PÜ BH 2008/184
PÜ BH 2008/184
2008.07.01.
A kórház kártérítési felelőssége fennáll, ha az ikergyermekek megszületésekor a mindkettőjüknél fennálló kockázati tényezők ellenére csak az egyikőjük kap antibiotikus kezelést, feltéve hogy az ilyen kezelésben nem részesült gyermeknél a másodlagosan kialakult gyulladásos elváltozás elhárítására vagy megszüntetésére az elmaradt kezelés alkalmas lehetett volna (1972. évi 43. §, Ptk. 348. és 339. §).
A II. és III. r. felperesek ikergyermekei az I. és IV. r. felperesek, akik 1998. január 27-én, idő előtt, a terhesség 33. hetében születtek az alperes szülészeti osztályán. Születésük után a koraszülött osztályra kerültek, ahol légzésproblémáik miatt oxigénkezelést kaptak. A IV. r. felperesnél gyulladásos betegség jeleit észlelték és antibiotikumot adtak, amelynek hatására az állapota javult, és március 11-én hazabocsátották.
Az I. r. felperes nem kapott antibiotikumot, nála a születése utáni nyolcadik napon ugyancsak gyulladásos betegségre utaló tünetek jelentkeztek, de heves formában, hányással, haspuffadással, légzési elégtelenséggel jártak, ezért gépi lélegeztetést indítottak. A vizsgálatok eredménye agyvérzést, gennyes agyhártyagyulladást mutatott, ezért ekkor már neki is adtak antibiotikumot február 25-éig, amikor a gyulladásos tünetek megszűntek. Két héttel később, március 10-én a fejének körfogata növekedésnek indult, és a vizsgálatok eredménye vízfejűséget, kiújult agyhártyagyulladást, agykamra-gyulladást, agytályogot és az agykamra körüli fehérállomány lágyulását mutatta. Célzott antibiotikus kezelést követően március 17-én B.-re, a gyermekkórházba szállították, ahol több műtétet végeztek, és Schuntot ültettek be.
Az I. r. felperes agyállománya tartósan és súlyosan sérült, mozgásában és szellemi képességeiben korlátozott.
A felperesek keresetükben vagyoni és nem vagyoni káraikat érvényesítették az alperessel szemben, mert az volt az álláspontjuk, hogy az I. r. felperes agykárosodása legalább fele részben az alperes orvosainak mulasztása miatt alakult ki. Úgy vélték, hogy az alperes orvosai már a terhes-gondozás során mulasztottak, mert az anyánál a terhesség alatt kialakult húgyhólyag-gyulladás ellenére – amelyet antibiotikummal kezeltek – nem győződtek meg arról, hogy ebből a betegségéből kigyógyult-e, a szülést megelőzően kontrollvizsgálatokat nem végeztek, és a szülés bizonytalan fertőzöttségi státusz mellett történt. Az anyának éppen erre a betegségére figyelemmel megelőző jelleggel az I. r. felperesnek is kellett volna adni a megszületése után antibiotikumot, mert ezzel a gyulladás kialakulása megelőzhető lett volna. Ilyen kezelést azonban az anya kórházi felvételekor levett hüvelyváladék kitenyésztésének eredményeként január 29-én kimutatott baktériumfertőzés ellenére nem alkalmaztak, és nem kezdték meg az I. r. felperes antibiotikummal való kezelését, a szükséges kontrollvizsgálatokat is csak részben végezték el, és korábban abbahagyták az agyhártyagyulladás kezelését, amelynek betudható, hogy három héttel később a gyulladás kiújult, majd súlyosbodott.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Tagadta az orvosainak mulasztását, és vitatta az I. r. felperes gyulladásos betegsége és a kialakult állapota között az okozati összefüggést.
A bíróság jogerős közbenső ítéletében megállapította, hogy az alperes 50%-os mértékben felelős az I. r. felperes agykárosodása következtében az I-IV. r. felpereseket ért kárért.
A kártérítési felelősséget az egészségügyről szóló, korábban hatályban volt 1972. évi II. törvény (Eütv.) 43. §-ában foglalt gondosság keretében vizsgálta és annak tulajdonított jelentőséget, hogy az I. r. felperes esetében, aki elsőként született, az antibiotikus kezelést az alperes akkor sem kezdte meg, amikor már ismertté vált az anya hüvelyváladékából kitenyésztett baktérium jelenléte. Ha a hüvelyváladék leoltási eredményeit a gyermekorvos nem ismerte, az az alperes terhére eső kommunikációs hiba. A szakértői vélemények alapján úgy foglalt állást, hogy az alperestől elvárható gondosságnak az felelt volna meg, ha az I. r. felperesnél január 29-én észlelt tünetek – elszürkülés, toxikus váladék – kiváltó okának vizsgálatával nem várnak a születés nyolcadik napján észlelt szeptikus tünetek jelentkezéséig, mert a korábban megkezdett antibiotikus kezelés esélyt jelenthetett volna az agyhártyagyulladás kialakulásának megelőzésére. Megállapította a bíróság, hogy az I. r. felperes méhen belüli fertőzése nem zárható ki, a megelőző jellegű antibiotikumos kezelés azonban alkalmas lett volna a méhen belüli fertőzés megakadályozására és elősegíthette volna a későbbi fertőződés elkerülését is. Az I. r. felperesnél a március 10-én kialakult másodlagos gyulladásnál más baktériumot mutattak ki, de a károsodott agyterület lehetőséget adott a felülfertőződésre. Természettudományos módszerekkel nem választható szét, hogy mely tünetek tulajdoníthatók az agyvérzésnek és melyek a később kialakult gyulladásos elváltozásnak. Az agykárosodás kialakulásában az alperes mulasztása közrehathatott, annak mértékét pedig – mérlegeléssel – 50%-ban határozta meg.
A jogerős közbenső ítélet ellen az alperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben a jogerős határozat hatályon kívül helyezésével és az elsőfokú közbenső ítélet megváltoztatásával a kereset elutasítását kérte, másodlagosan a ,,kármegosztás mértékének'' a javára történő megváltoztatását. Álláspontja szerint a jogerős közbenső ítélet sérti a Pp. 206. §-ának (1) bekezdésében foglaltakat, mert a bíróságok a szakértői véleményeket és az egyéb bizonyítékokat okszerűtlenül mérlegelték, a tényállást utólagos ismeretekből eredő, feltételezésekre alapított szakértői vélemény alapján állapították meg és szakértői rangra emelték a felperesek által felkért magánszakértő elfogult véleményét. Álláspontja szerint az I. r. felperes esetében nem volt indikációja az antibiotikus kezelésnek, annak szükségességét sem a tünetek, sem a laboreredmények nem igazolták. A jogerős közbenső ítélet álláspontjának elfogadása esetén az újszülöttek 40-50%-át antibiotikummal kellene kezelni, mert a szülő nők ilyen arányban fertőzöttek ezzel a baktériummal. Megítélése szerint a bíróságok az alperes felelősségét olyan mulasztás miatt állapították meg, amely adatokkal, klinikai megállapításokkal, gyógyítási irányelvekkel, vagy alkalmazandó eljárásokkal nem alátámasztottak. A bíróságok figyelmen kívül hagyták azt a szakértői megállapítást is, amely szerint az I. r. felperesnél az alapfolyamat a koraszülöttségből adódó agyvérzés volt, amely mellett a másodlagos gyulladás a legnagyobb gondosság elvének betartása mellett is felléphet. Emiatt túlzott a kártérítési felelősség 50%-ban való megállapítása.
A felperesek felülvizsgálati ellenkérelmükben a jogerős közbenső ítélet hatályában való fenntartását kérték. Arra utaltak, hogy az I. r. felperes megelőző antibiotikus kezelését nemcsak az anya hüvelyváladékából kitenyésztett baktérium ténye indokolta, hanem az is, hogy a január 29-ei ápolási lapon toxikus váladék jelenlétét, elszürkülést rögzítettek, és több szakértői vélemény is alátámasztotta az antibiotikum adásának szükségességét. Álláspontjuk szerint a bíróságok a bizonyítékokat helyesen mérlegelték, azok között nem tehető különbség aszerint, hogy az egyik szakvéleményt a felkérésükre adta a szakértő. A bizonyítékok alapján az alperes kártérítési felelősségének 50%-ban való megállapítása helytálló volt, mert nem állapítható meg, hogy az I. r. felperes jelenlegi állapotának kialakulásában milyen mértékében hatott közre az agyvérzés, illetőleg a kialakult gyulladás.
A Pp. 270. §-ának (2) bekezdése alapján a Legfelsőbb Bíróság azt vizsgálta, hogy a jogerős közbenső ítélet a felülvizsgálati kérelemben megjelölt okokból jogszabálysértő-e.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
Az alperes kártérítési felelősségének elbírálásához szükséges bizonyítást a bíróságok lefolytatták, és a tényállás megállapításánál irányadó bizonyítékértékelés eljárási szabályát – a Pp. 206. §-ának (1) bekezdésében foglaltakat – nem sértették meg. A jogvita elbírálására irányadó anyagi jogi felelősségi szabályokat – a Ptk. 348. §-ának (1) és 339. §-ának (1) bekezdésében, valamint az Eütv. 43. §-ának (2) bekezdésében foglaltakat – helyesen értelmezték és alkalmazták, ezért érdemben helyes, megalapozott döntést hoztak.
A perben rendelkezésre álló szakértői és szakmai vélemények megegyeznek abban, hogy az anya terhes-gondozása megfelelő volt, az I. r. felperesnél kialakult agyvérzés a koraszülöttségére vezethető vissza, és a február 5-én észlelt tünetek után történt vizsgálatok és kezelések megfelelőek voltak. Az alperes kártérítési felelősségének megítélésénél annak van jelentősége, hogy az alperes orvosainak tevékenysége a szüléstől a február 5-éig tartó időszak alatt megfelelt-e az Eütv. 43. §-ának (2) bekezdésében foglalt gondosság követelményének.
A szakértői véleményekből megállapíthatóan már a szülés megindulásakor voltak olyan kockázati tényezők, amelyek felhívhatták az alperes orvosainak figyelmét a születendő gyermekek fertőződésének lehetőségére. Erre utaló jel lehetett a burokrepedés korai ideje, ehhez képest a viszonylag hosszabb idő eltelte után megszülető I. r. felperesnek a szülőcsatornán elsőként való áthaladása, ami a fertőződés nagyobb lehetőségét jelenti. Ilyen kockázati tényező lehetett továbbá a születés utáni nehezített légzés – nyöszörgés – és a viszonylag emelkedett fehérvérsejt-szám, amely adatok mellett a másodikként megszületett IV. r. felperes kapott antibiotikumot, míg az I. r. felperes ilyen kezelésben nem részesült. Egyezőek a szakértői vélemények abban, hogy a szülést követően orvosilag indokolt lett volna antibiotikum adása az I. r. felperes részére is, jogilag pedig elvárható magatartásnak minősült, de elmaradt. E mulasztásnak azért van jelentősége, mert az antibiotikum adásának elmaradása hozzájárulhatott az I. r. felperes agyhártyagyulladásának kialakulásához, tehát annak okozója lehetett. Ez akkor is igaz, ha az I. r. felperesnél az alapfolyamat a koraszülöttségből adódó agyvérzés volt, de a megelőző jelleggel adandó antibiotikus kezelés a másodlagosan kialakult fertőzéses gyulladást megakadályozhatta volna.
Az alperes kártérítési felelőssége szempontjából ezért az orvosainak tevékenysége értékelendő az agyhártyagyulladás kialakulásához vezető folyamatban.
A szakértői, szakmai vélemények szerint a méhen belüli fertőződés lehetősége bár csekély, de nem zárható ki, a valószínűbb azonban a már említett szüléskori, vagy a legyengült szervezet utóbbi fertőződése, illetőleg annak elhatalmasodása. Ezért állítható, hogy a kezelés alkalmas lett volna a méhen belüli fertőződés megakadályozására és elősegíthette volna a későbbi fertőződés elkerülését is. Az alperes orvosainak a tőlük elvárható gondosság mellett alkalmazniuk kellett volna az I. r. felperes megelőző antibiotikus kezelését akkor is, ha az anya hüvelyváladékából kitenyésztett baktérium a szülés időpontjában még nem volt ismert.
Elmaradtak az újszülötteknél szükséges egyszerű, és helyben elvégezhető váladékvizsgálatok – például torok, orr, fül – is, amelyek ha nem is döntőek, de bizonyos információt adhattak volna a baktérium jelenlétéről. A szülés időpontjában az anya fertőzöttségi státusza sem volt ismert, mert a terhesség alatt fellépett, és antibiotikummal kezelt húgyhólyag-gyulladás biztos gyógyulására nem történt vizsgálat.
Az orvosi dokumentumokból ismert, hogy január 29-én az I. r. felperesnél olyan tünetek jelentkeztek, amelyek gyulladásos jellegű betegségre utaltak, és ekkor már rendelkezésre állott az anya hüvelyváladékának vizsgálati eredménye is. Ekkor az antibiotikus kezelést már mindenképpen meg kellett volna kezdeni. Ennek elmaradása újabb, olyan súlyos mulasztás az alperes orvosai részéről, amely jogi értelemben az elvárható gondosság hiányát és azt jelenti, hogy az alperes a kártérítési felelősség alól nem mentheti ki magát.
Miután az elmaradt kezelésről orvosilag nem állítható, hogy bizonyosan elhárította, vagy megszüntette volna a fertőzést, illetőleg annak következményeit, de arra mindenképpen alkalmas lehetett és sikerrel járhatott volna; azonban ez az alperes orvosainak mulasztása miatt nem következhetett be.
A szakértők egybehangzó véleménye szerint az I. r. felperes koraszülöttségére visszavezethető agyvérzése, valamint a gyulladásos jellegű elváltozások okozta károsodások aránya természettudományos módszerekkel nem választható szét. Emiatt csak becsülhető, de nem állapítható meg, hogy a kialakult állapot ténylegesen az alperes tevékenységétől független agyvérzés, vagy a gyulladás következménye. Ezért állapította meg az elsőfokú bíróság azt, hogy az alperes csak a mulasztásával okozott hátrányokért felel, amelyet – mérlegeléssel – 50%-os mértékben állapított meg. Kármegosztásról azonban nem lehet szó, mert a felelősség csökkent megállapítása nem a károsultnak felróható okból történt, hanem amiatt, hogy a következményeknek van, vagy lehet az alperes tevékenységére vissza nem vezethető oka is, de hogy mennyiben, az nem állapítható meg.
A jogerős közbenső ítélet bizonyítékértékelése megfelel a Pp. 206. §-ának (1) bekezdésében foglaltaknak. A bizonyítékok között értékelhető és értékelendő volt a felperesek által beszerzett mikrobiológiai orvosszakértői vélemény, amelynek szakmai megállapításai egyébként megegyeztek a perben beszerzett szakértői véleményekben foglaltakkal.
A jogerős közbenső ítélet a felülvizsgálati kérelemben megjelölt okokból nem jogszabálysértő, ezért a Legfelsőbb Bíróság a jogerős közbenső ítéletet a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. III. 21.191/2007.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás