218/B/2007. AB határozat
218/B/2007. AB határozat*
2010.06.30.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára és mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő
h a t á r o z a t o t:
1. Az Alkotmánybíróság a társadalombiztosítási támogatással forgalmazható gyógyászati segédeszközök kereskedelmi árrése mint hatósági ár meghatározásának hiánya miatt mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványt elutasítja.
2. Az Alkotmánybíróság a biztonságos és gazdaságos gyógyszer- és gyógyászatisegédeszköz-ellátás, valamint a gyógyszerforgalmazás általános szabályairól szóló 2006. évi XCVIII. törvény 35. § (2) bekezdés a) pontja alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt visszautasítja.
I n d o k o l á s
I.
Az indítványozó módosított indítványában a biztonságos és gazdaságos gyógyszer- és gyógyászatisegédeszköz-ellátás, valamint a gyógyszerforgalmazás általános szabályairól szóló 2006. évi XCVIII. törvény (a továbbiakban: Gyftv.) 35. § (2) bekezdés a) pontja alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére, valamint mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló kérelmet terjesztett elő.
Eredeti indítványa előterjesztésekor (2007. február) a gyógyászati segédeszközök árának meghatározása az árak megállapításáról szóló 1990. évi LXXXVII. törvény (a továbbiakban: Ártv.) hatálya alá tartozott, ám az erre vonatkozó rendeletet az egészségbiztosításért felelős miniszter nem alkotta meg. Ezért az indítványozó mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását kérte. Egyben indítványozta a Gyftv. akkor hatályos 35. § (1) bekezdésének részleges megsemmisítését, mely előírta, hogy a gyógyászati segédeszköz kiskereskedelmi forgalmazója az értékesítés során a támogatás megállapítására irányuló eljárásban elfogadott árnál magasabb árat érvényesen nem köthetett ki. Az érintett szabályokat a jogalkotó 2009. január 1-jével hatályon kívül helyezte, így 2009. év folyamán a támogatás megállapítására irányuló eljárásban elfogadott eladási árnál magasabb árat is kiköthetett a gyógyászati segédeszköz forgalmazója. 2010. január 1-jén léptek hatályba az indítvány elbírálásakor is hatályos szabályok, melyek értelmében bár a gyógyászati segédeszközök árának meghatározása továbbra sem esik az Ártv. hatálya alá, a gyógyászati segédeszköz kiszolgáltatója a közfinanszírozás alapjául elfogadott árnál magasabb árat újra nem köthet ki [Gyftv. 35. § (2) bekezdés a) pontja].
Az indítványozó meglátása szerint a társadalombiztosítási támogatással forgalmazható gyógyászati segédeszközök 2010-től ismételten „hatósági árszabályozás” alá kerültek, de mivel az Országgyűlés az Ártv. módosításával nem teremtette meg a nagy- és kiskereskedelmi árrés megállapításának jogalapját, jogalkotói feladatát elmulasztotta, mellyel alkotmányellenességet idézett elő.
Egyrészt úgy találta, hogy a mulasztás jogalanyok közötti hátrányos megkülönböztetést valósít meg. A gyógyszer és a gyógyászati segédeszközök kereskedelme ugyanis szerinte azonos szabályozási körnek minősül. Nincs azonban semmiféle alkotmányos indoka annak, hogy a gyógyszer-kereskedelemben kereskedelmi árrés előírásra került, míg a gyógyászati segédeszköz-kereskedelemben nem.
Másrészt, hivatkozott az Alkotmány 70/D. §-ának sérelmére, mert ugyan a betegek a szabályozott áron juthatnak hozzá a számukra szükséges gyógyászati segédeszközökhöz, az árrés szabályozásának hiányában a kereskedelmi hálózat működőképessége nem biztosított.
Végül az árrés hiánya tulajdoni sérelmet is okoz, azaz sérül az Alkotmány 13. §-a, közvetve pedig az Alkotmány 9. § (2) bekezdése által támogatott vállalkozás joga és a verseny szabadsága. A kiszolgálás során érvényesíthető árnak a közfinanszírozás alapjául elfogadott árral történő, árrés előírása nélküli azonosítása miatt a jogszabályból [Gyftv. 35. § (2) bekezdés a) pontja] következik a „hatósági ár” miatti veszteség ténye.
Az indítványozó a Gyftv. 35. § (2) bekezdés a) pontja alkotmányellenességének alátámasztásaként külön indokokat nem hozott fel.
II.
1. Az Alkotmány indítvánnyal érintett rendelkezései:
„9. § (2) A Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a gazdasági verseny szabadságát.”
„13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot.
(2) Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet.”
„70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”
„70/D. § (1) A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez.
(2) Ezt a jogot a Magyar Köztársaság a munkavédelem, az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével, a rendszeres testedzés biztosításával, valamint az épített és a természetes környezet védelmével valósítja meg.”
2. A Gyftv. indítvánnyal támadott rendelkezése:
„35. § (2) A gyógyászati segédeszköz forgalmazója a kiszolgáltatás során az egészségbiztosítási szerv által a támogatás megállapítására irányuló eljárásban
a) a közfinanszírozás alapjául elfogadott árnál magasabb árat nem köthet ki, (…).”
III.
Az indítvány nem megalapozott.
1. Az indítvány elbírálása előtt az Alkotmánybíróság áttekintette a gyógyászati segédeszközök társadalombiztosítási támogatásba való befogadásának szabályait, a gyógyászati segédeszköz kiszolgáltatása során kiköthető legmagasabb ár meghatározásának módját.
A Gyftv. 22. § a) pontja értelmében gyógyászati segédeszköz társadalombiztosítási támogatásban akkor részesíthető, ha a gyógyászati segédeszköz gyártója vagy meghatalmazott képviselője (a továbbiakban: gyártó) azt az egészségbiztosítási szervnél kérelmezi. Ezzel együtt jár a gyártó részéről a támogatással történő forgalmazásra, illetve készletben tartásra való kötelezettségvállalás [Gyftv. 22. § g) pontja]. A gyógyászati segédeszközök támogatásával kapcsolatos eljárások törvényi szabályait a Gyftv. 32–34. §-ai rendezik, melyek eltérnek a gyógyszerek társadalombiztosításba történő befogadásának szabályaitól (Gyftv. 23–31. §). Az eltérés a végrehajtási szabályok szintjén is megjelenik: a gyógyszerek társadalombiztosítási támogatásba történő befogadásáról a törzskönyvezett gyógyszerek és a különleges táplálkozási igényt kielégítő tápszerek társadalombiztosítási támogatásba való befogadásának szempontjairól és a befogadás vagy a támogatás megváltoztatásáról szóló 32/2004. (IV. 26.) ESzCsM rendelet, míg a gyógyászati segédeszközök támogatásáról a gyógyászati segédeszközök társadalombiztosítási támogatásba történő befogadásáról, támogatással történő rendeléséről, forgalmazásáról, javításáról és kölcsönzéséről szóló 14/2007. (III. 14.) EüM rendelet (a továbbiakban: R.) rendelkezik.
A társadalombiztosítási támogatással rendelhető gyógyászati segédeszközöknek a közfinanszírozás alapjául szolgáló árára a kérelemben a gyártónak javaslatot kell tennie. Ennek kiszámítására vonatkozóan az R. szerint alkalmazandó formanyomtatványok megfelelő kitöltésével kell adatokat szolgáltatni (lásd az R. 1–4. számú mellékleteinek 9. pontjait, illetve az 5. számú melléklet 8. pontját). Az R. 2. § (4) bekezdésének q) pontja értelmében a kérelemhez csatolni kell a gyártó arra vonatkozó nyilatkozatát, az alkalmazott számítások egyidejű bemutatásával, hogy az általa tett árajánlat kialakítása során figyelembe vette, hogy a fajlagos költségeket és üzleti kockázatot csökkenti a termék támogatással történő értékesítése. A konkrét árról (kölcsönzési napidíjról) az egészségbiztosítási szerv dönt határozatában [Gyftv. 32. § (7) bekezdésének ca) pontja]. A törvény külön rendelkezéseket nem tartalmaz arra vonatkozóan, hogy a kérelmező javaslatához az egészségbiztosítási szerv mennyiben van kötve, illetve az ár megállapítása során milyen tényezőket milyen súllyal kell figyelembe venni. Az R. azonban a gyógyászati segédeszközök befogadásának alapelveiként előírja a költséghatékonyságot, valamint a költségvetési keretek figyelembe vételét, a finanszírozhatóságot.
A törvényi és rendeleti szabályozásból következik, hogy a támogatott gyógyászati segédeszközök árának meghatározása nem tartozik az Ártv. hatálya alá, és más törvényi rendelkezés szerint sem minősül hatósági árnak. Megállapítására nem jogszabályi (rendeleti) formában, hanem egyedi jogalkalmazói aktus keretében kerül sor. Mivel a közfinanszírozás alapjául elfogadott árnál magasabb ár nem köthető ki a kiszolgáltatás során, ez az ár lényegében a piaci ár helyébe lép, így egyfajta sajátos hatósági árszabályozásról van szó. Ennek indoka az, hogy a gyógyászati segédeszköz – miként a gyógyszer is – sajátos termék. Az Alkotmánybíróság a 799/B/2001. AB határozatában (a továbbiakban: Abh.) rámutatott arra, hogy a gyógyszerek kereskedelménél nem pusztán piaci szempontok érvényesülnek. „Míg a gyártók és kereskedők alapvetően piaci szempontokat követnek, addig a forgalmazás és értékesítés során nem hagyható figyelmen kívül az, hogy a betegnek a gyógyszerre egészsége érdekében van szüksége. A szabályozás azt is figyelembe veszi, hogy a gyógyszerekkel kapcsolatos kiadások jelentős részét a társadalombiztosítás, illetve a központi költségvetés fedezi, azaz a szabályozás során a járulékfizetők és az adófizetők érdekeit is szem előtt kell tartani.” (ABH 2005, 1007, 1012–1013.)
2. Az indítványozó egyrészt azt állította, hogy a gyógyszerek és a gyógyászati segédeszközök forgalmazóinak homogén csoportján belül hátrányos megkülönböztetésre kerül sor, mert míg a gyógyszereknél hatósági árként a miniszter rendeletében határozza meg a kis- és nagykereskedelmi árrést, addig a gyógyászati segédeszközök esetében az egészségbiztosítási szerv határozatában állapítja meg a közfinanszírozás alapjául szolgáló árat. Emiatt pedig mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását kérte.
Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 49. § (1) bekezdése szerint mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására kerülhet sor, ha a jogalkotó szerv a jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát elmulasztotta és ezzel alkotmányellenességet idézett elő. E törvényi rendelkezés alkalmazása során a két feltételnek – a mulasztásnak és az ennek folytán előidézett alkotmányellenes helyzetnek – együttesen kell fennállnia. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint a jogalkotói feladat elmulasztása akkor állapítható meg, ha a jogalkotó jogalkotási kötelezettsége konkrét jogszabályi felhatalmazásból ered, vagy valamely alapvető jog érvényesüléséhez magából az Alkotmányból szükségszerűen következik a jogszabály megalkotásának kényszere. A jogalkotó szerv jogszabály-alkotási kötelezettségének konkrét jogszabályi felhatalmazás nélkül is köteles tehát eleget tenni, ha azt észleli, hogy a hatás- és feladatkörébe tartozó területen jogszabályi rendezést igénylő kérdés merült fel, feltéve, hogy a szabályozást valamely alkotmányos jog érvényesülése vagy biztosítása kényszerítően megköveteli [22/1990. (X. 16.) AB határozat, ABH 1990, 86.]. Az állam jogalkotói kötelezettsége – ahogy erre az Alkotmánybíróság a 37/1992. (VI. 10.) AB határozatában (ABH 1992, 227, 231.) rámutatott – következhet az Alkotmányból kifejezett rendelkezés nélkül is, ha valamely alkotmányos alapjog biztosítása ezt feltétlenül szükségessé teszi (1395/E/1996. AB határozat, ABH 1998, 667, 669.).
Jelen esetben nincs olyan konkrét jogszabályi felhatalmazás, mely megkövetelné, hogy a gyógyászati segédeszközök vonatkozásában is – a gyógyszerekhez hasonlóan – az Ártv. hatálya alá tartozó hatósági árként kellene meghatározni a forgalmazás során érvényesíthető árrést. Az Alkotmánybíróság megítélése szerint az sem vezethető le, hogy erre az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésének érvényesülése érdekében feltétlenül szükség volna.
Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint a diszkrimináció Alkotmányban meghatározott tilalma elsősorban az alkotmányos alapjogok tekintetében tett megkülönböztetésekre terjed ki. Ha a megkülönböztetés nem emberi jog vagy alapvető jog tekintetében történt, az eltérő szabályozás alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha az az emberi méltósághoz való jogot sérti. Az Alkotmánybíróság kifejtette azt is, hogy alkotmányellenes megkülönböztetésről csak akkor lehet szó, ha a jogszabály egymással összehasonlítható, a szabályozás szempontjából azonos csoportba tartozó jogalanyok között tesz különbséget anélkül, hogy annak alkotmányos indoka lenne. Alkotmányellenes megkülönböztetés mindezek alapján csak akkor állapítható meg, ha összehasonlítható helyzetben lévő személyek között tesz a jogalkotó olyan különbséget, amely alapjogsérelmet okoz, illetőleg azzal az egyenlő méltóság alkotmányos követelményét sérti. Nem minősül azonban megengedhetetlen különbségtételnek, ha a jogi szabályozás eltérő jogalanyi körre vonatkozóan állapít meg eltérő rendelkezéseket. [408/H/1998. AB határozat, ABH 2000, 760, 763.; 9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.; 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 77-78.; 61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 282.; 35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 197, 203.; 30/1997. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1997, 130, 138.; 8/2010. (I. 28.) AB határozat, ABK 2010. január, 14, 28.]
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a hátrányos megkülönböztetés tilalmának sérelme a szabályozási hiányosság folytán jelen esetben azért nem állapítható meg, mert a gyógyszerforgalmazók és a gyógyászati segédeszközök forgalmazói a szabályozás szempontjából nem tartoznak azonos csoportba. Miként arra az Alkotmánybíróság már rámutatott, bár a gyógyszerek és a gyógyászati segédeszközök – bizonyos vonatkozásban funkciójukra, illetve finanszírozásukra tekintettel – sajátos terméknek minősülnek, társadalombiztosítási támogatásba történő befogadásukra, támogatásuk meghatározására teljesen eltérő módon, más-más jogszabályi előírások szerint kerül sor. Ez a gyógyszerek és a gyógyászati segédeszközök eltérő természetéből, előállításának, illetve forgalmazásának különbözőségéből fakad. Ezért nem vezethető le sem az, hogy a gyógyászati segédeszközök tekintetében kellene ugyanolyan hatósági árszabályozást alkalmazni, mint a gyógyszerek tekintetében, sem ennek fordítottja. Minthogy az sem következik az indítványozó által megjelölt alkotmányos rendelkezésből, hogy a gyógyszerek mellett a gyógyászati segédeszközöknek szükségképpen hatósági árszabályozás alá kellene esniük.
3. Az indítványozó másrészt azért kérte mulasztás megállapítását, mert a hatósági árrés meghatározása hiányának következtében sérül az Alkotmány 13. §-a. Az indítványozó arra hivatkozott, hogy a kis- és nagykereskedelmi árrés hiánya miatt a forgalmazóknál biztos veszteség jelentkezik.
Az Alkotmánybíróság az Abh.-ban azt vizsgálta meg, hogy nem eredményezi-e a tulajdonjog sérelmét a kiskereskedelmi árrés maximalizálása. Az indítványozók éppen arra hivatkoztak, hogy az árrés meghatározása a tulajdonosokat önkényes mértékű közhatalmi beavatkozás ellenszolgáltatás nélküli tűrésére kényszeríti. Az Alkotmánybíróság – utalva a 19/2004. (V. 26.) AB határozatban foglaltakra (ABH 2004, 321, 349.) – kiemelte, hogy az alkotmányos értelemben vett tulajdonjog nem vonatkoztatható a gyógyszertermék mint sajátos áru várható árára, a hatósági árszabályozás a tulajdonhoz való jogot legfeljebb közvetetten érintheti. A gyógyszerforgalmazók nyereségét vagy veszteségét számos tényező befolyásolja, ezek közül csak egyik az ár. (ABH 2005, 1007, 1013.)
A fenti megállapításoknak a jelen ügyben annyiban van jelentőségük, hogy miként az árrés rögzítéséből, önmagában az egészségbiztosítási szerv általi ármegállapításból sem következik szükségképpen a forgalmazók vesztesége. A hatályos szabályozásból nem vezethető le, hogy a közfinanszírozás alapjául elfogadott ár nem tartalmaz árrést. Csupán az ármegállapítás jelenlegi módja alapján nem állapítható meg a tulajdonjog sérelme. A gyártónak pedig a piaci mechanizmusok miatt (még akkor is, ha ennek hatása csak részleges) nem érdeke olyan alacsony árajánlatot tenni, ami a forgalmazók vagyoni ellehetetlenülését eredményezi. A tulajdonjog sérelme a hatósági árként megállapított árrés hiánya miatt mindezek folytán nem állapítható meg, alkotmányellenes mulasztás ebben az összefüggésben nem áll fenn.
Az indítványozó közvetetten az Alkotmány 9. § (2) bekezdésének sérelmére is hivatkozott. A hatósági ármegállapítás a szerződési szabadságot, a piacgazdaság egyik lényegi elemét korlátozza (Abh., ABH 2005, 1007, 1013.). A hatósági árrés, azaz a szerződési szabadságot korlátozó szabályozás hiányát kifogásoló indítvány éppen a szabad verseny sérelme alapján állít alkotmányellenes mulasztást, mely azonban önellentmondás. Mindemellett a vállalkozás jogának sérelmét az indítványozó részletesebben nem indokolta meg, így ebben a vonatkozásban az Alkotmánybíróság érdemi vizsgálatot nem folytatott le.
4. Az indítványozó végül az Alkotmány 70/D. §-ának sérelmére alapította a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló kérelmét.
Ezzel az érveléssel összefüggésben az Alkotmánybíróság hivatkozik az Abh.-ban foglalt azon megállapítására, mely szerint „[k]ormányzati felelősség kérdése, hogy az árszabályozás eszközével az illetékes miniszter milyen módon él: a biztonságos gyógyszerellátást a kiskereskedelmi árrés meghatározása, rögzítése elősegítheti, de hátráltathatja, szélsőséges esetekben el is lehetetlenítheti”. [ABH 2005, 1007, 1011.] Az Alkotmánybíróság a gyógyszerek kiskereskedelmi árrésének tételes meghatározásával összefüggésben rámutatott arra, hogy a gyógyszerellátás biztonságáról számos jogszabály gondoskodik, az árrés maximalizálása pedig nem veszélyezteti oly módon a gyógyszertári hálózat stabilitását, a gyógyszerforgalom biztonságát, hogy ezáltal sérüljön az egészséghez való jog is. „Az árrés tételes meghatározása – maximálása – éppen az egészséghez való jog érvényesülése érdekében történt; az árhatóság ezzel arról kívánt gondoskodni, hogy a betegek a szabályozott, és ne a piac által meghatározott áron jussanak hozzá a számukra szükséges gyógyszerekhez. A rendeletben testet öltő szabályozás az Alkotmány 70/D. §-át nem sérti.” (Abh., ABH 2005, 1007, 1012.)
Jelen esetben is megállapítható egyrészt, hogy a Gyftv. 35. § (2) bekezdés a) pontjában megfogalmazott szabály, – mely rögzíti, hogy a gyógyászati segédeszköz kiszolgáltatása során a közfinanszírozás alapjául elfogadott árnál magasabb árat nem lehet kikötni, – a betegek oldaláról az egészséghez való jog érvényesülését biztosítja. Másrészt ugyanakkor, önmagában az árszabályozás meghatározott módja alapján nem vonható le következtetés arra vonatkozóan, hogy ez az ár mennyiben tartalmaz kis- és nagykereskedelmi árrést, s mennyiben befolyásolja a gyógyászati segédeszköz forgalom stabilitását. Az Alkotmány 70/D. §-ából nem vezethető le a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jog megvalósításának konkrét módja, ezáltal az, hogy a gyógyászati segédeszköz forgalom biztonsága kizárólag hatósági árrés rögzítésével biztosítható.
A fenti megállapításokra tekintettel az Alkotmánybíróság úgy találta, hogy sem az Alkotmány 13. §-ából, sem 70/A. §-ából, sem pedig 70/D. §-ából nem vezethető le alkotmányellenes mulasztás a gyógyászati segédeszközök árszabályozása vonatkozásában, ezért a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványt az Alkotmánybíróság elutasította.
5. Az indítványozó kérte a Gyftv. 35. § (2) bekezdés a) pontja alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését is. Ezzel összefüggésben ugyanakkor sem alkotmányos rendelkezést nem jelölt meg, sem indokolást nem terjesztett elő.
Az Abtv. 22. § (2) bekezdése szerint az indítványnak a kérelem alapjául szolgáló ok megjelölése mellett határozott kérelmet kell tartalmaznia. Az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, többször módosított és egységes szerkezetbe foglalt 2/2009. (I. 12.) Tü. határozat (ABK 2009. január, 3.; a továbbiakban: Ügyrend) 21. § (2) bekezdése szerint a kérelem akkor tekinthető határozottnak, ha az indítvány tartalmazza a vizsgálandó jogszabály megjelölése mellett az Alkotmánynak azokat a rendelkezéseit, amelyeket – az indítványozó állítása szerint – a hivatkozott jogszabályok megsértenek. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint továbbá – az Abtv. 22. § (2) bekezdésének az ok megjelölésére irányuló kötelezettsége alapján – az indítványozónak meg kell indokolnia, hogy a támadott jogszabály miért és mennyiben sérti az Alkotmány hivatkozott rendelkezését. Tekintettel arra, hogy az indítvány az utólagos normakontroll-kérelem vonatkozásában a fenti elemeket nem tartalmazza, érdemi elbírálásra alkalmatlan. Ezért az Alkotmánybíróság az indítványt ebben a vonatkozásban az Ügyrend 29. § d) pontja alapján visszautasította.
Budapest, 2010. június 8.
Dr. Paczolay Péter s. k., |
||||||||
az Alkotmánybíróság elnöke |
||||||||
|
||||||||
|
Dr. Balogh Elemér s. k., |
Dr. Bragyova András s. k., |
||||||
|
alkotmánybíró |
alkotmánybíró |
||||||
|
||||||||
|
Dr. Holló András s. k., |
Dr. Kiss László s. k., |
||||||
|
alkotmánybíró |
alkotmánybíró |
||||||
|
||||||||
|
Dr. Kovács Péter s. k., |
Dr. Lenkovics Barnabás s. k., |
||||||
|
alkotmánybíró |
alkotmánybíró |
||||||
|
||||||||
|
Dr. Lévay Miklós s. k., |
Dr. Trócsányi László s. k., |
||||||
|
alkotmánybíró |
előadó alkotmánybíró |
||||||
*
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás