PÜ BH 2007/188
PÜ BH 2007/188
2007.06.01.
Nem ütközik jóerkölcsbe az a tartási szerződés, amelyet a szülő több gyermeke közül azokkal a gyermekeivel köt meg, akik képesek és hajlandók részére gyógyíthatatlan betegségében a törvényes tartási kötelezettséget meghaladó, kívánságainak megfelelő szolgáltatásokat nyújtani (Ptk. 200. és 586. §).
A jogerős ítélet által megállapított tényállás szerint a peres felek néhai édesanyja: M. S.-né M. I. 2002. évben megözvegyült és ezt követően egyedül lakott a K., S. u. K. szám alatti családi házas ingatlanban, amelynek a 8/12 részilletősége az ő tulajdonát képezte. A néhai a házastársának halálakor 82 éves volt, magas vérnyomásban, trombózis utáni állapotban és cukorbetegségben szenvedett, önmaga ellátására azonban képes volt: önállóan bevásárolt és megfőzött magának, felkereste háziorvosát. A nehéz fizikai munkákban: a kertművelésben és egyéb ház körüli teendőkben ugyanakkor már ekkor is segítségre szorult, amit kérésére alkalmanként a K.-n lakó fia: a II. r. alperes nyújtott.
A néhai rendkívül erősen kötődött a lakóingatlanához, ami családi öröksége volt, és határozott kívánsága volt az, hogy maradjon az ingatlan a család tulajdonában, azt örökösei ne adják el.
A néhai másik fia: dr. M. E. orvos – aki eredetileg a jelen per II. r. felperese volt, de a per tartama alatt a keresetétől elállott – 2003 augusztusában észlelte, hogy az akkor 83 éves édesanyjának kifekélyesedett, vérző emlődaganata van, és a rákos megbetegedésről – amit 2003. szeptember 18. napján szakorvos is diagnosztizált – tájékoztatta testvérét, az I. r. alperest, majd erről tudomást szerzett II. r. alperes is, a felperessel azonban – a néhai kérésére – az édesanyjuk megbetegedését ekkor nem közölték. Dr. M. E. tájékoztatta az alpereseket arról is, hogy az édesanyjuk betegsége gyógyíthatatlan, kora és általános állapota miatt nem operálható, és nem lesz hosszú életű, a néhai maga azonban reménykedett a gyógyulásában.
A néhai azon célja megvalósításának érdekében, hogy élete végéig a házában lakhasson, és azt a gyermekei ne adják el, a tartási szerződést találta megfelelő megoldásnak, és 2003. október 27. napján előzetes egyeztetés után a négy gyermeke közül I. és II. r. alperesekkel tartási szerződést kötött, akik anyjuk súlyos gyógyíthatatlan betegségének tényét ismerték, bár a néhai ekkor még nem volt ágyban fekvő beteg, magát ellátta és szellemileg is ép volt.
A szerződéssel a néhai a K., S. u. K. szám alatti ingatlan 8/12 illetőségének tulajdonjogát – haszonélvezeti joga fenntartásával – egymás közt egyenlő arányban az I. és II. r. alperesekre ruházta át, akik ennek fejében kötelezettséget vállaltak arra, hogy eltartásáról gondoskodnak: napi háromszori étkezést, a lakásának tisztán tartását, a mosás, vasalás és a kerti munkák elvégzését, ápolást, gyógyíttatást, a közüzemi számlák kifizetését, valamint illő eltemettetést szolgáltatnak a részére, azzal, hogy a tartás értékét havi 50 000 Ft-ban jelölték meg. A szerződő felek megállapodtak abban, hogy az alperesek az eltartott halála után lépnek az ingatlan birtokába, s rendelkeznek a benne lévő ingóságok felett, az ingatlan terheit azonban már a szerződés aláírásától viselik.
A szerződés alapján az I-II. r. alperesek tulajdonjoga a 4/12-1/12 arányban az ingatlan-nyilvántartásba 2003 novemberében bejegyzést nyert.
Az alperesek az eltartott gondozását egymás közt megosztva úgy valósították meg, hogy az I. r. alperes hétvégeken utazott le az édesanyjához, és látta el, illetőleg kísérte őt el a sugárkezelésekre; a II. r. alperes a hét többi napján látta el az édesanyját.
2004. március hónapjában a háti gerincfájdalmak miatt a néhai a megyei kórház Sebészeti Osztályán megfigyelés alatt állt, majd az állapotrosszabbodása miatt 2004. április 8. napján a kórház Onkológiai Osztályára helyezték át, ahol 2004. április 21. napján elhunyt.
Tekintettel arra, hogy a néhai tulajdonában az elhunytakor ingatlan vagyon nem volt, hagyatéki eljárás lefolytatására nem került sor.
Az alperesek a néhai tartását szerződésszerűen teljesítették, az általuk nyújtott tartás-gondozás ellenértéke 768 000 forint volt.
A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy a felek néhai édesanyjának az I. és II. r. alperesekkel kötött tartási szerződése érvénytelen, és ezért a k.-i ingatlan 8/12 illetősége a néhai M. S.-né hagyatékát képezi. Az érvénytelenség okaként a szerződés jóerkölcsbe ütköző voltára, uzsorás jellegére, valamint arra hivatkozott, hogy az valójában nem tartásra, hanem csupán gondozásra irányult, az I. r. alperes vonatkozásában pedig arra is, hogy a szerződés lehetetlen szolgáltatásra irányult.
Az I. és II. r. alperesek a kereset elutasítását kérték.
Az elsőfokú bíróság az ítéletével megállapította, hogy M. S.-né M. I. és az alperesek által 2003. október 27. napján megkötött tartási szerződés érvénytelen, ezért a k.-i ingatlan M. S.-né M. I. tulajdonában volt 8/12 illetősége M. S.-né M. I. hagyatékát képezi, továbbá, hogy az alperesek által az örökhagyó részére nyújtott tartás és gondozás ellenértéke 768 000 forint. Kötelezte az alpereseket, hogy 15 napon belül fizessenek meg a felperesnek 36 000 forint perköltséget.
Az ítélete indokolásának jogi okfejtése szerint a tartási szerződések vonatkozásában a közeli hozzátartozóval szemben támasztott szigorúbb társadalmi elvárást tükrözi a Ptk. 590. § (1) bekezdésének az a szabályozása, amely ugyan nem zárja ki a visszterhes szerződést, de vélelmet állít fel a közeli hozzátartozók közötti tartás, gondozás ingyenességére. Ezért a közeli hozzátartozók közt létrejött tartási szerződés – Ptk. 200. § (2) bekezdése szerinti – nyilvánvaló jóerkölcsbe ütközőségének a mikénti elbírálása körében a társadalmi elvárhatóság szempontjából szigorúbb megítélés alá esik az eltartásra szoruló gyógyíthatatlan betegségének és annak tudata, hogy ezen betegség következtében rövid idő alatt biztosan bekövetkezik a halál.
Az alperesek a Pp. 163. § (2) bekezdés szerint nem vitatták, hogy a tartási szerződés megkötésekor tudtak arról, hogy az édesanyjuk gyógyíthatatlan halálos beteg, a testvérük: dr. M. E. tájékoztatása alapján az I. r. alperes tudott arról is, hogy édesanyjuk nem lesz hosszú életű, és a gyógyíthatatlan betegség tényén felül mindkét alperesnek konkrét tudomása volt arról is, hogy édesanyjuk 83 éves elmúlt, cukorbetegségben, magas vérnyomás betegségben és trombózis utáni állapotban szenvedett. Mindezek ismeretében pedig az alperesek számára egyértelmű volt az, hogy a szerződésben vállalt tartás, gondozás kötelezettségét csak viszonylag rövid ideig kell nyújtaniuk.
Az esetenkénti támogatáson kívül a szerződéskötés előtt a néhai egyéb hosszas gondozásának szükségessége nem merült fel, azt pedig az I. r. alperes maga sem vitatta, hogy a néhai – noha önmaga ellátására még képes volt – már a rákos betegségének a felismerését megelőzően is felajánlotta a tartási szerződés megkötésének a lehetőségét, azt azonban az alperesek akkor még elutasították. Hajlandók voltak viszont a szerződés megkötésére a néhai súlyos betegségének kialakulását követően, akkor, amikor ismertté vált előttük az is, hogy a néhai elsődleges célja a perbeli szerződés megkötésével – annak tényleges céljától eltérően – valójában nem a saját gondozásának és ápolásának a biztosítása, hanem a perbeli ingatlan sorsának: a tulajdonának és használatának a rendezése volt – mintegy mellérendelve annak a tartást-gondozást. Az alperesek ezzel kétséget kizáró módon tisztában voltak, ismerték anyjuk ingatlan sorsával kapcsolatos félelmét, ismerték gyógyíthatatlan beteg állapotát, és testvérük dr. M. E. közlése alapján tudták, hogy ,,nem sok volt hátra az életéből''. Mindezek miatt pedig az elsőfokú bíróság meggyőződése szerint a társadalmi értékítélet, a társadalmi elvárhatóság alperesekkel szemben az ingyenes gondozás vállalása, a visszterhes tartási szerződési ajánlat visszautasítása lett volna, ezért a perbeli szerződés – annak a jóerkölcsbe ütköző volta miatt – érvénytelen.
A néhai elhalálozása folytán az eredeti állapot teljes körű helyreállítására nem volt lehetőség, mert az ténylegesen csak a lefolytatandó hagyatéki eljárás keretében történhet meg, amelyben az alperesek a tartással és gondozással kapcsolatos igényüket hagyatéki hitelezőként érvényesíthetik. Erre tekintettel az elsőfokú bíróság ebben a körben azt állapította meg, hogy az érvénytelen szerződés tárgyát képező ingatlanhányad a néhai hagyatékához tartozik, továbbá, hogy az alperesek által nyújtott szolgáltatások értéke – a felperes által elismert – 768 000 forint.
Nem látta viszont megállapíthatónak az elsőfokú bíróság a felperes által felhozott egyéb érvénytelenségi okokat.
A tartási szerződés ugyanis szerencse-elemet tartalmaz, ezért az uzsorás szerződésnek nem minősülhet és feltűnően aránytalan előny kikötése sem történhet meg, az I. r. alperes vonatkozásában a szerződés lehetetlen szolgáltatásra irányuló voltát cáfolja az a tény, hogy az I. r. alperes az általa vállalt szolgáltatásokat ténylegesen teljesítette, azt pedig a felperes maga sem állította, hogy a szerződéskötéskor a néhai cselekvőképtelen lett volna.
Az elsőfokú ítélet ellen az I. és II. r. alperes fellebbezéssel élt.
A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta, és a felperes keresetét elutasította. Kötelezte a felperest, hogy 15 nap alatt fizessen meg 60 000 forint elsőfokú és 90 000 forint fellebbezési eljárási költséget az alpereseknek, az alpereseket pedig egyetemlegesen arra, hogy fizessenek meg az államnak – az illetékhivatal külön felhívására – hiányzó 24 000 forint fellebbezési eljárási illetéket.
A döntését – egyebek mellett – azzal indokolta, hogy az elsőfokú bíróság a tényállást kellően felderítette ugyan, abból azonban téves jogi következtetést vont le akkor, amikor a felperesi keresetnek helyt adva a tartási szerződés érvénytelenségét állapította meg.
Nem vitás, hogy néhai M. S.-né 2003 őszén daganatos betegségben szenvedett. Az egyik testvér, dr. M. E. tájékoztatta az alpereseket édesanyjuk gyógyíthatatlan betegségéről. Az édesanya kifejezett kívánsága volt, hogy betegségéről a felperest ne értesítsék. Az elsőfokú bíróság helyesen mutatott rá, hogy a néhai célja a tartási szerződés megkötésével egyrészt az volt, hogy élete végéig abban a házban lakhasson, amelyben már szülei is éltek, mert ez ún. generációs háznak minősült, másrészt az, hogy betegségében megfelelő támaszt, gondozást kapjon. A tartási szerződés megkötésére csak az alperesek vállaltak kötelezettséget, hiszen a nagy távolságra figyelemmel sem a felperes, sem az ugyancsak távolban élő dr. M. E. nem tudta vállalni az édesanyja tartását.
Tévesen hivatkozik arra az elsőfokú bíróság, hogy a társadalmi értékítélet, a társadalmi elvárhatóság alperesekkel szemben az ingyenes gondozás vállalása, a visszterhes tartási szerződéses ajánlat visszautasítása lett volna. Tekintettel, hogy sem a felperes, sem dr. M. E. a néhai gondozását, tartását nem vállalta, ezért csak az alperesekhez fordulhatott bizalommal a néhai. Az ítélkezési gyakorlat egységes abban, hogy jóerkölcsbe ütközőnek tekinti az olyan tartási szerződést, amelynek megkötésekor a tartást vállaló személy tudta, vagy biztos alappal következtethetett arra, hogy vállalt kötelezettségét csak rövid ideig kell teljesítenie. Az érvénytelenség megállapításának tehát kettős feltétele van, egyrészt, hogy a tartást vállaló személy tudjon az eltartott gyógyíthatatlan betegségéről, másrészt hogy tudjon, vagy biztos alappal következtethessen arra, hogy a betegség következtében közeli időpontban számíthat az eltartott halálára. Megjegyzendő azonban, hogy ilyen esetekben sem lehet pontosan az időtartamot meghatározni tekintettel arra, hogy az alperesek a betegség lefolyásával kapcsolatosan és annak időtartamával kapcsolatosan laikusnak számítottak. Az elsőfokú bíróság maga is megjegyzi, hogy a néhai viszont kifejezetten bízott gyógyulásában.
Önmagában az a tény, hogy az eltartott gyógyíthatatlan (daganatos) megbetegedésben szenved, amely viszonylag nem hosszú idő után halálát eredményezi, a jóerkölcsbe való ütközés feltételének a megállapítására nem alkalmas, mert ilyen álláspont éppen azokat a súlyosan beteg, esetleg már magatehetetlen betegeket fosztaná meg a megfelelő tartás és gondozás lehetőségétől, akik leginkább rászorulnak arra, és akiknek ellátását sok esetben közeli hozzátartozók sem vállalják. A törvény egyébként nem tesz különbséget, hogy a jogosult hozzátartozóval vagy idegennel köti meg a szerződést. A fenti álláspontot támasztja alá egyébként a Legfelsőbb Bíróság több eseti döntése is.
A tartási szerződés megkötését elsősorban a néhai kívánta, és a tartási szerződésben szerepelt, hogy az alperesek már hosszabb ideje gondoskodnak a néhairól. A szerződésben tehát egy tényleges állapotot is rögzítettek a szerződő felek.
Mindezekre figyelemmel a másodfokú bíróság a felperesi keresetet megalapozatlannak találta.
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt a másodfokú bíróság ítéletének a hatályon kívül helyezése, valamint az elsőfokú bíróság ítéletének a helybenhagyása iránt.
A felülvizsgálati kérelmének a részletesen kifejtett indokai szerint a másodfokú bíróság eljárása a Pp. 163. §-ának (1) bekezdését és 206. §-át, a jogerős ítéletben foglalt érdemi döntése pedig a Ptk. 200. §-ának (2) bekezdését, a Csjt. 61. §-ának ,,szellemét'', a Ptk. 203. § (1) és (2) bekezdését, valamint a 202. §-át sérti. A másodfokú bíróság ugyanis anélkül változtatta meg az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást és az arra alapított érdemi döntését, hogy bizonyítást vett volna fel, a rendelkezésre álló bizonyítékokat pedig okszerűtlenül mérlegelte, a tényállásra alapított jogi következtetése megalapozatlan, az ítéletének indokolása pedig több vonatkozásban téves. Megalapozatlan a jogerős ítéletnek az a ténymegállapítása, hogy ő maga a néhai édesanyja tartását és gondozását nem vállalta, hiszen édesanyja betegségének titokban tartása folytán döntési helyzetben sem volt és nem is lehetett, az alperesek pedig a néhai életkilátásait illetően nem laikus, hanem szakértői szintű felvilágosítást kaptak, ezért a szerződés jóerkölcsbe ütközősége megállapításának minden feltétele adott. Nem teljes a jogerős ítéletnek az a hivatkozása, hogy a törvény nem tesz különbséget aszerint, hogy a jogosult hozzátartozóval vagy idegennel köti meg a szerződést, mert a hozzátartozók esetében vélelmet állít fel a tartás-gondozás ingyenessége mellett. Téves a másodfokú bíróságnak az a ténymegállapítása is, hogy a tartási szerződés megkötését elsősorban a néhai kívánta, hiszen a néhainak végrendelete volt, és ő a gondozó jutalmazását akarta érvényesíteni, az pedig teljességgel valótlan, hogy az alperesek általi tartás már évek óta megvalósult volna. A per adatainak a helyes mérlegelése mellett tehát az állapítható meg, hogy a perbeli tartási szerződés a jóerkölcsbe ütközik, mert a szülő a gyermekétől viszonosság nélkül követelhet tartást, a szerződés harmadik személy kielégítési alapját teljes egészében elvonta, az alperesek ezzel összefüggő rosszhiszeműsége mellett pedig törvényes vélelem szól, mert a szerződés krízis helyzetben, közeli hozzátartozók között jött létre, és az alperesek annak megkötésekor a másik szerződő fél: a néhai helyzetének kihasználásával feltűnően aránytalan előnyt kötöttek ki.
Az I. és II. r. alperesek felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
I. A Pp. 270. §-ának (2) bekezdésében és 271. §-a (1) bekezdésének a) és b) pontjában foglaltakból az következik, hogy a felülvizsgálati eljárásnak, mint rendkívüli jogorvoslatnak csak az lehet a tárgya, ami a fellebbezési eljárásnak, mint rendes jogorvoslatnak is tárgya volt.
1. Az elsőfokú bíróság ítéletének a rendelkező részéből ugyan nem, az indokolásából viszont kétségkívül kitűnik az, hogy az elsőfokú bíróság a felperesnek a perbeli tartási szerződés Ptk. 202. §-a szerinti uzsorás jellegének, és ebből az okbóli érvénytelenségének a megállapítása iránt előterjesztett keresetét alaptalannak találta. A felperes az elsőfokú ítélet ellen fellebbezéssel nem élt, az alperesek fellebbezése pedig kizárólag a szerződés – Ptk. 200. § (2) bekezdése szerinti – jóerkölcsbe ütközőségére alapított felperesi keresetnek helyt adó elsőfokú ítéleti rendelkezés megváltoztatására és a kereset elutasítására irányult.
Az elsőfokú ítéletnek a perbeli tartási szerződés Ptk. 202. §-a szerinti uzsorás jellegére alapított érvénytelenségének a megállapítása iránti felperesi keresetet elutasító rendelkezése tehát a Pp. 228. §-ának (3) bekezdése alapján első fokon jogerőre emelkedett, ezért az a fellebbezési eljárásnak, mint rendes perorvoslatnak már nem volt, és a Pp. 229. §-ának (1) bekezdése szerint nem is lehetett a tárgya.
Erre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem e részének az érdemi elbírálását a Pp. 273. § (2) bekezdése a) pontjának az analóg alkalmazása alapján mellőzte.
II. A Pp. – bíróság érdemi döntésének a korlátairól rendelkező – 215. §-a szerint a döntés nem terjedhet túl a kereseti kérelmen és az ellenkérelmen, a Pp. 270. §-ának (2) és 275. §-ának (3) bekezdésében foglaltakból pedig az következik, hogy a jogerős ítélet felülvizsgálatát a fél a Legfelsőbb Bíróságtól – az egyéb feltételek meglétében is – csak anyagi jogi, vagy az ügy érdemi elbírálására lényeges kihatással lévő eljárásjogi jellegű jogszabálysértésre hivatkozással kérheti.
A felperes keresete kizárólag a perbeli tartási szerződés érvénytelenségének a megállapítására irányult, vagylagosan sem terjesztett viszont elő az érvényes szerződés fedezetelvonó jellegének, és az erre visszavezethető vele szembeni – Ptk. 203. § (1)–(2) bekezdése szerinti – relatív hatálytalanságának a megállapítása iránti kereseti kérelmet.
Nem volt tehát eljárásjogi lehetősége a perben eljárt bíróságoknak arra, hogy a perbeli tartási szerződés fedezetelvonó jellege és a felperessel szembeni erre visszavezethető (relatív) hatálytalansága fennállásának a törvényes feltételeit érdemben vizsgálják.
III. 1. A szerződés jóerkölcsbe ütközőségének és ez okbóli érvénytelenségének a megállapítására irányuló kereseti kérelem érdemi eldöntéséhez szükséges körben a perben eljárt bíróságok a peres felek egymással ellentétes előadásának, a kihallgatott tanúk vallomásának, és a becsatolt orvosi, valamint egyéb okirati bizonyítékok adatainak az egymással való egybevetése, azok okszerű, logikai ellentmondásoktól mentes és a Pp. 206. §-ának (1) bekezdésében foglalt elveknek egyébként is megfelelően történt értékelése alapján, megalapozottan állapították meg a tényállást.
Ennek során a másodfokú bíróság a bizonyítási teher Pp. 164. § (1) bekezdése szerinti főszabályának a helyes alkalmazásával értékelte a felperes terhére mindazon tények bizonyítatlanságának a jogkövetkezményeit, amelyek vonatkozásában neki állott érdekében az, hogy az alperesek tagadásával szemben a saját tényállításait valónak fogadja el.
Semmiféle eljárásjogi akadálya nincs annak, hogy a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által lefolytatott bizonyítás alapján – további bizonyítás lefolytatásának hiányában is – az elsőfokú bíróság által megállapított tényállástól – a bizonyítékok Pp. 206. §-a szerinti szabad bírói mérlegelése útján – eltérő tényállást állapítson meg. Iratellenesen hivatkozik azonban a felperes arra, hogy a perbeli esetben a másodfokú bíróság anélkül változtatta meg az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást, hogy további bizonyítást vett volna fel.
A másodfokú ítélet indokolása ugyanis nem hagy kétséget afelől, hogy a másodfokú bíróság álláspontja szerint az elsőfokú bíróság a tényállást kellően felderítette, ezért azt a másodfokú bíróság az ítélkezése alapjául elfogadta, tévesnek találta viszont az elsőfokú bíróságnak az egyébként helyes tényállásra alapított következtetéteseit, ezért az ítéletének indokolásában kizárólag az általa tévesnek ítélt következtetésekre mutatott rá.
Alaptalanul érvel a felperes azzal is, hogy a rendelkezésre álló peradatok alapján nem az elsőfokú, hanem a másodfokú bíróság jutott volna téves következtetésekre.
A felülvizsgálati eljárásban is irányadó tényállás alapján ugyanis okszerűen jutott a másodfokú bíróság arra a helyes következtetésre, hogy egyrészt a néhai kifejezett kívánsága volt az, hogy – a nem csupán az alperesek, hanem a felek perben nem álló testvére: dr. M. E. által is ismert – súlyos betegségéről a felperest ne értesítsék, továbbá, hogy a néhai igényeinek, elképzeléseinek, kifejezett kívánságának, és határozott szándékának megfelelő módon, tehát a saját k.-i lakásában történő tartás és gondozás szolgáltatását kizárólag az alperesek vállalták. Az édesanyjuktól nagy távolságban élő felperes és a már perben nem álló dr. M. E. – a néhai és a saját lakóhelyük közötti nagy távolság folytán – erre nyilvánvalóan nem vállalkozhatott, és a néhai határozott kívánságának megfelelő módon történő gondozás ellátását a felperes a néhai gyógyíthatatlan betegségéről való tudomásszerzését követően sem kísérelte meg.
A Pp. 270. §-ának (2) és 275. §-ának (3) bekezdésében foglaltakból viszont az következik, hogy a tényállás megállapításának a módjára vonatkozó és az ügy érdemi elbírálására is lényeges kihatással lévő eljárásjogi szabálysértés hiányában a szabad bírói mérlegeléssel megállapított tényállás felülvizsgálati eljárás keretében történő felülmérlegelésének, a bizonyítékok újbóli értékelésének nincs helye.
2. Helyes jogi okfejtéssel mutatott rá a jogerős ítélet indokolása arra, hogy önmagában az a tény, hogy az eltartott gyógyíthatatlan (daganatos) megbetegedésben szenved, amely viszonylag nem hosszú idő után halálát eredményezi, a jóerkölcsbe való ütközés feltételének a megállapítására nem alkalmas, mert ilyen álláspont éppen azokat a súlyosan beteg, esetleg már magatehetetlen betegeket fosztaná meg a megfelelő tartás és gondozás lehetőségétől, akik leginkább rászorulnak arra, és akiknek ellátását sok esetben közeli hozzátartozók sem vállalják.
Egységes ezért az ítélkezési gyakorlat abban, hogy ha a szerződéskötés pillanatában a kötelezett teljes bizonyossággal tudott a jogosult közeli haláláról, a bíróság akkor is köteles mérlegelni a tényeket. A Legfelsőbb Bíróság gyakorlata szerint ugyanis még ebben az esetben sem állapítható meg a szerződés semmissége akkor, ha a tartásra jogosult is tisztában volt közelgő halálával, és ennek tudatában kötötte meg a szerződést, továbbá akkor, ha már korábban, a szerződés megkötése előtt is jelentős mértékű szolgáltatásokat nyújtott a jogosultnak a kötelezett, végül pedig akkor sem, ha a jogosult magatehetetlen, ápolásra szorul és a róla való gondoskodás, illetve az ellátása másképp nem lett volna megoldható (P. törv. V. 21.241/1978. – BH 1979/12/416., LB Pfv. I. 20.728/2002.)
A néhai 2004. február 17-én kelt, és a felperesnek címzett levelének tartalma nem hagy kétséget afelől, hogy, a 84. évében lévő néhai – noha bízott a gyógyulásának lehetőségében – a rosszindulatú daganatos betegségének nem csupán a tényével, hanem – az általa részletesen leírt tünetei és általános állapota folytán – annak súlyával is egyértelműen tisztában volt, és a saját helyzetét maga ítélte meg úgy, hogy ,,Nálam is komoly veszély van. ... Ilyen helyzetben csak úgy élhetek itt a megszokott otthonomban, ha a gyerekeim vigyáznak rám és támogatnak.'' (Tárgyalási jegyzőkönyv 10. sorszámú melléklete).
3. Helyesen, és a bírói gyakorlattal is összhangban fejtette ki a jogerős ítélet azt is, hogy a visszterhes tartási szerződés érvényessége szempontjából a törvény nem tesz különbséget aszerint, hogy a jogosult hozzátartozóval vagy idegennel köti meg a szerződést.
A szerződések – Ptk. 201. § (1) bekezdése szerinti – visszterhessége vélelmének a főszabálya alól a Ptk. 590. §-ának (1) bekezdése kétségkívül kivételt létesít annyiban, hogy, a közeli hozzátartozók között létrejött tartási szerződésből folyó kötelezettségek teljesítéséért ellenszolgáltatás nem jár, e kivételes rendelkezés viszont – az idézett törvényhely szerint kizárólag akkor alkalmazható, ha a körülményekből más nem következik. Fogalmilag nem kerülhet szóba tehát a közeli hozzátartozók közötti ingyenesség vélelmének az alkalmazhatósága – egyebek mellett – akkor, ha a szerződés visszterhes jellege nem csupán a körülményekből, hanem magából az írásban megkötött szerződés szövegéből is egyértelműen és kifejezetten kitűnik.
4. Helyesen hivatkozik ugyan a felperes a felülvizsgálati kérelmében arra, hogy a néhai eltartása és gondozása az alpereseknek törvényes kötelezettsége volt, alaptalanul érvel viszont azzal, hogy erre tekintettel a keresetének elutasítása a Csjt. szellemével ellentétes lenne.
A Csjt. 60. §-ának (1) bekezdése szerint rokonaival szemben az jogosult tartásra, aki magát eltartani nem tudja, és akinek tartásra kötelezhető házastársa nincs, a 61. §-ának (1) bekezdése értelmében a tartásra jogosultat rokonai közül elsősorban leszármazói kötelesek eltartani, a 63. §-ának (1) bekezdése kimondja, hogy több egysorban kötelezett között a tartási kötelezettség a kereseti, jövedelmi, vagyoni viszonyaik és teljesítőképességük arányában oszlik meg, a 65. §-ának (2) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy a tartási kötelezettség kiterjed az öreg koránál fogva vagy egyébként is tehetetlen és gondozásra szoruló rokonnal kapcsolatos gondozás költségeire, illetőleg az azzal kapcsolatos szolgáltatásokra is.
Az idézett törvényhelyekből az következik, hogy egyrészt a Csjt. szabályai az arra rászoruló szülőt nem kötelezik, hanem csupán feljogosítják arra, hogy tartásra köteles házastárs hiányában – a rokonai közül elsősorban gyermekeitől – tartást követelhessen, másrészt a gyermeket nem az öreg koránál fogva vagy egyébként is tehetetlen és természetbeni tartásra, illetve gondozásra szoruló szülő ellátásának a szülő háztartásában történő személyes elvégzésére, hanem csupán az ezzel összefüggő szolgáltatások költségeinek a viselésére kötelezik.
A szülő tartásra való jogosultsága, illetőleg a több egysorban kötelezett gyermek tartásra való kötelezettsége egyébként sem korlátozza a szülőt abban, hogy az öreg kora vagy egyébként is tehetetlen volta miatt szükséges gondozását a szülőtartási igényének a valamennyi, vagy egyes gyermekeivel szemben történő érvényesítése helyett a saját vagyonának a felhasználásával – az igényeinek és elképzeléseinek megfelelő módon – maga oldja meg. Nem fosztja meg ugyanakkor sem a tartásra jogosult szülőt, sem pedig az egymással egysorban tartásra köteles gyermekeket attól a lehetőségtől sem, hogy a – Ptk. 200. § (1) bekezdése által biztosított szerződéses szabadságukkal élve – az idős és súlyosan beteg szülő tartásának és gondozásának a szülő háztartásában történő személyes ellátását a szülő akár a valamelyik vagy több, akár valamennyi gyermekével kötött visszterhes jellegű tartási szerződés útján oldja meg.
A felperes fentiekkel ellentétes álláspontjának az elfogadása az idős kora és gyógyíthatatlan súlyos betegsége folytán gondozásra és ápolásra szoruló szülővel szemben nemcsak azt az elvárást támasztaná, hogy életének legnehezebb szakaszában a – köztudomásúan bizalmi viszonyt feltételező – személyes gondozását és ápolását szükségtelenül is kizárólag idegen személyek igénybevételével, gyermekeinek szeretetét, meghitt közelségét, aggódó együttérzését és biztatását nélkülözve oldja meg, vagy a saját megszokott otthonához és környezetéhez az idős kora miatt ugyancsak köztudomásúan leginkább ragaszkodó szülő a gondozásának megoldása végett akarata ellenére is számára idegen környezetbe, a meghitt családi légkört nélkülöző intézménybe vagy a gyermekeinek családtagjaival való együttlakásra kényszerüljön, hanem azt is, hogy a törvényes szülőtartási kötelezettségnél ,,többet és mást": a szülő saját otthonában való személyes gondozásának a fizikai és lelki terhét magára vállaló, és a szülő kívánságának megfelelő gondozást a saját családi és magánéletével szemben is önzetlenül előnyben részesítő gyermekével, illetve gyermekeivel szemben érzett háláját vagyoni előny juttatásával – a saját benső meggyőződése, igazságérzete – szerint ne juttathassa kifejezésre.
A szülő saját háztartásában történő gondozását és ápolását személyesen vállaló gyermektől ugyanakkor azt várná el, hogy a súlyosan beteg idős szülőjének a személyes gondozásával járó időbeli, fizikai, idegi és lelki többlet-terhet, valamint a szülő lakására való rendszeres utazásokkal járó többletköltségeket – kizárólag a saját családi és magánéletének a terhére – ingyenesen vállalja magára annak a megakadályozása érdekében, hogy a szülő a vagyonát a saját igényeinek megfelelő tartás céljára – ilyen szándéka ellenére se – használhassa fel, és ilyen módon maga biztosítsa mindazon testvérei vele egyenlő arányú öröklésének a lehetőségét, akik a szülő elvárásainak és igényeinek megfelelő tartás biztosításával járó többlet terheket – a helyzetüknél vagy körülményeiknél fogva, vagy bármely más okból – nem vállalták vagy nem is vállalhatták.
Nem hagynak kétséget a per adatai afelől, hogy az idős korú és súlyosan beteg örökhagyó a saját eltartását, gondozását és ápolását nem idegen gondozó igénybevétele és a gyermekeivel szembeni esetleges pénzbeli tartási igény érvényesítése vagy a gyermekei valamelyikének a háztartásában nyújtott személyes gondoskodás, hanem a saját otthonában megmaradva, az arra képes és hajlandó gyermekei által nyújtandó személyes tartás, gondozás és ápolás igénybevétele útján kívánta megoldani. A néhai igényeinek megfelelő ilyen tartás szolgáltatására pedig – a jogerős ítélet helyes okfejtése szerint – kizárólag az I. és II. r. alperes volt képes és hajlandó. Az alperesek az általuk vállalt szerződéses kötelezettségeknek maradéktalanul eleget tettek, amit nem csupán az támaszt alá, hogy az általuk nyújtott tartással az örökhagyó – a felperesnek írott leveléből is kitűnően – elégedett volt, hanem az is, hogy a szerződő felek az alperesek szolgáltatásainak az értékét havi 50 000 Ft-ban jelölték meg, a tartási szerződés fennállásának az egy hét híján hat hónapos időtartama alatt azonban az általuk ténylegesen nyújtott szolgáltatások értéke ennek több mint a kétszeresét tette ki, hiszen az – a felperes által is elismerten – 768 000 forint volt.
Sem a Csjt. szellemével, sem a társadalom általános erkölcsi felfogásával nem ellentétes, és ezért nem ütközik nyilvánvalóan a jóerkölcsbe sem az idős kora és a gyógyíthatatlan súlyos betegsége miatt természetbeni ápolásra és gondozásra szoruló szülő, illetőleg az egyik vagy több, de nem valamennyi gyermeke között létrejött visszterhes jellegű tartási szerződés pusztán azért, mert a gyermeket a szülővel szemben – családjogi jellegű – törvényes tartási kötelezettség terheli, különösen nem akkor, ha a törvényes tartásra is köteles gyermek a tartási szerződés kötelezettjeként – miként a perbeli esetben – ,,többet és mást'' vállal, mint amire törvény alapján kötelezhető lenne, és ezáltal a szülővel nem szerződő testvéreit nem csupán a szülő kívánságának és igényeinek megfelelő, hanem a törvényes tartási kötelezettsége alól is mentesíti.
Nem teszi az ilyen szerződést a jóerkölcsbe ütközővé önmagában az sem, ha annak tárgyát a szülő egyetlen ingatlan vagyona képezi, ezért a szerződés megkötése folytán a szülővel nem szerződő másik, illetve többi gyermek által megörökölhető ingatlanvagyona már nem marad. Ilyen esetben ugyanis a szerződés jóerkölcsbe ütközősége csak akkor állapítható meg, ha a szerződés a családtagok öröklési igényének a kijátszására vagy illetéktelen előnyök szerzésére irányul.
5. A Ptk. 586. §-ának (4) bekezdése szerint a tartási szerződés a jogosult haláláig áll fenn, a tartási kötelezettség – az örökhagyó tartozásaiért való felelősség szabályai szerint – annyiban száll át, amennyiben a kötelezett haláláig nyújtott tartás az ellenértéket nem fedezi (BH 80/1994., BH 711/1995., BH 319/1996., BH 22/1999., BH 404/2000.).
Az idézett törvényhely – annak nyelvtani értelmezése szerint – nem a tartási szerződés érvénytelenségi okaként, hanem a kötelezetti jogutódlás lehetséges eseteként került megfogalmazásra. A perbeli tartási szerződés azonban kétségkívül nem a tartásra kötelezett alperesek valamelyikének, hanem a peres felek tartásra jogosult néhai édesanyjának (a jogosultnak) a halálával szűnt meg.
Nincs jogi jelentősége ezért – az egyébként ,,szerencse-jellegű'' – perbeli tartási szerződés érvényessége szempontjából annak, hogy az alperesek által a néhai haláláig nyújtott tartás értéke a szerződés alapján általuk megszerzett ellenszolgáltatás értékét fedezte-e, vagy sem.
6. Nem befolyásolja a perbeli szerződés érvényességét végül az sem, hogy a szerződés tárgyát képező ingatlanra vonatkozóan az örökhagyó korábban már végrendeletet alkotott.
A végrendelet ugyanis az örökhagyó olyan egyoldalú jogügylete (jognyilatkozata), amelyben halála esetére vagyonáról vagy annak egy részéről a juttatásban részesített személy által való túlélés esetére rendelkezik. A végrendelet egyoldalú jogügylet-jellegéből pedig az következik, hogy önmagában a végrendelet megalkotásának ténye nem zárja el az örökhagyót attól a jogától, hogy utóbb más tartalmú újabb végrendeletet alkothasson vagy a vagyonáról akár élők közötti jogügylettel, akár a halála esetére szólóan más módon szabadon rendelkezhessen. Ez következik abból is, hogy a Ptk. 650. §-ának (1) bekezdése szerint a végrendelet a visszavonással hatálytalanná válik, a hivatkozott § (2) bekezdése pedig kifejezetten rendelkezik arról is, hogy ha az örökhagyó újabb végrendeletet tesz, a korábbi végrendeletét visszavontnak kell tekinteni.
A kifejtettek miatt a jogerős ítélet a felperes által hivatkozott anyagi jogi és eljárásjogi szabályokat nem sérti, ezért azt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Pfv. II. 20.966/2006.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás