86/2009. (IX. 24.) AB határozat
86/2009. (IX. 24.) AB határozat1
2009.09.24.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára, alkotmányellenes mulasztás megállapítására irányuló indítvány, valamint alkotmányjogi panasz tárgyában meghozta a következő
határozatot:
1. Az Alkotmánybíróság hivatalból megállapítja: az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében foglalt jogorvoslathoz való jogot sérti, hogy a szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény nem biztosított jogorvoslati lehetőséget arra az esetre, ha a szabálysértési hatóság az eljárást a felelősségre vonás mellőzésével fejezi be. Az Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést, hogy jogalkotói kötelezettségének 2010. március 31-ig tegyen eleget.
2. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében foglalt jogorvoslathoz való jogot sérti, hogy a szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény nem biztosított jogorvoslati lehetőséget a rendbírsággal sújtott személy számára arra az esetre, ha a bírósági eljárás során kerül sor rendbírság kiszabására. Az Alkotmánybíróság felhívja az Országgyűlést, hogy jogalkotói kötelezettségének 2010. március 31-ig tegyen eleget.
3. Az Alkotmánybíróság a szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvénnyel kapcsolatosan benyújtott, alkotmányellenes mulasztás megállapítására irányuló további indítványi kérelmeket elutasítja.
4. Az Alkotmánybíróság a szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény 20. §-a, 86. § (1)–(2) bekezdése, 87. § (3) bekezdés c) pontja, valamint 90. § (2) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt elutasítja.
5. Az Alkotmánybíróság az alkotmányjogi panasz elnevezéssel benyújtott indítványi kérelmeket, a szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény egyes rendelkezéseinek értelmezésére irányuló indítványi kérelmeket, valamint a hiányos jogalkotásra hivatkozó indítványi kérelmeket visszautasítja.
Az Alkotmánybíróság jelen határozatát a Magyar Közlönyben közzéteszi.
Indokolás
I.
Az indítványozó számos indítvánnyal támadta a szabálysértésekről szóló 1999. évi LXIX. törvény (a továbbiakban: Sztv.) egyes rendelkezéseit.
1. Eredeti indítványában az Sztv. 20. §-át támadta, mivel kötelező és csak kivételesen mellőzhető elkobzást ír elő, ami szerinte a tulajdonjog teljes és kártalanítás nélküli korlátozása, ezért az Sztv. 20. §-a az Alkotmány 8. § (2) bekezdésével és 13. § (1) és (2) bekezdésével is ellentétes. Az indítványozó szerint a jogalkotó olyan dolgok elkobzását is lehetővé tette, amelyek vagyontárgynak minősülnek (pl. gépjármű), és egyúttal – ahogy az indítványozó fogalmaz – „egyes szabadság jogok megvalósításának eszközei is”. A szabályozás az indítványozó szerint diszkriminatív is, mivel az Sztv. 20. §-a azon szabadságjogokat korlátozza, amelyek megvalósításának az elkobzott dolog az eszköze, aminek beszerzése a kisebb vagyonú elkövető szabadságjogát nagyobb mértékben korlátozza, mint a vagyonosabb elkövetőét. Mindezek miatt az indítványozó kérte az Sztv. 20. §-ának megsemmisítését hatálybalépése napjáig visszamenőleges hatállyal, illetve az Sztv. 20. §-ának Alkotmánynak megfelelő értelmezését, valamit azt, hogy az Alkotmánybíróság kötelezze a jogalkotót az Sztv. 20. §-ának felülvizsgálatára. Az indítványozó szerint az Sztv. 20. § (5) bekezdése – miután úgy rendelkezik, hogy az elkobzás kivételesen mellőzhető – a jogalkotó „aránytalanul korlátozza az Alkotmányban garantált alapjogokat”, méltányossági alapon megengedi az alkotmánysértő korlátozások alkalmazásának kivételes mellőzését. Ezért kérte az Sztv. 20. § (5) bekezdése „kivételesen” szövegrészének megsemmisítését.
2. Az indítványozó többször kiegészítette eredeti indítványát. Egyik indítvány-kiegészítésében kérte az Sztv. 20. § (4) bekezdése „önállóan” szövegrészének megsemmisítését, mivel az szerinte félreérthető: úgy is értelmezhető, hogy az elkobzás szabálysértési határozat, vagy bírósági végzés hiányában is alkalmazható. Ez szerinte azért lehetséges, mert hiányzik az Sztv.-ből annak kimondása, hogy az elkobzást alkalmazni – ahogy fogalmaz – „csak jogerős bírósági végzés vagy közigazgatási jogerővel bíró szabálysértési határozat alapján lehet”. Ezzel az indítványozó szerint már a szabálysértési eljárás ideje alatt foganatosítható elkobzásra ad lehetőséget a jogalkotó, ami szerinte az ártatlanság vélelmét sérti. Az indítványozó szerint, figyelemmel az elkobzás és a lefoglalás szabályozására, „[e]llentmond az Alkotmány jogállamiságról szóló 2. § (1) bekezdésének az, ha a jogalkotó nem alkalmazza az éles megkülönböztetés eszközét a hatóságok jogállami szerepének tisztázása érdekében”. Mindezek alapján az Sztv. 20. § (4) bekezdésének „önállóan és” szövegrésze megsemmisítését, valamint az Sztv. 20. §-ának Alkotmánynak megfelelő értelmezését kérte az indítványozó.
3. Az indítványozó mulasztás megállapítását is kérte az Sztv.-vel kapcsolatban, mivel a jogalkotó szerinte nem szabályozta, hogy miként kényszeríthető ki bírósági úton a szabálysértési hatóság hallgatásának megszüntetése. Az indítványozó utalt az Sztv. 84. § (4) bekezdésében szabályozott eljárási határidőre, ugyanakkor úgy vélte, hogy az Sztv. nem biztosít sem jogorvoslati lehetőséget, sem más hatékony jogi eszközt az ügyfélnek, hogy a szabálysértési határozat meghozatalát az Sztv. 84. § (4) bekezdésében szabályozott határidő elmulasztása esetén kikényszeríthesse a határozathozatalt. Az indítványozó utalt a hatóság kártérítési felelősségére is, azonban ez szerinte nem megfelelő „fenyegetés”. Az indítványozó a mulasztással kapcsolatban nem hivatkozott alkotmányos rendelkezésre, a mulasztást általában vett jogalkotási hiányosságként fejtette ki.
4. Az indítványozó az Sztv. 86. § (1) és (2) bekezdésének alkotmányossági vizsgálatát is kérte. Az Sztv. 86. § (1) bekezdése az indítványozó szerint korlátozza a panasz tárgyát, illetve korlátozza a kényszerintézkedésekkel szembeni panaszjogot. Az indítványozó szerint, ha a szabálysértési hatóságnak az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény (a továbbiakban: Áe.) 3. § (7) bekezdése alapján nincs hatásköre a panasz elbírálására, köteles kellene, hogy legyen annak továbbítására az ügyészség felé. Ennek szabályozása szerinte hiányzik az Sztv. 86. §-ból, ami az Alkotmány 64. §-ával ellentétes. Emellett – mivel az Áe. 42. § (1) bekezdése nem vonatkozik a panaszra – a szabálysértési hatóságnak az indítványozó szerint nincs határozathozatali kötelezettsége az Sztv. 86. §-ában utalt cselekményekkel kapcsolatban. Ezért szerinte értelmetlen az Sztv. 86. § (2) bekezdésének azon rendelkezése, miszerint a panaszt a határozat közlésétől számított nyolc napon belül kell előterjeszteni. Mindezek miatt a támadott rendelkezés az Alkotmány 2. § (1) bekezdését és 57. § (5) bekezdését sérti az indítványozó szerint.
5. Az indítványozó kérte az Sztv. 90. § (2) bekezdés „a kifogás érvényes és” szövegrésze alkotmányellenességének megállapítását, mivel az korlátozza a bírósághoz fordulás jogát azzal, hogy „egyes előterjesztett kifogások jogerős elutasításának jogát (...) a szabálysértési hatóság hatáskörébe utalja”. Álláspontja szerint „[a]z alkotmányos szabályozás az lenne, ha a szabálysértési hatóság által érvénytelennek nyilvánított kifogást is meg kellene küldeni a bíróságnak, a hatóság elutasító javaslatával együtt”.
6. Mulasztás megállapítását kérte az indítványozó, mivel szerinte a jogalkotó elmulasztotta szabályozni az Sztv.-ben a szabálysértési hatóság által foganatosított lefoglalással szembeni bírósági jogorvoslat rendjét. A hatóság hallgatása esetén, vagy ha az eljárást megszünteti, vagy felfüggeszti, nem születik a lefoglalásról határozat, ezért a lefoglalás megtámadására sincs lehetőség. Emiatt az indítványozó szerint sérül az ártatlanság vélelme és a jogorvoslati jog.
Mulasztás megállapítását kérte az indítványozó amiatt is, mert az Sztv. nem minden esetben biztosít hatékony védelmet a szabálysértési hatóság jogszabálysértő eljárásának bírósági felülvizsgálatára. Az Sztv. 84. §-a ugyanis nem rendelkezik arról, hogy „az eljárást megszüntető határozat kifogásolható határozat”. Emiatt szerinte nem kényszeríthető ki az ilyen eljárásban történt lefoglalás megszüntetése. Az indítványozó álláspontja az, hogy a kártérítési felelősség nem biztosít hatékony eszközt a jogszabálysértő eljárás következményeinek mielőbbi felszámolására.
Ugyancsak mulasztás megállapítását kérte az indítványozó azért, mert a jogalkotó az Sztv.-ben a perújításnak csak azon esetét szabályozta, amikor az alapügyben a bíróság hozott jogerős határozatot. Ez az indítványozó szerint a diszkrimináció tilalmát sérti, mivel véleménye szerint a jogalkotónak „a szabálysértési perújításhoz hasonló feltételekkel kell biztosítania a bírósághoz fordulás jogát”.
7. Az indítványozó szerint az Sztv. 87. § (2) bekezdés c) pontjának „a határozat jogerőre emelkedésétől számított tizenöt napon belül” szövegrésze alkotmányellenes, mert „arra kötelezi a szabálysértési hatóságot, hogy (...) törvénysértő fizetési felszólítást” bocsásson ki határozatában. Ezért a rendelkezés az Alkotmány 2. § (1) bekezdését sérti, mivel nem felel meg a normavilágosság követelményének.
Az indítványozó minden utólagos normakontroll keretében támadott rendelkezéssel kapcsolatban kérte azok Alkotmánynak megfelelő értelmezését is.
8. Az indítványozó szerint alkotmányellenes mulasztást eredményez, hogy az Sztv. nem minden esetben engedi meg, hogy az eljárás alá vont személy kifogásolja a szabálysértési hatóság határozatában megállapított eljárás költségét. Ha a szabálysértési hatóság felelősségre vonás mellőzésével szüntette meg a szabálysértési eljárást úgy, hogy fizetési kötelezettséget állapított meg, az eljárás alá vont személy számára nem biztosított a bírósághoz fordulás joga. Az Sztv. 88. §-a, 89. §-a, valamint 72. és 75. §-ai az eljárási költséget megállapító határozatot nem sorolják fel, ezért az bírósági úton nem támadható meg. Ez sérti az Alkotmány 50. § (2) bekezdését.
9. Alkotmányellenes mulasztást eredményez az indítványozó szerint az is, hogy a jogalkotó hibásan szabályozta az Sztv.-ben a bírósági tárgyaláson kiszabott rendbírság és szakértői díj vonatkozásában a jogorvoslati jogot. A jogalkotó ezzel elmulasztotta a 22/1995. (III. 31.) AB határozat végrehajtását, illetve sérti az Alkotmány 57. § (5) bekezdését. A jogalkotó nem határozta meg az eljáró fórumot a rendbírság kiszabása tekintetében. A szakértői díj tekintetében pedig utalt arra, hogy nem minden esetben engedi meg az Sztv., hogy az eljárás alá vont személy kifogásolja a szabálysértési eljárás határozatban megállapított költségét.
10. Alkotmányellenes mulasztás áll fenn az indítványozó szerint azért is, mert a jogalkotó nem szabályozta önálló perújítási okként a szabálysértési határozat szabálytalan közlését az Sztv. 103. §-ában. Nem határozza meg az Sztv. a „közlés” fogalmát, amivel jogbizonytalanságot eredményez és „utat nyitott különböző alkotmánysértő jogértelmezések számára”, mivel „garanciális szabályok sorát építi a definiálatlan közlés fogalomra”. Ez az Alkotmány 2. § (1) bekezdését sérti. Mulasztást kért megállapítani azért is, mert az Sztv. 90. §-a alapján az Sztv. 111. §-a szerint alkalmazott letiltás az eljárás alá vont személy távollétében is jogerőre emelkedhet, és az ellen nem biztosított a jogorvoslat.
11. Az indítványozó szerint alkotmányellenes mulasztás áll fenn amiatt, hogy a jogalkotó nem írta elő az Sztv.-ben a szabálysértési hatóság indokolási kötelezettségét arra az esetre, ha az eljárás alá vont személy bizonyítási indítványát elutasítja. Az indítványozó szerint az Sztv. az egyetlen olyan eljárási törvény, amely nem követeli meg az indokolási kötelezettséget a bizonyítási indítvány elutasításáról. Az indítványozó hivatkozott 21/1997. (III. 26.) AB határozatra, az Alkotmány 7. § (1) bekezdésének sérelmére a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya kihirdetéséről szóló 1976. évi 8. tvr., valamint az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló Egyezmény kihirdetéséről szóló 1993. évi XXXI. törvény (a továbbiakban: Egyezmény) egyes rendelkezéseivel, illetve az Alkotmány 57. § (1) bekezdésére (a tisztességes eljárás követelményére).
12. Az indítványozó szerint alkotmányellenes mulasztást eredményez az is, hogy a jogalkotó nem szabályozta a többi gépjárművezetőhöz hasonlóan az Sztv.-ben a szabálytalanul parkoló cégautó „távollévő” vezetőjének „büntethetőségét”, amennyiben a gépkocsit magáncélra használja. A diszkrimináció tilalmát sérti az, hogy „a magánautók vezetői büntethetők, míg az azonos szabálysértést elkövető és magáncélú utazást lebonyolító cégautók vezetői eredményesen elkerülhetik a szabálysértési felelősségre vonást”. Ez az indítványozó szerint a magánautók vezetőivel szembeni hátrányos megkülönböztetést eredményez. Az indítványozó utalt arra, hogy a mulasztás megállapítását arra az esetre kérte, ha a közúti közlekedési nyilvántartásról szóló 1999. évi LXXXIV. törvény módosítása következtében sem szűnne meg a diszkrimináció.
13. Az indítványozó alkotmányellenes mulasztás megállapítását kérte azért is, mert az Sztv. nem teszi lehetővé a jogerős szabálysértési határozat felülvizsgálatát a bíróság „súlyos eljárási-szabálysértéseinek esetére”. Az indítványozó szerint az Sztv. szerinti perújítás túlságosan szűk körben meghatározott feltételeket szab, ami az Alkotmány 2. § (1) bekezdését (jogintézmények kiszámíthatósága), 7. § (1) bekezdését (tisztességes eljárás elve az Egyezmény szerint), 8. § (2) bekezdését (eljárás alá vont személyek alapvető jogainak alkotmányosan indokolatlan sérelme), és az 57. § (1) bekezdését sértik. Emellett az indítványozó szerint a szabályozás elzárja az eljárás alá vont személyeket jogegységi határozat kezdeményezésétől, ha nem biztosított számukra a jogerős döntéssel szembeni perorvoslat. Mivel pedig a szabálysértési eljárás és a büntetőeljárás alá vont személyek azonos méltóságúak, egyformán biztosítani kell számukra a tisztességes bírói eljárást, így a szabályozási hiány az Alkotmány 70/A. §-át is sérti.
14. Az indítványozó szerint alkotmányellenes mulasztást eredményez, hogy az Sztv.-ben hiányoznak a tárgyalási jegyzőkönyv hitelességét garantáló jogorvoslati szabályok. Az indítványozó azt kifogásolja, hogy az Sztv. 70. §-a alapján az eljárás alá vont személynek nem kell aláírnia a tárgyalási jegyzőkönyvet, holott az általa történő hitelesítésnek garanciális jelentősége lenne. Ez sérti az Alkotmány 57. § (1) és (5) bekezdését. Emellett nem biztosított határidőköz kötött, kiszámítható jogorvoslat sem a „torz jegyzőkönyvvel szemben”, ami az Alkotmány 2. § (1) bekezdését sérti.
15. Az indítványozó alkotmányjogi panasz elnevezéssel előterjesztett indítványában ugyanezeket a szabályozási hiányosságokat kifogásolta. Az indítványozó szerint a Pesti Központi Kerületi Bíróság (a továbbiakban: PKKB) 4.Sz.11.149/2001/3. sz. végzésében „alkotmánysértő módon értelmezte” az Sztv. 92. § (5) bekezdését, s ezzel „korlátozni próbálta a teljes ügy nyilvános tárgyaláshoz való jogát”. Emellett az eljáró bíróság megsértette az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 27. § (2) bekezdését, mert nem az Sztv. alapján ítélte meg az indítványozó szabálysértési ügyét. Mindez az indítványozó tisztességes eljáráshoz való jogát sérti. Ezzel összefüggésben kérte, hogy az Alkotmánybíróság állapítsa meg az indítványozó Alkotmányban biztosított jogainak megsértését és tegye lehetővé számára a jogerős szabálysértési végzés felülvizsgálatát perújítási eljárásban, annak érdekében, hogy megállapítást nyerjen, hogy a bíróság „torz” jegyzőkönyvet vett fel, valamint indokolás nélküli végzésben utasította el az indítványozó által a tárgyalás során előterjesztett bizonyítási indítványokat, valamint tévesen állapította meg hatáskörének hiányát.
Az alkotmányjogi panasz kiegészítéseként megint csak a PKKB eljárását támadta, és annak felülvizsgálatát kérte az Alkotmánybíróságtól az Alkotmány 57. § (1) bekezdése, valamint az Egyezmény 6. cikke (tisztességes eljáráshoz való jog) alapján. Szerinte ugyanis a PKKB tévesen állapította meg hatásköre hiányát, továbbá a PKKB – szerinte tévedésen alapuló – végzésével szemben az Sztv. alapján nem biztosított számára a jogorvoslat joga.
II.
Az Alkotmány indítvánnyal érintett rendelkezései:
„2. § (1) A Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam.”
„8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége.
(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvető jog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.”
„13. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot.
(2) Tulajdont kisajátítani csak kivételesen és közérdekből, törvényben szabályozott esetekben és módon, teljes, feltétlen és azonnali kártalanítás mellett lehet.”
„50. § (2) A bíróság ellenőrzi a közigazgatási határozatok törvényességét.”
„57. § (1) A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő, és mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt bármely vádat, vagy valamely perben a jogait és kötelességeit a törvény által felállított független és pártatlan bíróság igazságos és nyilvános tárgyaláson bírálja el.
(2) A Magyar Köztársaságban senki sem tekinthető bűnösnek mindaddig, amíg büntetőjogi felelősségét a bíróság jogerős határozata nem állapította meg. (...)
(5) A Magyar Köztársaságban a törvényben meghatározottak szerint mindenki jogorvoslattal élhet az olyan bírósági, közigazgatási és más hatósági döntés ellen, amely a jogát vagy jogos érdekét sérti. A jogorvoslati jogot – a jogviták ésszerű időn belüli elbírálásának érdekében, azzal arányosan – a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával elfogadott törvény korlátozhatja.”
„64. § A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van arra, hogy egyedül vagy másokkal együttesen írásban kérelmet vagy panaszt terjesszen az illetékes állami szerv elé.”
„70/A. § (1) A Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés, nevezetesen faj, szín, nem, nyelv, vallás, politikai vagy más vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, vagyoni, születési vagy egyéb helyzet szerinti különbségtétel nélkül.”
Az Sztv. utólagos normakontrollra irányuló indítványokkal érintett rendelkezései:
„20. § (1) El kell kobozni azt a dolgot,
a) amelyet a szabálysértés elkövetéséhez eszközül használtak, ha az eljárás alá vont személy tulajdona vagy egyébként is, ha birtoklása a közbiztonságot veszélyezteti;
b) amely a szabálysértés útján jött létre;
c) amelyet az eljárás alá vont személy a szabálysértés elkövetéséért a tulajdonostól vagy annak hozzájárulásával mástól kapott.
(2) El kell kobozni azt a dolgot, amelyre nézve a szabálysértést elkövették, amennyiben a szabálysértést meghatározó jogszabály az elkobzást kötelezővé teszi.
(3) El lehet kobozni azt a dolgot, amelyre nézve a szabálysértést elkövették, amennyiben a szabálysértést meghatározó jogszabály az elkobzást lehetővé teszi.
(4) Az elkobzás önállóan és akkor is alkalmazható, ha az eljárás alá vont személy nem vonható felelősségre, illetve a hatóság mellőzte a felelősségre vonást.
(5) Az (1) bekezdés a) pontja esetén az eljárás alá vont személy tulajdonában lévő dolog elkobzása kivételesen mellőzhető, ha az a szabálysértés súlyával arányban nem álló, méltánytalan hátrányt jelentene az eljárás alá vont személy számára.
(6) Az elkobzott dolog tulajdonjoga az államra száll.
(7) Nincs helye elkobzás elrendelésének, ha a cselekmény elkövetése óta két év eltelt, kivéve, ha az elkobzás tárgyának birtoklása jogellenes.”
„74/A. § (8) A kézbesítési vélelem megdöntésére irányuló kérelmet elutasító határozat ellen panasznak van helye.”
„79. § (1) Átvizsgálható az olyan személynek a ruházata, csomagja, illetőleg a helyszínen lévő járműve, akiről alaposan feltehető, hogy tárgyi bizonyítási eszközt tart magánál, továbbá, ha az átvizsgálásra a 80. § (6) bekezdésben meghatározott lefoglalás érdekében van szükség.
(2) Az átvizsgálás előtt az érdekeltet fel kell szólítani, hogy a keresett tárgyat önként adja át.
(3) A ruházat átvizsgálását csak az átvizsgált személlyel azonos nemű személy végezheti.
(4) Az átvizsgálás foganatosítására a Rendőrség, illetőleg a hatáskörébe tartozó szabálysértések tekintetében a Vám- és Pénzügyőrség, továbbá külön jogszabályban meghatározott esetekben a szabálysértés miatt eljáró más szerv jogosult.
80. § (1) A szabálysértési hatóság lefoglalhatja azt a dolgot, amely
a) tárgyi bizonyítási eszköz;
b) a törvény értelmében elkobozható.
(2) A szabálysértési hatóság lefoglalja azt a dolgot, amelynek birtoklása jogszabályba ütközik.
(3) Postai küldeményeket és táviratokat – amíg azokat a címzettnek nem kézbesítették – csak az ügyész írásbeli határozata alapján lehet lefoglalni. A határozat kiadásáig csupán visszatartásuk iránt lehet intézkedni.
(4) A szabálysértési hatóság a lefoglalt dolog őrzéséről gondoskodik. Ha a dolog használatához az érintettnek különös érdeke fűződik, az (1) bekezdés alapján lefoglalt dolgot az őrizetére lehet bízni.
(5) A gyorsan romló, bomló, tárolhatatlan dolgot a szabálysértési hatóság értékesítheti.
(6) Ha a külföldi az előreláthatólag kiszabásra kerülő pénzbírság, illetőleg az eljárási költség fedezetéhez szükséges összeget nem helyezi letétbe, a szabálysértési hatóság az összeg erejéig az eljárás alá vont személy vagyontárgyait – a nélkülözhetetlen vagyontárgyak kivételével – lefoglalhatja. A szabálysértési tárgyalás során a letétbe helyezés, illetőleg ennek elmulasztása esetén a lefoglalás lehetőségéről a külföldit tájékoztatni kell.
(7) A lefoglalás érdekében a dolog birtokosát fel kell szólítani, hogy a keresett dolgot adja át. Az átadás megtagadása nem akadálya annak, hogy a keresett dolgot átvizsgálás útján megszerezzék. Erre az érintettet figyelmeztetni kell.
(8) A lefoglalást meg kell szüntetni, mihelyt arra az eljárás érdekében már nincs szükség. Ebben az esetben a dolgot, illetve az értékesítésből befolyt ellenértéket annak kell visszaadni, akitől a dolgot lefoglalták.
(9) Az eljárás alá vont személytől lefoglalt dolgot részére csak akkor lehet kiadni, ha a kiadás iránt más nem jelentett be igényt. Ha az eljárás alá vont személytől lefoglalt dolog kiadása iránt más is jelent be igényt, a szabálysértési hatóság – a jogosultság elbírálása nélkül – határoz a lefoglalt dolog elhelyezéséről.
(10) Az eljárás alá vont személytől lefoglalt dolog az állam tulajdonába kerül, ha kétséget kizáróan mást illet, de a jogosult kiléte nem állapítható meg. A később jelentkező jogosult a szabálysértési hatóságtól kérheti a dolog visszaadását, illetve értékesítés esetén a dolog lefoglaláskori ellenértékét.
(11) Ha a lefoglalt dolog értéktelen és arra senki sem tart igényt, a lefoglalás megszüntetése után azt meg kell semmisíteni.
81. § (1) A szabálysértési hatóság, továbbá a bíróság az eljárás során előírt kötelességek teljesítése érdekében, továbbá az eljárás rendjének megzavarása miatt rendbírságot szabhat ki.
(2) A rendbírság kiszabása elleni panasznak halasztó hatálya van.
(3) A rendbírság legalacsonyabb összege ötszáz, legmagasabb összege a szabálysértési hatóság előtt folyó eljárásban ötezer forint, a bírósági eljárásban ötvenezer forint.”
„86. § (1) A szabálysértési hatóságnak a 79–81. §-a alapján hozott határozatával, illetőleg intézkedésével szemben az eljárás alá vont személy és jogi képviselője, valamint a rendbírsággal sújtott személy, a 84. § alapján hozott határozatával szemben a sértett panaszt tehet. A 74/A. § (8) bekezdése alapján hozott határozattal szemben az eljárás alá vont személy és jogi képviselője, valamint a sértett és jogi képviselője panaszt tehet.
(2) A panaszt a határozat közlésétől számított nyolc napon belül kell szóban vagy írásban megtenni a szabálysértési hatóságnál.”
„87. § (3) Az (1) bekezdésben meghatározott határozatnak tartalmaznia kell:
(...)
c) felszólítást az eljárás alá vont személyhez arra nézve, hogy a határozat jogerőre emelkedésétől számított harminc napon belül a pénzbírságot vagy az egyéb pénzösszeget fizesse meg; (...)”
„89. § (1) A kifogás alapján a szabálysértési hatóság a határozatát visszavonhatja, vagy – a kifogást tevő javára – módosíthatja.”
„90. § (2) A szabálysértési hatóság a kifogás beérkezését követő nyolc napon belül – amennyiben a kifogás érvényes és nem kerül sor a 89. § (1) bekezdésében foglaltak alkalmazására – az iratokat a további eljárás lefolytatása céljából megküldi az illetékes helyi bíróságnak.”
III.
Az indítvány az alábbiak szerint nem megalapozott.
1. Az Alkotmánybíróság elsőként az utólagos normakontrollra irányuló indítványi kérelmeket tekintette át.
1.1. Az indítványozó szerint az Sztv. 20. §-ában szabályozott elkobzás intézménye az Alkotmány 8. § (2) bekezdésével és 13. § (1) és (2) bekezdésével is ellentétes.
Az Alkotmánybíróság már több korábbi határozatában is foglalkozott az elkobzás különböző jogterületeken szabályozott intézményével. Az 1624/B/1991. AB határozat a büntetőjogban szabályozott elkobzás jellegével kapcsolatban a következőkre mutatott rá: „[a]z elkobzás olyan büntetőjogi jogkövetkezmény, védelmi jellegű biztonsági intézkedés, amelynek alapja és elengedhetetlen előfeltétele valamely, a törvényben büntetendővé nyilvánított magatartás, büntetőjog-ellenes cselekmény megvalósulása, amellyel az elkobzandó tárgy a törvény által meghatározott viszonyban áll, azonban nem szükségképpeni előfeltétele, hogy az elkobzással érintett személy az adott cselekményért büntetőjogilag is felelőssé tehető legyen”. (ABH 1992, 509, 511.)
A 33/2002. (VII. 4.) AB határozat – áttekintve azokat a jogágakat, amelyek az elkobzást alkalmazzák – a következőket hangsúlyozta annak büntető- és szabálysértési jogi szabályozásával összefüggésben: „A lefoglalás és az elkobzás kétségkívül a tulajdont érintő intézkedés, függetlenül attól, hogy melyik jogág szabályozása teszi annak alkalmazását lehetővé. A büntetőjogban (szabálysértési jogban) azonban ilyen intézkedés alkalmazása csak akkor lehetséges, ha az intézkedéssel érintett dologgal (a tulajdon tárgyával) összefüggésben bűncselekményt (szabálysértést) követtek el.” (ABH 2002, 173, 178–179.)
Az Sztv. 20. §-ában szabályozott elkobzás alkalmazásának eredményeként az állam javára történik a dolog tulajdonának elvonása, ennek azonban előfeltétele, hogy az elkobzott dologgal kapcsolatban szabálysértést követtek el, s e jogkövetkezmény megállapítása szabálysértési határozatban történik. Tehát a szabálysértési eljárás során megállapított elkobzás – hasonlóan a büntetőjogban alkalmazott elkobzáshoz – a tulajdonjogtól való közjogi alapú megfosztást jelent. Az elkobzás alkotmányossága ezért csak abban az összefüggésben ítélendő meg, hogy a szabálysértéshez kapcsolódó, a tulajdon elvonását eredményező büntető jellegű jogkövetkezmény.
Önmagában az, hogy az Sztv. – a büntetőjoghoz hasonlóan – lehetővé teszi az elkobzás intézményének alkalmazását a szabálysértéssel érintett dologra, nem eredményezi a tulajdonhoz való jog alkotmányellenes korlátozását.
Az Sztv. 20. §-ának alkotmányellenessége azon az alapon sem állapítható meg, hogy – amint az indítványozó fogalmaz – az „a kisebb vagyonú elkövető szabadságjogát nagyobb mértékben korlátozza, mint a vagyonosabb elkövetőét”. Mivel az elkobzás speciális jogi szankció, azt elsődlegesen a szabálysértésre tekintettel rendeli alkalmazni a jogalkotó, és nem az elkobzással érintett személy vagyoni helyzetére tekintettel. Ugyanakkor az Sztv. 20. § (5) bekezdése alapján a jogalkotó lehetővé teszi, hogy az elkobzás elrendelésekor a hatóság mérlegelje az elkobzás mellőzését épp az elkobzással érintett személy vagyoni helyzete alapján, valamint az Sztv. ismeri a méltányossági kérelem intézményét az elkobzott dolog visszaadása iránt (Sztv. 116. §). Bár az indítványozó az Sztv. 20. § (5) bekezdésével összefüggésben úgy vélekedett, hogy az épp azért alkotmányellenes, mert kivételesen lehetővé teszi az elkobzás mellőzését, valójában e szabály azt a célt szolgálja, hogy az elkobzás ne eredményezzen méltánytalan hátrányt az elkobzott dolog tulajdonosára. Ezért az Alkotmány 70/A. §-ának sérelme az Sztv. 20. §-ával összefüggésben nem állapítható meg.
Nem állapítható meg az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének sérelme sem az Sztv. 20. § (4) bekezdésének „önállóan” szövegrészével összefüggésben. Ebből ugyanis – az indítványozó feltevésével ellentétben – nem következik, hogy az elkobzás kimondására szabálysértési határozat nélkül kerülhetne sor. Az Sztv. 87. §-a egyértelműen megjelöli, hogy az elkobzásról határozatban kell rendelkeznie a szabálysértési hatóságnak. Így az Sztv. 20. § (4) bekezdésének alkotmányellenessége ebben az összefüggésben nem állapítható meg.
Ugyancsak nem állapítható meg, hogy az ártatlanság vélelmét sértené az Sztv. 20. § (4) bekezdése. Az elkobzás alkalmazásának feltétele ilyenkor is a szabálysértés elkövetése (lásd Sztv. 87. §) – pusztán a felelősség megállapítására nem kerül sor azért, mert az kizárt (Sztv. 9.–11. §), vagy a szabálysértési hatóság az Sztv. 12. §-a alapján mellőzi a felelősségre vonást a szabálysértővel szemben. Így az Alkotmány 57. § (2) bekezdése és az Sztv. 20. §-a között az indítványozó által felvetettek tekintetében alkotmányos összefüggés nem állapítható meg.
Az Alkotmánybíróság mindezek alapján az Sztv. 20. §-ának egésze, valamint (4)–(5) bekezdése alkotmányellenességének megállapítására irányuló indítványt elutasította.
1.2. Az Alkotmánybíróság a továbbiakban az Sztv. 86. §-ának alkotmányosságát vitató indítványi elemeket bírálta el. Az indítványozó szerint az Sztv. 86. § (1) bekezdése sérti az Alkotmány 64. §-át, mivel nem teszi lehetővé a panasz ügyészséghez történő továbbítását, ha a szabálysértési hatóságnak nincs hatásköre. Az indítványozó támadta az Sztv. 86. § (2) bekezdését is, mivel szerinte az Sztv. nem ír elő a határozathozatali kötelezettséget az Sztv. 86. § (1) bekezdésében utalt cselekményekkel kapcsolatban. Ezért szerinte értelmetlen az Sztv. 86. § (2) bekezdése, s az Alkotmány 2. § (1) bekezdését valamint az Alkotmány 57. § (5) bekezdését sérti.
Az Sztv. 86. §-a az olyan cselekményekkel szemben biztosít speciális jogorvoslatot, amelyekkel szemben nincs helye kifogásnak. A panasz intézményének sajátossága, hogy azt az eljárt szabálysértési hatóság bírálja el, és így maga orvosolhatja a panaszt. Vagyis az indítványozó által felvetett probléma – hogy tudniillik az Sztv. 86. § (1) bekezdésében felsorolt határozatot meghozó, illetve intézkedést foganatosító szabálysértési hatóságnak nincs az eljárásra hatásköre – alapvetően nem értelmezhető az Sztv. 86. § (1) bekezdésével összefüggésben. Ha az eljárt szabálysértési hatóság a panaszt elutasítja, a panaszról érdemben az ügyészség dönt. Ugyanakkor, ha a panaszos nem az eljárt hatóságnál terjeszti elő panaszát, a panasz érdemi elbírálásának nem lehet helye. Az Alkotmányból nem következik, hogy a panaszt bármely hatóság köteles lenne elbírálni. A panasz elbírálása a jogalkotó által megjelölt, hatáskörrel rendelkező szerv feladata. Ahogy az 1211/B/1996. AB határozat fogalmazott: „Az Alkotmány 64. §-ában foglalt petíciós jogból nem vezethetők le sem az egyes állami szervek előtt folyó eljárásokban részt vevők konkrét jogosultságai és kötelezettségei, sem az, hogy ezeket az eljárásokat minden kérelemre automatikusan meg kellene indítani. Nem következik a petíciós jog alkotmányos alapelvéből az sem, hogy a különböző állami szervek előtt folyó eljárásokban csak ügyféli minőséget kellene biztosítania a jogalkotónak, illetőleg az eljárások megindítására ugyanolyan szabályokat kellene alkalmazni. A jogalkotó az egyes szabályozási terület jellegére tekintettel állapította meg pl. az államigazgatási, polgári, büntető- vagy versenyhivatali eljárás kezdeményezésének feltételeit, valamint ezen eljárások alanyainak jogait és kötelezettségeit. Az, hogy a jogalkotó az eljárások megindítását feltételhez köti, illetőleg hogy az egyes jogterülethez tartozó eljárások alanyainak jogait eltérően szabályozza, nem sérti az Alkotmány 64. §-ában foglalt alapjogot.” (ABH 2002, 768, 772.) Erre tekintettel az Alkotmány 64. §-ának sérelme az indítványozó által felvetett összefüggésben nem állapítható meg.
Nem állapítható meg az Sztv. 86. § (2) bekezdésének alkotmányellenessége sem. A 86. § (1) bekezdésében megjelölt intézkedésekkel, döntésekkel kapcsolatban a határozathozatali kötelezettséget nem az Sztv. 86. §-a mondja ki, hanem az Sztv.-nek az adott intézkedést, illetve döntést szabályozó rendelkezései. Mivel az Sztv. 86. § (2) bekezdése egyértelműen az Sztv. 86. § (1) bekezdésében foglaltakra utal vissza, a panasz előterjesztésének határidejét az ott megjelölt intézkedésről, illetve egyéb döntésről szóló határozat közlésétől kell számítani. Önmagában az a körülmény, hogy az Sztv. 86. § (2) bekezdését a jogalkalmazás során értelmezni kell, nem eredményezi az Alkotmány 2. § (1) bekezdésének sérelmét.
Miután az Sztv. 86. §-a egy speciális jogorvoslati formát szabályoz, nem állapítható meg az Alkotmány 57. § (5) bekezdésének sérelme sem. A panasz intézménye épp azt hivatott biztosítani, hogy az Sztv. 86. § (1) bekezdésében felsorolt döntésekkel szemben is biztosított legyen a jogorvoslat. Így az Alkotmánybíróság az indítványt ebben a tekintetben elutasította.
1.3. Az indítványozó Sztv. 87. § (2) bekezdés c) pontjának megsemmisítését azért kérte, mert az Sztv. 111. § (1) bekezdésével ellentétesen, ami harmincnapos határidőt biztosít a teljesítésre, tizenöt napos határidőt ír elő, ami az Alkotmány 2. § (1) bekezdését sérti.
Az Alkotmánybíróság eljárása során megállapította, hogy az Sztv. indítvánnyal támadott rendelkezését még az indítvány-kiegészítés benyújtását (2000. május 9.) megelőzően módosította a büntető jogszabályok módosításáról szóló 1999. évi CXX. törvény 41. § (3) bekezdése, ami 2000. március 1-jén lépett hatályba. E módosítás összehangolta az Sztv. 87. §-ában és 111. §-ában szabályozott határidőket, amiket az indítványozó kifogásolt. Miután a megsemmisíteni kért jogszabályi rendelkezés már az indítvány benyújtását megelőzően hatályát vesztette, az Alkotmánybíróság az indítványt ebben a részében az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, többször módosított és egységes szerkezetbe foglalt 2/2009. (I. 12.) Tü. határozat (ABK 2009. január, 3.; a továbbiakban: Ügyrend) 29. § f) pontja alapján visszautasította.
1.4. Az Alkotmánybíróság végül azt az utólagos normakontrollra irányuló indítványi kérelmet vizsgálta, ami szerint az Sztv. 90. § (2) bekezdésének „a kifogás érvényes és” szövegrésze a bírósághoz fordulás jogát korlátozza.
Az Sztv. szabályozási rendszerében a kifogás a szabálysértési hatóság határozatával szembeni jogorvoslati forma, amelyet a szabálysértési hatóság előtt lehet előterjeszteni. Ez alapján a szabálysértési hatóság maga is orvosolhatja a kifogásban foglaltakat, illetve, ha erre nem kerül sor, a bíróság jár el a kifogás ügyében. Ugyanakkor az Sztv. 90. § (1) bekezdése értelmében a szabálysértési hatóság elutasítja a kifogást, ha az elkésett, vagy nem a jogosult terjesztette elő. A bíróság általi felülvizsgálatra tehát csak akkor kerül sor, ha formailag megfelelően, vagyis az arra jogosult határidőn belül terjesztette elő a kifogást.
Önmagában az a körülmény, hogy a szabálysértési hatóság nem köteles minden kifogást automatikusan, vagyis a formai feltételeknek meg nem felelő kifogásokat is a bíróság elé terjeszteni még nem jelenti a bírósághoz fordulás jogának alkotmányellenes korlátozását. A szabálysértési hatóság döntésével szemben ugyanis az ügyészségen panasszal lehet élni, és az ügyészség a panasz alapján kötelezheti a szabálysértési hatóságot döntése felülvizsgálatára. Vagyis ha a szabálysértési hatóság tévesen ítéli meg a kifogás érvénytelenségét, akkor az ügyészség döntése alapján a kifogást továbbítani kell a bírósághoz. Ez kellő biztosítékot jelent arra, hogy a kifogás előterjesztője számára – ha a kifogás a kifogás előterjesztésével szemben támasztott törvényi feltételeknek megfelel – a bírói út biztosított legyen. A bírósághoz fordulás jogából ugyanis az nem következik, hogy a szabálysértési hatóságnál előterjesztett, az érdemi elbírálásra nyilvánvalóan alkalmatlan kifogásokat is kizárólag a bírósági felülvizsgálat során lehetne elutasítani.
1.5. Az indítványozó minden utólagos normakontroll keretében támadott rendelkezéssel kapcsolatban kérte azok Alkotmánynak megfelelő értelmezését is. Mivel az Alkotmánybíróság hatáskörébe jogszabály, valamint az állami irányítás egyéb jogi eszköze alkotmányosságának vizsgálata tartozik, az Alkotmánybíróság ezt az indítványi kérelmet az Ügyrend 29. § b) pontja alapján – hatásköre hiánya miatt – visszautasította.
2. Az Alkotmánybíróság a továbbiakban az alkotmányellenes mulasztás megállapítására irányuló indítványi kérelmeket tekintette át.
Az Alkotmánybíróságnak a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítására irányuló hatáskörét az Abtv. 49. §-a szabályozza.
Az Abtv. ezen rendelkezését, valamint az Alkotmánybíróság gyakorlatát is figyelembe véve a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapításának két együttes feltétele van:
– a jogalkotó jogszabályi felhatalmazáson alapuló, vagy feltétlen jogszabályi rendezést igénylő kérdésben jogalkotói kötelezettségének nem tesz eleget,
– és a jogalkotói kötelezettség elmulasztásának eredményeként alkotmányellenes helyzet keletkezik.
Az Alkotmánybíróság a 35/2004. (X. 6.) AB határozatában az alábbiakban összegezte az Abtv. 49. § (1) bekezdésében szereplő „jogalkotói mulasztás” és „alkotmányellenes helyzet” egymáshoz való viszonyára vonatkozó álláspontját: „Az Alkotmánybíróság következetesen érvényesített álláspontja, hogy a jogalkotói mulasztásnak és az alkotmányellenes helyzetnek együttesen kell fennállnia [22/1990. (X. 16.) AB határozat, ABH 1990, 83, 86.; 37/1992. (VI. 10.) AB határozat, ABH 1992, 227, 232.]. A jogalkotói feladat elmulasztása önmagában nem feltétlenül jelent alkotmányellenességet [14/1996. (IV. 24.) AB határozat, ABH 1996, 56, 58–59.; 479/E/1997. AB határozat, ABH 1998, 967, 968–969.; 1080/D/1997. AB határozat, ABH 1998, 1045, 1046.; 10/2001. (IV. 12.) AB határozat, 2001, 123, 131.], a mulasztásból eredő alkotmányellenes helyzetet minden esetben csak konkrét vizsgálat eredményeként lehet megállapítani.” (ABH 2004, 504, 508.)
2.1. Mulasztás megállapítását kérte az indítványozó amiatt, hogy a jogalkotó elmulasztotta szabályozni az Sztv.-ben a szabálysértési hatóság által foganatosított lefoglalással szembeni bírósági jogorvoslat rendjét a hatóság hallgatása, az eljárás megszüntetése, vagy felfüggesztése esetén, mivel ilyenkor nem hoznak a lefoglalásról határozatot, így a lefoglalás megtámadására sincs lehetőség. Emiatt az indítványozó szerint sérül az ártatlanság vélelme és a jogorvoslati jog.
Az Sztv. 86. §-a rendelkezik a panasz intézményéről, ami azt a funkciót tölti be a szabálysértési eljárásban, hogy a kifogás útján meg nem támadható szabálysértési határozatokkal szemben jogorvoslatot biztosítson. A panasz kezdeményezésére akkor van lehetőség, ha a szabálysértési hatóság az Sztv. 79–81. §-a alapján hozott határozatot, vagy alkalmazott intézkedést. Ebből következően az, akinek dolgát a szabálysértési hatóság lefoglalta, panaszt tehet a lefoglalás miatt. Így nem állapítható meg, hogy az Sztv. ne adna lehetőséget – ahogy az indítványozó fogalmaz – a „lefoglalás megtámadására”. Így a mulasztás megállapítására irányuló indítványt az Alkotmánybíróság elutasította. Megjegyzi az Alkotmánybíróság, hogy a lefoglalásról a szabálysértési hatóság határozatot hoz, ennek hiányában nem kerül sor lefoglalásra.
2.2. Mulasztást eredményez az indítványozó szerint az is, hogy az Sztv. nem minden esetben engedi meg, hogy az eljárás alá vont személy kifogásolja a szabálysértési hatóság határozatában megállapított eljárás költségét, illetve általában véve a megállapított szakértői díjat. Ha a szabálysértési hatóság felelősségre vonás mellőzésével „szüntette meg” a szabálysértési eljárást úgy, hogy fizetési kötelezettséget állapított meg, az eljárás alá vont személy számára nem biztosított a bírósághoz fordulás joga, ugyanis az Sztv. 88. §-a, 89. §-a, valamint 72. és 75. §-ai alapján az eljárási költséget megállapító határozatot nem sorolják fel, ezért az bírósági úton nem támadható meg. Az indítványozó ezzel összefüggésben az Alkotmány 50. § (2) bekezdésére hivatkozott.
Az Alkotmánybíróság az indítványozó által felvetett alkotmányossági probléma kapcsán megvizsgálta a szabálysértési eljárás költségviselési szabályait és jogorvoslati fórumrendszerét, és a következőket állapította meg.
2.2.1. Az Sztv. lehetővé teszi az eljárás során a cselekmény súlyának mérlegelését, s a cselekmény csekély súlya esetén kivételes elbírálás alkalmazását. Ennek két esetét ismeri az Sztv.: a figyelmeztetést (Sztv. 22. §), valamint a felelősségre vonás mellőzését (Sztv. 12. §). A figyelmeztetés büntetés helyett alkalmazható szankció, amennyiben a bíróság úgy ítéli meg, hogy a szabálysértés az elkövetés körülményeire tekintettel csekély fokú, s az eljárás alá vont személlyel szemben e nevelő célzatú intézkedés alkalmazása is kellően visszatartó hatású lehet. Mivel ilyen esetben megállapításra kerül az eljárás alá vont személy felelőssége, az ügyben érdemi határozatot kell hozni.
Felelősségre vonás mellőzése esetén a szabálysértés „még csekélyebb” súlyára tekintettel a szabálysértési hatóság büntetés, illetve intézkedés alkalmazásától is eltekinthet. Ilyen esetben az eljárás alá vont személy felelőssége a szabálysértés elkövetéséért megállapításra kerül, csupán a szabálysértési szankció alkalmazásától tekint el a szabálysértési hatóság. Az Sztv. végrehajtásáról szóló 11/2000. (II. 23.) BM rendelet 3. § (1) bekezdése alapján – tekintettel a szabálysértési felelősség megállapítására – érdemi (de nem eljárást megszüntető) határozatot kell hozni.
2.2.2. Az Sztv. 73. § (1) bekezdése alapján eljárási költségnek minősül mindaz a költség, amelyet az állam előlegez az eljárás megindításától a végrehajtás befejezéséig, az eljárás alá vont személy ügyben felmerült készkiadása, valamint a sértett indokolt készkiadása. Az eljárási költség körében a jogalkotó nem sorolja fel kifejezetten a szakértő díját és költségét, de jogértelmezés útján megállapítható, hogy az az Sztv. 73. § (1) bekezdés a) pontja alá tartozó eljárási költség.
2.2.3. Az Sztv. 73. §-a rendelkezik az eljárási költség viselésének szabályairól. Eszerint ha az eljárás során megállapítják, hogy az eljárás alá vont személy a szabálysértést elkövette, ő viseli az eljárás költségét (kivéve a magyar nyelv ismeretének hiánya miatt felmerült költséget). Ide tartozik értelemszerűen az az eset is, amikor a felelősségre vonás mellőzésével (Sztv. 12. §), vagy figyelmeztetés alkalmazásával (Sztv. 22. §) zárul az eljárás. Ugyanis mindkét esetben sor kerül a szabálysértés elkövetésének megállapítására az eljárást lezáró érdemi határozatban. Ha azonban az eljárás megszüntetésére kerül sor (Sztv. 8–11. §), az eljárási költséget az állam viseli. Kivételesen azonban ebben az esetben is a sértettet terheli az eljárási költség: ha az eljárás megszüntetésére azért kerül sor, mert a sértett a tárgyaláson nem jelent meg, vagy arra a sértett hibájából nem volt idézhető (Sztv. 131. §). Az eljárási költség viselése tehát a felelősség megállapításától függ: az eljárás alá vont személyt akkor terheli, ha a szabálysértés elkövetéséért felelőssége megállapítható.
2.2.4. Az Sztv. rendszerében a már ismertettek alapján kétféle jogorvoslat létezik: a panasz és a kifogás. Panasszal a kifogás útján meg nem támadható érdemi határozatokkal szemben lehet élni: vagyis az eljárás során foganatosított kényszerintézkedésekkel, a rendbírsággal szemben, valamint a sértett jogosult panasszal élni, ha a szabálysértési eljárás negatív érdemi határozattal, vagyis az eljárás megszüntetésével fejeződött be.
Kifogással a marasztalást tartalmazó határozatokkal, vagyis – az Sztv. 88. § (1) bekezdésében található kimerítő felsorolás alapján – a pénzbírság kiszabását, járművezetéstől eltiltást, az elkobzást, a figyelmeztetést és a kitiltást megállapító határozattal szemben élhet az eljárás alá vont személy, illetve ha kár megtérítésére kötelezést tartalmaz a határozat, akkor az ellen a sértett is.
Az Sztv. 92. § (5) bekezdése értelmében, ha a kifogás kizárólag az elkobzásra, a kártérítésre vagy az eljárási költségre vonatkozik, a bíróság csak ezekben a kérdésekben határoz. Tehát az eljárás alá vont személy kifogással az eljárási költség tekintetében is megtámadhatja a szabálysértési hatóság határozatát.
2.2.5. Az Sztv. szabályozása alapján az eljárási költséggel szemben valamennyi marasztalást tartalmazó, kifogással megtámadható határozat esetében biztosított a jogorvoslat a bíróság előtt. Vagyis például ha – a szabálysértés csekély súlyára tekintettel – figyelmeztetés alkalmazásával fejeződik be az eljárás, az eljárás alá vont személy kifogást terjeszthet elő a figyelmeztetésről rendelkező határozat és az eljárás költségei tekintetében is.
Amennyiben azonban az eljárás – a szabálysértés „még csekélyebb” súlya miatt – a felelősségre vonás mellőzésével zárul, a jogorvoslat lehetősége sem a szabálysértési felelősség megállapítását kimondó határozattal szemben, sem az eljárás költsége tekintetében nem biztosított. Ilyen esetben ugyanis az eljárás nem megszüntető végzéssel zárul, emiatt az eljárás alá vont személy nem élhet panasszal. Továbbá miután az Sztv. 88. § (1) bekezdése sem utal az ilyen eljárást lezáró határozat-típusra, az eljárás alá vont személy kifogással sem támadhatja meg a felelősségre vonás mellőzésével hozott határozatot. Ennek következtében az eljárási költség megtámadására sincs lehetősége. Így sem panasz, sem kifogás útján nem biztosított az eljárás alá vont személy számára az, hogy a szabálysértésért megállapított felelősségéről szóló határozattal szemben (azon az alapon, hogy azt nem ő követte el), illetve az azzal összefüggésben kiszabott eljárási költséggel szemben jogorvoslattal éljen.
További lényeges szempont a felelősségre vonás mellőzését kimondó szabálysértési határozat esetén az is, hogy arról a sértettet kell csupán értesíteni az Sztv. 12. §-a alapján: az eljárás alá vont személyt a hatóság csak akkor értesíti a döntésről, ha az eljárás megindításáról is tudomást szerzett.
2.2.6. Az Alkotmánybíróság gyakorlata értelmében az Alkotmány 57. § (5) bekezdése alapján az érdemi határozatok tekintetében a más szervhez, vagy ugyanazon szervezeten belül magasabb szervhez fordulás lehetőségét kell biztosítani [elsőként: 5/1992. (I. 30.) AB határozat, ABH 1992, 27.]. Az Alkotmány 50. § (2) bekezdését az Alkotmánybíróság úgy értelmezte korábbi határozataiban, hogy az az érdemi, ügydöntő közigazgatási határozatok bíróság általi – törvényességi – felülvizsgálatának követelményét fogalmazza meg, ezzel biztosítva a közigazgatás feletti bírósági kontroll lehetőségét (többek között: 953/B/1993. AB határozat, ABH 1996, 432.).
A felelősségre vonás mellőzésével lezárt szabálysértési eljárás esetében az eljárás alá vont személy felelőssége megállapítására sor kerül, így az erről szóló határozat érdemi, ügydöntő határozatnak minősül. Ebből következően az ilyen határozattal szemben a jogorvoslati jogot biztosítani kell. Mivel a szabálysértési jog rendszerében a panasz a kényszerintézkedésekkel és negatív érdemi döntésekkel szembeni jogorvoslat eszköze, a felelősség mellőzéséről szóló határozatok tekintetében a kifogás biztosíthatja a felelősség szabálysértési határozatban történt megállapításának törvényességi felülvizsgálatát.
A jogorvoslati jog tényleges gyakorlásának feltétele az is – amint azt az Alkotmánybíróság több határozatában is megállapította –, hogy az érintett tudomást szerezzen a határozat meghozataláról [például: 24/1999. (VI. 30.) AB határozat, ABH 1999, 237.] A jogalkotónak ennek megfelelően biztosítania kell azt is, hogy az eljárás alá vont személy is minden esetben értesüljön a felelősségre vonás mellőzését kimondó határozat meghozataláról, hiszen ennek hiányában jogorvoslati jogával érdemben nem tudna élni.
Az Alkotmánybíróság mindezek alapján megállapította azt, hogy alkotmányellenes mulasztás áll fenn amiatt, hogy a jogalkotó nem biztosította a felelősségre vonás mellőzéséről rendelkező szabálysértési határozattal szemben a jogorvoslatot. Ezért az Alkotmánybíróság a rendelkező részben foglaltak szerint felhívta az Országgyűlést jogalkotói feladatának teljesítésére.
Az Alkotmánybíróság – miután hivatalból megállapította, hogy a felelősségre vonás mellőzésével hozott szabálysértési határozat ellen a jogorvoslat hiánya alkotmányellenes mulasztást eredményez – az indítványozó által felvetett alkotmányossági probléma tekintetében alkotmányellenes mulasztást nem állapított meg az Alkotmány 50. § (2) bekezdése alapján.
2.3. Az indítványozó a bírósági tárgyaláson kiszabott rendbírság vonatkozásában is mulasztást kért megállapítani a jogorvoslati jog alapján. Ugyanis szerinte a jogalkotó nem határozta meg az eljáró fórumot a rendbírság kiszabása tekintetében, ha a rendbírságot a bíróság szabja ki.
2.3.1. Az Sztv. 81. §-a rendelkezik a rendbírságról. A rendbírság a szabálysértési eljárásban az eljárás rendjének fenntartása érdekében alkalmazható vagyoni szankció, amit az eljárásban részt vevő bármely személlyel szemben alkalmazni lehet. A rendbírságot az eljáró szabálysértési hatóság, illetve bíróság szabhatja ki. Az Sztv. szerint a szabálysértési hatóság által kiszabott rendbírsággal szemben panasznak van helye, amely panasznak a rendbírság végrehajtására halasztó hatálya van. A bírósági eljárás során azonban „panasz” benyújtására ténylegesen nincs lehetőség, és az Sztv. más jogorvoslati lehetőséget sem biztosít arra az esetre, ha rendbírság kiszabására a bírósági eljárásban kerül sor.
2.3.2. Az Alkotmánybíróság a továbbiakban azt vizsgálta, hogy sérti-e a jogorvoslathoz való jogot az, ha az Sztv. nem biztosít jogorvoslati jogot a bírósági tárgyaláson kiszabott rendbírsággal szemben.
Az Alkotmánybíróság 1434/D/1995. AB határozatában a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény kapcsán benyújtott indítvány tárgyában azért szüntette meg az eljárást, mert a jogalkotó a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvénnyel (a továbbiakban: Be.) orvosolta a jogorvoslat hiányát a másodfokú bíróság rendbírságot kiszabó határozatával szemben azzal, hogy lehetővé tette kifogás benyújtását.
E határozatában az Alkotmánybíróság utalt a 22/1995. (III. 31.) AB határozatra (ABH 1995, 108.), amely mulasztást állapított meg amiatt, hogy a törvényhozó nem biztosított jogorvoslati jogot a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvényben (a továbbiakban: Pp.) a másodfokú bíróság pénzbírságban marasztaló, valamint szakértői díjat megállapító végzésével szemben.
Az Alkotmánybíróság elsőként az 5/1992. (I. 30.) AB határozatában fogalmazta meg a jogorvoslati jog érvényesülésével összefüggésben a következőket: „A büntetések és intézkedések végrehajtásának menetében azonban a jogorvoslati jog mint alkotmányos alapjog megköveteli, hogy az érdemi, ügydöntő, az elítélt helyzetét, jogait lényegesen befolyásoló határozat tekintetében a jogorvoslat biztosítsa a döntést hozó szervtől eltérő más szerv részéről a felülvizsgálatot, az állásfoglalást a döntés helyessége, törvényessége tekintetében, esetleg a döntés megváltoztatását vagy hatályon kívül helyezését. Vagyis a jogorvoslathoz való jog, mint alkotmányos alapjog immanens tartalma az érdemi határozatok tekintetében a más szervhez vagy [...] ugyanazon szervezeten belüli magasabb fórumhoz fordulás lehetősége. Ugyanakkor az ilyen felülvizsgálatot nem biztosító jogorvoslat nem feltétlenül alkotmányellenes a nem érdemi, nem ügydöntő határozatok esetén.” (ABH 1992, 27, 31.)
Az Alkotmánybíróság később számos határozatában megerősítette ezen álláspontját, így a már hivatkozott 22/1995. (III. 31.) AB határozatában is. Ebben a határozatban megállapította: „[a] pénzbírságról szóló döntés nem ügyviteli-igazgatási jellegű. Kiszabása feltételeiben olyan jellegű és következményeiben olyan súlyú döntés, hogy garanciális szempontból nem tekinthető hatékony jogorvoslatnak a másodfokú bíróság ilyen döntése ellen a Pp.-ben biztosított egyik orvoslás sem.” (ABH 1995, 108, 111–112.) E megállapítását a következőkre alapozta az Alkotmánybíróság: „A pénzbírságot a Pp.-ben tételesen tiltott, tehát jogellenes magatartás alapozza meg. A pénzbírság oka a rosszhiszemű pervitel, az indokolatlan késedelem vagy a tárgyalás rendjének megzavarása. A bíróság döntése valamely, a perbe vitt jogokhoz tartozó tényeken kívülálló, önálló tényálláson alapul. A pénzbírság kiszabása megtorló jellegű (punitatív) intézkedés. A pénzbírság jogellenes magatartás hátrányos jogkövetkezménye, közvetlen vagyoni szankciója. A Pp. a kiszabás feltételein kívül csak a pénzbírság legmagasabb összegét rögzíti, az összegszerűség megállapításához további szempontokat nem ad, amely tehát a bíróság jogilag kötetlen mérlegelésére tartozik. A pénzbírság behajtására a büntetőügyben kiszabott pénzbüntetések behajtására vonatkozó szabályok az irányadók (Pp. 120. §).” (ABH 1995, 108, 111.)
Az Alkotmánybíróság a jelen ügyben is irányadónak tartja itt ismertetett álláspontját, ami alapján a következőket állapítja meg.
A rendbírság – hasonlóan a Pp.-ben szabályozott tárgyaláson kiszabható pénzbírsághoz – mivel egy jogellenes magatartás hátrányos jogkövetkezménye nem ügyviteli jellegű döntés, hanem érdemi. Így – az Alkotmánybíróság ismertetett gyakorlatára figyelemmel – a bírósági tárgyaláson kiszabott rendbírságról rendelkező döntéssel szemben az Alkotmány 57. § (5) bekezdése alapján a rendbírsággal sújtott személy számára a jogorvoslatot biztosítani kell.
Erre tekintettel megállapítható, hogy az Alkotmány 57. § (5) bekezdését sértő mulasztás áll fenn amiatt, hogy a jogalkotó nem biztosította az Sztv.-ben a bírósági eljárás során kiszabott rendbírsággal szemben a jogorvoslatot. Ezért az Alkotmánybíróság a rendelkező részben foglaltak szerint határozott.
2.4. Az indítványozó szerint alkotmányellenes mulasztást eredményez, hogy az Sztv.-ben hiányoznak a tárgyalási jegyzőkönyv hitelességét garantáló jogorvoslati szabályok, mivel az eljárás alá vont személynek nem kell aláírnia a tárgyalási jegyzőkönyvet. Ez sérti az Alkotmány 57. § (1) és (5) bekezdését. Emellett nem biztosított határidőköz kötött, kiszámítható jogorvoslat sem a „torz jegyzőkönyvvel szemben”, ami az Alkotmány 2. § (1) bekezdését sérti.
A jegyzőkönyvezés szabályait az Sztv. 70. §-a tartalmazza. Az Sztv. 70. § (4) bekezdése alapján a jegyzőkönyvet felolvasás után az eljárási cselekmény résztvevőinek alá kell írniuk. Ez az adott eljárási cselekmény valamennyi résztvevőjét jelenti, vagyis ha az eljárás alá vont személy is részt vesz az eljárási cselekményben, akkor az ő aláírása is szükséges. A jegyzőkönyv aláírásának megtagadására is lehetősége van a résztvevőknek: az aláírás megtagadásának okát és tényét a jegyzőkönyvben rögzíteni kell. Mindezek alapján megállapítható, hogy az indítványozó által felvetett probléma az Sztv. támadott rendelkezésével összefüggésben nem vetődik fel, így az indítványt az Alkotmánybíróság elutasította.
Megjegyzi az Alkotmánybíróság, hogy a jegyzőkönyv rögzítése és aláírása, illetve az aláírás megtagadása nem minősül érdemi, ügydöntő határozatnak (a jegyzőkönyv maga sem minősül határozatnak). Az Alkotmány 2. § (1) bekezdéséből pedig nem lehet levezetni a jogorvoslat szükségességét a jegyzőkönyvvel szemben.
2.5. Alkotmányellenes mulasztás áll fenn az indítványozó szerint azért is, mert a jogalkotó nem szabályozta önálló perújítási okként a jogerős szabálysértési határozat szabálytalan közlését az Sztv. 103. §-ában, illetve nem határozta meg a „közlés” fogalmát, amivel jogbizonytalanságot eredményezett és „utat nyitott különböző alkotmánysértő jogértelmezések számára”, mivel „garanciális szabályok sorát építi a definiálatlan közlés fogalomra”. Ez az Alkotmány 2. § (1) bekezdését sérti. Alkotmányellenes mulasztás áll fenn amiatt is, hogy csak a bíróság határozatával szemben van helye perújításnak, a szabálysértési hatóság határozata ellen nincs. Az indítványozó alkotmányellenes mulasztás megállapítását kérte azért is, mert az Sztv. nem teszi lehetővé a jogerős szabálysértési határozat felülvizsgálatát a bíróság „súlyos eljárási-szabálysértéseinek esetére”.
Az indítványozó szerint az Sztv. szerinti perújítás túlságosan szűk körben meghatározott feltételeket szab, ami az Alkotmány 2. § (1) bekezdését, 7. § (1) bekezdését, 8. § (2) bekezdését, és az 57. § (1) bekezdését sértik. Emellett az indítványozó szerint a szabályozás elzárja az eljárás alá vont személyeket jogegységi határozat kezdeményezésétől, ha nem biztosított számukra a jogerős döntéssel szembeni perorvoslat. Mivel pedig a szabálysértési eljárás és a büntetőeljárás alá vont személyek azonos méltóságúak, egyformán biztosítani kell számukra a tisztességes bírói eljárást, így a szabályozási hiány az Alkotmány 70/A. §-át is sérti.
Mulasztás megállapítását kérte az indítványozó azért is, mert a jogalkotó az Sztv.-ben a perújításnak csak azon esetét szabályozta, amikor az alapügyben a bíróság hozott jogerős határozatot, így nincs lehetőség perújításra akkor, ha az alapügy nem bíróság előtti eljárásban, hanem a szabálysértési hatóság előtti eljárásban emelkedett jogerőre. Az indítványozó szerint ez a szabályozási hiány az Alkotmány 70/A. §-át sérti.
A jogorvoslathoz való jog alapján az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint az érdemi határozatok tekintetében a más szervhez vagy ugyanazon szervezeten belül magasabb fórumhoz fordulás lehetőségét kell biztosítani. A jogorvoslathoz való jog a rendes jogorvoslatra vonatkozik, a rendkívüli jogorvoslatok kényszerítő szükségessége tehát az Alkotmány 57. § (5) bekezdéséből nem vezethető le. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság az indítványi kérelmet elutasította.
A jogorvoslathoz való jog alapján tehát nincs jog a „perújításra”. De nem pusztán ebből következik, hogy a szabálysértési hatóság határozata ellen a perújítás nem biztosított, hanem abból, hogy a szabálysértési hatóság határozatával szemben az Alkotmány 57. § (5) bekezdése alapján rendes jogorvoslati jogot kell biztosítani. Ez a már tárgyalt kifogás és panasz intézménye révén biztosítottnak tekinthető. Így az, aki a szabálysértési hatóság döntésével nem ért egyet, ezen eszközök igénybevételével jogosult azt megtámadni.
Ahogy az Alkotmány indítványozó által hivatkozott rendelkezéseiből nem vezethető le a „perújításhoz való jog”, valamint a „felülvizsgálathoz való jog”, ugyanígy a perújítási okok köre sem vezethető le az Alkotmány hivatkozott rendelkezései alapján. Bár a jogalkotó a jelenleginél bővebben, szélesebb körben is meghatározhatja a perújítási okokat, a konkrét perújítási okokat az Alkotmányból nem lehet közvetlenül levezetni.
A „közlés” fogalmának meghatározásának hiánya az Sztv.-ben önmagában alkotmányellenességet nem vet fel. A világos, érthető és megfelelően értelmezhető normatartalom alkotmányos követelmény a normaszöveggel szemben [elsőként 11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 77.]. Ugyanakkor nem állapítható meg az Alkotmány 2. § (1) bekezdése szerinti jogállamiság és annak képező jogbiztonság sérelme pusztán amiatt, hogy az adott normaszöveget a jogalkalmazás során értelmezni kell: a jogbiztonság elvéből nem következik a jogalkotónak olyan kötelezettsége, hogy minden fogalmat minden jogszabályban külön meghatározzon. [71/2002. (XII. 27.) AB határozat, ABH 2002, 417.] Mivel az Sztv. külön rendelkezik a kézbesítés szabályairól, s ott meghatározza, hogy mikor minősül a hatóság vagy bíróság hivatalos irata „átadottnak”, illetve „kézbesítettnek”, a közlés fogalma erre tekintettel a jogalkalmazás során értelmezhető és meghatározható.
Az Alkotmánybíróság gyakorlata értelmében az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése azonos szabályozási körbe tartozó, összehasonlítható helyzetben lévő személyek közötti önkényes különbségtételt tiltja. Az egyes eljárások, illetve az eljárás egyes szakaszainak egymástól eltérő szabályozása önmagában nem jelenti a diszkrimináció tilalmának sérelmét. Ugyanígy a szabálysértési hatóság határozatának és a bíróság határozatának eltérő szabályozása sem jelent személyek közötti különbségtételt. Ebből következően az Alkotmány 70/A. §-a alapján nem állapítható meg alkotmányellenes mulasztás amiatt, hogy a jogalkotó milyen típusú ügyekben teszi lehetővé a perújítást. Az Sztv. vonatkozó szabálya alapján a perújítás kezdeményezésének az a feltétele, hogy az eljárás alá vont személy valamennyi, az Sztv.-ben biztosított jogorvoslati lehetőségét kimerítette. A felülvizsgálati eljárás tekintetében felvetettekre is vonatkozik, hogy az Alkotmány 70/A. §-ából nem következik, hogy a különböző eljárási törvényeknek azonosan kellene szabályozniuk az eljárási kérdéseket. Az eljárási szabályok közötti különbség és az Alkotmány 70/A. §-a között alkotmányossági összefüggés nincs.
Az Alkotmánybíróság mindezek alapján az indítványt ebben a részében is elutasította.
2.6. Az Sztv. 90. §-a alapján az Sztv. 111. §-a szerint alkalmazott letiltás az eljárás alá vont személy távollétében is jogerőre emelkedhet, és az ellen nem biztosított a jogorvoslat.
Az Sztv. végrehajtásról rendelkező szabályainak – így az Sztv. 111. §-ának – alkalmazására akkor kerül sor, ha a kiszabott büntetés vagy intézkedés jogerőre emelkedett és a határozat végrehajthatóvá vált. Ennek következtében az indítványozó által felvetett probléma, hogy ti. a végrehajtás (letiltás) során nem biztosított a kifogás, mint a szabálysértési hatóság határozatával szembeni jogorvoslat lehetősége, nem értelmezhető az Sztv. 111. §-ával összefüggésben, így az Alkotmánybíróság az indítványt ebben a részében elutasította.
2.7. Az indítványozó alkotmányellenes mulasztást kért megállapítani azért is, mert a jogalkotó nem írta elő az Sztv.-ben a szabálysértési hatóság indokolási kötelezettségét arra az esetre, ha az eljárás alá vont személy bizonyítási indítványát elutasítja. Az indítványozó hivatkozott a 21/1997. (III. 26.) AB határozatra, az Alkotmány 7. § (1) bekezdésének sérelmére, illetve az Alkotmány 57. § (1) bekezdésére (a tisztességes eljárás követelményére).
Az Sztv. 87. §-a szabályozza a szabálysértési hatóság határozatát. Eszerint a megállapított tényekre, az ezek alapjául szolgáló bizonyítékokra, valamint a büntetés kiszabása, illetve intézkedés alkalmazása során figyelembe vett körülményekre a határozat indokolásában ki kell térni. Az alakszerű határozatnak az eljárás során felvetett valamennyi kérdést meg kell válaszolnia. [Ez következik az Sztv. 52. § (1) bekezdéséből is, amely a relevancia elvét fogalmazza meg. Eszerint a szabálysértési hatóság, illetve bíróság az ügy megítélése szempontjából lényeges körülményeket tisztázni köteles.] Mindebből az is következik, hogy a szabálysértési határozat indokolásában utalni kell azokra az indítványokra is, amelyeknek a hatóság nem adott helyt az eljárás során. Erre tekintettel az Alkotmánybíróság az indítványt ebben a részében is elutasította.
2.8. Az indítványozó szerint alkotmányellenes mulasztást eredményez az is, hogy a jogalkotó nem szabályozta a többi gépjárművezetőhöz hasonlóan az Sztv.-ben a szabálytalanul parkoló cégautó „távollévő” vezetőjének „büntethetőségét”, amennyiben a gépkocsit magáncélra használja. A diszkrimináció tilalmát sérti az, hogy „a magánautók vezetői büntethetők, míg az azonos szabálysértést elkövető és magáncélú utazást lebonyolító cégautók vezetői eredményesen elkerülhetik a szabálysértési felelősségre vonást”. Ez az indítványozó szerint a magánautók vezetőivel szembeni hátrányos megkülönböztetést eredményez.
A „szabálytalan várakozás” szabálysértési tényállását nem az Sztv. szabályozza, hanem az egyes szabálysértésekről szóló 218/1999. (XII. 28.) Korm. rendelet (a továbbiakban Szkr.) 54. §-a. Így az indítványozó által felvetett alkotmányossági probléma az Sztv.-vel kapcsolatban közvetlenül nem vetődik fel. Mivel az Szkr. 54. §-a helyszíni bírság alkalmazásának lehetőségéről rendelkezik, így arra az Sztv. 134–137. §-ában foglaltak alkalmazandók. Eszerint a szabálysértés tetten ért elkövetőjével szemben alkalmazható a helyszíni bírság, gépjárművel elkövetett szabálysértés esetén azonban az elkövető távollétében is alkalmazható úgy, hogy a gépjármű rendszáma szerint megállapítható üzemben tartó címére kell a helyszíni bírságról szóló készpénz-átutalási megbízást küldeni. A helyszíni bírság meg nem fizetése esetén szabálysértési eljárást kell lefolytatni. Az Sztv. helyszíni bírságról rendelkező szakaszai nem csak a „magánautó” vezetőjére vonatkozóan tartalmaznak szabályozást, így az Sztv.-vel összefüggésben nem állapítható meg alkotmányellenes mulasztás abban az összefüggésben, amire az indítványozó hivatkozott.
2.9. Az indítványozó mulasztás megállapítását is kérte az Sztv.-vel kapcsolatban, mivel a jogalkotó szerinte nem szabályozta, hogy miként kényszeríthető ki bírósági úton a szabálysértési hatóság hallgatásának megszüntetése. Az indítványozó a mulasztással kapcsolatban nem hivatkozott alkotmányos rendelkezésre, a mulasztást általában vett jogalkotási hiányosságként fejtette ki.
Mulasztás megállapítását kérte az indítványozó amiatt is, mert szerinte az Sztv. nem minden esetben biztosít hatékony védelmet a szabálysértési hatóság jogszabálysértő eljárásának bírósági felülvizsgálatára. Az Sztv. 84. §-a ugyanis nem rendelkezik arról, hogy „az eljárást megszüntető határozat kifogásolható határozat”. Emiatt szerinte nem kényszeríthető ki az ilyen eljárásban történt lefoglalás megszüntetése.
Az indítványozó ezekkel az indítványi kérelmekkel kapcsolatban nem jelölt meg alkotmányos rendelkezést, amelyre hivatkozással az alkotmányellenes mulasztás megállapítását kéri. Az Alkotmánybíróság számos ügyben utalt arra, hogy az indítványnak meg kell felelnie az Abtv. 22. § (2) bekezdésében foglalt követelményeknek. Abban pontosan meg kell jelölni a támadott rendelkezést, az Alkotmány megfelelő rendelkezését, a kérelem alapjául szolgáló okot (azt, hogy az Alkotmány egyes rendelkezéseit a vitatott jogszabály miért és mennyiben sérti). Határozott kérelmet kell tartalmaznia a vitatott rendelkezés alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére [összefoglalóan: pl. 31/2007. (V. 30.) AB határozat, ABH 2007, 368, 381–382.].
Az indítványozó az itt megjelölt indítványi kérelmekben csupán a szabályozási hiányra utalt, nem hivatkozott azonban az Alkotmány valamely rendelkezésére, emiatt az indítvány érdemben nem bírálható el. Ezért az Alkotmánybíróság ezen indítványi kérelmeket az Ügyrend 29. § d) pontja alapján visszautasította.
3. Az indítványozó a PKKB által az ügyében hozott jogerős végzést is támadta alkotmányjogi panasz elnevezéssel. Az Abtv. 48. §-a alapján az alkotmányjogi panasz előterjesztésének feltétele, hogy a panasz előterjesztőjének jogsérelme alkotmányellenes jogszabály alkalmazása folytán következett be, és egyéb jogorvoslati lehetőségeit már kimerítette, illetőleg más jogorvoslati lehetőség nincs számára biztosítva.
Az indítványozó által benyújtott alkotmányjogi panasz ezeknek a törvényi feltételeknek nem felel meg, mivel nem az ügyében alkalmazott jogszabály alkotmányellenességét állította, hanem a PKKB ügyében hozott végzésének törvényellenességét. Ennek vizsgálatára az Alkotmánybíróságnak nincs hatásköre, így az alkotmányjogi panasz elnevezéssel benyújtott indítványi kérelmeket az Ügyrend 29. § b) pontja alapján visszautasította.
Az Alkotmánybíróság jelen határozatának közzététele az Abtv. 41. §-án alapul.
Alkotmánybírósági ügyszám: 368/B/2000.
1
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás