PÜ BH 2010/10
PÜ BH 2010/10
2010.01.01.
Az önkormányzat árhatósági jogkörében hozott ármegállapító rendelete a közüzemi szerződés tartalmává válik (Ptk. 226. és 685. §, 1990. évi LXXXVII. tv. 11. és 79. §).
A felperesek az alperessel közüzemi ivóvíz ellátásra és szennyvízelvezetésre irányuló közüzemi jogviszonyban álltak. A felperesek ipari célú ingatlanaikon a tűzoltáshoz szükséges víz biztosítására tűzcsapokat helyeztek el. Az alperes a tűzoltáshoz szükséges vizet az ivóvíz törzshálózaton keresztül biztosította. A felperesek szakhatósági előírás alapján az oltóvizet szállító vezetéken lévő önálló bekötési vízmérőt az ivóvízhálózathoz szükséges keresztmetszetnél nagyobb átmérővel kiviteleztették. A felpereseknél külön bekötési vízmérő mérte a normál ivóvízhálózaton keresztül szolgáltatott vízmennyiséget.
Az alperes 2004. január 1. napjától a helyi önkormányzati rendelet alapján úgynevezett kéttényezős díjrendszert vezetett be, mely egyrészt a vízmérőóra átmérőjétől függő egységes alapdíjból, másrészt a fogyasztástól függő részből állt. Ettől kezdve az alperes alapdíjat számlázott a felpereseknek az ingatlanaikon lévő tűzoltóvíz bekötési vízmérője után is.
A felperesek keresetükben a 2004. január 1. – 2006. február 28. napja között az alperesnek kifizetett tűzi-vízcsapok alapdíjai visszafizetését kérték.
Az elsőfokú bíróság a másodfokú bíróság által helybenhagyott ítéletével a felperesek keresetét elutasította.
Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy a felperesek ingatlanain a két bekötési mérő alkalmazása műszakilag szükséges volt. A bíróság álláspontja szerint az alperes nem gazdagodott jogalap nélkül a felperesek által a tűzivíz bekötési vízmérő alapján megfizetett alapdíjjal, mert erre jogalapot szolgáltatott az alapdíjat meghatározó helyi önkormányzati rendelet, másrészt pedig a kiszámlázott alapdíjjal szemben az alperes a rendelkezésre állást, mint ellenszolgáltatást nyújtotta a tűzivíz ellátáshoz szükséges víznyomás biztosításával.
A felperesek fellebbezése folytán eljáró másodfokú bíróság a felperesek indítványára a per tárgyalásának a felfüggesztése mellett kezdeményezte az Alkotmánybíróság előtt az Önkormányzati Rendelet 3. §-a alkotmányellenességének utólagos megállapítását és megsemmisítését. Az Alkotmánybíróság a kezdeményezést elutasította, és kifejtette, hogy a fogyasztástól független alapdíj a rendelkezésreállás ellenértékeként azt garantálja, hogy a fogyasztó folyamatosan szükség szerint bármikor igénybe veheti a vízszolgáltatást, amely a közműves ivóvíz mellett a tűzoltási célú vízfelhasználást is magába foglalja. Az 1996. évi XXXI. törvény 11. §-a alapján a tűzvédelmi hatóság meghatározhatta az ingatlantulajdonos használók tűzvédelmi kötelezettségeit, így a szükséges oltóvíz mennyiségét, intenzitását stb.
A fellebbezés indokaira tekintettel a másodfokú bíróság kifejtette, hogy az alperes a közműves ivóvízellátás ágazati szabályait tartalmazó 38/1995. (IV. 5.) Korm. rendelet 3. § (1) bekezdésében meghatározott tartalommal kötött a felperesekkel közüzemi szerződést. A szerződés szerint az ingatlanon fogyasztott víz mennyisége szempontjából a bekötési vízmérő az irányadó [R. 17. § (3) bekezdés]. A szerződésben az a tájékoztatás is szerepel, hogy az alperes a szolgáltatásról az érvényes árjogszabályok szerint bocsát ki számlát (4/1, 4/2.). A perbeli időszakban ez a díjmegállapító jogszabály az önkormányzat 35/1999. (XII. 3.) rendelete volt (Ör.), mely elrendelte az úgynevezett kéttényezős díjrendszer alkalmazását. Mivel a felperesek két bekötési vízmérővel is rendelkeztek, az alperes az Ör. 3. §-a alapján felszámíthatta az alapdíjat. A szerződés tartalmazta R. 3. § (1) bekezdése e) pontjában foglalt rendelkezéseket, ezért nem sértette a Ptk. 205. § (4) bekezdésének a rendelkezését. Az Ör. 3. §-a a kifejtettek szerint kiállta az alkotmányosság próbáját.
A jogerős ítélet ellen előterjesztett felülvizsgálati kérelmében az I., IV., V., VI. r. felperes előadta, hogy – a bíróság által tévesen alkalmazott – jogszabály értelmezéséből következik, hogy az ivóvíz-ellátásba bekapcsolt ingatlanokhoz egy ivóvíz bekötővezetéket lehet építeni, melynek egy olyan végpontja lehet, ahol a vízhasználat mérésére szolgáló egy darab bekötési vízmérő helyezhető el. Ezen a szolgáltató egységes víznyomást biztosít. Az ezután létesített vízmérő már mellékvízmérőnek minősül, amely után díj nem számítható fel. Analógia útján hivatkoztak az állami víziközművek működtetőire érvényes 47/1999. (XII. 28.) KHVM rendelet 4/A. § (6) bekezdésére, mely kifejezetten tiltja a tűzcsapok vonatkozásában az alapdíj felszámítását. A felperesek sérelmezték azt is, hogy az alapdíj felszámításáról az alperes nem tájékoztatta a fogyasztókat, szerződésmódosítást nem kezdeményezett. A polgári jog szabályai szerint ez akkor is az alperes kötelezettsége lett volna, ha a víz hatósági áras. Ez okból a szerződésmódosítás sértette a Ptk. 198. § (1) bekezdésének, 200. §-ának, 201. § (1) bekezdésének, 205. § (1)–(2) és (3) bekezdésének, valamint a Ptk. 4. §-ának a rendelkezéseit. Összességében előadták, hogy az alperes többletszolgáltatást nem nyújtott, ezért a felperesek tartozatlanul fizettek.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában fenntartására irányult. Az alperes észrevételezte, hogy a felperesek eddigi nyilatkozataiktól eltérően a tűzivíz mérőórát mellékmérőnek tekintik. Ez az álláspont azonban téves, mert a tűzivíz mérő nem mellékmérő, hanem főmérő.
A felperesek az ellenkérelemre tett észrevételükben utaltak a szolgáltatás és ellenszolgáltatás aránytalanságára, illetve a közüzemi szerződés részbeni semmisségére.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a felperesek eredeti felülvizsgálati kérelme és a felülvizsgálati ellenkérelem keretei között bírálta felül a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján. A felperesek észrevételében megjelölt újabb indokok a Pp. 273. § (5) bekezdése alapján nem voltak figyelembe vehetők. A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése helyes indokai alapján tartotta fenn hatályában. A felülvizsgálati kérelem indokaira tekintettel azonban az alábbiakat hangsúlyozza.
A város önkormányzatának a közműves ivóvízellátás és szennyvízelvezetés díjának megállapításáról szóló 35/1999. (XII. 3.) rendelete (Ör.) 3. §-a elrendelte, hogy a tűzoltási célú vízfelhasználás vízmérője után a fogyasztóknak egységes, a vízmérő átmérőjétől független mértékű alapdíjat kell fizetni. A másodfokú bíróságnak a jogszabályhely alkotmányellenességének megállapítására irányuló kezdeményezését az Alkotmánybíróság 549/B/2008. számú határozatával elutasította. A Ptk. 685. § a) pontja értelmében a Ptk. alkalmazásában jogszabálynak minősül a törvény felhatalmazása alapján, annak keretei között az önkormányzati rendelet. Mivel a bíróságnak a fenti önkormányzati rendeletet alkalmaznia kellett, a felperesek által a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott vízjogi definíciók értelmezésével sem lehetett arra a következtetésre jutni, hogy a tűzoltási célú vízfelhasználás vízmérője alapdíjának a fizetésére a fogyasztó felperesek nem kötelezhetőek.
Adott esetben analógia útján sem lehetett figyelembe venni az állami víziközművek működtetőire vonatkozó 47/1999. (XII. 28.) KHVM rendelet 4/A. § (6) bekezdését. Az önkormányzat az árak megállapításáról szóló 1990. évi LXXXVII. törvény (Ámt.) 7. § (1) bekezdésében biztosított önálló árhatósági jogkörében állapította meg a perben vitatott alapdíjat. Nyilvánvaló, hogy a joganalógia alkalmazása nem eredményezheti az önkormányzat törvényben biztosított árhatósági jogkörének az elvonását.
A Legfelsőbb Bíróság egyetért a jogerős ítélet arra vonatkozó megállapításaival, hogy a peres felek által kötött közüzemi szerződések rendelkezései az Ör. hatálybalépése után alapot adtak az alperesnek a felperesek által hiányolt jogcselekmények hiányában is az újonnan bevezetett alapdíj fogyasztókkal szemben történő érvényesítésére. Az Ámt. 11. § (1) bekezdése szerint a hatósági árat, valamint annak alkalmazási feltételeit jogszabályban kell közzétenni. A jogszabályban rendelkezni kell arról, hogy a hatósági ár mikor lép érvénybe. A 13. § értelmében, ha a felek az árban nem állapodtak meg és a termékre hatósági ár van érvényben, az utóbbi az irányadó.
A Ptk. 226. § (1) bekezdése szerint jogszabály meghatározhatja a szerződés egyes tartalmi elemeit és kimondhatja, hogy ezek a szerződésnek akkor is részei, ha a felek eltérően rendelkeznek. A (3) bekezdés értelmében hatósági ár megállapítására külön törvény szerint kerülhet sor. Mivel a Ptk. említett rendelkezése a szerződéses jogviszonyokban a hatósági ár alkalmazását illetően az Ámt.-re utal, az Ámt. rendelkezései érvényesülnek az adott szerződéses jogviszonyokban is a felperesek által hivatkozott, a szerződésekre vonatkozó általános rendelkezésekkel szemben.
A fentiekből következően a felperesek felülvizsgálati indokai nem voltak alkalmasak a jogerős ítélet sérelmezett jogszabálysértésének a megállapítására.
(Legf. Bír. Pfv. VIII. 20.829/2009.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás