BÜ BH 2008/205
BÜ BH 2008/205
2008.08.01.
I. A kisebb számban ismétlődő ütések vagy rúgások önmagukban nem tekinthetők a véghezvitel különösen kegyetlen módjának; így nem nyújtanak alapot az élet vagy testi épség elleni bűncselekmény súlyosabban minősülő esetének megállapítására [Btk. 166. § (1) bek. és (2) bek. d) pont, Btk. 170. § (1) bek., (4) bek. II. fordulata];
II. A személyi szabadság megsértésének bűntette nem minősül a sértett sanyargatásával elkövetettnek, ha a cselekmény nem okoz – a személyi szabadságtól megfosztással szükségszerűen együtt járó korlátozottságnál lényegesen nagyobb mértékű – testi vagy lelki szenvedést [Btk. 175. § (1) bek., (3) bek. c) pont].
Az elsőfokú bíróság K. J. vádlottat különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntettének kísérlete és a sértett sanyargatásával elkövetett személyi szabadság megsértésének bűntette miatt – halmazati büntetésül – nyolc év fegyházra és nyolc év közügyektől eltiltásra ítélte.
A megállapított tényállás lényege a következő:
A vádlott a kora délutáni órákat egy italboltban töltötte, ahol leittasodott. Ennek során indulatba jött és elhatározta, hogy barátnője bántalmazását számon kéri annak házastársán, az ügy sértettjén. E célból V. I. és T. Z. társaságában – ez utóbbi gépkocsijával – a közeli K. községbe utazott.
A sértettet családi házának udvarán találta. Közölte vele, hogy őt keresi, majd azonnal bántalmazni kezdte, egy alkalommal arcon ütötte, majd a földről feltápászkodó sértett fejét a könyökhajlatába szorította. Így vonszolta őt ki a személyautóhoz, ahol belökte a gépkocsi csomagtartójába, és lecsukta annak tetejét.
Ezután a vádlott utasítására T. Z. a gépkocsival a hozzávetőlegesen egy kilométer távolságban lévő csónakkikötőhöz ment. Miután a vízpart közelében megálltak, a vádlott a csomagtartóból kirángatta a sértettet, és a folyó irányába vonszolva ütlegelni, rugdalni kezdte. A parthoz érve a fejét néhány másodpercre belenyomta a vízbe, majd a gépkocsiból korábban magához vett ásó nyelével annak homlokára sújtott.
Ezt követően a vádlott megfordította a kezében tartott szerszámot és második alkalommal már a fémlap élével próbált meg lecsapni, miközben azt kiabálta, hogy ,,megöllek''. Ebben V. I. és T. Z. akadályozta meg, rövid dulakodás után elvették tőle az ásót.
Ennek ellenére a vádlott nem hagyott fel a tettlegességgel, a magatehetetlen sértettet ruhájánál fogva a vízbe dobta. A 60-80 cm mélységű vízben a sértett hason fekve lassan a folyómeder középvonala felé sodródva lebegett, amikor a vádlott szólt társainak, hogy ,,hagyják őt úszni''. V. I. és T. Z. azonban belépett a vízbe és a sértettet a partra húzták.
A sértett a fali tájékot ért kis erejű ökölütésen túl közelebbről meg nem határozható számú, szintén kis erejű ökölütést, illetve rúgást szenvedett el, amelyek azonban nem jártak sérüléssel. A homloktájékát az ásó nyelével leadott közepes erejű ütés érte, ez okozta az életveszélyes állapotot előidéző koponya- és agysérüléseket.
Az elsőfokú bíróság ítélete ellen az ügyész súlyosbításért, hosszabb tartamú fő- és mellékbüntetés kiszabása végett, míg a vádlott enyhítésért, a védő elsődlegesen a tényállás téves megállapítása miatt, másodlagosan pedig enyhébb büntetőjogi jogkövetkezmények alkalmazása érdekében jelentett be fellebbezést.
A fellebbviteli főügyészség átiratában, illetve a nyilvános ülésen jelen lévő képviselője útján a vádlott terhére bejelentett fellebbezést változatlan tartalommal fenntartotta, míg a védő az elsőfokú bíróság ítéletének a hatályon kívül helyezésére tett indítványt.
A másodfokú bíróság a felülbírálat során megállapította, hogy a megyei bíróság az ügy ténybeli és jogi megítéléséhez szükséges adatokat feltárta, azok hitelességéről, bizonyító erejéről számot adott. Ezzel kapcsolatosan azonban a fellebbviteli bíróság a nyilvános ülésen kifejtett védői érvelésre tekintettel az alábbiakra mutatott rá.
A vádlott az eljárás különböző szakaszaiban rendkívül következetlen és ellentmondásos védekezést terjesztett elő. Vallomásának a legfontosabb tartalmi elemeit a kihallgatásai során folyamatosan módosította oly módon, hogy előbb más személyt igyekezett a nyomozó hatóság látókörébe vonni, majd a vádemelés, illetve a tárgyalás megkezdése után már néhány részlet tekintetében beismerő vallomást tett. Akkor is úgy, hogy tevékenységének a legsúlyosabb megítélésű mozzanatait elhallgatni igyekezett, vagy azokat kedvezőbb színben próbálta feltüntetni.
Az ügy sajátosságaként kell megemlíteni azt is, hogy a sértett az elszenvedett bántalmazás jellegére és az ittasságára visszavezethetően, a történtekre nem volt képes maradéktalanul visszaemlékezni. Különösen azokra az eseményekre nem, amelyek a gépkocsi csomagtartójából történő kirángatását követően a csónakkikötő területén, közvetlenül a folyó partján zajlottak le.
Ezért helyesen járt el az elsőfokú bíróság, amikor a tényállást döntően a történteket közvetlenül figyelemmel kísérő, illetve abban részt vevő V. I. és T. Z. tanúk egybehangzó és a lényeges körülményeket érintően ellentmondástól mentes vallomására alapította. A szóban forgó személyek vonatkozásában némi különbség mindössze az együttműködési készségük tekintetében mutatkozott.
E személyeknek ugyanakkor semmiféle érdeke nem fűződött a vádlott elmarasztalásához, illetve ahhoz, hogy a cselekményeket a ténylegesnél súlyosabban mutassák be. Éppen ellenkezőleg, a helyszínen való jelenlétük és esetenként a vádlott támogatásaként értelmezhető magatartásuk miatt akár a büntetőjogi felelősségre vonástól is tarthattak.
Ilyen körülmények között – figyelemmel a már említett vádlotti beismerésre, az igazságügyi orvos-szakértői véleményre, továbbá az ügyben kihallgatott további személyek vallomására – e tanúk vallomása hitelesnek mutatkozott. Így megnyugtatóan lehetett tisztázni a sértett gépkocsiba kényszerítésének a részleteit, valamint azt, hogy a sérüléseit a vádlott tettlegessége következtében, a folyóparton szenvedte el.
A bántalmazás valósághű – a Be. 4. § (2) bekezdésével is összhangban álló – felderítéséhez azonban elsősorban az írásban előterjesztett, majd szóban is előadott orvos-szakértői véleményre kellett támaszkodni. Arra a természettudományos megalapozottságú állásfoglalásra, amely a kórházi kezelés során kiállított okiratok – az ún. ambuláns lap, valamint a zárójelentés – alapján került megfogalmazásra.
Márpedig azok mindössze a jobb oldali hajas fejbőr fali tájékának duzzanattal, illetve a homloktájék zúzódással járó sérülését, annak a szem- és a homloküregre is átterjedő törését, s végül a homloklebeny zúzódását írták le. Olyan elváltozásokat, amelyek minimálisan kétrendbeli erőbehatásra voltak visszavezethetőek.
A sérülések keletkezési mechanizmusát érintően kétséget kizáró bizonyossággal csak azt lehetett megállapítani, hogy a fali tájékot kis erejű ökölütés érte, míg az ásó nyelével a homlokra mért, közvetetten életveszélyes állapotot előidéző csapás közepes erejű volt. Miután az elsődleges orvosi vizsgálatok további sérüléseket nem dokumentáltak, a helyszínen jelen lévő tanúk vallomása alapján csak az vált rögzíthetővé, hogy a fentieken túlmenően a sértettet meg nem határozható számú, kis erejű ökölütés és rúgás érte.
A későbbi eseményeket az elsőfokú bíróság a rendelkezésre álló bizonyítékok logikai hibáktól mentes értékelésével derítette fel, ténybeli következtetései helyesek.
Az ellenállásra képtelen sértett vízbe dobásáról V. I. és T. Z. tanúk egybehangzóan számoltak be, így arról is, hogy a vádlott közömbösségét látva maguk siettek a már magatehetetlenül lebegő személy segítségére. Mindketten beléptek a folyóba, V. I. csak a sekélyebb részen, míg T. Z. kissé távolabb, ott, ahol a víz már a térde felett ért.
A megyei bíróság által megállapított tényállás tehát – a kisebb kiegészítéseket követően – a Be. 352. § (2) bekezdése alapján irányadó volt a másodfokú eljárásban is.
A tényállásból az elsőfokú bíróság okszerűen következtetett a vádlott büntetőjogi felelősségére elkövetett cselekményeinek a minősítése azonban nem felel meg az anyagi büntető jogszabályoknak.
A sértett bántalmazását érintően elmaradt a vádlott szándékának mélyreható, pontos elemzése. Ebben kérdésben a vádlott önhibájából eredő ittas állapota folytán a cselekmény külső megjelenési formája, illetve az ezzel kapcsolatos tárgyi körülmények egybevetésével lehet megalapozottan állást foglalni.
A tettlegességnek a sértett családi házának udvarán kezdődő, majd a csónakkikötőben is folytatódó első fázisát kizárólag a testi sértés okozására irányuló szándék jellemezte egészen addig, amíg a vádlott a korábban magához vett ásó élével a sértett fejére kívánt sújtani.
Ez a bántalmazás ugyanis már köztudottan halálos eredménnyel járhatott volna. Az ütéshez használt eszköz – tulajdonságaiból következően – a koponyacsont beszakításával a legalapvetőbb életfunkciók működtetéséért felelős szervrendszert sértette volna, azokat az ideg- és érképleteket, amelyeknek a sérülése elháríthatatlanul az élet kioltásához vezet. Ezt – feltételezve az alanyi oldal teljességét – a vádlottnak is fel kellett ismernie, a súlyosabb eredmény tekintetében azonban közömbösnek mutatkozott.
Jól érzékelhetően ölési szándékra utalt az ütést közvetlenül megelőző kijelentése, valamint az a tény, hogy a víz felszínén magatehetetlenül lebegő sértettet a vádlott magára kívánta hagyni. Ezért még a közbeavatkozni igyekvő személyekre is rászólt annak érdekében, hogy az önálló levegővételre képtelen sértettet ne húzzák ki a partra.
A következetes ítélkezési gyakorlat az élet- és testi épség elleni cselekményeket a sértettnek okozott szenvedés mértéke, vagy az elkövetőnek a végrehajtás módjában megmutatkozó kiemelkedő társadalomra veszélyessége alapján tekinti különös kegyetlenséggel megvalósítottnak. E minősítés megállapítható az elkövető rendkívüli embertelensége, brutalitása esetén akkor, ha az ölési cselekmény végrehajtása a közfelfogás értékelésével összhangban gátlástalansággal, iszonyatot keltő elvetemültséggel párosul.
A kisebb számban ismétlődő erőbehatások – ütések vagy rúgások – önmagukban nem azonosíthatóak a véghezvitel különösen kegyetlen módjával (BH 2002/343. és BH 2005/278. számú eseti döntések). Márpedig a jelen ügyben kétséget kizáró bizonyossággal csak az volt megállapítható, hogy a vádlott a sértett fejét két alkalommal megütötte, a fali tájékot kis erővel az öklével, míg a homlokát közepes erővel az ásó nyelével. A további – sérülésekkel egyébként nem járó – ökölütések és rúgások számát, illetve erejét nem lehetett tisztázni.
Az elsőfokú bíróság – e cselekmény minősítésével kapcsolatos álláspontjának kifejtésekor – tévesen hivatkozott a Bírósági Határozatokban 1997/426., 1997/514., 1998/519. és 1999/147. szám alatt közzétett eseti döntésekre. Azokban ugyanis – eltérő tényállás mellett – a jelenleginél lényegesen durvább tettlegességgel összefüggésben történt meg az elkövetők felelősségre vonása.
A szabadság és az emberi méltóság elleni bűncselekményt a másodfokú bíróság csupán az alapeset keretei között találta értékelhetőnek.
Az irányadó tényállás szerint a vádlott a gépkocsi csomagtartójába zárta a sértettet, majd körülbelül egy kilométert közlekedett vele a csónakkikötőig, ami legfeljebb tíz percig tartott. Mindez nappali világosság mellett, a nem teljesen szűk raktérben nem okozhatott a személyi szabadság megvonásával szükségszerűen együtt járó korlátozottságnál lényegesen nagyobb mértékű testi vagy lelki szenvedést.
Ezért a másodfokú bíróság a vádlott cselekményeit a Btk. 166. § (1) bekezdésében meghatározott emberölés bűntette Btk. 16. §-a szerinti kísérletének, és a Btk. 175. § (1) bekezdésében meghatározott személyi szabadság megsértése bűntettének minősítette.
A megváltozott minősítés a büntetőjogi jogkövetkezmények átértékelését is szükségessé tette. A vádlottal szemben – figyelemmel a Btk. 12. § (1) bekezdésére, valamint a Btk. 85. § (1)–(3) bekezdéseire – öt évtől tizennyolc évet el nem érő szabadságvesztés volt kiszabható.
A súlyosító körülmények köréből mellőzte a másodfokú bíróság a halmazatra történő utalást. Az aszperáció elvének fentebb említett érvényesülése mellett ugyanis a bűnhalmazat súlyosítóként való figyelembevétele a kétszeres értékelés büntetőjogi tilalmába ütközik.
A cselekmény motívumával kapcsolatban az elsőfokú bíróság túlzott jelentőséget tulajdonított a sértett kifogásolható életvezetésének, a házastársával szembeni erőszakos fellépésnek. Az e feletti felháborodást a vádlott javára írta, annak ellenére, hogy a vádlott indulata főként ittasságával volt magyarázható, ezért e körülményt nem lehetett e körben számba venni.
Nem hagyható ugyanakkor figyelmen kívül, hogy a bűncselekmények elkövetése óta több mint két esztendő telt el, ezen időszak alatt a vádlott mindvégig kényszerintézkedés hatálya alatt állott.
Mindezekre és – nem utolsósorban – a bűncselekmények lényegesen enyhébb minősítésére tekintettel az elsőfokú bíróság eltúlzottan szigorú büntetést szabott ki. A Btk. 37. §-ban megfogalmazott célok a jelen ügyben rövidebb tartamú fő- és mellékbüntetéssel is elérhetőek, ezért a másodfokú bíróság a szabadságvesztés tartamát 6 év 6 hónapra, míg a közügyektől eltiltás idejét 7 évre mérsékelte.
A másodfokú bíróság – a Be. 372. § (1) bekezdésében írtak szerint – az elsőfokú bíróság ítéletét a cselekmények minősítésére, valamint a kiszabott büntetésre vonatkozó részében megváltoztatta, míg egyéb törvényes rendelkezéseit a Be. 371. § (1) bekezdése alapján helybenhagyta.
(Győri Ítélőtábla Bf. 127/2006.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás