518/D/2009. AB határozat

518/D/2009. AB határozat^*

2011.11.30.

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

Az Alkotmánybíróság alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő

h a t á r o z a t o t:

Az Alkotmánybíróság a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény módosításáról szóló 2007. évi LXXXIII. törvény 45. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt elutasítja.

I n d o k o l á s

Az Alkotmánybírósághoz a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény (a továbbiakban: Ktv.) módosításáról szóló 2007. évi LXXXIII. törvény (a továbbiakban: Ktvm.) 45. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és a hatálybalépés időpontjára visszamenőleges hatályú megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panasz érkezett. Az indítványozó kérte konkrét ügyében az alkalmazási tilalom megállapítását is.

A kifogásolt rendelkezés a törvény erejénél fogva megszüntette a rendelkezési állományba helyezett főtisztviselők közszolgálati jogviszonyát. A panaszos szerint ez a szabályozás sérti az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében foglalt jogállamiság elvét, illetve az abból levezethető egyéb követelményeket és jogosultságokat, így különösen a jogbiztonságot, a jogszabály alkalmazására való felkészüléshez szükséges kellő idő biztosításának követelményét, a visszaható hatályú jogalkotás tilalmát és a szerzett jogok védelmét. Hivatkozott továbbá arra is, hogy az általa alkotmányellenesnek tartott rendelkezés – a normatív jellegű jogviszony-megszüntetés miatt – egyúttal megfosztotta az érdemi bírói felülvizsgálat lehetőségétől, s ezért a Ktvm. 45. § (2) bekezdését az Alkotmánynak a bírói felülvizsgálatot biztosító 57. § (1) bekezdésébe ütközőnek tartja.

Indítványát számos alkotmánybírósági határozatra hivatkozással támasztotta alá, csatolta továbbá a konkrét ügyében eljárt bíróságok ítéleteit, valamint a jogviszonya megszűnésével kapcsolatos munkáltatói iratokat.

II.

1. Az Alkotmány felhívott rendelkezései:

„2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.”

„57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.”

2. A Ktvm. támadott rendelkezése:

„45. § (2) A rendelkezési állományban lévő főtisztviselő közszolgálati jogviszonya e törvény hatálybalépésével megszűnik, a főtisztviselő részére hat havi főtisztviselői alapilletményét és a törvény alapján – a főtisztviselői alapilletménye alapulvételével – járó végkielégítését kell kifizetni.”

III.

Az Alkotmánybíróság előkérdésként vizsgálta, hogy az alkotmányjogi panasz megfelel-e az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 48. § (1) és (2) bekezdéseiben foglalt feltételeknek:

„(1) Az Alkotmányban biztosított jogainak megsértése miatt alkotmányjogi panasszal fordulhat az Alkotmánybírósághoz az, akinek a jogsérelme az alkotmányellenes jogszabály alkalmazása folytán következett be, és egyéb jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, illetőleg más jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva.

(2) Az alkotmányjogi panaszt a jogerős határozat kézbesítésétől számított hatvan napon belül lehet írásban benyújtani.”

Az Alkotmánybíróság irányadó gyakorlata szerint az Abtv. 48. § (1) és (2) bekezdésében foglalt törvényi feltételeket együttesen kell értelmezni, és figyelembe venni. [23/1991. (V. 18.) AB végzés, ABH 1991, 361–362.; 41/1998. (X. 2.) AB határozat, ABH 1998, 306, 309.]

Az indítványozó a jelen ügyben a rendes jogorvoslati lehetőségét kimerítette. Az alkotmányjogi panasz a jogerős határozat kézbesítésétől számított hatvan napon belül érkezett az Alkotmánybíróságra. Ennek alapján az Alkotmánybíróság megállapította, hogy az indítvány az alkotmányjogi panasz formai követelményeinek megfelel.

Az Alkotmánybíróság ezek után az alkotmányjogi panasz tartalmi feltételeinek meglétét vizsgálta azzal összefüggésben, hogy az indítványozó a bírósághoz való jogon túlmenően az Alkotmány 2. § (1) bekezdése sérelmére is hivatkozott.

Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az alkotmányjogi panasz előterjesztőjének olyan jogsérelemre kell hivatkoznia, amelyet egy – megítélése szerint – alkotmányellenes jogszabály vele szembeni alkalmazása okozott. Az alkotmányjogi panasznak tehát egy konkrét ügyre kell vonatkoznia, melyben az indítványozónak egyedileg meghatározható, konkrét jogsérelme áll fenn. Az Alkotmánybíróság több határozata is egyértelműen kimondja, hogy az egyedileg meghatározható, konkrét jogsérelemnek egy, az Alkotmányban foglalt alapjog sérelmében kell testet öltenie [57/1991. (XI. 8.) AB határozat, ABH 1991, 272, 281–284.; 277/D/1995. AB határozat, ABH 2001, 780, 788–790.].

A jogállamiság részét képező jogbiztonság követelménye önmagában azonban nem minősül az állampolgár Alkotmányban biztosított jogának. Mindemellett az Alkotmánybíróság érdemben vizsgálja meg azokat az alkotmányjogi panaszokat, amelyekben nem közvetlenül valamely Alkotmányban biztosított jogra hivatkoznak, de az indítványban foglaltak közvetlenül érintik valamely alkotmányos jogot, így például a visszaható hatály tilalmával vagy a jogszabály alkalmazására való felkészüléshez szükséges kellő idő hiányával összefüggő indítványokat. [724/B/1994. AB határozat, ABH 1995, 706, 710.; 540/D/2002. AB határozat, ABH 2004, 1614, 1618.; 255/D/2003. AB határozat, ABH 2004, 1959, 1961-1962.; 986/B/1999. AB határozat, ABH 2005, 889, 899-890.; 23/2005. AB határozat, ABH 2005, 261, 267–268.; 141/B/2003. AB határozat, ABH 2006, 1444, 1450–1451.; 70/2006. AB határozat, ABH 2006, 786, 787, 797.]

Ennek megfelelően az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a jelen ügyben az alkotmányjogi panaszra meghatározott tartalmi követelmények is érvényesülnek, így érdemi elbírálásnak van helye.

IV.

Az alkotmányjogi panasz nem megalapozott.

Az indítványban foglaltakra tekintettel az Alkotmánybíróság vizsgálata a normatív szabályozási jogkörben hozott egyedi döntésre, a „kellő időre”, a visszamenőleges hatályra, a szerzett jogokra és a bírói út igénybevételének lehetőségére terjedt ki.

1.1. Az Alkotmánybíróság mindenekelőtt utal arra, hogy a vizsgálat tárgyi alapjául szolgáló kiemelt főtisztviselői kar jogintézményét a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény valamint egyéb törvények módosításáról szóló 2001. évi XXXVI. törvény iktatta be a Ktv. szabályozási rendszerébe 2001. július 1. napjával. Az új intézmény kialakításának célja – a törvényjavaslathoz fűzött indokolás szerint – az államigazgatás hatékonyságának javítása, az egyközpontú kormányzati akaratérvényesítés erősítése volt. E személyi körnek a kormányzati munka vitelében játszott kitüntetett szerepköre indokolta, hogy az általánostól eltérő szabályok rendezzék speciális tartalmú közszolgálati jogviszonyukat.

Ezek egyikeként közszolgálati jogviszonyuk nem szűnt meg feladatkörük megváltozása esetén sem, hanem – rendelkezési állományba kerülve – munkáltatójuk a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter lett. A rendelkezési állományba helyezett főtisztviselőt a Kormány által irányított egyéb szervhez munkavégzésre a miniszterelnök beoszthatta, vagy egyéb kormányzati célú feladattal megbízhatta. A rendelkezési állomány lejártát követően a köztisztviselő választhatott: a felajánlott köztisztviselői állást elfogadta, s így továbbra is a közszolgálatban maradt, vagy felmentését kérte, és ezzel az általános szabályok szerint megszűnt a jogviszonya.

A Ktvm. a kiemelt főtisztviselői kar intézményét – a törvényjavaslat indokolása szerint az intézmény a gyakorlatban nem váltotta be célját – 2007. június 30. napjával megszüntette; a vizsgált szabályozás ennek keretében rendelkezett a rendelkezési állományba helyezett főtisztviselők jogviszonya megszűnéséről. Ennek következtében – amint arra az indítványozó is hivatkozott saját ügyében – az érintettek egyedi aktussal (kinevezés-módosítással) meghatározott jogviszonya lerövidült (a rendelkezési állomány lejártát megelőzően szűnt meg a jogviszony).

1.2. Az Alkotmánybíróság az indítványban, illetőleg a fentiekben kifejtettekkel összefüggésben azt vizsgálta, hogy az egyedi jogviszonyokba történő ilyen jellegű beavatkozás sérti-e az Alkotmány 2. § (1) bekezdését.

Az 5/2007. (II. 27.) AB határozatban az Alkotmánybíróság elvi éllel kimondta: „[a]z állami vezetők határozott tartamú megbízatási jogviszonya idejének lerövidítésére csak a törvényben meghatározott objektív vagy szubjektív okok (lemondás, halál, illetőleg összeférhetetlenség megállapítása, továbbá valamely nevesített felmentési jogcím alkalmazása, valamint a megbízatásra közvetlenül kiható egyéb ok, így például szervezet-átalakítás) alapján kerülhet sor.” (ABH 2007, 120, 126.)

A közszolgálati létszámcsökkentésre vonatkozó törvényi szabályozás vizsgálata során az Alkotmánybíróság leszögezte: ”[…] az Országgyűlés szervezetalakítási szabadsága körébe tartozik a közszolgálati rendszer, mint a közigazgatás személyi- személyzeti struktúrája fő szabályainak kialakítása és módosítása.” (833/B/2003. AB határozat, ABH 2004, 1775, 1782.)

Az Alkotmánybíróság a jelen ügyben megállapította, hogy a kiemelt főtisztviselői kar, mint sajátos közszolgálati jogokkal felruházott jogintézmény megszüntetése egyedi jogviszonyokra szükségképpen kiható szervezetátalakításnak minősül.

Az Országgyűlés és a Kormány szervezetalakítási szabadságára hivatkozással az Alkotmánybíróság nem állapította meg az egyedi döntés alkotmányellenességét a 7/2004. (III. 24.) AB határozatban. Kormányhivatal (Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete, a továbbiakban: PSZÁF) vezetőjének egyedi módon történő elmozdítása nem eredményezte a jogbiztonság sérelmét, mert a szervezet-átalakítás következtében maga a tisztség (a PSZÁF elnöki funkciója) szűnt meg. Az Alkotmánybíróság rámutatott: „[a] jogbiztonság követelményeinek az államigazgatási szervek átszervezésére vonatkozó szabályok alkotmányosságának megítélésére való közvetlen kivetítése az Alkotmányból le nem vezethető korlátok közé szorítaná az Országgyűlés és a Kormány szervezetalakítási szabadságát.” (ABH 2004, 98, 111–112.)

A Ktvm. 45. § (2) bekezdésének szabályozási tartalma szervezetalakítás következménye, s a rendelkezés a megszüntetett jogintézménnyel érintett valamennyi sajátos helyzetű jogalanyra egyaránt vonatkozik. Ennek alapján az Alkotmánybíróság – figyelemmel kialakult gyakorlatára is – azt állapította meg, hogy a kifogásolt rendelkezés nem minősül olyan normatív szabályozási jogkörben hozott egyedi döntésnek, amely a vizsgált összefüggésben a jogbiztonság követelményének sérelmét eredményezi.

2. A következő indítványi elem, amelynek vizsgálatát az Alkotmánybíróság elvégezte, a jogszabály alkalmazására való felkészüléshez szükséges kellő idő megléte volt.

Az indítványozó ezzel kapcsolatban azt kifogásolta, hogy a támadott rendelkezést még el sem fogadták akkor, amikor neki arról kellett döntést hoznia, hogy a köztisztviselőket megillető prémiuméveket, vagy a főtisztviselőknek járó rendelkezési állományba helyezés lehetőségét vegye igénybe. Indítványában hangsúlyozta, hogy ha előbb megismerhette volna a Ktvm. rendelkezését, akkor nem a rendelkezési állományba helyezést, hanem a másik lehetőséget választotta volna.

Az Alkotmánybíróság következetes joggyakorlata szerint az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből eredő jogállami követelmény, hogy a jogszabály hatálybalépésének időpontját úgy kell meghatározni, hogy kellő idő maradjon a jogszabály alkalmazására való felkészülésre. [ld. részletesen: 28/1992. (IV. 30.) AB határozat, ABH 1992, 155.]

A követelmény lényeges fogalmi eleme a jövőidejűség, vagyis az, hogy a jogalanyok a jövőbeni jogviszonyaikat tudják úgy alakítani, hogy őket az új jogi szabályozás hatálybalépéséből eredően joghátrány ne érje. Ez a jelenleg vizsgált esetben nincs így: a jogalany már adott jogviszonyban állt, amikor a módosítás (az új jogi szabályozás) megjelent, értelemszerűen arra neki a leghosszabb felkészülési idő esetén sem lett volna lehetősége, hogy az adott (a módosítást megelőzően kialakult, már létrejött) helyzetet elkerülje. Amint azt az 55/1994. (XI. 10.) AB határozat is tartalmazza: „[ö]nmagában az, hogy az állampolgárok másként cselekedtek volna, ha előre láthatták volna a jogszabály módosítását, nem ad módot a jogbiztonság címén az alkotmányellenesség megállapítására.” (ABH 1994, 296, 305.)

Az Alkotmánybíróság a fentiekre tekintettel a konkrét ügyben a Ktvm. 45. § (2) bekezdése vonatkozásában az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből fakadó „kellő idő” követelménye sérelmét nem állapította meg.

3. A jogállamiság és a jogbiztonság jelentős sérelmét továbbá abban látta az indítványozó, hogy a támadott rendelkezéssel már fennálló jogviszonyba avatkozott be a jogalkotó, amellyel a közszolgálatban irányadó stabilitás és fokozott védelem követelményének érvényesülését figyelmen kívül hagyva szerzett jogot vont el.

Az indítvány alapján a jogszabály visszamenőleges hatálya tilalmával és a szerzett jogokkal kapcsolatban az Alkotmánybíróság az alábbi megállapításokat tette vizsgálata során.

3.1. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében elismert jogállamiság egyik legfontosabb alkotóeleme a jogbiztonság, amely – egyebek között – megköveteli, hogy a jogalanyoknak meglegyen a tényleges lehetőségük arra, hogy magatartásukat a jog előírásaihoz tudják igazítani, ennek érdekében a jogszabályok a kihirdetésüket megelőző időre nézve ne állapítsanak meg kötelezettséget, illetőleg valamely magatartást visszamenőleges hatállyal ne minősítsenek jogellenesnek. A jogbiztonság ezen alapvető követelményével ellentétes jogalkotás az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének a sérelmét eredményezi. [34/1991. (VI. 15.) AB határozat, ABH 1991, 170, 172.; 31/2005. (VII. 14.) AB határozat, ABH 2005, 675, 679.] „Az Alkotmánybíróság gyakorlatában visszaható hatályúnak minősül a szabályozás, ha a jogszabály hatálybaléptetése (...) nem visszamenőlegesen történt ugyan, de a jogszabály rendelkezéseit – az erre irányuló kifejezett rendelkezés szerint – a jogszabály hatálybalépése előtt létrejött jogviszonyokra is alkalmazni kell.” [57/1994. (XI. 17.) AB határozat, ABH 1994, 316, 324.]

A visszaható hatályú jogalkalmazás tilalma nem értelmezhető akként, hogy a tartós, határozatlan időtartamú jogviszonyok a jövőre nézve nem alakíthatók át, nem változtathatók meg. Ha a jogviszonyok tartalmának megváltoztatása következtében az Alkotmány valamely más rendelkezése (pl.: a diszkrimináció tilalma), vagy valamely alapvető jogsérelmet nem szenved, pusztán az Alkotmány 2. § (1) bekezdése alapján az alkotmányellenesség nem állapítható meg. (174/B/1999. AB határozat, ABH 2005, 870, 878.)

3.2. Az Alkotmánybíróság értelmezése szerint: „[a] jogbiztonság – többek között – megköveteli a megszerzett jogok védelmét, a teljesedésbe ment, vagy egyébként véglegesen lezárt jogviszonyok érintetlenül hagyását, illetve a múltban keletkezett, tartós jogviszonyok megváltoztathatóságának alkotmányos szabályokkal való korlátozását.” [11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77, 81.]

Ugyanakkor az Alkotmánybíróság rámutatott az Alkotmányból levezetett követelmény értelmezési határaira is: „[a] szerzett jogok védelmének alkotmányos jogállamban szabályként kell érvényesülnie, az azonban nem abszolút érvényű és kivételt nem tűrő követelmény. [...] A szerzett jogokkal azonban a pusztán elvont jogi lehetőségek, amelyek még fennálló konkrét jogviszonyokkal összefüggésben nincsenek, csak távoli, közvetett kapcsolatban vannak. Az alkotmányos védelmet élvező szerzett jogok a már konkrét jogviszonyokban alanyi jogként megjelenő jogosultságok, illetőleg azok a jogszabályi igérvények és várományok, amelyeket a jogalkotó a konkrét jogviszonyok keletkezésének lehetőségével kapcsol össze. A jogszabályok hátrányos megváltoztatása így csak akkor ellentétes a szerzett jogok alkotmányos oltalmával, ha a módosítás a jog által már védett jogviszonyok lefolyásában idéz elő a jogalanyokra nézve kedvezőtlen változtatást. [...] A jog stabilitására, előreláthatóságára vonatkozó alkotmányos szempont nem jelenti a jogszabályok megváltoztathatatlanságát.” (731/B/1995. AB határozat, ABH 1995, 801, 805–806.)

3.3. A visszaható hatályú jogalkalmazás tilalmával és a szerzett jogok védelmével kapcsolatban egyes közszolgálati jogi rendelkezések alkotmányossági felülvizsgálata során az Alkotmánybíróság több, a jelen ügyre is irányadó megállapítást tett.

A 29/2011. (IV. 7.) AB határozatban kimondta: „[a] meghatározott felmentési időhöz való jog a közszolgálati jogviszonyokat szabályozó törvényeken és nem az Alkotmányon alapuló alanyi jog. Így az arra jogosultaknak a Ktv. szabályai alapján nem keletkezett az Alkotmány védelme alatt álló várománya. A jogalkotó nagy szabadsággal rendelkezik a felmentési idő szabályozására és megváltoztatására is.” (ABK 2011. április, 323, 331.)

A végkielégítés mértékének csökkentésével kapcsolatos 174/B/1999. AB határozat szerint: „[a]z Alkotmánybíróság számos határozatában megállapította, hogy a végkielégítéshez való jog nem része az alapvető jogok katalógusának, ezért a végkielégítés feltételeinek meghatározásánál a jogalkotót széleskörű mérlegelési jog illeti meg, alkotmányellenesség csak egészen szélsőséges esetben állapítható meg. [2180/B/1991. AB határozat, ABH 1992, 559, 562.; 2264/B/1991. AB határozat, ABH 1992, 567, 568.; 397/B/1994. AB határozat, ABH 1994, 712, 714–715.; 1399/B/1995. AB határozat, ABH 1996, 589, 590.; 1221/B/1992. AB határozat, ABH 1993, 610, 611.]

A támadott szabályozás alkotmányellenessége tehát ebben a körben csak akkor lenne megállapítható, ha az ígérvény alanyi joggá válásához szükséges feltételeinek módosítása valamely más alkotmányos rendelkezés (pl. az Alkotmány 70/A. §-a szerinti diszkrimináció-tilalom) sérelmét eredményezné [1/1995. (II. 8.) AB határozat, ABH 1995, 31, 53.].” ABH 2005, 870, 877–878.)

A jelen ügyben az Alkotmánybíróság megerősíti: egy adott közszolgálati jogviszony létrejötte és fennállása – utalva a szerzett jogokkal kapcsolatos korábbi megállapításokra – sem jelenti az ahhoz kötődő jogok és kötelezettségek megváltoztathatatlanságát, avagy a jogviszony megszüntethetetlenségét. A közszolgálati jogviszony stabilitása és a versenyszférában foglalkoztatottakhoz képest a köztisztviselők fokozott védelme a sajátos jogállás jellegéből adódik, amelynek alkotmányos garanciáit meghatározóan a munkához való joggal, valamint a közhivatal viseléséhez való joggal összefüggésben alakította ki az Alkotmánybíróság. Az indítványozó alkotmányjogi panaszában ilyen alapjogi sérelemre nem hivatkozik, ugyanakkor önmagában az Alkotmány 2. § (1) bekezdésére alapított indítvány nyomán – a fentiekben kifejtettek szerint – a Ktvm. 45. § (2) bekezdésének alkotmányellenessége nem állapítható meg.

4. Végezetül az Alkotmánybíróság vizsgálta a bírósághoz való fordulás jogának az indítványozó szerinti sérelmét. Lényegében azt kifogásolta, hogy a rendes – az érdemi orvoslásra alkalmas – jogorvoslati út el volt zárva előle, így a támadott rendelkezés által neki okozott jelentős kár megtérítését nem tudta érvényesíteni.

4.1. Az Alkotmány 57. § (1) bekezdése – az Alkotmánybíróság eddigi gyakorlata értelmében – „(…) mindenkinek alanyi jogosultságot biztosít ahhoz, hogy jogát független és pártatlan bíróság előtt érvényesítse. Az alapvető jogból következően az államra az a kötelezettség hárul, hogy a jogok és kötelezettségek (jogviták) elbírálására bírói utat biztosítson.” (930/B/1994. AB határozat, ABH 1996, 502, 505.)

A bírósághoz fordulás alapjoga – az Alkotmány 8. § (2) bekezdésére figyelemmel – azonban nem jelent korlátozhatatlan alanyi jogot a perindításra. [59/1993. (XI. 29.) AB határozat, ABH 1993, 353, 355.] Így ez az alapjog – hasonlóan az Alkotmány által deklarált többi alapjoghoz – nem abszolút jellegű jogosultság, hanem a jogállamiság elemeként megjelenő jogbiztonság korlátai között juthat csak érvényre. [51/2009. (IV. 28.) AB határozat, ABH 2009, 374, 380–381.]

4.2. A vizsgált ügyben a törvény erejénél fogva szűnt meg valamennyi, a törvénymódosítás alapjául szolgáló szervezetalakítással érintett köztisztviselő (főtisztviselő) közszolgálati jogviszonya. A Ktvm. vizsgált rendelkezése ezen túlmenően a főtisztviselő részére hat havi főtisztviselői alapilletmény és a törvény alapján – a főtisztviselői alapilletménye alapulvételével – járó végkielégítés kifizetését írta elő. A jogalkotó ezáltal olyan helyzetet teremtett a megszüntetett intézményhez tartozó, a kiemelt főtisztviselői kar rendelkezési állományában lévő személyek részére, mintha – a Ktv. általános szabályai szerinti – felmentéssel szűnt volna meg a jogviszonyuk.

Mindezen közszolgálati jogi juttatások, ideértve még az időarányosan járó tizenharmadik havi illetményt is, továbbá az igénybe nem vett szabadság pénzbeli megváltása részét képezte a közszolgálati jogviszony megszüntetéséről szóló okiratnak, amely ellen megnyílt a közszolgálati jogvita kezdeményezésének lehetősége a munkaügyi bíróságon.

A fentiekből következően az érintett jogalanyok, köztük az alkotmányjogi panaszos számára biztosított volt a bírósághoz való fordulás joga, amelynek révén minden olyan igényét érvényesíthette a munkaügyi bíróság, illetőleg a másodfokú bíróság előtt, amely a törvény alapján megillette. A jogviszony megszűnésének jogszerűsége kétségkívül nem lehetett a közszolgálati jogvita tárgya, hiszen a megszűnésre nem munkáltatói jognyilatkozat következtében, hanem a törvény erejénél fogva került sor. Valamely jogviszony ilyen – tehát közvetlenül a jogalkotó általi – megszüntetésének kizárólagos felülvizsgálati lehetőségét éppen az alkotmányjogi panasz teremti meg.

5. A jelen ügyben előterjesztett alkotmányjogi panasz valamennyi elemét a IV/1–4. pontok alatti részletezés szerint megvizsgálva, az Alkotmánybíróság nem találta megalapozottnak az indítványt, ezért a Ktvm. 45. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló alkotmányjogi panaszt elutasította.

Mivel az Alkotmánybíróság az indítványt elutasította, az alkalmazási tilalomról nem kellett rendelkeznie.

Budapest, 2011. november 8.

Dr. Paczolay Péter s. k.,
az Alkotmánybíróság elnöke

			Dr. Balogh Elemér s. k.,				Dr. Balsai István s. k.,
					alkotmánybíró			alkotmánybíró

			Dr. Bihari Mihály s. k.,			Dr. Bragyova András s. k.,
					alkotmánybíró			alkotmánybíró

		Dr. Dienes-Oehm Egon s. k.,					Dr. Holló András s. k.,
					alkotmánybíró			alkotmánybíró

				Dr. Kiss László s. k.,			Dr. Kovács Péter s. k.,
					alkotmánybíró			alkotmánybíró

	Dr. Lenkovics Barnabás s. k.,						Dr. Lévay Miklós s. k.,
					alkotmánybíró		előadó alkotmánybíró

				Dr. Pokol Béla s. k.,			Dr. Stumpf István s. k.,
					alkotmánybíró			alkotmánybíró

Dr. Szívós Mária s. k.,
alkotmánybíró

A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.

Másolás a vágólapra
Nyomtatás

Hatályos
Már nem hatályos
Még nem hatályos
Módosulni fog
Időállapotok
Adott napon hatályos
Közlönyállapot
Indokolás

Jelmagyarázat Lap tetejére

Műveletek