GÜ BH 2009/333
GÜ BH 2009/333
2009.11.01.
Ha a fürdő üzemeltetője a vendégek értékeinek megőrzésére fokozott biztonsági őrizetet lehetővé tévő értékmegőrzőt tart fenn és a vendég a gépjármű indítókulcsát nem az értékmegőrzőbe helyezi el, hanem az öltözőszekrényben hagyja, a fürdő üzemeltetője mentesül a fokozott felelősség alól a gépjármű ismeretlen tettes általi eltulajdonításból eredő kárért (Ptk. 340. §, 467. §, 471. §).
Az irányadó tényállás szerint 2003. április 19-én a felperes családjával együtt meglátogatta az alperes által üzemeltetett barlangfürdőt. Személygépkocsiját a fürdő mellett lévő parkolóban hagyta, a fürdőbe bevitt ingóságait pedig öltözőszekrényben helyezte el. Percekkel azt követően, hogy fürödni ment, a lezárt öltözőszekrényt ismeretlen személyek felfeszítették, a felperes kabátzsebéből a gépjármű indítókulcsát magukhoz vették, majd annak segítségével a gépjárművet az abban lévő 428 000 Ft értékű ingósággal együtt eltulajdonították.
A felperes keresetében a Ptk. 471. § (1) bekezdés, valamint a Ptk. 318. § (1) bekezdés alapján alkalmazandó Ptk. 339. § (1) bekezdés alapján összesen 2 040 950 Ft és ennek kamatai tekintetében kérte az alperes marasztalását. A 2 040 950 Ft tőkeösszegen belül 1 612 950 Ft-ban jelölte meg a gépkocsi elvesztése miatt őt ért – CASCO biztosítás alapján meg nem térült – kár összegét.
Az alperes a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú bíróság 16. sorszámú közbenső ítéletében megállapította, hogy az alperes kártérítési felelőssége a 2003. április 19-én felperest ért kár tekintetében fennáll. Az ítélet szerint az indítókulcs a Ptk. 471. § (1) bekezdésében meghatározott vagyontárgynak minősült, de nem olyannak, melyet a látogatóknak – a jelenlegi életkörülmények mellett – értékmegőrzőben kellene elhelyezniük, a perbeli öltözőszekrény azonban nem volt alkalmas az indítókulcs megőrzésére. A zárszerkezet gyorsan feltörhető volt, az öltözőben szolgálatot teljesítő két alkalmazott a feltörést nem is észlelte, csak az öltözőszekrény nyitott ajtaját vette észre. Az alperes ugyan hangosbemondón közölte, hogy a perbeli öltözőszekrény nyitott állapotban van, a közleményt a barlangfürdő egyes részein érteni, illetve értelmezni nem lehetett. Bár 100%-os lefedettséggel biztonsági kamerák működtek az öltözőszekrényeknél is, a monitorok folyamatos figyelésére az alperes külön munkakört nem rendszeresített, így a videokamerák csak az elkövető azonosításában jelenthettek – elvileg – segítséget. Az alperes nem tudta bizonyítani, hogy a kárt saját alkalmazottainak és vendégeinek körén kívül eső elháríthatatlan ok, vagy legalább részben a felperes okozta volna, így kártérítési felelőssége alól a Ptk. 467. § (1) bekezdése szerint nem mentesülhet.
Az alperes fellebbezése folytán eljáró másodfokú bíróság 3. sorszám alatti rész- és közbenső ítéletével az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét a gépkocsi eltulajdonítása tárgyában rész- és közbenső ítéletnek tekintette, s azt helybenhagyta. Az egyéb ingóságok tekintetében a közbenső ítéletet hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot e keretben a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította.
A jogerős ítélet szerint az alperes ugyan állította, hogy – a korábban történt hasonló káreseményekre tekintettel – a perbeli esemény előtt biztonsági rendszerét megváltoztatva a fürdőszolgáltatóknál általában alkalmazott biztonsági rendszert épített ki, de mégsem lehet megállapítani, hogy kellő hatékonysággal szervezte volna meg vagyonvédelmét. A bekövetkezett káresemény bizonyítja, hogy az öltözőszekrények rövid idő alatt feltörhetők voltak, a videokamerák üzemeltetése pedig azért nem volt alkalmas eszköz az elkövetők elriasztására, mert a közvetített képeket nem figyelte alkalmazott. Egyetértett a másodfokú bíróság az elsőfokú bírósággal abban, hogy a gépkocsi indítókulcsa nem értéktárgy volt, hanem a fürdőbe rendszerint bevitt használati tárgynak minősül. E vonatkozásban az alperes kártérítési felelősségét azért állapította meg a lopást elkövető személlyel közösen okozott kárért, mert a kárhoz vezető okfolyamatban mulasztásával, – a vagyonvédelem nem kellő hatékonyságú megszervezésével – közrehatott. Miután azonban álláspontja szerint a jogalap tekintetében aggálytalanul csak a gépkocsi eltulajdonítása körében lehetett állást foglalni, a gépkocsiban volt ingóságok tekintetében újabb eljárásban kell az elsőfokú bíróságnak jogalap és összegszerűség kérdésében is döntést hoznia.
Az alperes felülvizsgálati kérelmében a jogerős ítélet megváltoztatását és a jogszabályoknak megfelelő új határozat meghozatalát kérte. Álláspontja szerint a jogerős ítélet sérti a Ptk. 4. §, 339. §, 340. §, 467. § és 471. § rendelkezéseit, a Pp. 3., 163. és 206. §-aiba ütközik. Felülvizsgálati kérelmét a következőkkel indokolta:
Az indítókulcs bár a fürdőbe rendszerint bevitt dolognak minősül, az értéket is képvisel, erre tekintettel a Ptk. 471. § (1) bekezdés b) pontjában írtakat is alkalmazni kell.
Önmagában a káresemény bekövetkezése nem bizonyítja, hogy az alperes mulasztást követett volna el, azaz hogy vagyonvédelme ne lett volna megfelelő. Az öltözőszekrény csak a ruhák biztonságos megőrzésére szolgál, ezért zárja is egyszerűbb megoldású. Nem az a cél, hogy széfként szolgáljon, mert erre a biztonsági fokozatot az értékmegőrző biztosítja. Az öltözőszekrények zárhatóságával, megfelelő értékmegőrző kialakításával és a kamerarendszer 100%-os kiépítésével az alperes kielégítő vagyonvédelmi rendszert alakított ki. A kamerafelvételeket figyelő munkavállaló, illetve a szekrények között járó munkavállalók már nem jelentenek kijátszhatatlan védelmet, figyelmük ugyanis elterelhető, megtéveszthető.
Valóban történt korábban egyetlen, a perbeli eseményhez hasonló káresemény, de a két ügy nem hasonlítható össze. A korábbi ügyben azt állapították meg az eljárt bíróságok, hogy a helyiség őrzése nem volt megfelelő, az értékőrző szekrény nem volt alkalmas a biztonsági őrzésre, és a vagyonbiztonság körében fennálló hiányosságokat kihasználva tudta eltulajdonítani az elkövető az öltözőszekrényben lévő ingóságokat. Ezért állapította meg ebben az ügyben a Legfelsőbb Bíróság, hogy nincs helye a Ptk. 467. és 471. §-ai alkalmazásának, a felróhatóságon alapuló kárigényt a Ptk. 339. §-a alapján kell elbírálni. Jelen esetben azonban nem állapítható már meg a vagyonvédelem körében hiányosság, mert a felperes a vagyonvédelmi rendszert kiegészítette, átalakította, ,,mind az értékmegőrzőt tekintve, mind a kamerarendszert tekintve''.
A fürdőhelységbe be nem vitt dolgokra, mint amilyen a gépjármű is, nem lehet alkalmazni a Ptk. 467., 471. §-ában írtakat. Ilyen esetben a Ptk. 339. § alkalmazásának van helye, e jogszabályhely alapján pedig a károkozó kimentheti felelősségét. Az alperes az általában elvárhatónál többet tett meg az adott helyzetben nem volt általában elvárható, hogy az öltözőszekrényeket ugyanolyan biztonsági zárral lássa el, mint az értékmegőrző szekrényeket, illetve, hogy minden személyt munkavállalóval őriztessen. Önmagában a káresemény bekövetkeztéből nem lehet arra következtetni, hogy a vagyonvédelem hatástalan volt.
A felperes felülvizsgálati ellenkérelmet nem terjesztett elő.
A felülvizsgálati kérelem alapos.
A szállodát a Ptk. 467. §-ában meghatározott feltételek szerint felelősség terheli a szállodába bevitt értéktárgyakért, értékpapírokért és készpénzért, illetve valamennyi oda bevitt egyéb dolgokban bekövetkezett kárért, e szabályokat azonban a fürdők esetében a Ptk. 471. §-ában írt eltérésekkel kell alkalmazni.
A Ptk. 471. § (1) bekezdés a) pontja egyik eltérésként fogalmazza meg, hogy a fürdők felelőssége csak olyan dolgokra terjed ki, melyeket a látogatók a fürdőben rendszerint magukkal szoktak vinni. Helyesen állapították meg az eljárt bíróságok, hogy a gépkocsi indítókulcsa ilyen ingóságnak minősült. A gépjárművel való közlekedés Magyarországon általánosan elterjedt, és nem vitatható, hogy a szállodából családjával együtt gépkocsival érkező felperesnek szüksége volt a fürdő megközelítéséhez gépjárművének használatára. Miután a személygépkocsit a fürdő melletti parkolóban elhelyezte, a gépkocsi indítókulcsát nem hagyhatta a gépkocsiban és nem vihette magával a medencébe sem, afölött pedig nem tudott állandó felügyeletet gyakorolni a fürdő igénybevétele során. Mindezekből az következik, hogy bár a fürdő igénybevételéhez nem volt feltétlenül szükség arra, hogy a gépkocsi indítókulcsát mint a gépkocsi tartozékát a felperes a fürdőbe bevigye, az indítókulcs a Ptk. 471. § (1) bekezdés a) pontja szerinti ingóságnak minősült.
A fürdő fokozott kártérítési felelősségét korlátozó szabályt tartalmaz a Ptk. 471. § (1) bekezdés b) pontja is, mely kimondja, hogy ha megfelelő hely áll a látogatók rendelkezésére dolgaik megőrzése céljából, a vállalat csak az itt elhelyezett dolgokban esett kárért tartozik a Ptk. 467. § (1) bekezdésében írt korlátozott kimentési lehetőségű felelősséggel. E szabály szerint a fokozott felelősség csak a gépjármű kulcsára vonatkozhat, mert csak ez minősül a fürdő területére bevitt tárgynak. A kulcs elhelyezésével a gépjármű nem kerül a fürdő őrizetébe, tehát annak eltulajdonításáért csak az általános felelősségi szabályok szerint felel. A gépjármű eltulajdonításából eredő kártérítési felelőssége körében – a Ptk. 340. §-ának (1) bekezdésére tekintettel – nemcsak azt kell vizsgálni, hogy az alperes a vagyonvédelmet elvárható módon megszervezte-e, hanem azt is, hogy a károsult a kár elhárítása, illetve csökkentése érdekében úgy járt-e el, ahogyan az adott helyzetben általában elvárható.
A perbeli gépjármű 6 millió forintot meghaladó értéket képviselt ellopásakor, tehát a perbeli indítókulcs egy kiemelkedő értékkel bíró gépkocsi eltulajdonításának eszközéül szolgált, amelyet még a mellé helyezett forgalmi engedély is megkönnyített. A fürdő részéről az adott helyzetben általában elvárható volt, hogy az indítókulcs vonatkozásában – mint ahogy például adott esetben egy bankkártya vonatkozásában is – megteremtse a biztonságos őrzés feltételeit. Az alperes a fürdővendégek dolgainak megőrzése céljából – figyelemmel azok értékére – öltözőszekrényeket rendszeresített és értékmegőrzőt üzemeltetett, ezek biztonsági fokozata felismerhetően eltérő volt. Míg a ruházat megőrzésére kulccsal zárható szekrény és személyzet alkalmazása is megfelelő, addig a lakás, vagy indítókulcs esetén, melyek lehetővé teszik a behatolást vagy az eltulajdonítást nem lehet megőrzésre alkalmas helynek tekinteni az öltözőszekrényt, mely ugyan kulccsal zárható volt, de zárja egy másodperc alatt feltörhető anélkül, hogy ezt bárkinek észlelnie kellett volna. Az öltözőhelyiséget ugyanis, – melyben 1000 szekrény volt – és melyben egyszerre több ember öltözködött, hangoskodott, két járkáló alkalmazott felügyelte, akik figyelmét a gyakran információkat kérő vendégek könnyen el tudták terelni, a videokamerák által közvetített képek pedig – mivel senki nem végezte azok folyamatos figyelését – szintén nem voltak alkalmasak a feltörések megakadályozására. Az alperes viszont működtetett külön értékmegőrzőt is, amely alkalmas helynek minősül az értékesebb vagyontárgyak, így a nagy értéket képviselő autó indítókulcsának őrzésére. Az értékmegőrző külön helyiségben volt, amelyben csak az ügyeletes műszakvezető tartózkodhatott, aki trezorba helyezte el a vendég által átadott értékeket, melynek kulcsát a vendég csuklójára csatoltan viselhette a fürdés során. Az értékmegőrző létezéséről a vendégek a kifüggesztett tájékoztatóból tudomást szerezhettek, és a felperes sem vitatta, hogy az értékmegőrzőről tudott. A felperes számára tehát a fürdő területén megfelelő hely állt a rendelkezésére a gépjármú indítókulcsának a megőrzése céljából. Azonban úgy vélte, hogy az öltözőszekrény is megfelelően biztosítja az indítókulcs biztonságos őrzését. A felperes természetesen nem volt köteles az indítókulcsot az értékmegőrzőbe tenni, de azzal, hogy nem vette igénybe a fokozott biztonsági őrizetet biztosító elhelyezési lehetőséget, az alperes a fokozott felelősség alól mentesült a Ptk. 271. §-a (1) bekezdése szerint, és a gépjármű eltulajdonítása miatt a Ptk. 340. §-ának (1) bekezdésére tekintettel sem terheli felelősség.
Helyesen hivatkozott tehát a felülvizsgálati kérelem arra, hogy az alperes – szemben a jogerős ítéletben írtakkal – kellő hatékonysággal szervezte meg az indítókulcs mint értéket képviselő vagyontárgy védelmét, és mivel a felperes nem helyezte el a megfelelő helyen – az értékmegőrzőben – az indítókulcsot, az alperest az indítókulcs, illetve a gépkocsi elveszése miatt kártérítési felelősség nem terheli. Az indítókulcs eltulajdonítását követően sem volt megállapítható az alperes terhére olyan mulasztás, amely okozati összefüggésbe hozható a gépjármű eltulajdonításával. A tanúvallomásokból tényként állapítható meg, hogy amikor az alperes alkalmazottja az öltözőszekrény nyitott állapotát észlelte, a hangosbemondó útján az öltözőszekrény kulcsának birtokosát többször felhívta, hogy jelentkezzék. Amennyiben a hangosbemondó a felperes számára nem volt érthető, elvárható lett volna, hogy a felhívás tartalmáról meggyőződjék, mivel közismert, hogy a hangosbemondót a látogatókat érintő ügyekben veszik igénybe. A rendőrség azonnali értesítésének elmaradása sem tekinthető kárfelelősséget megállapító mulasztásnak, egyrészt nem bizonyítható, hogy ezzel a kár megelőzhető lett volna, vagy megtérült volna, másrészt a károsult döntheti csak el, hogy kíván-e büntetőfeljelentést tenni.
Mindezekre tekintettel azt kell megállapítani, hogy a jogerős ítélet az alperes kártérítési felelősségét kiragadott tényállási elemek értékelése mellett, az értékmegőrző létesítésének figyelmen kívül hagyásával, okszerűtlenül és a Ptk. 471. § (1) bekezdés b) pontjába ütközően állapította meg. Megjegyzi a Legfelsőbb Bíróság, hogy a Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság Pfv. E. 21.115/2004/3. számú végzésében valóban elutasította azt a felülvizsgálati kérelmet, amely az M. Vízmű Rt. felelősségét megállapító jogerős ítélet ellen irányult. Tény, hogy az e végzés alapjául szolgáló tényállás szerint is a barlangfürdőben lévő öltözőszekrény feltörésével szerezte meg egy ismeretlen személy az egyik vendég személygépkocsijának indítókulcsát, majd annak használatával tulajdonította el a vendég személygépkocsiját. A végzés szerint a jogerős határozat megfelelően értékelte az alperes által tanúsított vagyonbiztonsági hiányosságokat, és az alperes marasztalásának a Ptk. 471. § (2) bekezdése és a Ptk. 339. § (1) bekezdése alapján helye volt. Ez a döntés azonban egy 2002. október 12-ei öltözőszekrény feltöréshez kapcsolódott, és az alperes szerint ezen esemény után biztonsági rendszerében lényeges változtatásokat hajtott végre. Az alperesnek ezt az állítását a felperes nem vonta kétségbe, sőt a 16. sorszámú jegyzőkönyvben azt sem vitatta, hogy 2003. április 15-én a fürdőben már a magyarországi fürdőkben általában alkalmazott értékmegőrző széfrendszer működött, ezért a fentebb ismertetett korábbi perben meghozott határozatok az eltérő tényállás miatt nem voltak irányadók.
A Legfelsőbb Bíróság mint felülvizsgálati bíróság a Pp. 275. § (4) bekezdése alapján hozott a jogszabályoknak megfelelő új határozatot, amelyben a jogerős határozatnak a személygépkocsi eltulajdonításából eredő kártérítési felelősség megállapítását helyben hagyó rendelkezés hatályon kívül helyezte, az elsőfokú ítéletet ebben a részében megváltoztatta, és a keresetet elutasította. A rész- illetve a közbenső ítélet hatályon kívül helyező rendelkezése ellen a Pp. 270. § (1)–(2) bekezdésére figyelemmel nincsen helye, ezért azt a Legfelsőbb Bíróság nem érintette (BH 1995/236.).
(Legf. Bír. Gfv. IX. 30.077/2008.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás