PÜ BH 2008/216
PÜ BH 2008/216
2008.08.01.
I. Ha az egyik házasfél a házasság fennállása alatt azért nem létesített nyugdíjjogosultságot eredményező munkaviszonyt, mert munkaerejét a közös háztartásban, illetve a gyermeknevelésben hasznosította, úgy a tartásra való rászorultságát meg kell állapítani (Csjt. 1. §).
II. A házastársi tartásdíj mértékének megállapításánál a kötelezett – a magyar átlagot kirívóan meghaladó – jövedelmének figyelembevétele (Csjt. 21. §).
Az elsőfokú bíróság az ítéletével a peres felek 1978. március 25. napján kötött házasságát felbontotta, kötelezte a felperest, hogy 2006. június 1. napjától kezdődően, havonta előre esedékesen, minden hónap 10. napjáig fizessen meg az alperesnek az 1987. augusztus 17-én született J. utónevű gyermeke tartására havi 150 000 forint tartásdíjat, továbbá, hogy 2006. június 1. napjától fizessen meg az alperesnek, havonta előre esedékesen, minden hónap 10. napjáig havi 100 000 forint házastársi tartásdíjat, ezt meghaladóan az alperes viszontkeresetét elutasította, az ítéletének a tartásdíjakra vonatkozó rendelkezéseit előzetesen végrehajthatónak nyilvánította, a felek közös tulajdonát képező B., G. út 13. II. ép. C. lh. II. em. 1/A. szám alatti lakásingatlanon pedig a felperes lakáshasználati jogát megszüntetette.
Az ítéletének indokolásában tényként állapította meg, hogy a felek házassága évekig kiegyensúlyozottan és harmonikusan működött. Az alperes kitűnő anya és jó feleség volt: mindent megtett a családért, biztosította és megteremtette azt a hátországot, amely nyugodt légkört, kiegyensúlyozott, biztonságos otthont jelentett a négytagú család számára.
Az alperes éveken keresztül kereső tevékenységet folytatott, protokoll titkárnői munkaviszonya mellett családját – erejét nem kímélve – ellátta, mindenkor és mindenben helytállt, hogy férjét és gyermekeit támogassa, karrierjüket minden szempontból előmozdítsa. Széles körű karitatív tevékenységet is vállalt, mind a családban, mind a szélesebb környezetében példamutatóan helytállt.
Az alperes több külkereskedelmi szaktanfolyamot is elvégzett, amely magas szintű szaktudást adott részére, és ezt folyamatosan kamatoztatta, hasznosította is. A német nyelvet kifogástalanul és magas szinten elsajátította, protokoll utakat neves cégek részére magas szinten szervezett és rendezett. Üzleti tárgyalásokat meghaladó magánjellegű programokon is aktívan, rendszeresen és folyamatosan részt vett – mindezt férje és családja mind magasabb szintű anyagi elismerése és egzisztenciális sikerének megteremtése érdekében tette.
Az alperes hivatalos munkaviszonya 1992-ben megszűnt, de továbbra is a fentiek szerint aktív tevékenységet folytatott. Férjének közvetlen munkatársa volt, segítette házastársa sikerét, úgy, mint feleség és munkatárs is folyamatosan és példaértékűen helytállt. Széles körű elismerésben részesült, amely munkakedvét értelemszerűen fokozta, úgy érezte, hogy a család és a házasság biztos lábakon áll, amelyben teljesen egyenrangú partnere férjének, kapcsolatukat kikezdhetetlennek vélte.
A felek igen magas életszínvonalon éltek. Egymás irányában teljes volt a bizalom, gyermekeiknek minden tőlük telhetőt megadtak, hogy széleskörűen képezzék őket, és ezzel elősegítsék későbbi, majdani biztos egzisztenciájuk megteremtését.
Mindezek ellenére a felek kapcsolatában 2002 őszén – az alperes által is érezhetően – negatív fordulat állott elő. A felperesben szubjektíve kialakult egy olyan érzés, hogy a házastársak kapcsolata kezd kiüresedni, érzelmileg elhanyagoltnak érezte magát. Az alperes kérdésére azonban – aki észlelte felperesen a változást – még felperes egyelőre hárított, nyilván önmagával is vívódott.
Lassan, fokozatosan azonban felperesben kialakult az az életérzés, hogy a házastársak céljai már eltérőek, mások az értékrendjeik, eltérő a gondolkodásmódjuk. Ebben az időszakban felperes megismerkedett jelenlegi partnerével, akivel az érzelmi kapcsolatát kialakította, majd azt elmélyítette és partnerével a szerelmi viszonyát jelenleg is fenntartja.
A felek közötti bensőséges házastársi kapcsolat 2003 nyarán megszűnt, 2003 októberében pedig a felperes közölte a feleségével és a gyermekeivel, hogy beleszeretett a partnernőjébe, majd a közös lakásból nyomban elköltözött és ezáltal a felek gazdasági közösségre is kiterjedő házassági életközössége végleg megszakadt.
A felperes elköltözésének ténye és annak oka a családot súlyosan megrendítette.
A felperes a családjáról az elköltözése óta is folyamatosan gondoskodik, nagyvonalúan támogatja őket: viseli a közös tulajdonú ingatlan teljes fenntartási költségeit, közel 500 000 forintot juttat feleségének és vele élő, érettségi előtt álló kislányának.
A felek fiúgyermeke kétdiplomás, több nyelvet beszélő, sikeres fiatal értelmiségi, aki már önálló életvitelt folytat, a családi otthonból elköltözött.
J. az alperessel közös háztartásban él, érettségi előtt áll, szándéka szerint tanulmányait felső fokon folytatja. J. tartásáról jelenleg a felperes gondoskodik, és az általa nyújtott tartásdíj a gyermek szükséges tartását fedezi, a felperes azonban a pénzben nyújtott tartásdíjon felül a gyermek egyéb anyagi igényeit is viseli.
Az alperes 54. életévében lévő, igényes, kulturált asszony, akit férjének eltávozása súlyosan megrendített, férjét ma is szereti és visszavárja őt. Rendszeres saját jogú jövedelemmel nem rendelkezik, esetenként alkalmi munkát végez, melyből némi jövedelemre is szert tesz, az adóbevallását azonban – többszöri felhívás ellenére – nem csatolta be. Eltartásáról az életközösség megszakítása óta döntően a felperes gondoskodik.
A gyermekek az édesapjuk eltávozását ugyancsak negatívan élték meg.
Felperes havi nettó átlagjövedelme megközelíti az 1 000 000 forintot. Jelenleg havi 260 000 forintot utal át alperes és J. közös bankszámlájára, amelyen felül a gyermekek mindennemű további igényét kielégíti, a családra havonta legalább 500 000 forintot fordít.
Az így megállapított tényállás alapján az elsőfokú bíróság a felperes gyermektartásdíj fizetési kötelezettségéről a Csjt. 60. § (1) bekezdése alapján határozott, a fix összegű gyermektartásdíjat havi 150 000 forintban határozta meg.
A házastársi tartásdíj fizetési kötelezettség megállapítására irányuló viszontkereset jogalapja körében kifejtette, hogy a felperes alperes érdemtelenségére nem hivatkozott, az alperes tartásra való rászorultságának tényét pedig – a felperes tagadásával szemben – bizonyítottnak találta. Az alperes ugyanis több mint tíz éve ténylegesen kereső foglalkozást nem folytat, tényleges és rendszeres jövedelemmel nem rendelkezik. Munkaerejét teljes egészében családja körében hasznosította, amely pénzben ki nem fejezhető értéket jelentett ennek a közösségnek.
Az alperes 54. életévében van, jelenleg regisztrált munkanélküli, és bár többszöri bírói felhívás ellenére sem igazolta, hogy alkalmi jellegű munkájából milyen jövedelemre tesz szert, az elsőfokú bíróság mérlegelés útján azt állapította meg, hogy legalább havi 20-30 000 forint nettó jövedelmet elérhet, ha idősgondozást, gyermekfelügyeletet, esetleg fordítást, vagy alkalmi protokoll munkát vállal.
Ehhez képest a szükségleteiből kiindulva havi 100 000 forint házastársi tartás megfizetésére kötelezte a felperest az alperes javára azzal, hogy ez az összeg, bár nem a korábbi életszínvonalon való megélhetést, de az alperes szükséges tartását a saját jövedelmével együtt fedezi.
Megjegyezte ugyanakkor, hogy az alperes által – hat hónapra visszamenőleg is – a viszontkeresetében igényelt havi 300 000 forintos házastársi tartás rendkívüli mértékben eltúlzott. A mai magyar átlagos életszínvonalat, mint kiindulási alapot figyelembe véve a felek rendkívül jó anyagi körülmények között éltek, egy házasság felbontása azonban semmiképpen sem járhat azzal, hogy annak akár anyagi következményei is teljes mértékben elháríthatók legyenek.
A tartásdíj mértékének meghatározása során az elsőfokú bíróság a Csjt. 65. § (1) bekezdése alapján arra volt figyelemmel, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a megélhetéshez szükséges tartás nem jelenthet szűkös tartást, különösképpen akkor nem, ha a tartásra kötelezett kereseti és jövedelmi viszonyai, valamint teljesítőképessége a jogosult számára is magasabb életszínvonalat tesznek lehetővé. Mindezek miatt a havi nettó 1 000 000 forintos felperesi jövedelemre, valamint az általa eddig nyújtott gyermektartás és lakásfenntartási költségek összegére figyelemmel, az alperes szükségleteit is mérlegelve a felperest havi 100 000 forint házastársi tartás megfizetésére kötelezte. Az alperes saját jövedelme és a felperes által nyújtott tartás ugyanis, ha nem is luxus színvonalon, de megfelelő színvonalon biztosítja az alperes megélhetését.
Az alperesnek magának is mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a külkereskedelemben szerzett gyakorlatát, nyelvismeretét hasznosítsa, esetleg fordítást, tolmácsolást vállaljon, illetve kulturáltságához, igényszintjéhez mért egyéb alkalmi jellegű munkákat végezzen. Miután jelenlegi egészségi állapota ezt lehetővé teszi, eddigi aktív, agilis életvitelét a továbbiakban is folytatnia kell, mert a felnőtt korú gyermekek már nem szorulnak az édesanya állandó jelenlétére és támogatására.
Az elsőfokú ítélet ellen az alperes fellebbezéssel, a felperes pedig csatlakozó fellebbezéssel élt.
A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, a fellebbezett részét részben megváltoztatta és a felperest 2007. április 1-jétől havi 200 000 forint házastársi tartásdíj fizetésére kötelezte az alperes javára, ezt meghaladóan pedig az ítéletet helybenhagyja.
Alaptalannak találta a másodfokú bíróság a felperes házastársi tartásdíj fizetési kötelezettség jogalapjának a hiányára hivatkozó csatlakozó fellebbezést. Álláspontja szerint teljesen nyilvánvaló, hogy az 55. életévében lévő alperes, aki 1992 óta otthon, a háztartásban, a család érdekében tevékenykedett, jelenleg sem az életkora, sem a szakképzettsége alapján nem tud az adott gazdasági, társadalmi viszonyok között olyan munkát találni, amely a szükséges megélhetést számára teljes mértékben biztosítaná, mobilizálható saját vagyonnal pedig nem rendelkezik, legalább is erre nézve peradatok nem merültek fel. Az alperestől természetesen elvárható, hogy munkaerejét és képességét egy ideig még saját érdekében hasznosítsa, ám ebből a minimálbérnél számottevően magasabb átlagos jövedelem elérése – reálisan – nem várható. Az alperes tehát önhibáján kívül rászorul a saját jövedelmét kiegészítő tartásra, a felperes ilyen jellegű felelőssége pedig a házastársával szemben nem szűnik meg a házasság felbontásával egyidejűleg. Ezt maga a felperes is elismerte, amikor úgy nyilatkozott az elsőfokú eljárásban, hogy a házastársi lakás hiteltörlesztésével és fenntartásával kapcsolatos terhek vállalása címén havi 130 000 forintot az alperesnek minden hónapban átutal, hiszen saját maga is belátta, hogy e költségek fedezése az alperes részéről nem, vagy csak kis mértékben várható el.
A felperes a házastársi tartásdíj fizetésére teljesítő képes, akár az elsőfokú eljárásban igazolt havi 1 330 000 forintos (2005. év), akár a másodfokú eljárásban igazolt havi 1 150 000 forintos (2006. év) nettó átlagos jövedelme alapján. A teljesítőképessége azonban még a magyarországi átlagot kirívóan meghaladó, magas jövedelme mellett sem korlátlan, hiszen a válás következményeit mindkét félnek viselnie kell és viseli is. A felperesnek is meg kell teremtenie az önálló lakhatása anyagi feltételeit, és fizeti a ma még tanuló nagykorú közös gyermek tartásdíját, sőt vállalta a gyermek egyetemi tandíjának, havi 50 000 forintnak a fizetését is.
Az alperes rászorultsága mértékének megállapításánál nyilvánvalóan figyelemmel kellett lenni az alperes létfenntartásával szükségképpen együtt járó kiadásokra (alapszükségletek), valamint az ezt meghaladó szükségletekre is, hiszen a tartás nem jelenthet minimális, szűkös tartást, és nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a felek milyen anyagi körülmények között, milyen életszínvonalon éltek a házasság alatt. Mindez nem jelenti azonban azt sem, hogy a felperesnek az alperes részére ugyanolyan megélhetési feltételeket kellene biztosítania, mint az együttélés alatt, a válás szükségképpen az alperesi igények korlátozását is jelenti.
Mindezekből kiindulva a másodfokú bíróság azt vette figyelembe, hogy az alperes szükségletei körébe tartoznak mindazok a jogi kötelezettségek, amelyek személy szerint őt terhelik, vagyis a házastársi lakásra felvett hitel havi törlesztő részleteinek 50%-a, a közös költség fogyasztástól független részének 50%-a, továbbá a gáz, a villany, a vezetékes telefon és az internet szolgáltatás havi költségei, de ezek sem teljes egészében, mivel az alperessel együttlakó nagykorú gyermek részére a felperes által fizetett tartásdíj részben fedezi e költségeket is. Figyelemmel volt a másodfokú bíróság a mobiltelefon és a személygépkocsi alperes általi korlátozott mértékű használatára is. Ezek a kiadások az elsőfokú bíróság által meghatározott havi 100 000 forintos tartásdíjat lényegében fel is emésztik. Nyilvánvaló, hogy az alperes további szükségletei (élelmezés, ruházkodás, szabadidő, kultúra) további tartás hozzájárulást igényelnek felperestől, azonban figyelembe kellett venni az alperes saját munkájával elérhető jövedelmet – legalább a minimálbért – is. Mindezek együttes mérlegelése alapján a másodfokú bíróság a házastársi tartásdíj havi 200 000 forintra való felemelését látta indokoltnak, természetesen azzal, hogy e mellett a felperest továbbra is terheli a lakáshitel havi törlesztéseinek 50%-a és a közös költség fogyasztástól független részének 50%-a, mint fizetési kötelezettség, mert ez a felperes saját tartozása, és terhelik az eddig önként vállalt kötelezettségek (így az autóhitel törlesztése) is.
A felemelt házastársi tartásdíjra vonatkozó fizetési kötelezettség kezdő időpontját a másodfokú bíróság a jogerős ítélet keltét követő hónaptól határozta meg, mert a felperes ez ideig a lakáshitel tartozás havi részleteit az alperes helyett is megfizette.
A házastársi tartásdíj százalékos megállapításának a fentebb már kifejtettek miatt nincs helye, ezért az erre irányuló alperesi fellebbezést a másodfokú bíróság alaptalannak találta.
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt a másodfokú bíróság ítéletének a részbeni hatályon kívül helyezése, valamint elsődlegesen az elsőfokú bíróság ítéletének a részbeni megváltoztatása és az alperes házastársi tartásdíj megállapítására irányuló viszontkeresetének – az alperes házastársi tartásra való utólagos érdemtelenné válása, illetve az önhibából eredő rászorultsága miatt történő – elutasítása, másodsorban pedig a felülvizsgálattal támadott körben a másodfokú bíróság új eljárásra és új határozat hozatalára való utasítása iránt.
A felülvizsgálati kérelem részletesen kifejtett indokai szerint a jogerős ítélet alapjául szolgáló tényállás megállapításának a módja a Pp. 253. §-ának (2) bekezdését, az abban foglalt érdemi döntés pedig a Csjt. 1. §-ának (3) bekezdését, valamint a 21. §-ának (1) és 65. §-ának (1) bekezdését sérti.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet felülvizsgálattal támadott rendelkezéseinek a hatályban tartására irányult. Kétségét fejezte ki a felperes ügyvédjének a felülvizsgálati eljárásra kiterjedő képviseleti jogosultságával kapcsolatban.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
I. A Pp. 270. §-ának (2) bekezdésben, valamint a 271. §-a (1) bekezdésének a) és b) pontjában foglaltakból az következik, hogy a felülvizsgálati eljárásnak, mint rendkívüli perorvoslatnak csak az lehet a tárgya, ami a fellebbezési eljárásnak, mint rendes perorvoslatnak is tárgya volt.
A felperes sem az első-, sem a másodfokú eljárásban nem hivatkozott arra, hogy az alperes a házastársi tartásra akár a házasság fennállása alatt, akár a házasság felbontását követően tanúsított magatartása folytán – utólag – érdemtelenné vált volna, ezért a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelem e részének az érdemi elbírálását mellőzte.
II. 1. Téves az alperesnek az az érvelése, hogy a felperes jogi képviselőjének a meghatalmazása a jogerős ítélet meghozatalával megszűnt és ezért a felperes képviseletét a felülvizsgálati eljárásban csak újabb meghatalmazás alapján láthatná el. A Pp. 70. §-ának (2) bekezdése szerint ugyanis a per vitelére szóló meghatalmazás kiterjed ,,a perrel kapcsolatos minden nyilatkozatra és cselekményre'', ebből következően pedig a jogerős ítélet elleni felülvizsgálati kérelem előterjesztésére is.
2. Helyesen hivatkozik a felperes a felülvizsgálati kérelmében arra, hogy a Csjt. rendelkezéseit – az 1. §-ának (3) bekezdése szerint – a társadalmi és egyéni érdek összhangjának biztosításával kell alkalmazni, és az e törvényben megállapított jogokkal és kötelezettségekkel társadalmi rendeltetésüknek megfelelően kell élni, azzal, hogy a családjogi jogviszonyokban az érdekösszhang biztosításának elvét a polgári jogi alapelv tartalma szerint kell értelmezni, a Ptk. 4. §-ának (3) bekezdésében foglalt jóhiszeműség és tisztesség elvének megfelelő joggyakorlásnak pedig a családi jogviszonyokban is érvényesülnie kell.
Alaptalanul érvel viszont azzal, hogy az alperes perbeli magatartása az említett családi jogi és polgári jogi alapelveket sértené.
A felperes a per során kétségkívül törekedett ugyan ,,a házasság békés felbontására'', és az alperes, valamint a szükséges tanulmányait folytató nagykorú gyermek eltartásáról az elköltözése óta nem vitásan önként, nagyvonalúan gondoskodott.
Önmagában az alperesnek a felpereshez és a házasság fenntartásához való őszinte ragaszkodása, valamint – a házasság felbontása esetére – a házastársi és gyermektartásdíj iránti igénye visszamenőleges érvényesítésére irányuló viszontkeresetének az előterjesztése azonban ilyen körülmények mellett sem minősíthető tisztességtelen joggyakorlásnak.
A felek 29 éves kapcsolata, több mint 25 éven át fennálló békés házasélete és a család egysége ugyanis kétségkívül – az átlagot messze meghaladó jövedelemmel rendelkező – felperes házastársi hűséget sértő magatartása miatt bomlott fel, az életközösség felperes általi megszakításának ténye és módja pedig nem csupán a felperest rendítette meg, hanem a gyermekekben is súlyos törést okozott. Ilyen körülmények mellett nyilvánvalóan nem a házasság felbontását ellenző – tartásra szoruló – alperesnek állott érdekében a házasság egyező akaratnyilvánításon alapuló mielőbbi felbontása, és – a helyzeténél fogva – nem is tőle volt elsősorban elvárható az, hogy a felperessel szembeni tartási igényének az egyezséggel történő rendezése érdekében mértékletességet tanúsítson. Különösen nem akkor, amikor a felperes az alperes tartásáról önként nagyvonalúan gondoskodott ugyan, a házastársi tartás végrehajtható bírósági határozat alapján való megfizetését azonban nem vállalta.
A gyermek- és házastársi tartás felperes általi önkéntes teljesítésének tényét az alperes a perben mindvégig elismerte, a tartási követelés, és – ebből következően – az önként teljesített összeget esetleg meghaladó különbözet hat hónapra visszamenőleg, valamint a jövőre nézve történő érvényesítésére pedig az alperesnek a Csjt. 68. §-ának (1) bekezdése által biztosított alanyi jogosultsága volt. Pusztán az önkéntes felperesi teljesítésére tekintettel ugyanakkor nem volt elvárható az alperestől az sem, hogy a jogszerű tartási igényének a jogerős bírósági határozattal történő megállapítására irányuló alanyi jogának az érvényesítéséről lemondjon, és ezáltal a jövőbeni megélhetését a felperes mindenkori teljesítési készségének kiszolgáltassa.
Nem ütközik a jóhiszeműség, tisztesség és kölcsönös együttműködési kötelezettség családjogi alapelvébe, és önmagában a viszontkereset elutasítására sem adhat alapot az alkalmi munkából eredő jövedelem alperes általi igazolásának a bíróság többszöri felhívása ellenére történt elmulasztása. A Pp. 206. §-ának (2) bekezdése ugyanis egyértelmű abban, hogy a per adataival egybevetett mérlegelés alapján a bíróság azt is meggyőződése szerint ítéli meg, hogy milyen jelentőséget kell tulajdonítani annak, ha – többek között – a fél vagy képviselője valamely felhívásnak nem tett eleget. A jogerős ítélet az alperes mulasztásának tényét – ennek megfelelően – az alperes terhére értékelte akként, hogy a munkaerejének és munkaképességének a tőle elvárható hasznosítás mellett reálisan elérhető jövedelmét a minimálbér összegében határozta meg.
3. Az alperes – felperes által hivatkozott, de nem bizonyított – öngyilkossággal való fenyegetőzése és a felperes munkahelyén állítólag tanúsított ,,minősíthetetlen magatartása'' a felperes házastársi tartási kötelezettségének a jogalapját csak akkor érinthetné, ha az alperesnek a felperes általi tartásra való utólagos érdemtelenné válása érdemben vizsgálható lenne – erre azonban a fenti I. pontban kifejtettek miatt a felülvizsgálati eljárásban nincs mód.
4. Az alperes tartásra való – Csjt. 21. §-ának (1) bekezdése szerinti – rászorultságának ténye és mértéke, a rászorultságot eredményező önhiba hiánya, valamint a felperes teljesítőképességének megléte vonatkozásában a jogerős ítélet a peres felek előadásának, a kihallgatott tanúk vallomásának, valamint a rendelkezésre álló okirati bizonyítékok adatainak az egymással való egybevetése, azok okszerű, logikai ellentmondásoktól mentes, és a Pp. 206. §-ának (1) bekezdésében foglalt elveknek egyébként is megfelelően történt értékelése alapján, megalapozottan állapította meg a tényállást.
Ennek során a bizonyítási teher – Pp. 164. §-ának (1) bekezdése szerinti – főszabályának a helyes alkalmazásával értékelte az alperes terhére azt, hogy a per adatai szerint az egészségi állapota nem akadályozza őt abban, hogy a munkaerejének és munkaképességének – tőle elvárható módon történő – hasznosítása útján legalább a minimálbérnek megfelelő összegű saját jövedelmet érjen el.
A Pp. – bíróság által köztudomásúnak ismert tényekre vonatkozó – 163. §-a (3) bekezdésének a helyes alkalmazásával járt el akkor is, amikor a Munkaügyi Központ igazolása és a per egyéb adatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy az 55. életévében lévő, 1992. óta munkaviszonyban nem álló, hanem kizárólag a család érdekében és a felek közös betéti társaságában tevékenykedő alperes az életkora és a megfelelő szakképzettség hiánya folytán az adott gazdasági-társadalmi viszonyok között a megélhetését biztosító munkát nyilvánvalóan nem képes találni.
A felperesnek a teljesítőképessége hiányára hivatkozó érvelését nem csupán a becsatolt okirati bizonyítékok adatai, hanem – a fentebb már kifejtettek szerint – az a tény is cáfolja, hogy a felperes terhére megállapított házastársi – és gyermektartásdíj együttes összege nem haladja meg az elköltözését követően általa önként teljesített összeget.
A Pp. 270. §-ának (2) és 275. §-ának (3) bekezdésében foglaltakból viszont az következik, hogy a tényállás megállapításának a módjára vonatkozó és az ügy érdemi elbírálására is lényeges kihatással lévő eljárásjogi szabálysértés hiányában a szabad bírói mérlegeléssel megállapított tényállás felülvizsgálati eljárás keretében történő felülmérlegelésének, a bizonyítékok újbóli értékelésének nincs helye.
5. A Pp. 253. §-ának (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy ha az elsőfokú bíróság ítélete érdemben helyes, a másodfokú bíróság ezt helybenhagyja, ellenkező esetben az elsőfokú bíróság ítéletét egészben vagy részben megváltoztatja, illetőleg közbenső ítéletet vagy részítéletet hoz.
Az elsőfokú ítélet másodfokú bíróság általi megváltoztatásának tehát – a felperes téves érvelésével szemben – nem feltétele az, hogy a másodfokú bíróság bármiféle bizonyítási eljárást lefolytasson, hanem ehhez elegendő az is, hogy – az elsőfokú ítéletnek a helyesen megállapított tényállásra alapított érdemi döntése téves.
III. 1. A Csjt. 21. §-ának (1) bekezdése szerint a házasság felbontása esetén volt házastársától tartást követelhet az, aki arra hibáján kívül rászorul, kivéve, ha arra a házasság fennállása alatt tanúsított magatartása miatt érdemtelenné vált, azzal, hogy tartást csak olyan mértékben lehet követelni, hogy az ne veszélyeztesse a volt házastársnak és annak megélhetését, akinek eltartására a volt házastárs a tartást igénylővel egysorban köteles, a hivatkozott § (2) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy a tartást határozott időtartamra is meg lehet állapítani, ha feltehető, hogy a tartásra jogosult rászorultsága a meghatározott idő elteltével megszűnik.
a) Az idézett törvényhely szerint a házastársi tartásra való jogosultságnak három együttes (konjunktív) feltétele van:
– a tartásra önhibán kívül eső rászorultság ténye,
– a házasság fennállása alatt tanúsított magatartás miatti érdemtelenség hiánya, valamint
– a kötelezett teljesítőképessége legalább olyan mértékben, hogy a megítélt tartás az őt és a tartásra a házastársat megelőzően vagy vele egysorban jogosultak megélhetését ne veszélyeztesse.
Az alperes tartásra való érdemtelensége a felülvizsgálati eljárásban – a már kifejtettek szerint – érdemben nem volt vizsgálható, az alperes tartásra való önhibán kívüli rászorultsága, valamint a felperes teljesítőképessége pedig a felülvizsgálati eljárásban is irányadó tényállás szerint kétségkívül fennáll.
Egységes ugyanis az ítélkezési gyakorlat abban, hogy ha az egyik házasfél a házasság fennállása alatt azért nem létesített nyugdíjjogosultságot eredményező munkaviszonyt, mert munkaerejét a közös háztartásban, illetve a gyermeknevelésben hasznosította, úgy a tartásra való rászorultságát meg kell állapítani.
A jelenlegi társadalmi-gazdasági körülmények között igen nyomatékosan kell értékelni azt a tényt is, hogy a munkanélküliség növekedésével, a foglalkoztatás lehetőségeinek a jelentős visszaszorulása mellett az idősebb korosztálynak az elhelyezkedésre és bármilyen jövedelemszerző tevékenység végzésére gyakorlatilag – köztudomásúan – alig van esélye, és ez a tendencia lényegében független az idősebb személyek szaktudásától, egészségi állapotától és az elhelyezkedési szándékától is.
A házastársi tartás erkölcsi és jogi alapját a házasfeleknek a Csjt. 24. §-a szerinti, a házasság fennállása alatti kölcsönös támogatási kötelezettsége teremti meg, amely a házassági életközösség megszűnésével is – korlátozottan – kiterjed az egymás sorsáért való felelősségre.
A munkanélküliség ezzel szemben társadalmi-gazdasági jelenség, amely csak esetenként és kismértékben kapcsolódik a volt közös életvitel személyes jellegéhez, ezért az az elvált vagy különélő házastárs erkölcsi és jogi kötelezettségét – a felperes helyes érvelése szerint – lényegesen közvetettebb módon érinti.
A perbeli esetben azonban az alperes ,,munkanélkülisége'' egyrészt nem az életközösség megszűnése után következett be, hanem az a felek 11 évvel az életközösség megszűnése előtt közösen meghozott döntésén alapult, másrészt a különválás utáni regisztrált munkanélkülivé válása szoros összefüggést mutat a felek közös életvitelével, az életközösségük megszűnésének, illetve a házasságuk felbontásának tényével és azzal is, hogy a végleges különválásuk időpontjában az alperes már csaknem elérte a nők esetében korábban már öregségi nyugdíjra is jogosító korhatárt.
Ilyen körülmények mellett helyesen jutottak a perben eljárt bíróságok arra a jogi következtetésre, hogy az alperes a tartásra önhibáján kívül szorul rá, hiszen a család ellátása terén, a felperes egzisztenciájának megteremtése, valamint az átlagot messze meghaladó felperesi jövedelem elérése érdekében végzett, és a közös betéti társaságban folytatott tevékenysége akadályozta őt a munkavállalási esélyeit növelő szakképzettség megszerzésében is.
b) A házastársi tartásdíj megállapítása általában határozatlan időre szól, határozott időre történő tartás megállapítására pedig a bírói gyakorlat szerint akkor kerülhet sor, ha a jogosult körülményeiben a tartásra való jogosultságot megszüntető olyan változás várható, amely előre meghatározható (pl. a szülést követő gyermekgondozási tevékenység érdekében igénybe vett társadalombiztosítási támogatás megszűnése), és ilyen módon a tartás megszüntetése iránti per célszerűen megelőzhető.
A perbeli esetben az alperes körülményeiben a tartásra való rászorultságának megszűnését eredményező, és előre meghatározható időpontban bekövetkező változással számolni nem lehet, önmagában az öregségi nyugdíjra jogosító életkorának a jövőbeni elérése pedig a tartásra való jogosultságát még nem szünteti meg.
2. A Csjt. 65. §-ának (1) bekezdése értelmében a kötelezett a tartás teljesítéseképpen köteles anyagi viszonyaihoz képest a jogosultat mindazzal ellátni, ami annak a megélhetéséhez szükséges.
A jogerős ítélet az alperes indokolt szükségleteinek körét és e szükségletek fedezésének költségét – annak indokolásából is kitűnően – kellő pontossággal meghatározta.
A felek közös tulajdonában lévő volt közös lakást a felperes – a felülvizsgálati érvelésével szemben – nem a felek jogvitájának békés rendezése érdekében, a személyes érdekeit háttérbe szorítva, hanem a már akkor is fennálló házasságon kívüli kapcsolata miatt, a személyes érdekeit a család érdekeivel szemben előtérbe helyezve, és ezáltal a Csjt. 23. §-ának (2) bekezdésében foglalt jogi kötelezettségét is megsértve hagyta el. Az önkéntes eltávozása folytán ezért a lakáshasználati jog ellenérték reá eső részére a Csjt. 31/C. §-ának (1)–(3) és (5) bekezdése alapján a lakáshasználat rendezése iránti igény érvényesítése esetén sem tarthatott volna jogszerű igényt, az alperes azonban annak megfizetésére – a felperes által is tudottan – nem is lett volna képes, ezért az erre irányuló igénye – annak jogszerű érvényesítése esetén – a hivatkozott § (4) bekezdése alapján valószínűsíthetően csak a házastársi közös vagyon alperesre eső részének a csökkentése útján lett volna elszámolható. E körülmények ugyanakkor nem befolyásolják azt, hogy a közös tulajdonú ingatlan terheit a felperesnek a Ptk. 141. §-a alapján a tulajdoni hányada arányában továbbra is viselnie kell mindaddig, amíg a tulajdonközössége fennáll.
A felperes azonban az alperes szükségleteihez igazodó tartás teljesítésére ilyen körülmények mellett is nyilvánvalóan képes, hiszen az Á. utónevű gyermek vonatkozásában tartási kötelezettség már nem terheli, a J. utónevű gyermekkel szemben az alperessel egy sorban fennálló tartási kötelezettsége pedig az arra rászoruló alperes tartását csak J. szükséges mértékű tartása erejéig előzi meg.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. §-ának (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Pfv. II. 21.255/2007.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás