PÜ BH 2007/255
PÜ BH 2007/255
2007.08.01.
Ha a károsult a nem vagyoni kárának megtérítése iránt pert indított, de a per tartama alatt meghalt, jogutódja követelheti a jogelődöt a haláláig megillető nem vagyoni kártérítés összegét (Ptk. 355. §; 1972. évi II. tv. 22. §, 58. §).
A per eredeti felperese – az 1969-ben született O. I. – a vesebetegsége miatt 1989 óta haemodyalisis kezeléseket, és rendszeres vértranszfúziókat kapott. Vesetranszplantációja 1993 nyarán volt, és ekkor, majd ezt követően is több alkalommal részesült vértranszfúzióban, amelyek valamelyikétől Hepatitis C vírussal fertőződött. Ezt az 1999 októberében levett vérmintából 1999 decemberében mutatták ki. Májbetegsége nem alakult ki, tünetmentes vírushordozó volt.
O. I. a 2002. június 4-én indított keresetében a Hepatitis C vírusfertőzöttségére hivatkozással 5 000 000 forint nem vagyoni kártérítés és a májkímélő életmóddal járó többletköltségei fedezésére havi 10 000 forint járadék megfizetésére kérte az alperes kötelezését.
Az alperes elsődlegesen elévülés miatt kérte a kereset elutasítását, de azt érdemben is alaptalannak tartotta. Álláspontja szerint a felperes 1999 októberében tudomást szerzett a fertőzöttségéről, annak jelentőségéről és következményeiről, ezért a keresetét a Ptk. 326. §-ának (2) bekezdése szerint 2000. év októberéig terjeszthette volna elő, de az igénye érvényesítésével elkésett.
Az elsőfokú bíróság ítéletével 4 000 000 forint nem vagyoni kártérítés és ennek 2002. január 1-jétől járó késedelmi kamata megfizetésére kötelezte az alperest. Az ezt meghaladó keresetet elutasította. Tényként megállapította, hogy a felperes fertőzöttsége a legnagyobb valószínűséggel az 1989-ig beadott vértranszfúziók valamelyikétől következett be, mert ekkor a donoroktól levett vért erre a típusú vírusra még nem szűrték. A vértranszfúziókat gyógyászati cél érdekében juttatták a beteg szervezetébe, s mert ennek következtében fertőződött, az alperest az egészségügyről szóló, korábban hatályban volt, 1972. évi II. törvény (Eü.tv.) 22. §-ának (1) és (2) bekezdése értelmében az 58. §-ának (2) és (4) bekezdése alapján kártalanítási kötelezettség terheli. A testi épséghez, egészséghez fűződő személyiségi jogának sérelme folytán nem vagyoni kárpótlásra jogosult, s mert ma már köztudomású tény – ezért valónak fogadta el –, hogy ez a vírusfertőzöttség a kívülállók számára elrettentő, riasztó típusú és veszélyesnek tekintett betegség, a nem vagyoni kárpótlás összegét 4 000 000 forintban állapította meg a 2001. évi ár- és értékviszonyokra figyelemmel. Ennek körében értékelte, hogy a felperesnek a pszichés károsodása, súlyos depressziója – bár ez valamennyi betegségének együttes következménye – és a vesebetegsége miatt amúgy is hátrányos életvitele mellett egy újabb, ilyen súlyú fertőző betegséggel kell küzdenie. Figyelembe vette továbbá az életkorát, a családi állapotát és a károsodásának mértékét. Az alperes késedelembe esésének időpontját – a pszichés károsodás kialakulásának feltételezett, 2001. év végi időpontjára figyelemmel – 2002. január 1-jétől állapította meg és ettől kezdődően késedelmi kamat fizetésére kötelezte.
Az alperes elévülési kifogása kapcsán kifejtette, hogy O. I.-t 1999 decemberében tájékoztatta a kezelőorvosa arról, hogy a vére fertőző és diétáznia kell, de ebből még nem következik a betegség volta, a betegségének mibenlétéről pedig nem kapott tájékoztatást. A követelését 2001. év végéig menthető okból nem érvényesítette, de ekkor a Vesevilág című folyóirat 2001. október-november-decemberi számából tudomást szerzett a vírusfertőzöttsége tüneteiről, lehetséges következményeiről, a fertőződés elsődleges okáról. Ehhez képest a nem vagyoni kárigényét időben érvényesítette, a vagyoni kárigényével azonban elkésett, így azt a bíróság elutasította. A jogvita elbírálása szempontjából szükségtelennek ítélt bizonyítási indítványokat az elsőfokú bíróság elutasította.
Az alperes fellebbezése folytán indult másodfokú eljárás tartama alatt – 2004. december 15-én – O. I. felperes meghalt. Jogutódjaként az édesanyja, végrendeleti örököse – P. I.-né – felperesként perbe lépett. A másodfokú bíróság végzésével a jogutódlást megállapította, és ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét azzal hagyta helyben, hogy az alperes a tőkeösszeg után 2002. január 1-jétől 2004. december 15-éig köteles késedelmi kamat fizetésére.
A jogutód kárigényével kapcsolatban kifejtette, hogy az O. I. által érvényesített nem vagyoni kárigény a hagyatékot gyarapítja, ezért az arra való igény olyan vagyoni jellegű jog, amelyre az öröklés hatálya kiterjed, és amelynek perbeli érvényesítésére az örököse jogosult olyan mértékben, mint ahogyan az az örökhagyót a haláláig megillette volna.
A jogerős ítélet megváltoztatása és a jogszabályoknak megfelelő új határozat meghozatala iránt az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet. Álláspontja szerint a bíróságok a bizonyítékok okszerűtlen mérlegelésével, megalapozatlanul jutottak arra a következtetésre, hogy O. I. a követelését időben érvényesítette. Arra hivatkozott, hogy 1999 októberében tudomást szerzett a fertőzöttségéről, és ha a bíróság beszerezte volna az általa indítványozott további iratokat, és elrendelte volna a kért tanúbizonyítást, akkor egyértelműen megállapíthatta volna az elévülési kifogás alaposságát. Az elsőfokú bíróság megsértette a Pp. 3. §-ának (3) és (6) bekezdésében, valamint a 164. §-ában foglalt eljárási szabályt, és ez vezetett a Ptk. 324. §-ának, valamint a 326. §-ának (1) és (2) bekezdésében foglaltak téves alkalmazásához. Emellett a menthető ok körében olyan körülményeket értékeltek a bíróságok, amelyre a felperes maga sem hivatkozott, nem tisztázták a bizonyítékok közötti ellentmondásokat, az összegszerűség körében pedig a bizonyítási eljárást nem folytatták le körültekintően, és indokolatlanul nagy összegű nem vagyoni kárpótlást ítéltek meg. Köztudomású tényként vették figyelembe – a felperes által sem hivatkozottak és a Pp. 163. §-ának (3) bekezdésében foglaltak ellenére – a Hepatitis C vírusfertőzöttség elrettentő voltát és annak az ítéletben indokát sem adták. Végül arra hivatkozott, hogy O. I. károsult jogutódja – a per jelenlegi felperese – a saját személyében nem érvényesítheti a jogelődjét megillető nem vagyoni kárpótlást, és sérelmezte a kamatfizetés kezdő időpontját is.
A Legfelsőbb Bíróság a Pp. korábban hatályban volt, de az ügy elbírálásánál még irányadó 273. §-ának (1) bekezdése szerinti előzetes megvizsgálása alapján a felülvizsgálati eljárás lefolytatását elrendelte, de csak abban a kérdésben foglalhatott állást, hogy a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben megjelölt okokból az ügy érdemi elbírálására kihatóan jogszabálysértő-e.
A felülvizsgálati eljárásban nem volt vitás, hogy a felperes jogelődjének károsodása legkésőbb 1989-ben, akkor következett be, amikor az addig adott vérkészítmények valamelyikétől a vírusmentes szervezete Hepatitis C vírussal fertőződött. A követelése ekkor esedékessé vált, az elévülés elkezdődött [Ptk. 326. § (1) bek.], de 1999 decemberéig bizonyosan nyugodott, mert addig a fertőzöttségéről senkinek sem volt tudomása. Ekkor azonban megállapították a vírusfertőzöttségét, azt vele közölték, s mert a követelését csak 2002. június 4-én érvényesítette, az alperes védekezéséhez képest azt kellett vizsgálniuk a bíróságoknak, hogy a fertőzés azonosítása és a felperes jogelődjének a fertőzöttségéről való tudomásszerzése jelenti-e egyben az elévülés nyugvásának megszűnését és azt, hogy ettől kezdődően a Ptk. 326. §-ának (2) bekezdése értelmében még egy évig érvényesíthette volna bíróság előtt a követelését. A felperes jogelődje azt állította a perben, hogy a kezelőorvosa 1999 decemberében nem tájékoztatta őt a betegsége jellegéről, következményeiről, és csak 2001. év végén a Vesevilág című folyóiratból szerzett információk alapján jutott abba a helyzetbe, hogy az igényét érvényesíthette. A bíróság jogerős ítéletében O. I. kezelőorvosának tanúvallomását értékelve elfogadta a felperes tényállításait, miszerint a kezelőorvosától nem kapott tájékoztatást a betegsége mibenlétére, következményeire, és csak 2001. év végén szűnt meg az igénye érvényesítésének akadálya.
Az elévülés nyugvásának megszűnése az adott ügyben megállapított tényállástól függ. Az alperes a felülvizsgálati kérelmében éppen ebben a körben támadta a jogerős ítéletet, amikor a tényállás feltáratlan voltára, a bizonyítási indítványainak mellőzésére, a bizonyítékok téves mérlegelésére, és így a jogerős ítélet megalapozatlanságára hivatkozott. Erre kellő alapja volt, miután az elsőfokú bíróság az elévülés nyugvásának megszűnése körében kihallgatta ugyan a felperes kezelőorvosát, de nem adott helyt az alperes bizonyítási indítványainak, holott az elévülési kifogást az alperes terjesztette elő, tehát az igényérvényesítés késedelmének bizonyításától nem zárhatta volna el az elsőfokú bíróság.
Az alperes tehát alappal hivatkozott a jogerős ítélet megalapozatlanságára, s mert az adott típusú fertőzés jellemzői a bizonyítékok alapján egyértelműek, azok köztudomású tényként való értékelése szükségtelen volt.
Arra azonban alaptalanul hivatkozott az alperes a felülvizsgálati kérelmében, hogy a per jelenlegi felperese a jogelődjét megillető nem vagyoni kárpótlást nem érvényesítheti. A másodfokú bíróság ítéletének e körben kifejtett indokai helytállóak, megfelelnek az ítélkezési gyakorlatnak. Miután O. I. a nem vagyoni kártérítés jogosultja a pert megindította, majd a per tartama alatt meghalt, ezért nem volt akadálya annak, hogy jogutódja igényelje a jogelőd haláláig eltelt időre járó nem vagyoni kártérítés összegét. A felperest tehát jogutódként – ha a jogelődje az igényét időben érvényesítette – olyan összegű nem vagyoni kártérítés illeti meg, amely összeg a jogelődöt a haláláig megillette, így a jogsértés már behatárolt időben érvényesült hátrányos következményeinek megfelelő nem vagyoni kárpótlásra jogosult.
Alappal hivatkozott az alperes arra, hogy ha a bíróság az ítélet meghozatalakor irányadó ár- és értékviszonyok figyelembevételével állapítja meg a nem vagyoni kárpótlás összegét, akkor késedelmi kamatot visszamenőleg nem ítélhet meg. Az elsőfokú bíróság azonban a 2001. év végi időpontot vette irányadónak, és az alperes késedelmi kamat-fizetési kötelezettségét is ehhez igazította, ennek azonban hiányzik az indoka, az ítéletből csupán a felperes pszichés károsodása bekövetkezésének időpontjára lehet következtetni. A döntés további indokait az ítéletek nem tartalmazzák.
Az alperes tehát alappal hivatkozott a Pp. 270. §-ának (2) bekezdésében meghatározott felülvizsgálati okra, s mert a jogszabályoknak megfelelő határozat meghozatalához szükséges tények az iratokból nem állapíthatóak meg, a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet, valamint az elsőfokú bíróság ítéletét a felülvizsgálati kérelemben támadott keretben a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, és az ügyben eljárt elsőfokú bíróságot utasította új eljárásra és új határozat hozatalára. Az új eljárásban – a jogalap fennálltának megállapítása esetén – a felperest jogutódként megillető kártalanítás összegéről az elmondottak szerint lehet határozni, miként a jogszabálynak megfelelő késedelmi kamat fizetéséről.
(Legf. Bír. Pfv. III. 20.468/2006.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás