91/2007. (XI. 22.) AB határozat
91/2007. (XI. 22.) AB határozat1
2007.11.22.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő
határozatot:
Az Alkotmánybíróság megállapítja: az Országgyűlés az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében meghatározott, a hátrányos megkülönböztetés tilalmát sértő mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet idézett elő azáltal, hogy a polgári eljárásban nem teremtett lehetőséget a tanú személyi adatainak zártan kezelésére, ha a büntetőeljárásban a tanút már ilyen védelemben részesítették, azonban a bíróság a bűncselekménnyel, illetve a bíróság által elbírált szabálysértéssel okozott kár megtérítése iránt a büntetőeljárásban érvényesített polgári jogi igényt egyéb törvényes útra utasította.
Az Országgyűlés jogalkotói feladatának 2008. június 30. napjáig köteles eleget tenni.
Az Alkotmánybíróság ezt a határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
INDOKOLÁS
I.
1. Az indítványozó a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvényben (a továbbiakban: 1973. évi Be.), valamint a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvényben (a továbbiakban: Pp.) a tanú helyzetét szabályozó rendelkezésekkel összefüggő mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítása iránt fordult az Alkotmánybírósághoz. Az 1973. évi Be. a tanú – így a tanúként kihallgatott sértett – védelmében szabályozta a személyi adatok zártan kezelését. A Pp. szabályai erre nem adnak lehetőséget. Az indítványozó hangsúlyozta, hogy a büntetőeljárás helyett a Pp. szerinti eljárásban történő igényérvényesítés nem a bűncselekmény sértettjének választása, hanem a bíróság döntése akkor, ha a magánfélként érvényesített polgári jogi igényt a büntető bíróság nem bírálja el érdemben, hanem azt egyéb törvényes útra utasítja. Az indítványozó álláspontja szerint az, hogy a Pp.-ből hiányzik a bűncselekménnyel, illetve a bíróság által elbírált szabálysértéssel okozott kár (a továbbiakban együtt: a bűncselekménnyel okozott kár) megtérítése iránti igény érvényesítésénél a személyi adatok zártan kezelésével megvalósuló tanúvédelem lehetősége, olyan törvényalkotói mulasztás, amely sérti az Alkotmány 57. § (1) bekezdését (bíróság előtti egyenlőség), az 59. § (1) bekezdését (a magántitokhoz fűződő jog), valamint a 70/A. §-t (a hátrányos megkülönböztetés tilalma).
2. Az indítvány benyújtását követően hatályba lépett a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.), amelynek 605. § (7) bekezdése az 1973. évi Be.-t hatályon kívül helyezte. Az indítványozó erre tekintettel a kérelmet úgy módosította, hogy az Alkotmánybíróság a vizsgálatot – miután a sérelmezett helyzet nem változott – a Be. és a Pp. tekintetében folytassa le.
3. Az Alkotmánybíróság beszerezte az igazságügy-miniszter véleményét.
II.
1. Az Alkotmánynak az indítvánnyal érintett rendelkezései:
„57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.”
„59. § (1) A Magyar Köztársaságban mindenkit megillet a jóhírnévhez, a magánlakás sérthetetlenségéhez, valamint a magántitok és a személyes adatok védelméhez való jog.”
„70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”
2. A Be.-nek az indítvánnyal érintett rendelkezései:
„51. § (1) Sértett az, akinek a jogát vagy a jogos érdekét a bűncselekmény sértette vagy veszélyeztette.”
„54. § (1) Magánfél az a sértett, aki a büntetőeljárásban polgári jogi igényt érvényesít.
(2) A magánfél a terhelttel szemben azt a polgári jogi igényt érvényesítheti, amely a vád tárgyává tett cselekmény következtében keletkezett.”
„79. § (1) Tanúként az hallgatható ki, akinek bizonyítandó tényről tudomása lehet.”
„85. § (2) A kihallgatás kezdetén meg kell kérdezni a tanútól a nevét, a születési idejét és helyét, anyja nevét, a lakóhelyének és tartózkodási helyének címét, a foglalkozását, a személyazonosító okmány számát, valamint azt, hogy a terhelttel vagy a sértettel rokoni viszonyban van-e, vagy hogy az ügyben más okból érdekelt vagy elfogult-e. Ezekre a kérdésekre a tanú akkor is köteles válaszolni, ha egyébként a vallomástételt megtagadhatja.”
„96. § (1) A tanú, illetőleg az érdekében eljáró ügyvéd kérelmére vagy hivatalból elrendelhető, hogy a tanú személyi adatait [85. § (2) bek.] – a nevén kívül – az iratok között elkülönítve, zártan kezeljék. Kivételesen indokolt esetben a tanú nevének zárt kezelése is elrendelhető. Ezekben az esetekben a tanú zártan kezelt adatait csak az ügyben eljáró bíróság, az ügyész, illetve a nyomozó hatóság tekintheti meg.
(2) Ha a tanú személyi adatainak zárt kezelését rendelték el, ettől kezdve
a) az eljárást folytató bíróság, ügyész, illetőleg nyomozó hatóság biztosítja, hogy a tanú zártan kezelt adatai az eljárás egyéb adataiból ne váljanak megismerhetővé,
b) a bíróság, az ügyész, illetőleg a nyomozó hatóság a tanú személyazonosságát az azonosításra alkalmas iratok megtekintésével állapítja meg,
c) a személyi adatok zártan kezelésének megszüntetésére csak a tanú beleegyezésével kerülhet sor.
(3) A tanú személyi adatai zárt kezelésének elrendelésétől kezdve a büntetőeljárásban részt vevőknek a tanú személyi adatait tartalmazó iratról olyan másolat adható, amely a tanú személyi adatait nem tartalmazza.”
III.
Az indítvány az alábbiak szerint megalapozott.
1. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 49. §-ában meghatározott mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség akkor állapítható meg, ha a jogalkotó a jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát elmulasztotta és ezzel alkotmányellenességet idézett elő. A jogalkotó szerv jogszabály-alkotási kötelezettségének konkrét jogszabályi felhatalmazás nélkül is köteles eleget tenni, ha azt észleli, hogy a hatás- és feladatkörébe tartozó területen jogszabályi rendezést igénylő kérdés merült fel, feltéve, hogy a szabályozást valamely alkotmányos jog érvényesülése vagy biztosítása kényszerítően megköveteli [22/1990. (X. 16.) AB határozat, ABH 1990, 83, 86.]. A mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapításához két feltételnek kell együttesen megvalósulnia: a jogalkotó mulasztásának és az ennek folytán előidézett alkotmányellenes helyzetnek.
2. A büntetőeljárás az állami büntető igény érvényesítésének módja, tárgya a büntetőjogi felelősség és a büntetőjogi jogkövetkezmények megállapítása. Ugyanakkor a bűncselekménnyel okozott kár mielőbbi megtérülése, illetve a felesleges párhuzamos bírósági eljárások kiküszöbölése azt indokolja, hogy a törvényalkotó tegye lehetővé a bűncselekménnyel okozott kár megtérítése iránti igény (polgári jogi igény) érvényesítését a büntetőeljárásban is, ún. adhéziós eljárásban. A polgári jogi igényt a sértett mint magánfél, illetve – a Pp.-ben meghatározott feltételek esetén – az ügyész is érvényesítheti [Be. 54. § (4) bekezdés].
A polgári jogi igényt a bíróságnak lehetőleg érdemben el kell bírálnia. Amennyiben ez jelentékenyen késleltetné az eljárás befejezését, továbbá a vádlott felmentése esetén, vagy ha az indítványnak a büntetőeljárásban való érdemi elbírálását más körülmény kizárja (pl. a terhelt halála, kegyelem), a bíróság a polgári jogi igényt egyéb törvényes útra utasítja [Be. 335. § (1) bekezdés]. E döntés ellen nincs helye fellebbezésnek [Be. 54. § (8) bekezdés]. Ilyen esetben a sértett kártérítési igényét bírósági úton csak a Pp. szabályai szerinti eljárásban érvényesítheti.
A tanúvédelem az állami büntető igény érvényesítésével összefüggésben kialakított intézményrendszer. A Be. 95. §-ának rendelkezése kötelezi a büntető ügyekben eljáró hatóságokat arra, hogy a tanút a törvényben meghatározottak szerinti védelemben részesítsék életének és testi épségének vagy személyes szabadságának védelme, valamint annak érdekében, hogy a tanú a vallomástételi kötelezettségének eleget tegyen és a vallomását megfélemlítés nélkül tegye meg.
A hazai és a nemzetközi bűnözés struktúrájának átalakulása (a terrorizmus, a szervezett, a kábítószerrel összefüggő bűnözés, az erőszakos bűnözés durvább, veszélyesebb elkövetési módjainak megjelenése stb.), valamint a bűnözés elleni európai és nemzetközi együttműködésből adódó kötelezettségek a XX. század utolsó évtizedében Magyarországon is megalapozták az igényt a tanúvédelem intézményei iránt.
Az indítvány tárgya a tanúvédelmi rendszer első lépcsője: a tanú törvényben meghatározott személyi adatainak (születési ideje és helye, anyja neve, lakóhelyének és tartózkodási helyének címe, a foglalkozása, a személyazonosító okmány száma, kivételesen a neve) zártan kezelése a büntetőeljárásban és ennek a lehetőségnek a hiánya a polgári eljárásban a bűncselekménnyel okozott kár megtérítése iránti igény elbírálásakor. Ennek a védelmi formának az a lényege, hogy bár a megjelenési, továbbá vallomástételi kötelezettségének – ha nincs mentessége – a tanú köteles eleget tenni, azonban személyi adatait csak a nyomozó hatóság, az ügyész, illetve a bíróság ismerheti meg. A sajátos iratkezelési és másolatadási szabályokkal biztosított védelem csak a tanú beleegyezésével oldható fel, ennek hiányában a zártan kezelés az eljárás jogerős befejezése után is értelemszerűen fennmarad az adott büntetőeljárás tekintetében. Az adatok további zártan kezelésének kötelezettsége a kártérítési igény alapján meginduló polgári eljárásban a kifejezett jogi szabályozás hiánya miatt nem érvényesül, és az eljárási garanciák alkotmányos jelentősége [9/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 59, 65.] következtében jogértelmezéssel sem terjeszthető ki.
A tanú adatainak zártan kezelése lehetővé teszi a tanú érdekeinek védelmét úgy, hogy nem korlátozza a terhelt és a védő alapvető eljárási jogainak érvényesülését. A tanúvédelemnek ez a formája szabályaiban eltér az Emberi Jogok Európai Bírósága által számos esetben (így pl. Kostovski kontra Hollandia ügyben 1989. november 20. napján, a Doorson kontra Hollandia ügyben 1996. március 26. napján, a Krasniki kontra Cseh Köztársaság ügyben 2006. február 28. napján hozott itélet) vizsgált anonim tanú fogalmától. Ennek a Be. 97. §-ban meghatározott „különösen védett tanú” felel meg. A tanú személyi adatainak zártan kezelése esetén a tanú a terhelt és a védő a tárgyaláson találkoznak, a terhelt és védője hallja a tanú vallomását, a tanúnak közvetlenül kérdéseket tehetnek fel, a vallomásra észrevételt tehetnek, csupán a tanú neve, lakcíme, foglalkozása stb. marad számukra ismeretlen. A különösen védett tanú esetében kiléte a terhelt és a védő számára nem azonosítható, nem léphetnek vele közvetlen érintkezésbe, kihallgatását a Be. 213. § (4) bekezdése szerint a nyomozási bíró végzi.
3. Az igazságszolgáltatás alkotmányos feladatának teljesítése [Alkotmány 50. § (1) bekezdés, 51. § (1) bekezdés] egyrészről, illetve az élethez, testi épséghez, valamint a személyi szabadsághoz való alapvető jogok tekintetében fennálló állami intézményvédelmi kötelezettség [Alkotmány 8. § (1) bekezdés, 64/1991. (XII. 17.) AB határozat, ABH 1991, 297, 302–303.] másrészről, alkotmányosan is megalapozta, hogy a büntetőeljárásban fontos szerepet betöltő tanú jogosult legyen a saját és/vagy hozzátartozóinak élete, testi épsége, személyes szabadsága ellen irányuló támadások vagy fenyegetések elleni védelemre. Mivel a bizonyítás a büntetőeljárás járulékos kérdéseinek – különösen a polgári jogi igénynek – elbírálásában jelentős tényekre is kiterjed [Be. 75. § (2) bekezdés], a védelmet megkaphatja bármelyik tanú akár a büntetőjogi főkérdések elbírálásával összefüggő, akár csak a polgári jogi igény megítélése szempontjából releváns tényről lehet tudomása.
A tanú, illetve a sértett ilyen védelemhez való joga azonban nem alkotmányos alapjog: sem közvetlenül az élethez és a szabadsághoz való alapvető jogból, sem közvetetten az állam intézményvédelmi kötelezettségéből, illetve a bíróság igazságszolgáltatási feladataiból nem vezethető le az állam alkotmányos kötelezettsége a tanúvédelmi rendszer szabályozására és működtetésére. A védelmi rendszer alkotmányos megalapozottsága nem azonos az Alkotmányból kényszerítően következő jogalkotói kötelezettséggel. A törvényalkotó szabadságában áll, hogy mérlegelve az intézmény szükségességét, továbbá a büntető és a polgári ügyek elbírálásának sajátosságait, meghatározza a védelmi rendszer személyi körét és feltételeit. Ugyanakkor a szabályok megalkotása során nem kerülhet szembe az Alkotmány rendelkezéseivel.
4. Az Alkotmánybíróság megállapította: az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdésében tilalmazott, az „egyéb helyzet” szerinti hátrányos megkülönböztetés a törvényalkotó azon mulasztása, hogy nem rendelkezett azon tanú személyi adatainak zártan kezeléséről, akinek vallomása szükséges a bűncselekménnyel a sértettnek okozott kár megtérítése ügyében hozandó bírósági döntéshez, a büntetőeljárásban a tanú védelmét az eljáró hatóságok indokoltnak tartották, azonban a büntető bíróság a magánfél vagy az ügyész által érvényesített polgári jogi igényt egyéb törvényes útra utasította, így a sértett csak polgári perben remélhet kártérítést.
4.1. Az Alkotmánybíróság számos határozatában értelmezte a diszkrimináció tilalmát, amit a jogegyenlőség általános elvét megfogalmazó alkotmányi követelménynek tekint. Az Alkotmánybíróság határozataiban kifejtette, hogy bár az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése szövegszerűen az alapvető jogok tekintetében tiltja a hátrányos megkülönböztetést, a tilalom, ha a megkülönböztetés sérti az emberi méltósághoz való alapvető jogot, kiterjed az egész jogrendszerre. Abban az esetben, ha a megkülönböztetés nem az alkotmányos alapjogok tekintetében történt, az eltérő szabályozás alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha a jogalkotó önkényesen, ésszerű indok nélkül tett különbséget az azonos helyzetű, azonos szabályozási kör alá vont jogalanyok között [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.; 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 77–78.; 61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 281–282.].
A diszkrimináció vizsgálatánál központi elem annak megállapítása, hogy a szabályozási koncepció szempontjából kiket kell egy csoportba tartozónak tekinteni [49/1991. (IX. 27.) AB határozat, ABH 1991, 246, 249.]. A jelen ügy szempontjából azokra vonatkozó szabályozás képezi az összehasonlítás alapját, akiket a büntetőeljárásban tanúként a személyi adatok zártan kezelésével védelemben részesítettek, majd pedig a polgári jogi igény egyéb törvényes útra utasítását követően a bűncselekményből eredő kár megtérítése iránt a büntetőeljárás terheltje mint alperes ellen indult polgári eljárásban is tanúként kívánnak kihallgatni, azaz akiknek mindkét eljárásban releváns és így bizonyítandó tényekről van/lehet tudomásuk.
4.2. A tanúként kihallgatandó, illetve kihallgatható személyek köre a két eljárásban azonban nem teljesen egyforma. A büntetőeljárásban a sértettet, valamint a magánfélként fellépő sértettet is tanúként kell kihallgatni, ha ez akár a büntetőjogi felelősségre vonás, akár a polgári jogi igény elbírálása szempontjából releváns tények bizonyításához szükséges. A polgári eljárásban a tanú mindig a felektől különböző személy [részletesen: 75/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 376, 379–380.], így a bűncselekménnyel okozott kár megtérítése iránt felperesként fellépő sértett a polgári eljárásban nem lehet tanú. A bűncselekmény sértettjének eljárási helyzete tehát nem összehasonlítható a két eljárás bizonyítási rendszerében, így a sértett tekintetében – az indítvány keretei között – nem lehet szó a diszkrimináció tilalmát sértő jogalkotói mulasztásról.
A homogén csoportba tartozó tanúk eljárási pozíciója azonban összevethető és lényegét tekintve azonos. A tanúvallomás mind a büntetőeljárásban, mind a polgári eljárásban fontos, sok esetben pótolhatatlan bizonyítási eszköz, a tanú vallomástételi kötelezettsége igazságszolgáltatási érdek. „A bíróságok alkotmányos jogvédelmi funkciójának gyakorlásához elengedhetetlen a tanúzásra képes és alkalmas személyeknek az igazságszolgáltatásban való közreműködése, adott esetben alkotmányos alapjogaiknak a korlátozása árán is” – állapította meg az Alkotmánybíróság a 75/1995. (XII. 21.) AB határozatban (ABH 1995, 376, 384.). A tanúskodás kikényszeríthető kötelezettséget jelent mindenki számára, aki az ország területén tartózkodik; mindkét eljárásban a tanú helyzetét az eljárási jog által szankcionálható és kikényszeríthető kötelezettségek túlsúlya jellemzi (Be. 93. §, 106. §, Pp. 185. §). Ezen túlmenően a tanút mindkét eljárásban terheli az igazmondás kötelezettsége, mind a büntetőeljárásban, mind pedig a polgári eljárásban elkövetett hamis tanúzás büntetendő magatartás (a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény 238. §).
Az Alkotmánybíróság a kártalanítási, illetve visszatérítési igény (Be. 580–581. §, 585. §) érvényesítésének a büntető, illetve a polgári bíróság előtti eljárási rendjét vizsgáló 23/1995. (IV. 5.) AB határozatban megállapította: „Az azonos jellegű polgári jogi igények érvényesítési rendje között való különbségtétel, amely a büntetőeljárási törvényben szabályozott egyes polgári jogi igények érvényesítésénél pusztán a Be. eltérő eljárási rendjéből adódóan lényeges eljárási garanciák mellőzéséhez vezet, az Alkotmánynak az önkényes megkülönböztetést tiltó 70/A. §-ába ütközik.” (ABH 1995, 115, 120.)
4.3. Az Alkotmánybíróság a jelen ügyben úgy értékelte, hogy a törvényalkotó nem mérlegelte hasonló figyelemmel és körültekintéssel a büntetőeljárásban – személyi adatainak zártan kezelésével – védelmet élvező tanú érdekeit akkor, amikor a büntető bíróság döntése következtében a sértett a bűncselekménnyel okozott kár megtérítése iránti igényét már csak a polgári bíróság előtt érvényesítheti. Mivel a törvényalkotó lehetőséget teremtett egyrészt a bűncselekményből eredő kár érvényesítésére a büntetőeljárásban, másrészt a büntetőeljárásban tanúként szereplő személyek személyes adatainak védelmére, ennek a védelemnek a megvonása az ugyanazon jogalapból származó követelés polgári perbeli érvényesítése során továbbra is tanúként közreműködni köteles személyektől, olyan megkülönböztetés, amelynek nincs a tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű oka, azaz önkényes, így sérti a hátrányos megkülönböztetés alkotmányos tilalmát.
Erre tekintettel az Alkotmánybíróság a mindkét eljárásban tanúként közreműködésre köteles személyek életének, testi épségének, és szabadságának védelmét szolgáló jogszabályi lehetőségek indokolatlan eltérése miatt – az indítvány keretei között – a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet megállapította, és az Abtv. 49. § (1) bekezdésének megfelelően, határidő tűzésével felhívta a törvényhozót jogalkotási kötelezettségének teljesítésére.
5. Az indítványozó a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítását az Alkotmány 57. § (1) bekezdésére, valamint az 59. § (1) bekezdésére hivatkozással is kérte. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint, ha az adott rendelkezés alkotmányellenességét az Alkotmány valamely rendelkezése alapján már megállapította, akkor az indítványban felhívott további alkotmányi rendelkezésekkel való ellentétet már nem vizsgálja [legutóbb összefoglalva: 55/2007. (IX. 26.) AB határozat, ABK 2007. szeptember, 820, 824.]. Ez a gyakorlat megfelelően irányadó a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség vizsgálatakor is.
Az Alkotmánybíróság a határozatnak a Magyar Közlönyben történő közzétételét a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására tekintettel rendelte el.
Alkotmánybírósági ügyszám: 231/E/2001.
1
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás