1.) AB határozatban (a továbbiakban: Abh.) leszögezte azt is, hogy a bíró kizárására vonatkozó szabályok – az abszolút és relatív kizáró okok egymásra épülő rendszere – a független, pártatlan bírósághoz való jog gyakorlásának intézményes biztosítékai. A kizáró okok két csoportja közötti különbségtétel a bűnvádi perrendtartásról szóló 1896. évi XXXIII. tc. óta hagyományosan arra épül, hogy az abszolút kizáró okok a bíró objektív helyzetéből következő olyan, megdönthetetlen törvényi vélelmek, amelyek fennállásakor csak a kizáró okként szolgáló tény valósága vizsgálható; míg a relatív kizáró ok esetén e mellett a bejelentés alapjául szolgáló körülménynek a bíróra gyakorolt hatása is elemzendő (ABH 2001, 222, 224–227.).

1.3.3. Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban is, majd pedig a 993/B/2008 AB határozatban hangsúlyozta „a függetlenség és pártatlanság követelménye az eljárás alanyai számára jelent garanciát. Az eljárási biztosítékok – mint például a kizárás intézménye – azért szükségesek, hogy az igazgatási jellegű beavatkozás határait a szervezeten belül kijelöljék és a szervezeten kívül is láthatóvá, egyértelművé tegyék. (…) Az pedig éppen a törvény előtti egyenlőség érvényesülését szolgálja, hogy az említett jogszabályok mindenki számára olyan bíró közreműködését garantálják, akitől az ügy tárgyilagos megítélése nyilvánvalóan elvárható.” (ABH 2009, 2352, 2354–2355.)

Az Abh. megállapította az is, hogy a kizárás azon esetei mindig külső megítélésre szorulnak, amikor az ennek alapjául szolgáló relatív kizáró okot nem a bíróság tagja (hanem az ügyész, a terhelt, a védő, a sértett vagy képviselője, illetve az ügyben egyéb érdekeltként eljáró személy vagy képviselője) jelenti be. Ekkor ugyanis nem csupán az ok valóságtartalma, hanem a bíróra gyakorolt tényleges hatása is vizsgálandó. Különös súlya van ennek a relatív kizáró ok esetében, mivel ennek megfogalmazása általános, és minden olyan okot átfog, amelyek nevesítése sokféleségük folytán nem lehetséges, s ezért hozzájuk megdönthetetlen vélelem sem fűzhető. Ebből pedig az következik, hogy jellemzően külön vizsgálandó maga az elfogultság alapjául szolgáló tény valósága és az, hogy ez a körülmény alkalmas-e az elfogultság megalapozására. (…) Következésképp a relatív kizáró ok felől való döntés mérlegelést igényel (ABH 2001, 222, 224–227.).

2. A pártatlan eljárás egyik állandó eljárási garanciájának a bíró kizárásának alkotmányos jelentőségét a Be. számos rendelkezésében kifejezésre juttatja. Egyrészt körültekintően és részletesen meghatározza a kizáró okokat, másrészt a kizárást megtagadó határozat ellen jogorvoslati jogot biztosít. A kizárt bíró részvételének az eljárás minden szakaszában hangsúlyos következményei vannak: a másodfokú, illetve a harmadfokú eljárásban abszolút hatályon kívül helyezési ok [Be. 373. § II. pont, a) b) pont; 399. § (2) bekezdés a) pont], a jogerős határozatot követően pedig rendkívüli perorvoslatot alapoz meg [416. § (1) bekezdés c) pont], s a felülvizsgálati eljárásban is az eljárás megismétléséről szóló rendelkezést von maga után [428. § (2) bekezdés]. A büntetőeljárásban főszabályként a teljes revízió elve érvényesül. Ebben a rendszerben az abszolút hatályon kívül helyezési okokat – így a kizárt bíró részvételét is – a bíróságnak a fellebbezés (felülvizsgálat) irányától függetlenül hivatalból észlelnie, az eljárás megismétlésének elrendeléséről hivatalból döntenie kell.

Az indítványban támadott rendelkezés éppen az eljárás hatékonyságát, időszerűségét (ami szintúgy a tisztességes eljárás eleme) biztosítja azzal, hogy a bíró kizárását megtagadó határozat ellen jogorvoslati lehetőséget biztosít. Ezzel elkerülhetővé teszi, hogy a kizárt bíró részvételével hozott érdemi döntés szükségképpen csak az eljárás megismétlését eredményező rendkívüli perorvoslat igénybe vételével legyen orvosolható. Önmagában az sem kifogásolható – s az időszerűséget tekintve, szintúgy garancia – hogy a jogalkotó törekszik a jogintézménnyel való visszaélés megakadályozására, s így a jogorvoslati jogot a perjogi értelemben vett érdemi döntéssel egyidejűleg teszi lehetővé.

Erre figyelemmel az Alkotmánybíróság az indítványt az Alkotmány 57. § (1) és (5) bekezdése vonatkozásában nem találta megalapozottnak. Megállapította azt is, hogy a támadott rendelkezés és az indítványozó által felhívott további alkotmányi rendelkezések között érdemi összefüggés nincs. Ezért az indítványt elutasította.

Budapest, 2010. október 18.

Dr. Paczolay Péter s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke

			Dr. Balogh Elemér s. k.,			Dr. Bihari Mihály s. k.,
					alkotmánybíró			alkotmánybíró

		Dr. Bragyova András s. k.,				Dr. Holló András s. k.,
					alkotmánybíró			alkotmánybíró

				Dr. Kiss László s. k.,		Dr. Kovács Péter s. k.,
					alkotmánybíró			alkotmánybíró

	Dr. Lenkovics Barnabás s. k.,					Dr. Lévay Miklós s. k.,
					alkotmánybíró		előadó alkotmánybíró

Dr. Stumpf István s. k,
alkotmánybíró

Dr. Lévay Miklós alkotmánybíró
párhuzamos indokolása

1. A határozatnak az indítványt elutasító döntésével és annak indokolásával egyetértek. Álláspontom szerint azonban az Alkotmánybíróságnak – az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 27. § (7) bekezdése alapján, hivatalból eljárva – alkotmányellenes mulasztás fennállását is meg kellett volna állapítania, és megfelelő határidő kitűzésével fel kellett volna hívnia a törvényhozót ennek pótlására. Az Országgyűlés ugyanis az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében foglalt jogorvoslathoz való jogot sértő, mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet idézett elő azzal, hogy a Be.-ben, a bíró kizárása kapcsán nem szabályozta megfelelően az eljárás azon alanyait megillető jogorvoslati jogosultságot, akiket az eljárást lezáró érdemi döntéssel szemben – egymással nem azonos típusú okokból – nem illet meg rendes perorvoslat.

2. Az Alkotmánybíróság a 4/1999. (III. 31.) AB határozatában rámutatott arra, hogy az Abtv. 49. §-a szerint, mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapít meg akkor, „ha a jogalkotó szerv a jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát elmulasztotta, és ezzel alkotmányellenességet idézett elő. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a jogalkotó szerv jogalkotási kötelezettségének konkrét felhatalmazás nélkül is köteles eleget tenni, ha az alkotmányellenes helyzet – a jogi szabályozás iránti igény – annak nyomán állott elő, hogy az állam jogszabályi úton avatkozott bizonyos életviszonyokba és ezáltal az állampolgárok egy csoportját megfosztotta alkotmányos jogai érvényesítésének lehetőségétől [22/1990. (X. 16.) AB határozat, ABH 1990, 83, 86.]. Az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapít meg akkor is, ha alapjog érvényesüléséhez szükséges jogszabályi garanciák hiányoznak [37/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH 1992, 227, 231.].” (ABH 1999, 52, 56.)

2.1. A Be. 24/A. § (3) bekezdésének második fordulatában foglalt rendelkezés és a jogorvoslathoz való jog gyakorlására vonatkozó eljárási szabályok együttes következményeként előáll az a helyzet, hogy az eljárás egyes alanyai, illetve résztvevői – az esetek egy részében – a kizárást megtagadó határozat tekintetében ténylegesen nem gyakorolhatják a jogorvoslathoz való jogukat. Ennél fogva vannak olyan ügyek, amikor elmarad annak megnyugtató tisztázása, hogy az eljárás lefolytatásában és az ügydöntő határozat meghozatalában ténylegesen kizárt bíró vett-e részt, s így sérülhet a pártatlan bírósághoz való jog. Ugyanakkor a kialakult helyzet az eljárás azonos alanyai és résztvevői tekintetében is a jogok gyakorlásában való egyenlőtlen helyzethez vezet.

A Be. rendelkezései pontosan meghatározzák, hogy az alanyok és az eljárással érintettek miként gyakorolhatják az érdemi döntéssel szembeni jogorvoslati jogukat. A sértett, illetve az eljárás egyes más résztvevői esetében a törvény azt a sajátos megoldást követi, hogy egyes határozatok ellen csak – az érdemi döntés elleni jogorvoslattal együtt – és végső soron csak akkor enged számukra jogorvoslati jogot, ha a vádló, a terhelt vagy a védő fellebbezéssel él az érdemi döntés ellen. Az ilyen, ún. kapcsolódó jogorvoslattal érintett döntések eltérő jellegűek, ám vannak közöttük olyanok, amelyek az eljárási garanciák megsértéséről tartalmaznak értékítéletet. Ilyen például a kizárási kérelem elutasításáról szóló határozat, amely csak az érdemi döntés elleni fellebbezéssel együtt támadható. Az érdemi döntéssel szemben fellebbezésre jogosultak között a sértett – ebben a minőségében – nem szerepel, magánfélként pedig csak akkor jogosult a fellebbezésre, ha a polgári jogi igényét érdemben elbírálják. Hasonlóképpen az egyéb érdekeltek csupán akkor élhetnek jogorvoslattal, ha az ítélet reájuk vonatkozó rendelkezést tartalmaz (324. §). A polgári jogi igény egyéb törvényes útra utasításakor, továbbá, ha az ítélet (ügydöntő végzés) téves jogértelmezés vagy a bíróság mulasztása folytán nem tartalmaz a polgári jogi igényről szóló, valamint az egyéb érdekeltre vonatkozó rendelkezést, ez egyben azt is jelenti, hogy az eljárás érintett alanyai és résztvevői nem terjeszthetik elő a kizárás megtagadása elleni jogorvoslatukat sem, illetve ha előterjesztik, azt érdemi vizsgálat nélkül el kell utasítani. Felmentő ítélet, illetve eljárást megszüntető végzés esetén pedig a törvény eleve kizárja, hogy az első fokú bíróság olyan tartalmú döntést hozzon a sértett bármilyen igényéről, ami ellen lehetne jogorvoslati joga. A harmadfokú eljárásban viszont a Be. további rendelkezései folytán ez a helyzet akkor sem orvosolható, ha a másodfokú bíróság a döntést a terhelt terhére változtatja meg.

Alkotmányossági szempontból mindez azt jelenti, hogy a jogalanyok egy csoportja esetében a kizárás elutasítására vonatkozó döntés ellen nincs érdemi jogorvoslat, mert annak gyakorlása – előzetesen – olyan feltételhez kötött, amelynek bekövetkezése felől (részint mérlegelési jogkörben) éppen az a bíróság dönt, amellyel szemben a kizáró ok felmerült. Ezzel egyrészt a bíróság előtt érvényesíthető igény tekintetében különbség keletkezik a jogalanyok között, másrészt sérülhet a pártatlanság követelménye, de annak látszata mindenképpen csorbát szenved.

Ugyanakkor a kizárásról szóló döntés tartalmilag olyan, garanciális követelményeket beteljesítő határozat, amely – következményeiben – alkalmas az eljárás alanyai és résztvevői helyzetének befolyásolására. Erre mutat önmagában az a körülmény is, hogy a törvényhozó – a kizárt bíró végleges döntési kompetenciáját az érdemi határozat hatályon kívül helyezésének előírásával (akár harmadfokon, akár a rendkívüli perorvoslati szakaszban is) – az időszerűség követelményét negatívan befolyásoló – az eljárás teljes megismétléséről szóló rendelkezések révén is megakadályozandónak ítélte. A kizárt bíró részvételével kapcsolatos, az eljárás megismétlésének elrendeléséről szóló döntés az esetek jelentős részében semmilyen bírói mérlegelést nem tűr, annak meghozatala a jogorvoslati eljárásban eljáró bíróságnak hivatalból (indítvány nélkül) is kötelessége.

2.2. A sértett a büntetőeljárás azon alanya, akinek többféle eljárási pozíciója is lehet: „egyszerű sértett”, magánvádló, pótmagánvádló, magánfél, feljelentő; s mindezen esetekben (fő pozíciója mellett, eljárási résztvevőként) tanúként is szerepelhet. Az egyéb érdekelt a sértettől elváló alany, akire döntően a sértettre vonatkozó processzuális szabályok irányadók. A Be. különböző szabályai folytán a sértettnek valamennyi pozíciójában számos – adott esetben a terheltét is meghaladó – kötelezettsége van, amelyek kikényszerítése érdekében több okból, változatos szankciókkal sújtható (rendbírság, elővezetés, testi kényszer).

A büntetőigény érvényesítéséről szóló döntés meghozatalára szolgáló eljárásban a sértett szerepe minimális. A büntetőeljárás kikényszerítése még magánvádlói, illetve pótmagánvádlói pozíciójában is csak korlátozott mértékben illeti meg, az ügyek döntő többségét jelentő közvádas eljárásban pedig erre egyáltalán nem jogosult. Ugyanakkor a közvádló fellépésekor – kivéve a magánindítványhoz kötöttség eseteit – arra sincs semmilyen ráhatása, hogy a büntetőigény érvényesítése megtörténjen, sőt az erre irányuló eljárásban az állam büntető igényét érvényesítő hatóságokkal való együttműködési – számon kérhető és kikényszeríthető – közreműködési kötelezettség terheli.

2.3. A büntetőjog közjogi jellegéből következik, hogy a bűncselekmények üldözése elsődlegesen az állam, a köz védelmét szolgálja; ezért a sértett érdekei ebben a folyamatban másodlagosak, így már a büntetőeljárás megindításában is csupán marginális szerepe van. A történelmi fejlődés meghatározott pontján, a büntetőjogi igény érvényesítését a sértettől magához vonó állam azonban nem csupán a terhelt számára biztosítandó tisztességes eljárás feltételeinek megteremtésére és biztosítására köteles; a sértett és a büntetőeljárással összefüggésben kárt szenvedett más személyek érdekeinek érvényre jutásáért is felelős. A modern követelményeknek megfelelő büntetőeljárás ezért olyan jogi eszközrendszer kialakítását igényli, amelynek során az állam–a terhelt–a sértett háromoldalú viszonyában az állam részéről a terhelt és a sértett relációjában az igények közötti egyensúlyteremtés érvényesül.

E cél érdekében a bűncselekmény áldozataként szereplő sértett ambivalens büntetőeljárási helyzetének kezelésére – az utóbbi negyed században – mind nemzetközi, mind hazai színtéren – jelentős, a sértett pozícióját erősítő törekvések jelentek meg. Ez a napjainkig tartó tendencia a jogi dokumentumokban is materializálódott.

Az Európa Tanács ajánlásai (folyamatosan) számos relációban foglalkoztak a sértettnek az áldozatként való megfelelő kezelésével, a sértettet – sértetti, tanúi és egyéb minőségében – megillető jogokkal, a számára biztosítandó védelemmel. Így pl.: az áldozatok büntetőjogi és büntetőeljárásjogi helyzetéről (on the Position of the Victim in the Framework of Criminal Law and Procedure) szóló R (85) 11. számú Ajánlás; az áldozatoknak nyújtandó segítségről és az áldozattá válás megelőzéséről (on Assistance to Victims and Prevention of Victimisation); szóló R (87) 21. számú Ajánlás; a kriminálpolitikáról az átalakuló Európában (on Crime Policy in Europe in a Time of Change) címet viselő R. (96) 8. számú Ajánlás; a tanúk megfélemlítése és a védelemhez való jogról (Concerning Intimidation of Witnesses and the Rights of the Defence) című R (97) 13. számú Ajánlás.

Az Európai Tanács 2001. március 15-i, a büntetőeljárásban a sértett jogállásáról szóló 2001/220/IB címet viselő kerethatározata pedig az eljárásjogi pozíció megerősítése körében célként tűzte ki az államokat terhelő sértett-védelmi kötelezettségek jogi intézkedéssé formálását. Az Európai Unió Bíróságának C-404/07 számú (Katz-ügy) Magyarországot érintő ítélete pedig éppen arra mutatott rá, hogy a kerethatározat végrehajtása a sértett érdekeinek valódi érvényesülését biztosító, konkrét büntető eljárásjogi intézkedéseket igényel.

A nemzetközi elvárásoknak is megfelelően a büntetőeljárás koncepciójáról szóló 2002/1994. (I. 17.) Korm. határozat a születendő kódex (1998. évi XIX. törvény) legfontosabb elvei közé sorolta, hogy a „büntetőeljárás során szélesíteni kell a sértett igényérvényesítési lehetőségeit és eljárási jogosítványait.” A Be.-ben – a korábbi törvényhez képest alapjaiban, majd azóta is több ízben – módosultak a tárgyalás nyilvánosságára vonatkozó, kimondottan a sértett érdekeire is koncentráló rendelkezések (Be. 237. §, 238. §), megjelentek a tanúként szereplő sértett személyét szintúgy védő szabályok [személyi adatok zárt kezelése (96. §), a különösen védett tanúvá nyilvánítás (97. §)], írásbeli vallomástétel engedélyezése [85. § (5) bekezdés], a zártcélú távközlőhálózat útján történő kihallgatás (244/A–244/D. §-ok).

A sértett-védelmi szemlélet olyan új jogintézmények bevezetését is eredményezte, amelyek elismerték, hogy a sértettnek – az állam büntető igényét nem érintően – a büntetőeljárás alakításában lehet önálló szerepe. A Be. már kezdettől fogva tartalmazta a vádemelés elhalasztásának feltételeként a sértettnek való kár megtérítését, illetve a sértettnek más módon (nem pénzben) adandó jóvátétel intézményét. A 2002/1994. (I. 17.) Kormányhatározat 6. pontja előírta, hogy a büntetőeljárás során tovább kell szélesíteni a sértett igényérvényesítési lehetőségeit és eljárási jogosítványait. Ennek nyomán került a Be.-ben (újra) bevezetésre – az Alkotmánybíróság 42/2005 (XI. 14.) AB határozatában sem kifogásolt – a pótmagánvád intézménye. Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának R (99) 19. számú Ajánlása nyomán a Be. módosításáról szóló 2006. évi LI. törvény – a büntető ügyekben alkalmazható közvetítői tevékenységről szóló 2006. évi CXXIII. törvény rendelkezéseinek alkalmazásával – bevezette a közvetítői eljárás intézményét, amelynek anyagi jogi feltételei a Btk.-ban azóta is tágultak. Ugyanekkor kerültek beiktatásra a távoltartás (138/A–138/B. §-ok) szabályai is.

A Be.-n kívül (de ahhoz szorosan kapcsolódva) születtek olyan további jogszabályok, amelyekben az jut kifejezésre, hogy az államnak a sértettet megillető gondoskodási kötelezettsége van, amelynek része a jogérvényesítést elősegítő közvetlen segítségnyújtás. A törvényi szintű szabályok közül e tekintetben legfontosabbak: a bűncselekmények áldozatainak segítéséről és az állami kárenyhítésről szóló 2005. évi CXXXV. törvény, illetve a jogi segítségnyújtásról szóló 2003. évi LXXX. törvény, valamint a büntetőeljárásban részt vevők, az igazságszolgáltatást segítők Védelmi Programjáról szóló 2001. évi LXXXV. törvény.

2.4. A sértett helyzetét befolyásoló büntető eljárásjogi változások nem a büntetőigény állami érvényesítésére vonatkozó kötöttségek feloldását célozták és célozzák, mint ahogyan nem érintették a terheltet az Alkotmány 57. §-a alapján megillető, a tisztességes eljárás követelményeinek megfelelő eljárás biztosításának kötelezettségét sem; s nem is vezethetnek a terhelt pozíciójának romlásához (a védelmi szint csökkenéséhez).

A paradigmaváltás arról szól, hogy a terhelt magatartása (cselekménye) által indukált, a legalitás elvének közvetítésével meginduló és lefolytatandó, az állam büntető igényét szorgalmazó büntetőeljárásban a sértett processzuális jogait – konkrét eljárási pozíciójának figyelembevételével – a bűncselekmények áldozatainak emberi méltóságot is tiszteletben tartó, megfelelő szintre hozzák.

A büntetőeljárásban a ténylegesen (közvetve vagy közvetlenül) sérelmet szenvedett személy az állam büntetőjogi igényét érvényesítő hatóságok mellett jelenik meg. Érdekei – fő szabályként – egybeesnek e hatóságok érdekeivel, de ettől még – mivel az eljárásnak a törvényben meghatározott pozíciókban önálló alanya és résztvevője – a büntető ügyben eljáró hatóságokkal szemben is önálló jogai vannak.

A materiális értelemben vett sértetti jogalanyiságból következően az áldozat helyzete nem azonosítható a kizárólag extraneus pozícióban lévő résztvevőkkel. Ebből következően a bűncselekménnyel összefüggő igényei „meghaladhatják” az állam igényét; a büntető igényen felül, az állam igényétől elváló vagyoni és személyi kárpótlásra is jogot formálhat. Ebben a pozíciójában megilleti az az alkotmányos garancia, miszerint – függetlenül attól, hogy az állami büntető igény érvényesítésében milyen kötelező közreműködési kötelezettségei vannak – ügyében pártatlan bíróság hozzon döntést. E garanciális követelmény érvényesülése pedig nem függhet attól, hogy a konkrét eljárásban az eljárás további alanyai élnek-e a törvényben biztosított jogaikkal, jelesül: gyakorolják-e jogorvoslati jogukat. Az olyan megoldás, amely a sértett helyzetét ettől teszi függővé, az azonos eljárási pozíciókban lévők között indokolatlan különbségtételhez is vezet.

A sértettnek az állami büntető igény érvényesítésében játszott kötelező közreműködése nem tűnik el, hanem megerősödik azon – bővülő – eljárási jogosítványok biztosításában, amelyek révén a hatóság felé észrevételeket, indítványokat tehet, jogainak érvényesítése érdekében kezdeményezően léphet fel, s a tőle függetlenül meginduló eljárás folyamán az ezekről szóló döntések meghozatalát szorgalmazhatja és felülvizsgáltathatja. A processzuális jogosítványok megerősítése nem veszélyezteti az állami büntető igény érvényesítését és – megfelelő szabályozás mellett – a tisztességes eljárás követelményét sem. Mi több, az utóbbi érvényesülésére pozitív hatással lehet. Ahogyan a terhelt esetében, úgy az eljárás más résztvevői tekintetében is a jogalkotó feladata azon eszközök megteremtése, amelyek a visszaélés-szerű joggyakorlást kizárják; s erre szolgáló szankciók ma is vannak a törvényben.

2.5. Az Alkotmánybíróság korábbi határozataiból is kitűnően egymástól független kérdés, hogy:

– a büntető igény érvényesítése az állam monopóliuma, s így a sértettnek (valamint az eljárás más magánszemély alanyainak) nincs joga annak kikényszerítésére [42/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH, 1993, 300, 303.]; illetve annak elérésére, hogy minden ügyben kizárólag a bíróság hozzon az eljárást lezáró határozatot [összefoglalóan: 62/2006. (XI. 23.) AB határozat, ABH 2006, 697, 713–714.],

– és az, hogy az eljárás különböző alanyait – a büntető igény érvényesítése során szükségképpen – érintő alapjogi korlátozásokra csak az Alkotmány rendelkezéseivel összhangban kerülhet sor [42/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993, (VI. 30.) 300, 305.].

Az alapjogok védelme szempontjából kiemelkedő jelentősége van az Alkotmányban és az eljárási törvényben szereplő garanciális intézményeknek. Alkotmányossági szempontból az eljáró hatóságok eljárási szabálysértései különböző súlyúak lehetnek, és vezethetnek az alkotmányos garanciák közvetlen sérelmére is [részletesen: 49/1998. (XI. 27.) AB határozat, ABH 1998, 372, 377.]; büntetőjogi szempontból pedig eredményezhetik az eljárási garanciák lényegének kiüresítését és ezen keresztül az anyagi jogi szabályok megsértését.

2.6. A pártatlan bírósághoz való jog nem a terheltet megillető „különleges kedvezmény”; ennél jóval több: az ügy tárgyilagos megítélését támogató alkotmányos garancia. A tárgyilagos megítélés követelménye akkor is sérül, ha a bíróság eljárása (más résztvevők és alanyok hátrányára) a terheltet – a lehetséges perjogi következményekre figyelemmel, az időszerűség követelményét gyakorta kockáztatóan, pillanatnyilag – „kedvezően” érinti. Az eljárási garanciák hatékony érvényesülését a törvény csak úgy garantálhatja, ha a büntetőeljárási hatóságok és az eljárás alanyai, résztvevői, érintettjei számára biztosított jogok és előírt kötelezettségek koherens rendszerét teremti meg. A jogoknak a büntetőeljárás funkcióját figyelembe vevő „zárt rendszerben való elosztása” biztosítéka is az eljárási garanciák érvényesülésének, mert széles körben objektivizálja a büntető ügyben eljáró hatóságoknak és az eljárás résztvevőinek helyzetét. Ennek révén csökkenti annak kockázatát is, hogy a tisztességes eljárás egyik vagy másik követelménye időlegesen elsőbbséget élvezzen vagy az eljárásában a bíróság működésére vonatkozóan lefektetett követelmények sérüljenek.

A garanciális jogintézmények – mint például a bíró kizárása – esetén alkotmányossági szempontból a jogorvoslathoz való jog kockázatcsökkentő szerepe éppen azért jelentős, mert alkalmas és hatékony eszköz lehet az alapjogok, illetve az ezeket biztosító garanciák végleges sérelmének a konkrét eljárásokban való elkerülésére és arra, hogy a büntetőeljárás alkotmányosan is elismert ideális célja: az igazság megállapítása teljesüljön.

Önmagában véve nem alkotmányellenes az a megoldás, ha a jogalkotó a jogorvoslati eljárás igazolható és elfogadható ésszerűsítése érdekében bizonyos esetekben a közbenső és az érdemi határozatok elleni kifogások elbírálására az egyidejű döntéshozatalt írja elő. Mi több, az sem helyteleníthető, hogy – a teljes revízió elvére épülő eljárásban – egyes közbenső határozatok ellen nem enged jogorvoslatot. Alkotmányellenes viszont, ha jelentős súlyú garanciális kérdésekben, mint például a pártatlan bíró eljárásához való jog, egyáltalán nincs jogorvoslat, s még inkább az, ha a fellebbezési jog gyakorolhatósága az eljárás ellentétes, vagy nem azonos érdekek által vezérelt, más alanyának a magatartásától függ – azaz eshetőlegessé válik.

2.7. Az Alkotmánybíróság a 27/2002. (VI. 28.) AB határozatában rámutatott, hogy az „államnak az alapjogok biztosítására vonatkozó kötelezettségéből magától értetődően következik, hogy az alapvető jogokat csak az Alkotmányban megengedett módon korlátozhatja.” A kifejtettekből következően alkotmányellenes az a helyzet, amely a jogorvoslathoz való jog tényleges érvényesülésének alapját jelentő, „jogorvoslás” lehetőségét a bíró kizárása kapcsán az eljárás egyes alanyai számára egyáltalán nem biztosítja. Ezzel a kizárás intézményének alapvető rendeltetése – a pártatlan bírói eljáráshoz való jog – kérdőjeleződik meg. Álláspontom szerint ezért az Alkotmánybíróságnak meg kellett volna állapítania, hogy ezt a mulasztást az Országgyűlésnek a megfelelő törvényi szabályozás megteremtésével pótolnia kell. Ennek során a jogalkotónak szabadságában áll eldönteni, hogy a hatályos megoldás mellett, az alkotmányellenességet feloldó, kiegészítő, adott jogalanyok körére vonatkozó rendelkezéseket alkot, vagy a jogintézményt újraszabályozza.

Budapest, 2010. október 18.

Dr. Lévay Miklós s. k.,

alkotmánybíró

A párhuzamos indokoláshoz csatlakozom:

Dr. Balogh Elemér s. k.,

alkotmánybíró

Dr. Paczolay Péter alkotmánybíró
párhuzamos indokolása

Egyetértek a határozat rendelkező részével, vagyis az indítvány elutasításával, az alábbi, eltérő indokolással.

1. A pártatlanság az eljárás alá vont személy iránti előítélet-mentesség és elfogulatlanság követelményét támasztja a bírósággal szemben. A bírói úthoz való jog azok számára biztosít garanciákat, akik ellen vádat emeltek, vagy akinek a jogait és kötelességeit elbírálják. A büntetőeljárásra lefordítva ez azt jelenti, hogy a vádlottnak van joga ahhoz, hogy ügyében pártatlan bíróság döntsön. Ugyanakkor előfordulhat, hogy a büntetőeljárást lezáró érdemi döntés másokra is tartalmaz rendelkezéseket, vagyis nem csak a vádlott, hanem más személyek jogairól, kötelezettségeiről is dönt a bíróság. Nyilvánvaló, hogy ha a bíróság a vád tárgyában hoz döntést vagy egyébként valakinek a jogait és kötelességeit bírálja el, akkor annak a személynek joga van a pártatlan bírósághoz.

A büntetőeljárás bírósági szakaszának az elején még nem lehet tudni, hogy az eljárást lezáró érdemi határozat a vádról való döntés mellett az eljárásban részt vevő személyek közül kinek a jogairól dönt majd. A törvény ezért viszonylag széles személyi körnek biztosítja az eljárás folyamán elfogultsági kifogás benyújtását. Az elfogultsági kifogást a kifogással érintett bírótól eltérő, más összetételű bíróság nyomban elbírálja.

Ennek a másik bíróságnak ezt a döntését az eljárást lezáró határozat ellen a fellebbezésre jogosultak valamennyien vitathatják. Vagyis az elfogultságról szóló döntés elleni jogorvoslati jogot a törvény összekapcsolja az eljárást lezáró határozat elleni jogorvoslattal. Úgy is lehet fogalmazni, hogy a törvény attól teszi függővé a jogorvoslatot, hogy az elfogultsági kifogással érintett bíróság hoz-e az elfogultsági kifogást benyújtó személy jogairól döntést.

A törvény mindenkinek, akivel szemben az ítélet rendelkezést tartalmaz, a reá vonatkozó rendelkezés ellen fellebbezési jogot ad, és fellebbezést terjeszthet elő a magánfél (a sértett) is, a polgári jogi igényt érdemben elbíráló rendelkezés ellen.

2. Az alkotmányjogi kérdés az, hogy az elfogultsági ki- fogást elbíráló bírói döntés ellen kell-e mindenkinek jogor- voslatot biztosítani, aki elfogultsági kifogást nyújthat be, a jelenleginél szélesebb körben, függetlenül attól, hogy a bíróság határozata rá vonatkozik-e, van-e abban a törvény szövege szerint „reá vonatkozó rendelkezés”.

Ha feltételezzük, hogy a polgári jogi igényt egyéb törvényes útra utasító rendelkezés mint az eljárást befejező határozat részét képező döntés ellen a törvény [Be. 324. § (1) bekezdés g) pont] alkotmányosan zárja ki a fellebbezést (mind a sértett, mind mindenki más vonatkozásában), akkor abból indulunk ki, hogy a polgári jogi igényt egyéb törvényes útra utasító rendelkezés nem szól senkinek – a sértettnek sem – a jogairól, kötelezettségeiről, vagy jogos érdekéről, legalábbis abban az értelemben nem, ahogyan ezeket a jogorvoslathoz való jog szempontjából kell érteni. (Majd abban az eljárásban, amelyben a polgári jogi igényről érdemben döntenek, a sértett teljes fegyverzetben érvényesítheti jogait, a pártatlan bíróságot illetően is.)

A sértett ebben a minőségében az eljárásban fő szabály szerint nem érvényesít büntetőjogi igényt sem. Ezt a közvádló, az ügyész teszi, aki minden tárgyaláson ott kell legyen, és akinek van fellebbezési joga az érdemi döntés ellen.

Az elfogultsági kifogásról való döntés hatása a sértettre ezért általában nem olyan, hogy jogorvoslatot kellene ellene biztosítani. Ha az eljárást befejező döntésben nincs a sértettre (a sértett jogára) vonatkozó rendelkezés, akkor a sértettnek elvben nem csorbulhat a pártatlan bírósághoz való joga, mert neki a konkrét eljárásban – az Alkotmány nyelvtani és rendszertani értelmezéséből kifolyólag – ilyen személyes, alanyi joga nincs is. Ezért az Alkotmány 57. § (1) bekezdése és (5) bekezdése sérelmét állító indítványt ebből az okból el kellett utasítani.

3. A sértetteknek önálló jogorvoslati jogot adni egy szubjektív kizárási okot elutasító bírói döntés ellen (akár az érdemi határozat elleni fellebbezésben) számos kérdést vetne fel.

Ha a sértettnek akkor is jogorvoslati jogot biztosítana a törvény, ha a döntés nem tartalmaz rá rendelkezést, akkor ez azt jelenti, hogy a pártatlanság érvényesítése érdekében elvontan, általánosságban, személyes, alanyi joga sérelme nélkül fordulhat a jogorvoslati fórumhoz. Vagyis anélkül, hogy a bírói úthoz való jog alanya lenne.

Ezért felvethető, hogy ebben az esetben a sértetten kívül az eljárás más alanyai (pl. tanú, szakértő) számára is biztosítani kell egy ilyen, a pártatlanságot elvontan érvényesítő jogorvoslatot.

Hangsúlyozni kell, hogy az Alkotmány 57. § (1) bekezdése, amikor azt tartalmazza, hogy „mindenkinek joga van” a bírói úthoz, akkor ez azt jelenti, „mindenkinek” a perbe vitt jogai és kötelezettségei, vagy az ellene emelt vád elbírálása során van joga a pártatlan bíróság általi elbírálásra.

A „mindenki” kiterjesztő értelmezésével fennállna a veszély, hogy ez az új jogorvoslati eszköz hatásában a büntetőeljárásban a vádlott terhére bejelentett fellebbezéssé nőné ki magát, pedig a büntető igazságszolgáltatás állami monopóliumából következően a sértettnek nincs Alkotmányból levezethető alapjoga az elkövető megbüntetésére [40/1993. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1993, 288, 290.].

Budapest, 2010. október 18.

Dr. Paczolay Péter s. k.,

alkotmánybíró

A párhuzamos indokoláshoz csatlakozom:

Dr. Bragyova András s. k.,

alkotmánybíró

A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.

Másolás a vágólapra
Nyomtatás

Hatályos
Már nem hatályos
Még nem hatályos
Módosulni fog
Időállapotok
Adott napon hatályos
Közlönyállapot
Indokolás

Jelmagyarázat Lap tetejére

Műveletek