43/E/2007. AB határozat

43/E/2007. AB határozat^*

2011.06.30.

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő

h a t á r o z a t o t:

Az Alkotmánybíróság elutasítja az egyes befektetések egységes garanciájának hiányával összefüggésben mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítása iránt előterjesztett indítványt.

I n d o k o l á s

Az indítványozó az egyes befektetések nem egységes garanciális biztosításával összefüggésben mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására terjesztett elő indítványt az Alkotmánybíróságnál. Kifejtette, hogy amíg a bankbetétekre és a különféle befektetési jegyekre van állami garancia, addig a biztosítóintézeteknél elhelyezett befektetésekre semmiféle garancia nincs. Az indítványozó szerint ez a mulasztás hátrányos megkülönböztetést jelent az egyes befektetési formák, illetve befektetők között. Azok, akik a megtakarításaikat nyereségszerzés céljából pénzintézeteknél (bankoknál) helyezik el, a pénzintézet (bank) fizetésképtelensége esetén számíthatnak befektetéseik állam általi megtérítésére, míg azok, akik a biztosítótársaságoktól vásárolnak olyan szolgáltatást (biztosítási terméket), amely az öngondoskodást szolgálja, a biztosítótársaság csődje, illetve üzleti tevékenységének saját elhatározásán alapuló megszüntetése esetén a befektetéseik megtérítésére semmilyen formában nem számíthatnak. Az indítványozó álláspontja szerint a banki betét elhelyezés, vagy befektetési jegy vásárlás, amely alapvetően „nyerészkedési” célú befektetés, és az öngondoskodást célzó valamely biztosítási szolgáltatás (biztosítási termék) igénybevétele egyaránt pénzbefektetések, így az állam részéről azonos védelemben kellene, hogy részesüljenek. Hiánypótlásra történt felhívásokat követően az indítványozó tovább pontosította az indítványát. Kifejtette: a törvényalkotót terhelő mulasztást abban látja, hogy hiányzik az a jogi szabályozás, amely a biztosítótársaságoknál elhelyezett befektetéseket állami védelemben részesítené, garanciát teremtene az öngondoskodás érdekében történő befektetések megtérítésére a biztosítótársaságok fizetésképtelensége esetében. Az indítványozó szerint a kifogásolt szabályozási hiány az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdésében foglalt szociális biztonsághoz való alkotmányos jog sérelmére vezet, mivel ha valaki saját maga, az öngondoskodás keretében kíván maga vagy családja szociális biztonságáról valamilyen biztosítási szerződés megkötésével gondoskodni, akkor ez a befektetési forma nem részesül az állam részéről garanciális védelemben. Sérül továbbá a hátrányos megkülönböztetés alkotmányi tilalma is, mivel a kifogásolt szabályozási hiány indokolatlan különbségtételt jelent az állami garanciavállalásban a szociális (öngondoskodási) céllal biztosítási szerződést kötő, illetve a befektetési céllal betétet elhelyező „állampolgárok” között. Az indítványozó szerint az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdéséből – a „jogegyenlőtlenségek” kiküszöbölésére vonatkozó alkotmányos kötelezettségből – is következik, hogy az állam a biztosítási összegeket ugyanúgy garanciális védelem alá helyezze, mint a bankbetéteket, illetve az egyéb pénzügyi befektetéseket. Az indítványozó érvelése alátámasztásaként külön is kiemelte, hogy elsőként – a korábban hatályban volt – az Országos Betétbiztosítási Alap létrehozásáról és működésének részletes szabályairól szóló 1993. évi XXIV. törvény teremtette meg az Országos Betétbiztosítási Alap (a továbbiakban: OBA) létrehozásával a betétesek állami védelmét, majd ezt követően megszületett a tőkepiacról szóló 2001. évi CXX. törvény, amely a Befektető Védelmi Alap (a továbbiakban: BEVA) felállításával garanciális védelmet teremtett az értékpapír-piac befektetői számára is.

Az indítvány összegzéseként az indítványozó kiemelte, hogy indokoltnak tartja a befektetések és biztosítások egységes állami garancia rendszerének a jogszabályi megteremtését, és utalt arra, hogy ennek érdekében javaslattal fordult az „ágazatilag illetékes minisztérium felé.”

II.

Az Alkotmány indítvánnyal érintett és vizsgálatba bevont rendelkezései:

„70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.

(2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.

(3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti.”

„70/E. § (1) A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz; öregség, betegség, rokkantság, özvegység, árvaság és önhibájukon kívül bekövetkezett munkanélküliség esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak.

(2) A Magyar Köztársaság az ellátáshoz való jogot a társadalombiztosítás útján és a szociális intézmények rendszerével valósítja meg.”

III.

Az indítvány nem megalapozott.

1. Az indítványozó – az indítvány tartalmából megállapíthatóan – az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 1. § e) pontjában foglalt – mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló – hatáskörben kérte az Alkotmánybíróság eljárását.

Az Abtv. 49. § (1) bekezdése szerint, „[h]a az Alkotmánybíróság hivatalból, illetőleg bárki indítványára azt állapítja meg, hogy a jogalkotó szerv a jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát elmulasztotta, és ezzel alkotmányellenességet idézett elő, a mulasztást elkövető szervet – határidő megjelölésével – felhívja feladatának teljesítésére.” Az Alkotmánybíróság irányadó gyakorlata értelmében a jogalkotó szerv jogalkotási kötelezettségének konkrét jogszabályi felhatalmazás nélkül is köteles eleget tenni, ha az alkotmányellenes helyzet – a jogi szabályozás iránti igény – annak nyomán állott elő, hogy az állam jogszabályi úton beavatkozott bizonyos életviszonyokba, és ezáltal az állampolgárok egy csoportját megfosztotta alkotmányos jogai érvényesítésének lehetőségétől [22/1990. (X. 16.) AB határozat, ABH 1990, 83, 86.]. Az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapít meg továbbá akkor is, ha valamely alapjog érvényesüléséhez szükséges jogszabályi garanciák hiányoznak [37/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH 1992, 227, 232.]. Az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértést nemcsak abban az esetben állapít meg, ha az adott tárgykörre vonatkozóan semmilyen szabály nincs [35/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH 1992, 204, 205.], hanem akkor is, ha az adott szabályozási koncepción belül az Alkotmányból levezethető tartalmú jogszabályi rendelkezés hiányzik [22/1995. (III. 31.) AB határozat, ABH 1995, 108, 113.; 29/1997. (IV. 29.) AB határozat, ABH 1997, 122, 128.; 15/1998. (V. 8.) AB határozat, ABH 1998, 132, 138.].

Az Abtv. hivatkozott szabálya és az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata alapján a jogi szabályozás hiányosságai miatt mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapításának csak akkor van helye, ha a jogi szabályozás hiánya miatt alkotmányellenes helyzet keletkezett, tehát a jogalkotói mulasztásnak és az alkotmányellenes helyzetnek együttesen kell fennállnia. [35/2004. (X. 6.) AB határozat, ABH 2004, 504, 508.]

A jelen ügyben az Alkotmánybíróságnak azt kellett vizsgálnia, hogy fennáll-e az indítványozó által állított szabályozási hiány, és amennyiben igen, úgy az sérti-e az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdését és 70/A. §-át.

2. Az indítványozó által kifogásolt szabályozási hiány abban áll, hogy állítása szerint a hatályos jogi szabályozás – eltérően az általa példaként megjelölt banki betétektől, illetve befektetési jegyektől – nem biztosítja a biztosítási összegek (a biztosítási szerződések alapján a biztosítót terhelő kifizetések) „garanciális védettségét”. Az indítványozó álláspontja szerint – eltérően a fent említett pénzügyi befektetésektől –, amennyiben a biztosítótársaság fizetésképtelensége miatt nem tudja teljesíteni a biztosítási szerződésből eredő fizetési kötelezettségét a jogosult számára, akkor nincs olyan garanciaalap, amely kártalaníthatná a jogosultat. Az Alkotmánybíróság a kifogásolt szabályozási hiánnyal összefüggésben áttekintette a biztosítótársaságok működésére, ennek részeként a fizetésképtelenség elkerülését szolgáló törvényi rendelkezésekre vonatkozó hatályos törvényi szabályozást, és az alábbiakat állapította meg.

A biztosítótársaságok által kínált különféle biztosítási termékekre – a kötelező gépjármű felelősség biztosítás kivételével – jogszabály nem írja elő garanciaalap létrehozásának a kötelezettségét. A kötelező gépjármű-felelősségbiztosításról szóló 2009. évi LXII. törvény (a továbbiakban: Kgfb tv.) értelmező rendelkezései között [3. § 21. pont] szereplő Kártalanítási Alap a Kgfb tv. szerinti biztosítók által létrehozott és finanszírozott pénzalap. Ez a pénzalap a biztosítókról és a biztosítási tevékenységről szóló 2003. évi LX. törvény (a továbbiakban: Bit.) szerinti felszámolás alatt álló biztosítónál a károkozás időpontjában biztosítási fedezettel rendelkező üzemben tartó gépjárművével okozott károk megtérítésére nyújt fedezetet. A Kártalanítási Alap fedezi a károsultnak a felszámolás alatt álló biztosítóval szemben fennálló követelését a biztosítási szerződésben, valamint a Kgfb tv.-ben a kárigények érvényesítésével kapcsolatos rendelkezések figyelembevételével [Kgfb tv. 29. § (3) bekezdés]. A Kártalanítási Alap kezelését a Magyar Biztosítók Szövetsége látja el [Kgfb tv. 56. § (1) bekezdés]. A Kártalanítási Alap kezelőjét megilletik mindazon jogok és terhelik mindazon kötelezettségek, amelyek a biztosítási szerződés vonatkozásában a felszámolás alatt álló biztosítót illették meg, illetve terhelték, továbbá az Alap kezelője megtérítést követelhet a felszámolás alatt álló biztosítótól. Az Alap kezelője és a felszámolás alatt álló biztosító felszámolója a kárigényének rendezése és a biztosítási szerződésekhez kapcsolódó követelések érvényesítése során együttműködnek [Kgfb tv. 56. § (2) bekezdés].

A Bit. törvényi szabályozása – annak ellenére, hogy nem írja elő a biztosítók számára garanciaalap létrehozásának a kötelezettségét – több olyan garanciális rendelkezést is tartalmaz, amelyek azt biztosítják, hogy a biztosítótársaságok a biztosítási szerződésből eredő kötelezettségeiknek mindenkor eleget tudjanak tenni, erre megfelelő forrásokkal rendelkezzenek. A biztosítótársaságok jelenlegi, szigorú törvényi szabályozása megfelelő felügyeleti munka mellett már önmagában is alkalmas arra, hogy megelőzze a társaságok fizetésképtelenné válását. A több fokozatú jelenleg működő garanciarendszer olyan elemekre épül, mint pl. a Bit. említett garanciális rendelkezései körébe tartozó biztonságtechnikai tartalék (Bit. 118. §–120. §), szavatoló tőke (Bit. 121. §–124. §), biztonsági tőke mértéke és képzése (Bit. 125. §–127. §), valamint a befektetések (Bit. 132. §–142. §) vonatkozó szabályai. Az ún. unitlinked életbiztosítási termékek esetében [Bit. 3. § (1) bekezdés 4. pont] a Bit. befektetési szabályai lehetővé teszik azt, hogy a biztosítótársaság tőke-, illetve hozamgaranciát vagy tőke-, illetve hozamvédelmet vállaljon, amit megfelelő biztosítékokkal kell garantálni, befektetési politikával kell alátámasztani és az ügyfeleknek szóló tájékoztatóban egyértelműen fel kell tüntetni.

Az indítványozó által felhívott OBA-ra vonatkozó törvényi szabályozást a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvény (a továbbiakban: Hpt.) tartalmazza, a Hpt. alapján az OBA jogi személy [Hpt. 108. § (1) bekezdés]; feladatait a Hpt. 98. §-a határozza meg. Az OBA alapvető feladata, hogy a hitelintézeteknél elhelyezett bizonyos betétek – alapvetően a hitelintézetek befizetéseiből képzett fedezet mellett – a törvényben meghatározott összeghatárig biztosítottak legyenek. Ez azt jelenti, hogy egy adott hitelintézet likviditási válsága, felszámolása, a betétek befagyása esetén a törvényben meghatározott mértékig és rendben, a betétesek az OBA-n keresztül a felszámolási eljárás befejezése előtt is és eredményétől függetlenül is kártalanításban részesülnek. Az indítványozó által szintén felhívott BEVA a tőkepiacról szóló 2001. évi CXX. törvény (a továbbiakban: Tpt.) alapján működő önálló jogi személy [Tpt. 212. § (1) bekezdés], amely a tagjai díjbefizetése és egyéb bevételei felhasználásával, korlátozott összegű kártalanítást nyújt a befektetőknek, abban az esetben, ha valamely tagja felszámolás alá kerül, és a biztosítás alá tartozó ügyfélköveteléseket fedezet hiányában nem képes teljesíteni. A BEVA-nak kötelezően tagja minden olyan befektetési vállalkozás, amely a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének az engedélye alapján a biztosított tevékenységek valamelyikét jogosult gyakorolni.

A fentiek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy nincs olyan jogszabály, amely a biztosítótársaságok számára kötelező érvénnyel előírná az indítványban meghatározott garanciaalap létrehozását, ám ez – a lent kifejtettek szerint – nem jelent alkotmánysértő mulasztást.

Az Alkotmánybíróság ezt követően azt vizsgálta, hogy az indítványozó által kifogásolt szabályozási hiány – az indítványban kifejtett indokok alapján – sérti-e az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdésében foglalt szociális biztonsághoz való jogot, illetve az Alkotmány 70/A. §-ában foglalt hátrányos megkülönböztetés alkotmányi tilalmát.

Az Alkotmánybíróság már több korábbi határozatában értelmezte az Alkotmány 70/E. §-ában foglalt szociális biztonsághoz való alkotmányos jog tartalmát. A 42/2000. (XI. 8.) AB határozatában az Alkotmány 70/E. § értelmezése alapján a következőket állapította meg:

„Az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdése szerinti szociális biztonsághoz való jog a szociális ellátások összessége által nyújtandó megélhetési minimum állami biztosítását tartalmazza. A megélhetési minimum garantálásából konkrétan meghatározott részjogok – így a lakhatáshoz való jog –, mint alkotmányos alapjogok nem vezethetők le. E tekintetben az állam kötelezettsége és ebből következően a felelőssége nem állapítható meg. Az Alkotmány 70/E. § (2) bekezdése alapján az állam a polgárok megélhetéshez szükséges ellátásra való jogának realizálása érdekében társadalombiztosítási és szociális intézményi rendszert köteles létrehozni, fenntartani és működtetni. A megélhetési minimumot biztosító szociális ellátások rendszerének kialakításakor alapvető alkotmányi követelmény az emberi élet és méltóság védelme.” (ABH 2000, 329, 334–335.)

Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a jelen ügyben – az indítványozó által kifejtett indokok alapján – nem állapítható meg az, hogy a kifogásolt szabályozási hiány az Alkotmány 70/E. § (1) bekezdésének a sérelmére vezetne. Az öngondoskodásnak az a módja, hogy az állampolgárok valamely biztosítási termék megvásárlásával (biztosítási szerződés megkötésével) szereznek jogot meghatározott (a későbbi ellátásukat biztosító) biztosítási szolgáltatásra nem hozható tartalmi kapcsolatba az állam azon – felhívott alkotmányi rendelkezésből fakadó – kötelezettségével, hogy biztosítani köteles a szociális ellátások összessége által nyújtandó megélhetési minimumot. Az államnak az Alkotmány 70/E. §-ból eredő alkotmányos kötelezettségéből nem vezethető le az, hogy egy konkrét öngondoskodási formát, az indítványozó által meghatározott módon (kötelező garanciaalap jogi szabályozásával) részesítsen védelemben. Az állampolgárok szabadon dönthetnek abban a kérdésben, hogy az öngondoskodásnak milyen módját választják, és választhatnak olyan módot (befektetési formát) is (pl. OBA által garantált betét megtakarítások, BEVA által védett pénzügyi befektetések tőke- és hozamgarantált biztosítási termékek etc.) amely biztosítja a „befektetések” garanciális védelmét. Ezzel összefüggésben az Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy a Bit. hivatkozott garanciális rendelkezései épp azt a célt szolgálják, hogy megakadályozható legyen a biztosítótársaságok fizetésképtelensége, az, hogy a biztosítótársaság a jogosultat megillető fizetési kötelezettségének – annak szerződés szerinti esedékességekor – ne tudjon eleget tenni. A Bit. garanciarendszerének hatékonysági, célszerűségi megítélése nem alkotmányossági kérdés, mint ahogy az sem, hogy a törvényalkotó – az OBA-hoz, illetve a BEVA-hoz hasonlóan – létrehoz-e a biztosítási ágazatban kötelező garanciaalapot. A törvényalkotó dönthet úgy, hogy az indítványozó által megkívánt szabályozást kialakítja, azonban erre nézve az Alkotmány 70/E. §-ából számára alkotmányos kötelezettség a fentiek szerint nem vezethető le.

3. Az Alkotmánybíróság megvizsgálta az indítványozónak a hátrányos megkülönböztetés alkotmányi tilalmának sérelmére, illetve az esélyegyenlőtlenségi helyzet felszámolására irányuló, az államot terhelő alkotmányos kötelezettség teljesítésének az elmaradására vonatkozó érveit is. Az Alkotmánybíróság számos korábbi határozatában értelmezte az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezést, amelynek értelmében a Magyar Köztársaság területén az emberi, illetve az állampolgári jogok, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül minden személyt megilletnek. Következetesen érvényesített álláspontja szerint a hátrányos megkülönböztetés tilalma elsősorban az alkotmányos alapjogok terén tett megkülönböztetésekre terjed ki. Abban az esetben, ha a megkülönböztetés nem emberi jog vagy alapvető jog tekintetében történt, az eltérő szabályozás alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha az az emberi méltósághoz való jogot is sérti. Az Alkotmánybíróság ez utóbbi körben kizárólag akkor ítéli alkotmányellenesnek a jogalanyok közötti megkülönböztetést, ha a jogalkotó önkényesen, ésszerű indok nélkül tett különbséget az azonos szabályozási körbe tartozó jogalanyok között [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.; 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 77–78.; 61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 282.; 35/1994. (VI. 24.) AB határozat, ABH 1994, 197, 203.]. Az Alkotmánybíróság arra is rámutatott: a megkülönböztetés tilalma nem jelenti azt, hogy minden megkülönböztetés tilos. A hátrányos megkülönböztetés tilalma arra vonatkozik, hogy a jognak mindenkit egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie és az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételével kell a jogosultságok és kedvezmények elosztásának a szempontjait meghatározni [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.]. A diszkrimináció tilalmából tehát nem következik az, hogy az állam – a különböző élethelyzetekben lévőkre tekintettel – ne különböztethetne, feltéve, hogy ezzel alkotmányos követelményeket nem sért. Az Alkotmánybíróság szerint az állam joga – és bizonyos körben kötelezettsége is –, hogy a jogalkotás során figyelembe vegye az emberek között ténylegesen meglévő különbségeket [61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 282.; 74/1995. (XII. 15.) AB határozat, ABH 1995, 369, 373–374.]. A diszkrimináció vizsgálatánál tehát az első eldöntendő kérdés, hogy az adott szabályozás tekintetében állított megkülönböztetés egymással összehasonlítható alanyi körre vonatkozik-e [49/1991. (IX. 27.) AB határozat, ABH 1991, 246, 249.; 432/B/1995. AB határozat, ABH 1995, 789, 792.].

Az Alkotmánybíróság a jelen ügyben megállapította, hogy az indítványozó által megjelölt egyes befektetési formákra (bankbetétek, befektetési jegyek, biztosítási szerződés keretében történő befektetések) eltérő törvényi rendelkezések vonatkoznak, így az egyes befektetők egymással nincsenek összehasonlítható helyzetben, nem képeznek homogén csoportot. Az egyes befektetési formák között jelentkező, az eltérő törvényi szabályozásokon alapuló különbségek nem személyek közötti különbségtételnek minősülnek, így ezek között a hátrányos megkülönböztetés eleve nem vizsgálható.

Az eltérő befektetési formák eltérő kockázata, és az egyes befektetésekre vonatkozó eltérő törvényi szabályozásokban megjelenő eltérő garanciális rendelkezések, a különféle befektetések nem egységes és azonos szintű törvényi védelme nem tekinthető a befektetők között fennálló olyan, az indítványozó által állított esélyegyenlőtlenségi helyzetnek, amely az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdése alapján az indítványozó által hiányolt szabályozás megalkotására kötelezné a törvényalkotót.

Mindezekre tekintettel az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az indítványozó által kifogásolt szabályozási hiány – az indítványban kifejtett indokokra figyelemmel – nem idézi elő az Alkotmány 70/A. §-a indítványban felhívott fenti rendelkezéseinek sérelmét, ezért az Alkotmánybíróság az erre vonatkozó indítványt is elutasította.

Budapest, 2011. június 7.

Dr. Paczolay Péter s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke

			Dr. Balogh Elemér s. k.,			Dr. Bihari Mihály s. k.,
					alkotmánybíró		előadó alkotmánybíró

		Dr. Bragyova András s. k.,				Dr. Holló András s. k.,
					alkotmánybíró			alkotmánybíró

				Dr. Kiss László s. k.,		Dr. Kovács Péter s. k.,
					alkotmánybíró			alkotmánybíró

	Dr. Lenkovics Barnabás s. k.,					Dr. Lévay Miklós s. k.,
					alkotmánybíró			alkotmánybíró

Dr. Stumpf István s. k.,
alkotmánybíró

A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.

Másolás a vágólapra
Nyomtatás

Hatályos
Már nem hatályos
Még nem hatályos
Módosulni fog
Időállapotok
Adott napon hatályos
Közlönyállapot
Indokolás

Jelmagyarázat Lap tetejére

Műveletek