3/2007. (II. 13.) AB határozat
3/2007. (II. 13.) AB határozat1
2007.02.13.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság alkotmányjogi panasz, valamint mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítása tárgyában hivatalból eljárva – dr. Balogh Elemér, dr. Bragyova András, dr. Kovács Péter és dr. Paczolay Péter alkotmánybírók párhuzamos indokolásával – meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság megállapítja: az Országgyűlés mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet idézett elő azáltal, hogy a szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény 77. §-ában a szabálysértési őrizet szabályozásánál nem biztosította az Alkotmány 55. § (2) bekezdéséből és 57. § (5) bekezdéséből levezethető garanciális követelmények érvényesülését.
Az Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést, hogy jogalkotói feladatának 2007. december 31. napjáig tegyen eleget.
2. Az Alkotmánybíróság a szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény 77. § (1)–(2) és a 86. § (1) bekezdéseivel összefüggésben a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló alkotmányjogi panaszt visszautasítja.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
Az indítványozó a Budapesti XVIII. és XIX. Kerületi Bíróság előtt 11.Sz.XIX.520/2004. szám alatt folyamatban volt szabálysértési ügyben alkalmazott őrizetbe vétellel összefüggésben fordult alkotmányjogi panasszal az Alkotmánybírósághoz. Indítványában az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 1. § d) pontjára hivatkozással kérte, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg a szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény (a továbbiakban: Sztv.) 77. § (1)–(2) és a 86. § (1) bekezdéseinek „mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességét”. Álláspontja szerint „az Alkotmány 50. § (1)–(2) bekezdésében foglalt bírói eljáráshoz való jogot, az Alkotmány 55. § (1)–(2) bekezdését, valamint 57. § (5) bekezdésében foglalt jogorvoslathoz való jogot” sérti „és mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességhez vezet [az Sztv.] azáltal, hogy a szabálysértési őrizettel kapcsolatban nem biztosít az őrizetbe vettnek jogorvoslati jogot”. Az indítványozó indítványa alátámasztásaként utalt az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény 5., 6. és 13. cikkeiben és az 1976. évi 8. törvényerejű rendelettel kihirdetett, az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmány 2. Cikk 3. pontjában megfogalmazott követelményekre, valamint az Alkotmánybíróság 63/1997. (XII. 11.) AB határozatára (ABH 1997, 365.).
Az indítványozó az Sztv. 77. § (1)–(2) bekezdésével összefüggésben alkotmányellenes jogalkalmazói gyakorlatot is kifogásolt és azt kérte, hogy az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panasznak „adjon helyt, jelezve ezzel az ügyben alkalmazott rendőrségi gyakorlat alkotmányellenességét”.
II.
1. Az Alkotmány rendelkezése:
„55. § (2) A bűncselekmény elkövetésével gyanúsított és őrizetbe vett személyt a lehető legrövidebb időn belül vagy szabadon kell bocsátani, vagy bíró elé kell állítani. A bíró köteles az elé állított személyt meghallgatni és írásbeli indokolással ellátott határozatban szabadlábra helyezéséről vagy letartóztatásáról haladéktalanul dönteni.
(...)
57. § (5) A Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot – a jogviták ésszerű időn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan – a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja.”
2. Az Sztv. érintett rendelkezése:
„77. § (1) A rendőrség elzárással is sújtható szabálysértés esetén – ha tettenérésre kerül sor – az eljárás alá vont személyt gyorsított bírósági eljárás lefolytatása céljából őrizetbe veheti.
(2) A szabálysértési őrizet a bíróság érdemi határozatának meghozataláig, de legfeljebb hetvenkét óráig tart. Az eljárás alá vont személyt nyomban szabadon kell bocsátani, ha a szabálysértési őrizet tartama alatt a bíróság a gyorsított eljárást nem folytatta le, vagy nem szabott ki elzárást.
(3) Ha az elzárást kiszabó határozat nem emelkedett jogerőre és alappal feltehető, hogy az eljárás alá vont személy szabadlábon újabb, elzárással is sújtható szabálysértést követne el, a bíróság a szabálysértési őrizet tartamát a másodfokú határozat meghozataláig indokolt határozattal meghosszabbíthatja.
(4) A szabálysértési őrizet a (3) bekezdésben meghatározott esetben a másodfokú bíróság határozatának meghozataláig, illetve a nem jogerősen kiszabott elzárás tartamáig, de legfeljebb a meghosszabbítástól számított tíz napig tart.
(5) A szabálysértési őrizet tartamát meghosszabbító határozattal szemben az eljárás alá vont személy és védője a kihirdetéskor fellebbezést jelenthet be. A megyei bíróság a szabálysértési őrizet tartamának meghosszabbítása miatt bejelentett fellebbezést az érdemi határozat ellen bejelentett fellebbezéssel együtt bírálja el.
(6) A szabálysértési őrizet elrendeléséről az eljárás alá vont személy által megjelölt hozzátartozót a rendőrség haladéktalanul értesíti, ennek hiányában az eljárás alá vont személy által megjelölt más személyt kell értesíteni.
(7) A fegyveres szervek hivatásos állományú tagja szabálysértési őrizetbe vételéről a parancsnokát is értesíteni kell.”
III.
1. Az Alkotmánybíróság elsőként az indítvány elbírálhatóságának kérdésében foglalt állást.
Az Abtv. 48. § (2) bekezdése szerint az alkotmányjogi panaszt a jogerős határozat kézbesítésétől számított hatvan napon belül lehet írásban benyújtani. A jelen ügyben az indítványozó egy szabálysértési őrizetbe vétellel összefüggésben fordult az Alkotmánybírósághoz. A 2004. december 6-án kezdődött szabálysértési őrizetet a Budapesti XVIII. és XIX. Kerületi Bíróság a 2004. december 9-én tartott tárgyaláson 11.Sz.XIX.520/2004/2-I. szám alatt hozott végzésével szüntette meg. Az indítványozó az indítványt 2005. február 4-én ajánlott küldeményként adta postára, tehát a törvényes határidőn belül nyújtotta be az Alkotmánybírósághoz (768/D/2002. AB határozat, ABH 2003, 1542, 1544.; 917/D/2002. AB határozat, ABH 2004, 1680, 1684.; 540/D/2002. AB határozat, ABH 2004, 1614, 1615.).
Az Abtv. 48. § (1) bekezdése szerint Alkotmányban biztosított jogainak megsértése miatt alkotmányjogi panasszal az fordulhat az Alkotmánybírósághoz, akinek a jogsérelme az alkotmányellenes jogszabály alkalmazása folytán következett be, és egyéb jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, illetőleg más jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva. Az Alkotmánybíróság már több határozatában rámutatott, hogy az „Abtv. 48. § (1) bekezdése szerint az alkotmányjogi panasz benyújtásának feltételei közé tartozik, hogy az Alkotmányban biztosított jog sérelme „az alkotmányellenes jogszabály alkalmazása folytán” következzék be. Ennél fogva az Abtv. alapján a szabályozás hiánya miatt, azaz mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértés megállapítására irányuló indítvány alkotmányjogi panaszként való előterjesztése az Abtv.-ből nem vezethető le” (1044/B/1997. AB határozat, ABH 2004, 1160, 1176.; 986/B/1999. AB határozat, ABH 2005, 889, 900.; 276/D/2002. AB határozat, ABK 2006. június, 486, 488.).
Erre tekintettel az Alkotmánybíróság a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességre alapított alkotmányjogi panaszt az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, módosított és egységes szerkezetbe foglalt 3/2001. (XII. 3.) Tü. határozata (ABH 2003, 2065.) 29. § e) pontja alapján – érdemi vizsgálat nélkül – visszautasította.
2. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata értelmében „mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására akkor kerülhet sor, ha a jogalkotó szerv a jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát elmulasztotta, és ezzel alkotmányellenességet idézett elő. A jogalkotó szerv jogszabály-alkotási kötelezettségének konkrét jogszabályi felhatalmazás nélkül is köteles eleget tenni, ha azt észleli, hogy a hatás- és feladatkörébe tartozó területen jogszabályi rendezést igénylő kérdés merült fel. Az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapít meg, ha alapvető jog érvényesüléséhez szükséges garanciák hiányoznak, illetve, ha a hiányos szabályozás alapvető jog érvényesítését veszélyezteti. [22/1990. (X. 16.) AB határozat, ABH 1990, 83, 86.; 37/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH 1992, 227, 232.] Mivel az Alkotmánybíróságnak – az Abtv. preambulumában is megfogalmazott – elsődleges feladata az Alkotmányban biztosított alapjogok védelme, a testület szükség esetén hivatalból eljárva állapít meg mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet, s erre sor kerülhet alkotmányjogi panasz alapján indult eljárásban is” [6/2001. (III. 14.) AB határozat, ABH 2001, 93, 103.].
Az Alkotmánybíróság – az indítványozó által felvetett kérdésben, az Alkotmány 55. § (2) és az 57. § (5) bekezdéseit illetően – hivatalból folytatta le az eljárást.
3. Az Alkotmánybíróság több határozatában foglalkozott a szabálysértési eljárással szemben támasztott alkotmányos követelményekkel. Következetesen érvényesített álláspontja szerint a szabálysértési eljárás bár jelentős mértékben eltér a büntető eljárástól, tartalmilag azonban „rokonságot mutat. (...) A szabálysértési eljárás a büntető eljáráshoz képest egyszerűbb, nem érvényesülnek benne maradéktalanul a büntető eljárás alapelvei sem. (...) A bűncselekmények és a szabálysértések súlyukat, társadalomra veszélyességüket, továbbá szankciós rendszerüket illetően sem állíthatók egymással párhuzamba. Nem kezelhetők a szabálysértések ugyanolyan igénymércével, mint a bűncselekmények, illetve a büntető eljárás során érvényesülő garanciális szabályok” (1284/B/1990. AB határozat, ABH 1991, 562, 563–564.). Az Alkotmánybíróság ugyanakkor – összhangban az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatával – arra is rámutatott, hogy a szabálysértési eljárás kriminális jellegéből következik, hogy a büntető eljárással szemben támasztott, Alkotmányban megfogalmazott követelményeknek ennek az eljárásnak is meg kell felelnie [63/1997. (XII. 12.) AB határozat, ABH 1997, 365, 368–369.].
4. Az Alkotmány 55. § (2) bekezdése szerint a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított és őrizetbe vett személyt a lehető legrövidebb időn belül vagy szabadon kell bocsátani, vagy bíró elé kell állítani. Az Alkotmánybíróság a büntető eljárásban alkalmazott előzetes letartóztatás intézményének alkotmányossági vizsgálata során a 26/1999. (IX. 8.) AB határozatban hangsúlyozta, hogy az „állami büntető igény érvényesítése érdekében a társadalom védelme, a közérdek szempontjából alkotmányosan is szükséges és indokolt annak lehetővé tétele, hogy az állam a bűncselekmény alapos gyanújával terhelt személyt szabadságától időlegesen megfossza a büntetőjogi felelősségre vonás meghiúsításának megakadályozása érdekében. A személyi szabadság ilyen korlátozásának alkotmányos lehetőségét közvetve az Alkotmány 55. § (2) bekezdése is kifejezésre juttatja az előzetes letartóztatás tárgyában történő bírói döntés garanciáinak megfogalmazásával” (ABH 1999, 265, 276.).
Az Alkotmánybíróság szerint az „Alkotmány 55. § (2) bekezdése a hangsúlyt az őrizetbe vett személy előzetes letartóztatásának bírói hatáskörére helyezi” [19/1999. (VI. 25.) AB határozat, ABH 1999, 150, 154.].
Hasonló garanciális jelentőséget tulajdonít az Alkotmánybíróság a „lehető legrövidebb idő” előírásának [26/1999. (IX. 8.) AB határozat, ABH 1999, 265, 272.; 673/B/1990. AB határozat, ABH 1992, 446, 447.].
Az egyén Alkotmányból eredő joga a személyi szabadságra és a személyi biztonságra ugyanis akkor élvez hatékony védelmet, ha az eljárás tényleges időtartama nemcsak a törvény szerinti maximális határidőn belül marad, hanem az ügy sajátosságaival is adekvát.
5. Az Alkotmánybíróság értelmezésében az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében foglalt jogorvoslathoz való jog olyan alkotmányos alapjog, amely mindenkit megillet, akinek jogát, vagy jogos érdekét a bírói, államigazgatási vagy más hatósági döntés érinti. A jogorvoslathoz való jog tárgyát tekintve a bírói, illetőleg a hatósági döntésekre terjed ki. A jogorvoslathoz való jog tartalma az érdemi határozatok tekintetében a más szervhez vagy a magasabb fórumhoz fordulás lehetősége. A jogorvoslathoz való jog „törvényben meghatározottak szerint” gyakorolható, ezért az egyes eljárásokban eltérő szabályozás lehetséges. A jogorvoslathoz való jogot kizárólag a jogviták ésszerű időn belüli elbírálásának érdekében és azzal arányosan korlátozhatja – minősített többséggel – a törvényhozó [5/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 27, 31.; 1437/B/1990. AB határozat, ABH 1992, 453, 454.; 513/B/1994. AB határozat, ABH 1994, 731, 733–734.; 22/1995. (III. 31.) AB határozat, ABH 1995, 108, 109–110.; 23/1998. (VI. 9.) AB határozat, ABH 1998, 182, 186.; 24/1999. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1999, 237, 243–246.; 29/1999. (X. 6.) AB határozat, ABH 1999, 294, 297–298.]. „Minden jogorvoslat lényegi, immanens eleme a „jogorvoslás” lehetősége, vagyis a jogorvoslat fogalmilag és szubsztanciálisan tartalmazza a jogsérelem orvosolhatóságát” [23/1998. (VI. 9.) AB határozat, ABH 1998, 182, 186.].
6. Az Sztv. a szabálysértési őrizetet az elzárással is sújtható szabálysértések körében a gyorsított bíróság előtti felelősségre vonás érdekében elrendelhető kényszerintézkedésként szabályozza, amely a bíróság érdemi határozatának meghozataláig, de legfeljebb 72 óráig tarthat. Az elzárással is sújtható szabálysértés elkövetőjét, amennyiben tetten érték, a rendőrség állítja elő. Az előállítás miatt önálló jogorvoslatnak: panasznak (ami után további jogorvoslatnak, végső soron bírósági kontrollnak) van helye [a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (a továbbiakban: Rtv.) 92. § (1) bekezdés, 93. §]. Az előállítást követően a rendőrség rendeli el a szabálysértési őrizetet, ami ellen a törvény önálló jogorvoslatot nem biztosít, azt a bíróság által hozott érdemi határozat ellen benyújtott jogorvoslatban lehet kifogásolni. A bíróság a tárgyalás megtartása előtt megvizsgálja, hogy megvannak-e az őrizetbe vétel feltételei [Sztv. 126. § (2) bekezdés]. Ennek hiányában az ügyet visszaadja a rendőrségnek, majd később az írásban előterjesztett feljelentésre az – elzárással is sújtható szabálysértésekre vonatkozó – általános szabályok (Sztv. 119–120. §) szerint jár el és hoz határozatot, amely ellen ugyancsak jogorvoslatnak van helye (Sztv. 121. §).
7. Az Alkotmánybíróság a jelen ügyben megállapította: az Sztv.-nek a szabálysértési őrizetre vonatkozó szabályozása azzal, hogy a bűncselekmény társadalomra veszélyességét el nem érő magatartás miatt, önálló jogorvoslati lehetőség nélkül eredményez 72 óráig tartó szabadságkorlátozást, nem felel meg az Alkotmány 55. § (2) bekezdésében és az 57. § (5) bekezdésében megfogalmazott garanciális követelményeknek. Mivel a törvényhozó nem biztosított az érintettek számára a szabálysértési őrizet elrendelése elleni hatékony jogorvoslatot, ezért az Alkotmánybíróság megítélése szerint az őrizet – önmagában alkotmányellenesnek nem minősíthető – legfeljebb 72 órás időtartama nem felel meg „a lehető legrövidebb időn belüli” szabadon bocsátás vagy bíróság elé állítás alkotmányi követelményének.
Az Alkotmánybíróság rámutat arra, hogy alkotmányosan nem indokolható, hogy az Alkotmány 57. § (5) bekezdése szerinti „közigazgatási és más hatósági döntés ellen” is biztosítandó jogorvoslatot a szabálysértési őrizettel szemben miért csak a szabálysértést érdemben tárgyaló bírói szakaszban, a bíróság által hozott érdemi határozat ellen benyújtott fellebbezésben – azaz az eljárás végén – lehet igénybe venni. Semmi sem indokolja, hogy a szabálysértési őrizettel szemben annak elrendelésekor ne lehessen jogorvoslattal élni. A jogalkotó szabadságában áll annak eldöntése, hogy a szabálysértési őrizettel szemben annak elrendelésekor benyújtható jogorvoslati kérelem bírói elbírálásának biztosítását a jelenlegi rendszer szerinti időtartam megtartásával vagy éppen rövidítésével, illetve más, rendelkezésre álló bírói fórum bekapcsolásával, vagy pedig egyéb módon célszerűbb biztosítani.
Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint, ha valamely alapjog érvényesüléséhez, vagy védelméhez a vizsgált szabályozásban foglalt garanciális rendelkezések nem elégségesek, mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapít meg. „Az alapjog érvényesüléséhez szükséges garanciák hiánya értelemszerűen vonatkozik arra is, amikor az alapjog korlátozásának alkotmányosságához elengedhetetlen garanciák hiányoznak” [36/2000. (X. 27.) AB határozat, ABH 2000, 241, 274–275.]. Ebben az esetben az Alkotmánybíróság az Alkotmány 55. § (2) bekezdésében és az 57. § (5) bekezdésében megfogalmazott garanciák hiánya miatt állapította meg a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenes helyzetet és hívta fel – az Abtv. 49. § (1) bekezdése alapján határidő tűzésével – a törvényhozót jogalkotási feladatának teljesítésére.
Az Alkotmánybíróság a határozat Magyar Közlönyben történő közzétételét a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására tekintettel rendelte el.
Alkotmánybírósági ügyszám: 158/D/2005.
Dr. Bragyova András alkotmánybíró párhuzamos indokolása
Egyetértek a határozat rendelkező részében foglaltakkal, ugyanakkor álláspontom szerint a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet egyedül az Alkotmány 55. § (2) bekezdése (a habeas corpus) alapján, vagyis a személyi szabadság alkotmányellenes korlátozása miatt kellett volna megállapítani.
A szabálysértési őrizet jelenlegi szabálya ugyanis nem a jogorvoslathoz való jogot korlátozza, hanem az Alkotmány 55. §-ában védett személyi szabadságot. Ehhez képest a jogorvoslathoz való jog korlátozása, ha egyáltalán megállapítható, másodlagos. A személyi szabadságtól való megfosztás mint személyi szabadsághoz való jog korlátozására három alapvető követelményt fogalmaz meg az Alkotmány:
(1) az intézkedésnek az Alkotmány 55. § (1) bekezdésében meghatározott követelményeknek megfelelő jogi szabályozáson kell alapulnia;
(2) a szabályozásnak – mint minden alapjog-korlátozásnak – meg kell felelnie az arányosság, szükségesség követelményeinek;
(3) meg kell felelnie az Alkotmány 55. § (2) és (3) bekezdéseiben meghatározott eljárási követelményeknek.
Az Sztv. 77. § (1) bekezdése szerinti szabálysértési őrizet szabályozása ez utóbbi követelmény tekintetében tartalmaz mulasztást. Az Alkotmány 55. § (2) bekezdésében található a személyi szabadság legfontosabb eljárási garanciája: „a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított és őrizetbe vett személyt a lehető legrövidebb időn belül vagy szabadon kell bocsátani, vagy bíró elé kell állítani. A bíró köteles az elé állított személyt meghallgatni és írásbeli indoklással ellátott határozatban szabadlábra helyezéséről vagy letartóztatásáról haladéktalanul dönteni”.
1. Az Alkotmánybíróság többször kifejtette, hogy az Alkotmány „bűncselekmény” terminusa a kriminális szabálysértéseket is magában foglalja [így pl. 63/1997. (XII. 12.) AB határozat, ABH 365, 368.]. Ezt esetünkben nemcsak a szabálysértések („kihágások”) történeti eredete – a bűncselekmények hármas felosztása – indokolja, hanem különösen az, hogy az elzárással is sújtható szabálysértések (tiltott kéjelgés, garázdaság, veszélyes fenyegetés, önkényes beköltözés, a lopás egy speciális alakzata, a terménylopás, rendzavarás, veszélyes fenyegetés) mind „szabályos” bűncselekmények enyhébb (bagatell) alakzatai. A személyi szabadság korlátozása szempontjából egyébként is mindegy, milyen a szabadságkorlátozásra okot adó cselekmény jogi minősítése: a szabálysértési őrizetbe vett ugyanabba a rendőrségi fogdába kerül, mint a bűncselekmény elkövetésének gyanúja miatt őrizetbe vettek.
2. Az Alkotmány 55. § (2) bekezdése tehát alkalmazandó a szabálysértési őrizetre is. Így a szabálysértési őrizetbe vett személynek is joga van arra, hogy „a lehető legrövidebb időn belül” bíró döntsön a szabadságkorlátozás fenntartásáról vagy megszüntetéséről. A Sztv. 77. § (1) bekezdésében meghatározott hetvenkét órás határidő – a határozat szerint is – alkotmányellenesen hosszú, mivel lényegesen hosszabb, mint az Alkotmányban megkívánt „lehető legrövidebb” idő. Bizonyítja ezt egyébként az is, hogy az Sztv. eredeti, 1999. június 28-án kihirdetett szövegében még huszonnégy óra volt a szabálysértési őrizet leghosszabb időtartama, azonban ezt még az Sztv. hatálybalépése – 2000. március 1. – előtt az 1999. december 21-én elfogadott, a büntető jogszabályok módosításáról szóló 1999. évi CXX. törvény 41. §-a hetvenkét órára emelte, így a huszonnégy órás időtartamról szóló szabály nem is lépett hatályba. A módosító törvény indoklása szerint a huszonnégy órás határidő „adott esetben indokolatlanul rövid lehet, és így megalapozott az ügy érdemi elbírálását is akadályozhatja (sic).”
Ez az indoklás nem állítja, hogy a hetvenkét óra a „lehető legrövidebb idő”, hanem pusztán célszerűségi szempontokkal érvel. Az ügy megalapozott elbírálására való hivatkozás annál kevésbé indokolt, mert a szabálysértési őrizet előfeltétele a tettenérés, ami a tényállás alapvető tisztázottságát mindenképpen feltételezi.
3. Az Alkotmány 55. § (2) bekezdése szerint a szabadságkorlátozás fenntartásáról vagy megszüntetéséről szóló döntést nemcsak a „lehető legrövidebb időn belül” kell meghozni, hanem bírónak kell róla döntenie, méghozzá írásbeli indoklással. A mai szabályozásban éppen az alkotmányos mulasztás, hogy a szabálysértési őrizetbe vett személy szabadságának korlátozásáról csak hetvenkét óra után születik bírói döntés. A jogorvoslathoz való jog [Alkotmány 57. § (5) bekezdés] sérelme is abban áll, hogy a szabálysértési őrizetbe vett személy szabadságkorlátozásáról csak hetvenkét óra után születik jogorvoslattal támadható bírói határozat.
A párhuzamos indokoláshoz csatlakozom:
Dr. Balogh Elemér s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Paczolay Péter s. k.,
alkotmánybíró
alkotmánybíró
Dr. Kovács Péter alkotmánybíró párhuzamos indokolása
A határozat rendelkező részével és annak indokolásával egyetértek. Az indokolást azonban a következőkkel kívánom kiegészíteni.
1. Az Alkotmány 55. § (2) bekezdése szövegszerűen közel áll az 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett, az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény (a továbbiakban: Emberi Jogok Európai Egyezménye) 5. cikk 1. és 3. §-aihoz.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága számos ítéletében foglalkozott az őrizetbe vétel jogszerűségének az Emberi Jogok Európai Egyezményének 5. cikkében foglaltakat érintő eljárási garanciáival.
„5. Cikk – Szabadsághoz és biztonsághoz való jog
1. Mindenkinek joga van a szabadságra és a személyi biztonságra. Szabadságától senkit sem lehet megfosztani, kivéve az alábbi esetekben és a törvényben meghatározott eljárás útján:
(...)
c) törvényes letartóztatás vagy őrizetbe vétel abból a célból, hogy e bűncselekmény elkövetése alapos gyanúja miatt az illetékes hatóság elé állítsák vagy amikor ésszerű oknál fogva szükséges, hogy megakadályozzák bűncselekmény elkövetésében vagy annak elkövetése után a szökésben;
(...)
2. E Cikk 1. c) bekezdésének rendelkezésével összhangban letartóztatott vagy őrizetbe vett minden személyt haladéktalanul bíró vagy a törvény által bírói hatáskörrel felruházott más tisztségviselő elé kell állítani, és a letartóztatott vagy őrizetbe vett személynek joga van arra, hogy ésszerű időhatáron belül tárgyalást tartsanak ügyében vagy a tárgyalásig szabadlábra helyezzék. A szabadlábra helyezés olyan feltételekhez köthető, melyek biztosítják a tárgyaláson való megjelenést.”
Az Emberi Jogok Európai Bírósága az 5. cikk 1. c) pontban érintett „alapos gyanú”-t illetően hangsúlyozta, hogy „a gyanúk alapossága az 5. cikk 1. c) által a szabadságtól való önkényes megfosztással szemben biztosított védelem lényegi eleme. (....) A gyanú alapossága feltételezi olyan tényeknek vagy információknak a létét, amelyet egy objektív külső szemlélőt is arra a következtetésre bírnának, hogy az illető elkövethette a jogsértést. Ami alaposnak minősül, az azonban a körülmények összessége alapján állapítható meg” (Fox, Campbell és Hartley c. Egyesült Királyság ügyben 1990. augusztus 30-án hozott ítélet, 32. §). Ezt felidézve, az Emberi Jogok Európai Bírósága arra is rámutatott, hogy „az 5. cikk 1. c) szerinti őrizetbe vétel során végrehajtott kihallgatás célja az, hogy kiegészítse a bűnügyi nyomozást, megerősítve vagy elutasítva a letartóztatásra okot adó gyanúkat. Ezért tehát, a gyanúknak alapot adó tényeknek nem kell ugyanolyan szintűeknek lenniük, mint amelyek szükségesek az elítéléshez vagy akárcsak a vádemeléshez, ami a büntető eljárás következő fázisa. Az őrizetbe vétel időtartamának megítélésében a gyanú megkövetelt foka is jelentőséggel bír” (Murray c. Egyesült Királyság ügyben 1994. szeptember 21-én hozott ítélet 55–56. §). „Az a tény, hogy [a panaszost] nem helyezték vád alá és nem állították bíróság elé, hanem szabadon engedték egy mintegy egy órás kihallgatás után, nem jelenti azt, hogy letartóztatásának célja és fogva tartásának célja ne lett volna összeegyeztethető az 5. cikk 1. c)-vel. Ha a letartóztatás és a fogvatartás célja valóban az, hogy az illetőt az illetékes bírói szerv elé állítsák, úgy az ennek a célnak az elérését szolgáló mechanizmusok nem meghatározó jellegűek” (Murray c. Egyesült Királyság ügyben 1994. szeptember 21-én hozott ítélet 67–68. §). Ugyanezeket a kritériumokat sorolta fel az Emberi Jogok Európai Bírósága a Goussinski c. Oroszország ügyben 2004. május 19-én hozott ítéletének 53. §-ában.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága szerint az őrizetbe vétel, illetve a letartóztatás vonatkozásában a garanciarendszer három feltételre épül: működjön gyorsan, legyen automatikus, olyan független, bírói természetű intézmény végezze, amelynek a szabadlábra helyezésre is jogosultsága van (Zervudacki c. Franciaország ügyben hozott 2006. július 27-i ítélet, 33–35. §).
A jelen ügy vonatkozásában érintett idődimenziót illetően az előbbinek van jelentősége.
A Emberi Jogok Európai Bírósága leszögezte, hogy a „haladéktalanul” fogalom nem azonosítható az „azonnalisággal” (Brogan c. Egyesült Királyság ügyben 1988. november 29-ben hozott ítélet 58–59. §-a). Az időtartam vonatkozásában az Emberi Jogok Európai Bíróságának [a kezdetben hat majd öt napot még tolerálhatónak tekintett kissé bizonytalan gyakorlata szigorodott és egyértelműbbé vált] és a Brogan ügyben hozott ítélet (62. §) nyomán a négy napot meghaladó időtartamot túlzottnak tekintik és ezt, mint abszolútnak tekinthető időtartamot az Emberi Jogok Európai Bírósága a McKay c. Egyesült Királyság ügyben hozott 2006. október 3-i ítéletének 47. §-ában is megerősítette, hozzátéve azonban, hogy [az 5. cikk 3. §-nak] „nem lehet olyan értelmet tulajdonítani, ami azt jelentené, hogy az ideiglenes őrizetből való elbocsátásra irányuló eljárásnak hamarabb kellene lezajlania, mint az első automatikus ellenőrzésnek, amelyre a Bíróság a maximum négy napos időtartamot meghatározta”.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága ugyanakkor ennél rövidebb időtartamot is összeegyeztethetetlennek tartott az Egyezménnyel, ha ti. a tényleges időtartam már túllépte azt a maximumot, amit a nemzeti jog előírt (Zervudacki c. Franciaország ügyben hozott 2006. július 27-i ítélet, 44–46. §).
Az Emberi Jogok Európai Bírósága az ügyészség által gyakorolt kontrollt abban az esetben nem tartotta elégségesnek, ha az ügyészség a nyomozati eljárásban játszott szerepe miatt nem volt bírói hatáskörrel felruházott személynek tekinthető (A.S. c. Lengyelország ügyben hozott 2006. október 23-i ítélet 81. §, Yosifov c. Bulgária ügyben hozott 2006. december 7-i ítélet 48. § stb.). Ilyen esetben még a hamar gyakorolt ellenőrzés esetén is az 5. cikk 3. § szerinti időtartamot úgy kell számítani, hogy az az első bírói kontroll megvalósításáig tart.
Az őrizetbe vétel esetén megkövetelt bírói kontrollnak ténylegesnek kell lennie, és a szinte szó szerint azonos, az ügy és az elkövető személyi sajátosságaihoz nem igazított, blankettavégzések kibocsátása ugyanakkor a bírósági kontrollal szemben támasztott minőségi kritériumokat nem teljesíti (Svipsta c. Lettország ügyben hozott 2006. március 9-i ítélet 109. §). Az Emberi Jogok Európai Bírósága nem elégedett meg azzal, ha csak ügy érdemében döntő bíró bírálhatja felül az őrizetbe vétel jogosságát (Svipsta c. Lettország ügyben hozott 2006. március 9-i ítélet 142. §), de ebben az ügyben egy hónapot meghaladó időtartam is eltelt az őrizetbe vétel és az érdemi bírói tárgyaláson hozott ítélet között. Az Emberi Jogok Európai Bírósága arra is rámutatott, hogy az őrizetbe vétel vonatkozásában hozott döntésnek és e döntés kontrolljának az alternatívákat is megfelelően mérlegelnie kell (Dombek c. Lengyelország ügyben 2006. december 12-én hozott ítélet 70. §).
2. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatát figyelembe véve a hatályos magyar megoldás prima facie az Egyezmény szerinti keretek között elhelyezhető.
Az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatára is figyelemmel nem tulajdonítható különösebb jelentőség annak a szóhasználati különbségnek, amely az Alkotmány 55. § (2) bekezdésében szereplő „lehető legrövidebb időn belül”, illetve az Emberi Jogok Európai Egyezményének 5. cikk 3 bekezdésének magyar fordításában használt „haladéktalanul” határozószók között pusztán nyelvtani szempontból megállapítható.
Tekintettel arra, hogy az emberi jogokat illetően egy nemzeti jogvédelmi rendszer nagyvonalúbb, precízebb lehet a nemzetközi kötelezettségvállalásai szerintieknél, nincs elméleti, illetve nemzetközi jogi akadálya annak [és nem ütközik az Alkotmány 7. § (1) által megkövetelt „összhang” szabályával sem], hogy a minimum követelményektől felfelé térjen el (lásd ebben az értelemben az Emberi Jogok Európai Egyezménye 53. cikkét, az 1976. évi 8. törvényerejű rendelettel kihirdetett Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 5. cikk 2-t.).
Mivel az Alkotmánybíróság számára maga az Alkotmány a viszonyítási alap, ezért megközelítése a nemzetközi emberi jogvédelmi intézményekétől eltérhet és szigorúbb is lehet.
1
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás