278/B/2008. AB határozat
278/B/2008. AB határozat*
2009.08.31.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára, valamint mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság a légszennyezettségi határértékekről, a helyhez kötött légszennyező pontforrások kibocsátási határértékeiről szóló 14/2001. (V. 9.) KöM–EüM–FVM együttes rendelet 5. § a) pontjának „eljárásspecifikus” szövegrésze, valamint a 6. számú melléklete alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
2. Az Alkotmánybíróság a légszennyezettségi határértékekről, a helyhez kötött légszennyező pontforrások kibocsátási határértékeiről szóló 14/2001. (V. 9.) KöM–EüM–FVM együttes rendelettel összefüggésben előterjesztett mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló indítványt elutasítja.
3. Az Alkotmánybíróság az indítványt egyebekben visszautasítja.
Indokolás
I.
Az indítványozó a légszennyezettségi határértékekről, a helyhez kötött légszennyező pontforrások kibocsátási határértékeiről szóló 14/2001. (V. 9.) KöM–EüM–FVM együttes rendelet (a továbbiakban: R.) 5. § a) pontjának „eljárásspecifikus” szövegrésze, valamint az R. 6. számú melléklete alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését, valamint az R. egészével összefüggésben mulasztás megállapítását kérte az Alkotmánybíróságtól.
Előadta, hogy az R. a különböző gyártási technológiák vonatkozásában különböző határértékeket (ún. eljárásspecifikus technológiai kibocsátási határértékeket) állapít meg bizonyos szennyező anyagok tekintetében, melyet az R. 6. melléklete konkretizál. Az indítványozó szerint indokolatlan a különböző gyártási technológiák között a határértékek szempontjából különbséget tenni. Ez véleménye szerint a környezethasználók közötti különbségtételt eredményez. Álláspontja szerint technológia-semleges kibocsátási határértékeket kellene a jogszabálynak előrínia, mely egyes eljárásokat gazdaságilag nehezebb helyzetbe hozna, de jobban szolgálná az egészséges környezethez való jog érvényesülését. Ezért a támadott rendelkezések az indítványozó szerint az Alkotmány 18. §-ába, a 70/A. §-ába, valamint a 70/D. §-ába ütköznek. Az indítványozó arra is hivatkozott, hogy az R. a környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvénnyel (a továbbiakban: Kt.) is ellentétes, mivel a Kt. leszögezi, hogy a legjobb elérhető technika megfogalmazásánál a „technológia minden elemét külön-külön kell vizsgálni”. Ezzel összefüggésben azonban nem jelölte meg sem a Kt., sem az R. támadott rendelkezését, valamint az Alkotmány sérülni vélt rendelkezését sem. Végül az indítványozó az R. egészével összefüggésben ezért kérte mulasztás megállapítását, mert véleménye szerint „az R. minden tételét felül kellene vizsgálni” abból a szempontból, hogy „az adott technológiát ténylegesen indokolt-e az eljárásspecifikus határértékek csoportjába besorolni” valamint, hogy a határértékek „ténylegesen kifejezik-e a területen tapasztalható technikai fejlődést”.
Az Alkotmánybíróság beszerezte a környezetvédelmi és vízügyi miniszter véleményét.
II.
1. Az Alkotmánynak az indítvánnyal érintett rendelkezései:
„18. § A Magyar Köztársaság elismeri és érvényesíti mindenki jogát az egészséges környezethez.”
„70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.
(2) Az embereknek az (1) bekezdés szerinti bármilyen hátrányos megkülönböztetését a törvény szigorúan bünteti.
(3) A Magyar Köztársaság a jogegyenlőség megvalósulását az esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölését célzó intézkedésekkel is segíti.”
„70/D. § (1) A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez.
(2) Ezt a jogot a Magyar Köztársaság a munkavédelem, az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével, a rendszeres testedzés biztosításával, valamint az épített és a természetes környezet védelmével valósítja meg.”
2. Az R.-nek az indítvánnyal támadott rendelkezései:
„5. § A helyhez kötött légszennyező pontforrásokra
a) technológiai (általános, eljárásspecifikus) kibocsátási határértéket,
(...)
kell alkalmazni, illetve megállapítani.”
Eljárásspecifikus technológiai kibocsátási
határértékek és egyéb előírások
határértékek és egyéb előírások
(...)”
III.
Az indítvány nem megalapozott.
1. Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt áttekintette a légszennyező forrásokra és a kibocsátási határértékekre vonatkozó jogszabályi hátteret.
1.1. A Kt. egyik kiemelt célja a környezet egészének, valamint elemeinek és folyamatainak magas szintű, összehangolt védelme [1. § (1) bekezdés], emellett a törvény elősegíti a környezet igénybevételének, terhelésének és szennyezésének csökkentését, károsodásának megelőzését [1. § (2) bekezdés a) pontja] is. A környezethasználatot úgy kell megszervezni és végezni, hogy a legkisebb mértékű környezetterhelést és igénybevételt idézze elő [6. § (1) bekezdés a) pontja]. A törvény kimondja emellett azt is, hogy a megelőzés érdekében a környezethasználat során a leghatékonyabb megoldást, továbbá a külön jogszabályban meghatározott tevékenységek esetén az elérhető legjobb technikát kell alkalmazni [6. § (3) bekezdés].
Az általános szabályokon túlmenően a levegő védelmével összefüggésben a Kt. úgy rendelkezik, hogy a tevékenységek, létesítmények tervezésénél, megvalósításánál, folytatásánál, valamint a termékek előállításánál és használatánál törekedni kell arra, hogy a légszennyező anyagok kibocsátása a lehető legkisebb mértékű legyen [22. § (3) bekezdés]. A határértékeket igénybevételi, illetőleg kibocsátási és szennyezettségi határértékként kell meghatározni [87. § (1) bekezdés]. Kibocsátási határérték megállapítható valamely termékre, technológiára, vagy szennyezőanyagra jellemző kibocsátás mennyiségére, illetve adott területen a szennyezőforrás által kibocsátható szennyezőanyag vagy energia mennyiségére, végül meghatározott területre vagy termelési ágra, szennyezőforrás csoportra vonatkozó összmennyiségben [88. § (2) bekezdés a)–d) pontok].
A kibocsátási határértékek megállapításánál a szennyezettségi határérték mellett figyelembe kell venni a környezet, illetve adott eleme pillanatnyi és célállapotát, valamint a leghatékonyabb megoldást, továbbá a külön jogszabályban meghatározott tevékenységek esetén az elérhető legjobb technikát [89. § (1) bekezdés]. A határértéket a miniszter – az érdekelt miniszterekkel együttesen kiadott – rendeletben, vagy rendeletben meghatározott esetekben a környezetvédelmi hatóság állapítja meg [89. § (3) bekezdés].
1.2. A Kt. 36. §-ában kapott felhatalmazás – a környezetet veszélyeztető hatások elleni védelemre vonatkozó, törvényi szabályozást nem igénylő részletes szabályokat a Kormány rendeletben állapítja meg – alapján született meg a levegő védelmével kapcsolatos egyes szabályokról szóló 21/2001. (II. 14.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Kormr.).
A Kormr. 8. § (1) bekezdése kimondja, hogy a légszennyező források üzemeltetését az elérhető legjobb technika alkalmazásával kell végezni. A helyhez kötött légszennyező források üzemeltetése során a jogszabályban vagy a környezetvédelmi hatóság határozatában megállapított kibocsátási határértékek nem léphetők túl [Kormr. 8. § (2) bekezdés].
Levegőterhelést okozó, helyhez kötött légszennyező pontforrás létesítéséhez, meglévő bővítéséhez, rekonstrukciójához, felújításához, korszerűsítéséhez, az alkalmazott technológia váltásához, működésének megkezdéséhez, működtetéséhez más engedélyező hatóság hiányában a környezetvédelmi hatóság engedélye szükséges [Kormr. 9. § (1) bekezdés].
A Kormr. 4.2. számú melléklete értelmében a környezetvédelmi hatósági engedélynek – többek között – tartalmaznia kell az elérhető legjobb technika alapján meghatározott kibocsátási határértékeket a külön jogszabályi előírások szerint, a betartandó műszaki előírásokat, levegővédelmi követelményeket és az üzemeltetés egyéb feltételeit, amelyeket az elérhető legjobb technika alapján kell meghatározni, valamint azokat a betartandó feltételeket, előírásokat, amelyek a levegőterhelés minimalizálásához, illetve a légszennyezés megelőzéséhez, továbbá a kibocsátási határértékek és levegővédelmi követelmények, a légszennyezettségi határértékek betartásához szükségesek.
1.3. A Kt. korábban idézett 89. § (3) bekezdésében kapott felhatalmazás alapján megalkotott R. az 5. számú mellékletében a helyhez kötött légszennyező pontforrásokra vonatkozó általános technológiai kibocsátási határértékeket, míg a 6. számú mellékletében az egyes technológiákra vonatkozó eljárásspecifikus technológiai kibocsátási határértékeket és egyéb előírásokat számszerűen tartalmazza.
Mindhárom fent hivatkozott jogszabály közös jellemzője és kiemelt célja, hogy biztosítsa a légszennyező anyagok keletkezésének megelőzését, illetve azok kibocsátásának a lehető legkisebb mértékűre történő csökkentését. Ennek megvalósítása érdekében a kibocsátási határértékek meghatározásánál az elérhető legjobb technika alkalmazását követelik meg.
2. A jogszabályi környezet áttekintését követően az Alkotmánybíróság megvizsgálta, hogy az indítványozó által hivatkozott okokból a támadott jogszabályi rendelkezések a felhívott alkotmányos szabályokkal ellentétesek-e.
2.1. Az indítványozó szerint az R. 5. § a) pontja, valamint a 6. számú melléklete a különböző gyártási technológiák között a határértékek szempontjából indokolatlan különbséget tesz, ami az Alkotmány 70/A. §-át sértő, hátrányos megkülönböztetést valósít meg.
Az Alkotmánybíróság már több határozatban értelmezte az Alkotmány 70/A. §-ában foglalt tilalom alkotmányos tartalmát, az emberi méltósághoz való joggal [Alkotmány 54. § (1) bekezdés] összefüggésben. Rámutatott arra, hogy nem mindenfajta megkülönböztetés tilos, hanem a tilalom arra vonatkozik, hogy a jognak mindenkit egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelnie, azaz az emberi méltóság alapjogán nem eshet csorba, azonos tisztelettel és körültekintéssel, az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembevételével kell a jogosultságok és a kedvezmények elosztásának szempontjait meghatározni [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.].
Az Alkotmánybíróság határozataiban kifejtette, hogy bár az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése szövegszerűen az alapvető jogok tekintetében tiltja a hátrányos megkülönböztetést, a tilalom, ha a megkülönböztetés sérti az emberi méltósághoz való alapvető jogot, kiterjed az egész jogrendszerre. Abban az esetben, ha a megkülönböztetés nem az alkotmányos alapjogok tekintetében történt, az eltérő szabályozás alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha a jogalkotó önkényesen, ésszerű indok nélkül tett különbséget az azonos helyzetű, azonos szabályozási kör alá vont jogalanyok között [9/1990. (IV. 25.) AB határozat, ABH 1990, 46, 48.; 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73, 77–78.; 61/1992. (XI. 20.) AB határozat, ABH 1992, 280, 281–282.].
Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint „alkotmányellenes megkülönböztetés csak összehasonlítható jogosultak vagy kötelezettek között vethető fel” [4/1993. (II. 12.) AB határozat, ABH 1993, 48, 65.]. „A diszkrimináció vizsgálatánál központi elem annak meghatározása, hogy kiket kell egy csoportba tartozóknak tekinteni. [...] A diszkrimináció alkotmányos tilalma csak a szabályozás szempontjából egy csoportba tartozókra vonatkozik. A diszkrimináció vizsgálatának ennek megfelelően csak az egy csoportba tartozók közötti különbségtétel vizsgálata a tárgya.” (1009/B/1991. AB határozat, ABH 1992, 479, 479–480.)
Az Alkotmánybíróság megállapítja: A vizsgált szabályozásnál a törvényalkotó nem személyek, hanem a különböző gyártási technológiák között tett különbséget, és az egymástól eltérő munkafolyamatok során keletkező és kibocsátható káros anyagok mennyiségét szabályozta eltérően (eljárásspecifikusan). Emiatt jelen esetben a technológiai különbözőségeken alapuló szabályozás nincs alkotmányjogilag értékelhető tartalmi összefüggésben a hátrányos megkülönböztetés tilalmával. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az érdemi alkotmányossági összefüggés hiánya az indítvány elutasítását eredményezi, [985/B/1991. AB határozat, ABH 1991, 652, 653–654.; 32/2000. (X. 20.) AB határozat, ABH 2000, 215, 220.; 19/2004. (V. 26.) AB határozat, ABH 2004, 321, 343.], ezért az Alkotmánybíróság az indítványt ebben a tekintetben elutasította.
2.2. Ezt követően az Alkotmánybíróság azt vizsgálta meg, hogy az eljárásspecifikus technológiai határértékek sértik-e az egészséges környezethez való jogot [Alkotmány 18. §, 70/D. §].
A 996/G/1990. AB határozat a jogalkotónak a környezetvédelemmel kapcsolatos kötelezettségeire mutatott rá. Eszerint „az Alkotmány 18. § és 70/D. § (2) bekezdése alapján az állam kétségtelenül köteles az egészséges környezethez való jog megvalósítását szolgáló sajátos intézmények kialakítására és működtetésére. (...) Az is megállapítható, hogy az állam kötelességeinek magukban kell foglalniok az élet természeti alapjainak védelmét, ki kell terjedniök a véges javakkal való gazdálkodás intézményeinek kiépítésére, a környezettel kapcsolatos információhoz jutás és az érintetteknek a döntések előkészítésében való részvétele biztosítására. Annak meghatározása azonban, hogy ezen állami kötelezettségekből milyen konkrét jogalkotási és kormányzati teendők származnak, már csak törvényhozási úton történhet” (ABH 1993, 533, 535.).
Ezen túlmenően az Alkotmány 18. §-ában szabályozott, az egészséges környezethez való jognak – az Alkotmánybíróság gyakorlatában irányadó – alkotmányjogi sajátosságait az Alkotmánybíróság a 28/1994. (V. 20.) AB határozatban (ABH 1994, 134.) munkálta ki.
E határozatában megállapította, hogy „a környezetvédelemhez való jog (...) elsősorban önállósult és önmagában vett intézményvédelem, azaz olyan sajátos alapjog, amelynek az objektív, intézményvédelmi oldala túlnyomó és meghatározó. Az egészséges környezethez való jog az állam környezetvédelemre vonatkozó kötelességei teljesítésének garanciáit emeli az alapjogok szintjére, beleértve a környezet elért védelme korlátozhatóságának feltételeit is. E jog sajátosságai folytán mindazokat a feladatokat, amelyeket másutt alanyi jogok védelmével teljesít az állam, itt törvényi és szervezeti garanciák nyújtásával kell ellátnia.” (ABH 1994, 138.) Rámutatott arra is, hogy a környezethez való jog a környezet védelmére és az élet természeti alapjának fenntartására vonatkozó állami kötelességet jelenti. „[A] jogalkotás garanciális szerepe nem egyszerűen csupán fontosabb a környezetvédelemben, mint az olyan alkotmányos jogoknál, ahol a bíróság (Alkotmánybíróság) közvetlen alapjogvédelmet adhat vagy alanyi jogi igényeket ismerhet el, hanem – a dogmatikai lehetőségek határai közt – mindazokat a garanciákat is nyújtania kell, amelyeket az Alkotmány egyébként az alanyi jogok tekintetében biztosit.” (ABH 1994, 139–140.) „Ezért a környezethez való jog intézményes védelmének mértéke nem tetszőleges. A védelem szintjét a környezethez való jog fenti dogmatikai sajátosságain kívül döntően befolyásolja a környezetvédelem tárgya is: az élet természeti alapjainak véges volta és a természeti károk jelentős részének visszafordíthatatlansága, s végül az a tény, hogy mindezek az emberi élet fennmaradásának feltételei. A környezethez való jog az emberi élethez való jog érvényesülésének fizikai feltételeit biztosítja. Mindez a környezethez való jog jogalkotással való védelmének különös, más jogokéhoz képest fokozottan szigorú voltát követeli meg.” (ABH 1994, 140.) Határozatában az Alkotmánybíróság megállapította azt is, hogy „az állam nem élvez szabadságot abban, hogy a környezet állapotát romlani engedje, vagy a romlás kockázatát megengedje”. (...) A természetben okozott károk véges javakat pusztítanak, sok esetben jóvátehetetlenek, a védelem elmulasztása visszafordíthatatlan folyamatokat indít meg” (ABH 1994, 140–141.).
Az egészséges környezethez való jognak ezt az értelmezését figyelembe véve az Alkotmánybíróságnak az indítvány alapján azt kellett megvizsgálnia, hogy a jogalkotó az R. megalkotása során eleget tett-e az egészséges környezethez való jogból eredő szabályozási kötelezettségének.
Mint az már fentebb említésre került, az R. 5. számú melléklete általános technológiai kibocsátási határértékeket, míg a 6. számú melléklete az egyes technológiákra vonatkozó eljárásspecifikus technológiai kibocsátási határértékeket tartalmaz.
Az R. 6. számú támadott mellékletében felsorolt technológiák esetében sajátosak az egyes gyártási folyamatok. Emiatt az adott technológiánál alkalmazható elérhető legjobb technika kizárólag az általános kibocsátási határértékektől eltérő (eljárásspecifikus technológiai) kibocsátási határértékekkel üzemeltethető.
A Kormr. 3. § i) pontja meghatározza az elérhető legjobb technika fogalmát is, e szerint: a korszerű technikai színvonalnak megfelelő módszer, üzemeltetési eljárás, berendezés, amelyet a kibocsátások megelőzése és – amennyiben az nem valósítható meg – a kibocsátások csökkentése, valamint a környezet egészére gyakorolt hatás mérséklése érdekében alkalmaznak, és amely a kibocsátási határértékek megállapításának alapjául szolgál. A jogszabály tehát – figyelembe véve a környezetvédelmi és egészségügyi szempontok mellett a piaci szereplők teherbíró képességét is – olyan védelmi szintet követel meg, ami a környezet magas szintű védelmének biztosítása érdekében az adott gazdasági, műszaki feltételek mellett a leghatékonyabb és egyben a legszigorúbb is.
Az eljárásspecifikus technológiai határértékek tehát az adott technológia és az azokhoz kapcsolódó elérhető legjobb technika szintjének figyelembevételével kerültek megállapításra. Ez indokolja azt, hogy ugyanarra a szennyezőanyagra az egyes tevékenységek (technológiák) esetében eltérő határértékek kerültek megállapításra. Pontosan az indítványozó által hivatkozott egységes kibocsátási határértékek előírása eredményezné az egyes technológiák sajátosságainak figyelmen kívül hagyását, és adott esetben indokolatlanul enyhe határértékek megállapítását, végső soron a levegőtisztasági követelmények ok nélküli lazítását.
A Kormr. 7. § (1) bekezdése értelmében a légszennyezettségi (imissziós) határértékeket a környezet-egészségügyi és környezetvédelmi, valamint az egyéb szakterületeken folyó tudományos kutatások legújabb adatai és a méréstechnika területén elért eredmények figyelembevételével kell megállapítani és legalább három évente felül kell vizsgálni. Az R. 2. § aa) pontja értelmében a légszennyezettség egészségügyi határértéke: a légszennyezettségnek a tudomány mindenkori szintje alapján megállapított azon mértéke, amely tartós egészségkárosodást nem okoz, és amelyet az emberi egészség védelme érdekében e jogszabályban meghatározott módon és időn belül be kell tartani.
A kibocsátási határértékek megállapítására minden esetben úgy kerül sor, hogy azok teljesítése esetén az imissziós határértékek túllépése ne következhessen be. Mindaddig tehát, amíg a légszennyező forrás üzemeltetése során betartják az eljárásspecifikus technológiai határértékeket, nem következhet be tartós egészségkárosodást okozó légszennyezettség sem.
Ebben a körben utal az Alkotmánybíróság a 70/D. §-ával összefüggésben kialakult töretlen gyakorlatára, miszerint a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jogosultságként meghatározott alkotmányi követelmény az államnak azt az alkotmányos kötelezettségét jelenti, hogy a nemzetgazdaság teherbíró képességéhez, az állam és a társadalom lehetőségeihez igazodva olyan gazdasági és jogi környezetet teremtsen, amely a legkedvezőbb feltételeket biztosítja a polgárok egészséges életmódjához és életviteléhez. E feltételeket konkretizálja egyebek között az Alkotmány 70/D. §-ának (2) bekezdésében írt rendelkezés, amely az állam kötelezettségévé teszi a megfelelő egészségügyi intézmények létesítését és az orvosi ellátás megszervezését. Az Alkotmánybíróság elvontan, általános ismérvekkel csak egészen szélső esetekre korlátozottan határozhatja meg az állami kötelezettség kritikus nagyságát, vagyis azt a szükséges minimumot, amelynek hiánya már alkotmányellenességhez vezet. A szélső eseteken túl azonban az Alkotmány 70/D. §-ának nincs alkotmányos mércéje. A lehető legmagasabb testi és lelki egészséghez való jog tehát önmagában alanyi jogként értelmezhetetlen, az az Alkotmány 70/D. § (2) bekezdésében foglalt állami kötelezettségként fogalmazódik meg, amely magában foglalja azt a kötelezettséget, hogy a törvényhozó a testi és lelki egészség bizonyos területein alanyi jogokat határozzon meg. [56/1995. (IX. 15.) AB határozat, ABH 1995, 260, 270.; 54/1996. (XI. 30.) AB határozat, ABH 1996, 173, 186, 198.; 1316/B/1995. AB határozat, ABH 1996, 735, 737.; 261/B/1997. AB határozat, ABH 1998, 689, 692.]
Az indítványozó által támadott jogszabályi rendelkezések vizsgálatát – illetve a kapcsolódó jogszabályi környezet áttekintését – követően az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a hatályos szabályozás elsődlegesen környezetvédelmi és egészségügyi szempontokat vesz figyelembe azáltal, hogy az általános technológiai kibocsátási határértékek mellett az egyes technológiákra vonatkozó eljárásspecifikus technológiai kibocsátási határértékeket is meghatároz. E határértékek pedig egyetlen esetben sem haladhatják meg a légszennyezettség egészségügyi határértékét. Ez biztosítja a légszennyezés minimalizálását, ezáltal az egészséges környezethez való jog védelmét. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság a hatályos szabályozás tekintetében nem állapította meg az egészséges környezethez való alkotmányos jog sérelmét, így az indítványt ebben a tekintetben elutasította.
Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 22. § (2) bekezdése szerint az Alkotmánybíróság határozott kérelem alapján jár el, mely kérelemben három feltételnek kell együttesen fennállnia: egyrészt a kérelemnek tartalmaznia kell a sérelmezett jogszabályi rendelkezést, továbbá az Alkotmány érintett szakaszát, valamint azt az indokot, amely alapján az indítványozó az alkotmánysértést fennállónak véli. Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint az Alkotmány sérülni vélt rendelkezése, illetve a támadott jogszabályi rendelkezés pontos megjelölése hiányában az indítvány – a tartalmi követelményeknek meg nem felelő volta miatt – érdemben nem bírálható el, ezért azt az Alkotmánybíróság visszautasítja [18/1993. (III. 19.) AB határozat, ABH 1993, 161, 171.]. Az Alkotmánybíróság jelen eljárásában megállapította, hogy az indítvány ezen része érdemben nem bírálható el, ezért azt az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, többször módosított és egységes szerkezetbe foglalt 2/2009. (I. 12.) Tü határozat (ABK 2009. január, 3.) 29. § d) pontja alapján visszautasította.
4. Az Alkotmánybíróság végül az indítványozó mulasztás megállapítása iránti kérelmét vizsgálta meg. Az indítványozó szerint az R.-t azért kellene felülvizsgálni, hogy kiderüljön: az adott technológiát ténylegesen indokolt-e az eljárásspecifikus határértékek csoportjába besorolni, illetve mert az R. a kihirdetéskor fennálló állapotot tükrözi, felülvizsgálata nem történt meg.
Az Alkotmánybíróságnak a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására vonatkozó hatáskörét az Abtv. 49. §-a szabályozza, mely szerint mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására akkor kerülhet sor, ha a jogalkotó szerv a jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát elmulasztotta, és ezzel alkotmányellenességet idézett elő. Az Alkotmánybíróság mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapít meg akkor is, ha alapjog érvényesüléséhez szükséges jogszabályi garanciák hiányoznak [37/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH 1992, 227, 231.]. A szabályozás tartalmának hiányos voltából eredő alkotmánysértő mulasztás megállapítása esetében a mulasztás vagy a kifejezett jogszabályi felhatalmazáson nyugvó, vagy ennek hiányában, a feltétlen jogszabályi rendezést igénylő jogalkotói kötelezettség elmulasztásán alapul [4/1999. (III. 31.) AB határozat, ABH 1999, 52, 57.].
A Kormr. korábban idézett 7. § (1) bekezdése értelmében a légszennyezettségi (imissziós) határértékeket legalább három évente felül kell vizsgálni. A határértékek felülvizsgálatának jogszabályi előírása azonban nem jelent jogalkotási kötelezettséget, nem kényszeríti a jogalkotót arra, hogy a határértékeket három évenként minden esetben módosítsa. E rendelkezés arra készteti a jogalkotót, hogy az újabb és újabb kutatási eredmények, valamint igazolt tények alapján rendszeresen tekintse át a hatályos szabályozást és – amennyiben szükséges – megfelelően módosítsa azt. Tekintettel arra, hogy e jogszabályi rendelkezésből a jogalkotónak közvetlenül jogalkotási kötelezettsége nem keletkezik, azért e tekintetben jogalkotói mulasztás megállapítására eredményesen hivatkozni nem lehet. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság az indítvány ezen részét is elutasította.
Budapest, 2009. július 6.
|
|
Dr. Lenkovics Barnabás s. k., |
Dr. Lévay Miklós s. k., |
||
|
|
előadó alkotmánybíró |
alkotmánybíró |
||
|
|
||||
|
Dr. Paczolay Péter s. k., |
||||
|
alkotmánybíró |
||||
*
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás