KÜ BH 2010/199
KÜ BH 2010/199
2010.07.01.
A trianoni békeszerződéssel (1921. évi XXXII. tc.) elcsatolt délvidéki területen született személy kérelmére – magyar állampolgársága hiányában – magyar állampolgárságát tanúsító hatósági bizonyítvány nem állítható ki (1993. évi LV. tv. 11. §, 1879. évi L. tv. 3. §, 1941. évi XX. tv. 4. §, 526/1945. ME r. 1. §, 1948. évi LX. tv. 26. §).
A Legfelsőbb Bíróság a rendelkezésre álló adatok alapján megállapította, hogy az 1931. június 22-én született, a trianoni békeszerződés folytán magyar állampolgárságát elvesztett édesanyától származó felperes 2005. július 7-én magyar állampolgársága fennállását igazoló állampolgársági bizonyítvány kiadását kérte, mely kérelmét – a Fővárosi Bíróság ítéletével elrendelt új eljárásban – az alperes a 2008. július 17. napján kelt 106. határozatában elutasította. Megállapította, hogy a felperes a visszafoglalt délvidéki területeknek a Magyar Szent Koronához visszacsatolásáról és az országgal egyesítéséről szóló 1941. évi XX. törvénycikk (1941. évi XX. tc.) rendelkezése folytán átmeneti időre megszerezte a magyar állampolgárságot, azonban azt az 1945. évi V. törvénnyel kihirdetett, Moszkvában 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti egyezmény 2. cikkében vállalt kötelezettségnek eleget tevő, az ország területi változásaira vonatkozó törvénycikkek hatályon kívül helyezéséről szóló 526/1945. M.E. számú rendelet (526/1945. M.E. rendelet) 1. §-ának 1941. évi XX. tc. hatályon kívül helyezéséről szóló rendelkezése és az 1947. évi XVIII. törvénnyel kihirdetett, 1947. szeptember 15-én hatályba lépett Párizsi Békeszerződés folytán elvesztette, továbbá azt a magyar állampolgárságról szóló 1948. évi LX. törvény (1948. évi LX. törvény) 26. §-a alapján sem szerezte vissza, ezért a kérelem nem teljesíthető.
A felperes keresetében az alperes határozatának hatályon kívül helyezését és az alperes új eljárásra kötelezését kérte. Állította, hogy 1945-ben – sem a fegyverszüneti egyezmény, sem az 526/1945. M.E. rendelet 1. §-a, sem a Párizsi Békeszerződés következtében – nem vesztette el magyar állampolgárságát, mert az 1945. évi V. törvény végrehajtásaként meghozott 526/1945. M.E. rendelet nem visszamenőleges hatállyal rendelkezett az 1941. évi XX. tc. hatályon kívül helyezéséről, és a délvidéki területek elvételével egyidejűleg magyar állampolgárságától nem fosztották meg, továbbá magyar állampolgársága a korabeli és a hatályos állampolgársági törvények alapján sem szűnt meg. Hivatkozása szerint kérelmének elutasítása sértette a magyar állampolgárságról szóló 1993. évi LV. törvény (Ápt.) 11. § (1) bekezdését és a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (Ket.) 2. § (3) bekezdését.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét elutasította. Megállapította, hogy az alperes eljárása nem sértette a Ket. 2. § (3) bekezdését és határozata nem ellentétes az Ápt. 11. § (1) bekezdésével, mert a felperes az 1945. január 20-ai fegyverszüneti egyezményben vállalt kötelezettségének megfelelően és az 526/1945. M.E. rendelet 1. §-ának rendelkezése folytán az 1941. évi XX. tc.-kel megszerzett magyar állampolgárságát elvesztette, mert azt nem tarthatta meg és a később hatályba lépett rendelkezések – a magyar állampolgárság ideiglenes igazolásáról szóló 5.070/1945. M.E. rendelet (továbbiakban: 5.070/1945. M.E. rendelet) és az 1948. évi LX. törvény alapján – sem szerezte vissza, ezért nem magyar állampolgárként kérte magyar állampolgárságának igazolását, melynek elutasítása törvényes volt.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyben annak hatályon kívül helyezését és a kereseti kérelmének megfelelő döntés meghozatalát kérte.
Álláspontja szerint a jogerős ítélet sérti a Ket. 2. § (3) bekezdését, és az Áptv. 11. § (1) bekezdését, az elsőfokú bíróság a vonatkozó jogszabályok téves értelmezése folytán helytelen döntést hozott, mert magyar állampolgárként megalapozottan kérte állampolgárságát tanúsító állampolgársági bizonyítvány kiadását, így a kérelmét elutasító határozat törvényességének megállapítása jogszabálysértő. Állította, hogy az 1941. évi XX. tc. rendelkezése folytán megszerzett magyar állampolgárságát nem vesztette el, mert a területek visszaadásának kötelezettsége – külön rendelkezés és a hatályon kívül helyezés visszaható hatályának kimondása hiányában – nem jelentette az átadott területeken élő magyarok állampolgárságuktól való megfosztását. Analógiaként utalt a Német Szövetségi Alkotmánybíróság német állampolgársággal kapcsolatos döntésére, valamint a 200/1945. M.E. rendelet és az 1948. évi LX. törvény 31. §-a által rendezett viszonyokra és kérte figyelembe venni a 5.070/1945. M.E. rendelet előírásait, valamint az 1879. évi L. törvénycikk 20. §-ának, az 1948. évi LX. törvény 26. §-ának és 31. §-ának rendelkezéseit.
A felülvizsgálati tárgyaláson kérte, hogy a bíróság a történelmi tényekre, körülményekre és nemzeti érdekekre figyelemmel végezze el az irányadó jogszabályok értelmezését.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében a jogerős ítélet hatályban tartását kérte, és állította, hogy az elsőfokú bíróság a vonatkozó jogszabályok helyes értelmezése folytán hozta meg döntését.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján a felülvizsgálati kérelemben foglaltak alapján vizsgálta és megállapította, hogy az a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott okokból nem jogszabálysértő az alábbiak szerint.
A közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata iránti perben a bíróság a közigazgatási határozat törvényességét, azaz az alkalmazandó jogszabályoknak való megfelelőségét, a rendkívüli perorvoslatban pedig az előbbi kérdésben véleményt adó jogerős ítélet jogszerűségét – és nem a jogszabályok megalkotásának történelmi, társadalmi és politikai okait – vizsgálja (ez utóbbi kérdésekre hatásköre nem terjed ki) és a keresetben, illetve felülvizsgálati kérelemben kifogásolt kérdésekre általános érvényű, pártatlan elbírálást biztosító módon köteles választ adni.
A bíróság sem nemzetközi egyezmények, sem korabeli, sem jelenleg hatályos jogszabályok felülbírálatára, illetve normakontrolljára nem jogosult – ez utóbbi az Alkotmánybíróság feladata –, azokat tényként köteles kezelni, ezért a Legfelsőbb Bíróság a felperes történelmi érveit és nemzeti érdekekre vonatkozó állításait, és ez okból lényegében a jogszabályi rendelkezések félre tételére irányuló indítványát nem tudta figyelembe venni, mint ahogy a bíróságok eltérő feladat- és hatásköre miatt a német alkotmánybírósági döntés, illetőleg eltérő tényállás miatt a zsidótörvények hatályon kívül helyezését követő szabályozás analóg alkalmazására sem látott lehetőséget.
A rendkívüli perorvoslat során a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 270. § (2) bekezdése alapján a jogerős ítélet – és nem a közigazgatási határozat – jogszerűségét vizsgálta, és tekintettel arra, hogy az elsőfokú bíróság eljárása során a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) rendelkezéseit alkalmazta – és nem a Ket. szabályait –, azt állapította meg, hogy alkalmazás hiányában az elsőfokú bíróság eljárása nem sérti a Ket. 2. § (3) bekezdését, a jogerős ítélet azzal nem ellentétes.
A jogerős ítélet nem sérti az Áptv. 11. § (1) bekezdését sem, mely kimondja, hogy az alperes az érintett kérelmére állampolgársági bizonyítványban igazolja a magyar állampolgárság fennállását, megszűnését, illetőleg azt, hogy a bizonyítványban megjelölt személy nem magyar állampolgár. E rendelkezésből következően magyar állampolgárságot igazoló állampolgársági bizonyítvány kizárólag magyar állampolgár részére állítható ki, aki nem magyar állampolgár annak erre irányuló kérelmét el kell utasítani.
Az Áptv. 1. § (4) bekezdése alapján a magyar állampolgárságra azok a jogszabályok irányadók, amelyek az állampolgárságra ható tények és események bekövetkezésekor hatályban voltak.
Az elsőfokú bíróság eljárása során a felperes és a magyar állam közötti sajátos jogi kötelék – állampolgárság – fennálltát vizsgálta, melyet az állam belső jogalkotása mellett nemzetközi egyezmény, illetve békeszerződés is érintett. Az elsőfokú bíróság a felperes állampolgárságára ható tényeket és körülményeket feltárta, és a tények és körülmények idején hatályos jogszabályok értelmezését elvégezte, melyek alapján helytálló következtetésekre jutott az alábbiak szerint.
A felperes által hangsúlyosan értékelni kért időszakban (1941-1946) az 1880. január 8-án hatályba lépett, a magyar állampolgárság megszerzéséről és elvesztéséről szóló 1879. évi L. törvénycikk (1879. évi L. tc.) rendelkezései voltak irányadók, melynek 2. §-a alapján magyar állampolgárság leszármazás, törvényesítés, házasság vagy honosítás útján volt megszerezhető. A felperes által hivatkozott leszármazás alapján a magyar állampolgár törvényes gyermekei és a magyar állampolgárnő törvénytelen gyermekei szerezhettek magyar állampolgárságot, még akkor is ha a születés helye külföldön volt. E rendelkezés alapján egyértelműen megállapítható, hogy felperes leszármazáson nyugvó állampolgárságának kérdése szorosan összefügg szülője állampolgárságával.
Ezért a felperes állampolgárságára közvetetten ható tény volt az 1920. június 4. napján Trianonban kötött békeszerződés, amelynek eredményeként magyar területek – köztük Délvidék is – elvételre kerültek és a békeszerződés becikkelyezéséről szóló 1921. évi XXXII. törvénycikk 61. cikke értelmében a felperes szülőföldjén – Délvidéken – élő magyar állampolgárok – így felperes szülője is – elvesztette állampolgárságát.
Ennek következtében a felperes 1931-ben nem magyar állampolgárságú szülőtől született, így az 1879. évi L. tc. 3. §-a alapján születésekor – leszármazással – nem szerzett magyar állampolgárságot, hanem a délvidéki területen főhatalmat gyakorló állam (Jugoszláv Királyság) polgára lett.
Az 1941. évi XX. tc. a hatályos 1921. évi XXXII. tc.-kel becikkelyezett trianoni békeszerződés területi és állampolgársági rendelkezéseit hagyta figyelmen kívül, és azokat mellőzve visszaállította nemcsak a délvidéki területek, hanem az azt megelőző 10 évben e területen élő, kétségtelenül magyar állampolgárok jogi helyzetét, illetve utólag rendezte a magyar állampolgárok leszármazottainak jogi helyzetét. A törvényi szabályozással beállt ténybeli változás a felperes szülőjének és ezzel összefüggésben a felperesnek az állampolgársági helyzetén is változtatott, az 1941. évi XX. tc. 4. §-a folytán a felperes magyar állampolgárságot szerzett.
A Moszkvában 1945. január 20-án kötött fegyverszüneti egyezmény becikkelyezéséről szóló 1945. évi V. törvény 2. cikke szerint Magyarország kötelezettséget vállalt arra, hogy visszaállítja az 1937. december 31-én fennállott határait, és hatályon kívül helyez minden olyan közigazgatási és törvényi szabályt, mely az ,,annekszióra'' vonatkozik. Erre került sor az 526/1945. M.E. rendelet 1. §-ának rendelkezése folytán, mely – többek között – az 1941. évi XX. tc. hatályon kívül helyezéséről is rendelkezett.
E törvénycikk hatályon kívül helyezése azt eredményezte, hogy a trianoni békeszerződéssel kialakított állampolgárságot (közjogi viszonyt) ,,felülíró'' törvényi szabályozás megszűnt, a felperes szülője – az egyébként fennálló, de mellőzött, és mellőzés hiányában – ,,feléledő'' trianoni rendelkezés miatt újra (most már) jugoszláv állampolgár lett, mely szükségszerű változást eredményezett a felperes állampolgárságában, mivel így már nem magyar állampolgár leszármazottja volt, az állampolgársági törvény személyi hatálya alól kikerült.
Az állampolgársági törvény leszármazási szabálya alapján ugyanis a szülő magyar állampolgársága eredményezi a gyermek magyar állampolgárságát, és ahogy a láncolatban a szülő jogi helyzete változik – akár a nemzetközi szerződés (trianoni békeszerződés), akár külön törvény (1941. évi XX. tc.), akár annak hatályon kívül helyezése folytán – változik a leszármazotté is. A felperesi szülő állampolgárságának alakulását 1921-ben nemzetközi szerződés szabályozta, e rendelkezés változtatás nélkül volt hatályban az 1941. évi XX. tc. hatályon kívül helyezését követően 1945-ben is, és ez a felperesi szülő magyar állampolgárságának elismerését – külön törvényi rendelkezés hiányában – kizárta. Az ország határán kívül élő kiskorú felperes – szülőjétől eltérő, ,,saját jogú'' – magyar állampolgárságáról, annak ,,megtartásáról'' külön törvény nem rendelkezett, ezért őt 1945 után nem lehetett magyar állampolgárnak tekinteni.
E sajátos – nemzetközi szerződéssel és belső jogi szabályozással is alakított – jogi helyzet miatt nem releváns az a felperesi érvelés, hogy az állampolgársága azért nem szűnt meg, mert az állampolgárság elvesztésének egyik módja (elbocsátás, hatósági határozat, távollét, törvényesítés, házasság) sem állt fenn. Ezzel szemben tény, hogy az 1879. évi L. tc. 42. §-a is utal olyan esetre, amikor a szülő állampolgárságának elvesztése a kiskorú gyermek állampolgárságának elvesztését is eredményezte és a gyermek csak meghatározott feltételek (pl. magyarországi községi kötelékébe való felvétel) teljesülését követően honosítással kérhette magyar állampolgársága visszaállítását.
Mindezek alapján az elsőfokú bíróság helytállóan állapította meg, hogy a felperes magyar állampolgársága megszűnt.
A magyar állam 1945 után megkísérelte a felpereshez hasonló helyzetben lévő, magyar állampolgárságukat – az 526/1945. M.E. rendelet folytán – elvesztett személyek jogi helyzetét rendezni.
Az ideiglenes nemzeti kormány a magyar állampolgárság ideiglenes igazolásáról kiadta az 5.070/1945. M.E. rendeletét, amelynek 1. §-a rendelkezett arról, hogy magyar állampolgárokkal egy tekintet alá esnek azok a személyek, akik az 526/1945. M.E. rendelettel hatályon kívül helyezett jogszabályok – így 1941. évi XX. tc. – alapján szerezték meg annak idején a magyar állampolgárságot és állandó lakóhelyük Magyarországnak 1937. december 31. napján fennállott határain belül van. A felperest e rendelkezés alapján sem lehet a magyar állampolgárokkal egy tekintet alá venni, mert a felperes Szabadkán élt, így ez időben nem rendelkezett állandó magyarországi lakóhellyel. E rendelkezés önmagában is azt a jogértelmezést támasztja alá, hogy az 1941. évi XX. tc.-kel magyar állampolgárságot szerzett személyek – így felperes is – az 1941. évi XX. tc. hatályon kívül helyezésével elvesztették magyar állampolgárságukat, mert ha nem így lett volna, nem kellett volna kimondani, hogy a magyar állampolgárokkal egy tekintet alá esnek.
A magyar állampolgárságról szóló 1948. évi LX. törvény 26. §-ának (1) bekezdése alapján sem lehetett a felperes magyar állampolgárságát elismerni, mert e rendelkezés értelmében 1945. évi január hó 20. napjától kezdődő hatállyal magyar állampolgároknak ismertetnek el azok a volt magyar állampolgárok, akik magyar állampolgárságukat a Moszkvában 1945. évi január hó 20. napján kötött és az 1945. évi V. törvénybe iktatott fegyverszüneti egyezményben említett jogszabályoknak hatályon kívül helyezése következtében vesztették el, ha állandó lakóhelyük mind az 1948. évi január hó 1. napján, mind a jelen törvény hatálybalépésekor Magyarországon volt. A felperes bár az 1941. évi XX. törvénycikk hatályon kívül helyezésével vesztette el magyar állampolgárságát – ahogy ezt a törvény kifejezetten említi –, de állandó lakóhelye 1948. január 10. napján és 1949. február 1-jén sem volt Magyarországon, így az együttes törvényi feltételnek nem felelt meg.
A fentiekre tekintettel azt is helytállóan állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a felperes magyar állampolgárságát – kérelmének elbírálásáig – nem szerezte vissza.
Mindezek alapján a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott okokból nem jogszabálysértő, ezért azt a Legfelsőbb Bíróság a Pp. 275. § (2) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Kfv. II. 37.852/2009.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás