BÜ BH 2010/264
BÜ BH 2010/264
2010.10.01.
I. A 2002. április 1. napja előtt bűnszervezetben elkövetett, és ezen időpontot követően elbírált legalább öt évi szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmény esetében az elbíráláskor hatályos törvény alkalmazása – a büntetési tétel felső határának törvényben előírt kétszeresére emelkedése folytán – az elkövető számára rendszerint nem eredményezhet kedvezőbb határozatot, ezért a cselekményt az elkövetéskor hatályos büntetőtörvényt alkalmazva kell elbírálni [Btk. 2. §, 98. § (1) bek.].
II. A büntetőtörvény időbeli hatályára vonatkozó rendelkezés nem vezethet az elkövetéskori és az elbíráláskori büntetőtörvény vegyített alkalmazásához. Az elkövetéskori törvény alkalmazása esetén a kiutasítás mellékbüntetés alkalmazási feltételei is aszerint alakulnak, akkor is, ha az elbíráláskori szabályok ebben a tekintetben az elkövetőre nézve kedvezőbbek [Btk. 2. §, 61. §].
Az elsőfokú bíróság a 2004. október 1. napján kihirdetett ítéletével az I. r. terheltet emberölés bűntettének kísérletében, mint felbujtót, és 2 rendbeli bűnszervezet tagjaként folytatólagosan elkövetett zsarolás bűntettében, mint társtettest mondta ki bűnösnek. Ezért halmazati büntetésül 8 év fegyházbüntetésre és a Magyar Köztársaság területéről történő végleges kiutasításra ítélte azzal, hogy a terhelt a szabadságvesztésből feltételes szabadságra nem bocsátható.
Az ítélet ellen az ügyész súlyosításért, az I. r. terhelt és védője a tényállás téves megállapítása miatt az ítélet hatályon kívül helyezése érdekében jelentett be fellebbezést.
A kétirányú fellebbezést elbírálva az ítélőtábla a 2006. március 29. napján meghozott ítéletével az elsőfokú határozatot annyiban változtatta meg, hogy a végleges hatályú kiutasítás mellékbüntetést 8 évi határozott időtartamúra mérsékelte.
A másodfokú bíróság által kis mértékben kiegészített tényállás leegyszerűsített lényege a következő:
Az ukrán-izraeli kettős állampolgárságú I. r. terhelt Izraelben élt. Magyarországon sem bevándorolt, sem letelepedett státusszal nem rendelkezik.
Az I. r. terhelt az 1990-es évek elején érkezett először Magyarországra; kezdetben csak egy-két hetet töltött itt, majd tovább utazott. 1998-ban tartózkodási engedélyt kapott, de ezt követően is gyakran volt külföldön.
1997-re az I. r. terhelt a Magyarországon élő orosz-ukrán személyekből egy kb. ötven-hatvan főből álló szervezetet hozott létre, amelynek a – nyilvántartott – tagjait folyamatosan az ellenőrzése alatt tartotta. A csoport mindenki által elismert vezetője az I. r. terhelt volt; egy személyben döntött a felmerült ügyekben.
A közvetlen környezetéhez a tényállásban név szerint megjelölt személyek tartoztak, akik mint ,,vezetők'' csak kisebb ügyekben rendelkeztek döntési kompetenciával, lényegében az I. r. terhelt beleegyezése kellett minden akcióhoz.
E ,,vezetői'' szint alatt helyezkedtek el a ,,katonák'' akik végrehajtották az utasításokat.
A szigorú belső szabályok szerint a tagoknak minden tevékenységükből a befolyt jövedelem 50%-át át kellett adniuk az I. r. terheltnek. A szabály megszegése azonnali megtorlást vont maga után, amelyről a tagok tudomással bírtak.
A szervezet tagjai főként védelmi pénzek beszedésével, prostitúcióval, pénzbehajtással, de magyar állampolgárok nevére ingatlan, gépkocsi vásárlással, cégalapítással is foglalkoztak.
A magyar rendőrség előtt ismert magyar szervezetekhez is kapcsolódtak, így az 1999-ben ismeretlen személyek által agyonlőtt S. Z. érdekeltségeihez is.
1997. május 9-éről 10-ére virradó éjjel az I. r. terhelt több, a szervezetéhez tartozó személy társaságában a B. egy bárban tartózkodott, amikor ott éjfél körüli időben megjelent M. A. csecsen nemzetiségű orosz állampolgár. Az I. r. terhelt úgy ítélte meg, hogy nevezett az övével ellentétes ,,üzleti'' érdekeltséghez tartozik, ezért elhatározta, hogy embereivel elfogatja és megöleti őt. Utasította ezért a szervezet jelenlévő tagjait – a tényállásban név szerint megjelölt személyeket – hogy ejtsék foglyul, hurcolják el, majd öljék meg a sértettet.
Az utasításnak megfelelően a sértettet többen körbe vették, késekkel megfenyegették, megütötték, erőszakkal kivitték az utcára és betuszkolták egy gépkocsiba, csuklyát húztak rá, és B.-n egy családi házba szállították. A házban kezét összebilincselték, majd kisebb megszakításokkal egymást váltva órákon keresztül test-szerte ütlegelték. Közben folyamatosan szidták, közölve vele azt is, hogy az I. r. terhelt parancsára minden csecsent meg kell ölniük.
A hajnali órákban odahívták két – a tényállásban szintén név szerint megjelölt – társukat, akik átvették az összevert, vérző, már magatehetetlen sértettet és őt egy erdős területre vitték, hogy ott végezzenek vele.
Odaérve az őt kísérő két elkövető késsel és két oldalról egyszerre a sértett testébe szúrt. Ezután még többször is megszúrták – összességében tíz szúrást adtak le – míg nem a sértett a földre rogyott, és halottnak tettette magát. Ekkor abbahagyták a bántalmazását.
Nem sokkal később a sértettet arra járó személyek megtalálták. Közvetlen életveszélyes állapotban volt, amikor kórházba került; életét csak a kellő időben történt orvosi beavatkozás mentette meg.
A B.-n lévő diszkót 1999-ben a C. N. C. Kft. üzemeltette, amelynek társtulajdonosa és ügyvezetője B. T. sértett volt; de 33%-ban tulajdonosa volt a kft.-nek a már korábban említett S. Z. is.
S. Z. 1998-tól havonta 500 000 forint ,,védelmi pénz'' megfizetését követelte B. T.-tól a diszkó bevételéből függetlenül a bevétel nagyságától. S. Z. – utalva az az éjszakai életben akkortájt történt erőszakos bűncselekményekre, valamint arra, hogy ő maga mögött tudja ,,erőháttérként'' az I. r. terhelt által irányított bűnszervezetet, az ,,ukrán maffia'' vezetőjét, a jó barátját – konkrét erőszak és direkt fenyegetés alkalmazása nélkül is elérte, hogy B. T. és tulajdonostársai félelmükben beleegyeztek a védelmi pénz kifizetésébe.
S. Z. az így kapott védelmi pénzből rendszeresen juttatott az I. r. terheltnek.
S. Z. halála után – 1999 áprilisát követő időben – az I. r. terhelt egy találkozóra rendelte B. T.-t, ahol közölte vele, mivel S. Z. neki dolgozott, ő örökli üzleti érdekeltségeit, ezért a S. Z.-nek korábban járó védelmi pénzt ezentúl közvetlenül neki kell fizetniük. B. T. S. Z.-vel fennálló kapcsolatából adódóan már ismerte az I. r. terhelt szervezetének hatalmát. Tudta, ha nem teljesíti a követelést, akkor elveszíti az üzletét, mert az I. r. terhelt akár erőszakkal is átveszi a diszkó működtetését. Beleegyezett abba, hogy a havi 500 000 forintot ezentúl az I. r. terheltnek fogják fizetni.
Ezt követően a havonta esedékes összeget vagy maga az I. r. terhelt, vagy a bizalmi poszton lévő emberei vették át.
Az I. r. terhelt azt is megkövetelte, hogy a védelmi pénz egy részét formálisan az I. r. terhelt által vezetett – de más személy lakására bejelentett – A. I. Kft. bankszámlájára utalják át amiatt, hogy az egyébként valós gazdasági tevékenységet nem végző cég számláján legálisnak látszó forgalmat tudjanak kimutatni.
Annak érdekében, hogy a diszkó gazdasági működését minél jobban átlássa, az I. r. terhelt utasítására az ügy IV. r. terheltje 1999. év második felétől ott rendszeresen megjelent; ellenőrizte a forgalmat, elszámoltatta az alkalmazottakat. Továbbá B. T.-nak üzletvezetőként alkalmaznia kellett ott az I. r. terhelt egyik bizalmi emberét is. Részben erre is visszavezethetően a diszkó forgalma jelentősen lecsökkent; 2000 júniusában felszámolási eljárás indult a B. T. ügyvezetése alatt álló kft. ellen. Ettől kezdve a szórakozóhelyet a V. I. által vezetett C. Vagyonkezelő Kft. működtette, amelybe résztulajdonosként egy másik kft. révén B. T. is belépett.
Az üzemeltetés átvételét követően az I. r. terhelt az ügyben érintett tolmácsok közreműködésével személyesen tárgyalt V. I.-nal és B. T.-ral a védelmi pénz további fizetéséről, egyben a havi összeg megemeléséről. Miután mindketten tisztában voltak az előzményekkel, beleegyeztek a további fizetésbe és az összegnek 1 millió forintra történő felemelésébe, amit havonta eleinte az I. r. terheltnek, később valamelyik képviselőjének adtak át, de a pénzösszegek egy részét a kapott utasításnak megfelelően B. T. a saját cégének bankszámlájáról utalta át az A. I. Kft. számlájára.
Az I. r. terhelt a fentiek szerint 1999 júniusától a jelen ügyben történt elfogásáig, 2001. szeptember végéig összesen mintegy 20-25 millió forintot vett fel B. T.-tól, illetve V. I.-tól ,,védelmi'' pénzként, amit a sértettek később már a saját megtakarításaikból fizettek ki.
Ebből az összegből 12,3 millió forint az Argus Kft. számlájára került átutalásra.
A cselekmények jogi minősítése során az időközben bekövetkezett jogszabályváltozásokra figyelemmel az elsőfokú bíróság vizsgálta, hogy a cselekmények elkövetése idején, avagy az elbírálás idején hatályos anyagi jogi szabályok alkalmazásának van-e helye.
A vonatkozó jogszabályokat részletesen egybevetette, és ennek eredményeként az I. r. terhelt vonatkozásában az elkövetéskor hatályos anyagi jogi szabályokat alkalmazta.
Az M. A. sértett sérelmére megvalósított cselekményét a Btk. 166. § (1) bekezdése szerinti, felbujtóként elkövetett emberölés bűntette kísérletének, míg B. T. és V. I. sértettek sérelmére megvalósított cselekményeit 2 rendbeli, a Btk. 323. § (1) bekezdésében meghatározott és a (3) bekezdés szerint minősülő bűnszervezet tagjaként, folytatólagosan elkövetett zsarolás bűntettének minősítette.
A büntetés kiszabás körében a kiutasítás mellékbüntetés kapcsán arra utalt, hogy a terhelt Magyarországon kiemelkedő tárgyi súlyú, nehezen felderíthető bűncselekményt követett el, ezért az országban történő tartózkodása nem kívánatos. Erre figyelemmel a Btk. 61. § (1) és (3) bekezdése alapján őt végleges hatállyal kiutasításra is ítélte.
A másodfokú bíróság úgy ítélte meg, hogy az I. r. terhelt esetében az elsőfokú bíróság helyesen alkalmazta a Btk. 2. §-ának az időbeli hatályra vonatkozó rendelkezéseit.
A végleges hatályú kiutasítás mellékbüntetés megváltoztatását az elsőfokú ítélet meghozatalát követő jogszabályváltozással indokolta. A módosított Btk. 61. § (3) bekezdése szerint ugyanis végleges hatállyal az utasítható ki, akit legalább 10 évi szabadságvesztésre ítélnek ezen bekezdésben meghatározott bűncselekmények miatt, s minthogy az I. r. terhelttel szemben nem ilyen tartamú szabadságvesztést szabott ki a bíróság, nincs törvényes lehetőség a végleges hatályú kiutasításra.
A jogerős ügydöntő határozat kiutasítás mellékbüntetést kiszabó rendelkezése ellen, annak mellőzése érdekében, az I. r. terhelt meghatalmazott védője nyújtott be felülvizsgálati indítványt.
Álláspontja szerint a kiutasítás alkalmazására a Btk. 61. § (7) bekezdésének a) és c) pontjaiban meghatározott kizáró okok ellenére került sor.
Az eljárt bíróságok ugyanis figyelmen kívül hagyták, hogy terhelt az ítélethozatalkor már több mint tíz éve életvitelszerűen Magyarországon tartózkodott. Itt gazdasági társaságot – az A. I. Kft.-t – is alapított. Felesége és gyermekei is kezdetben tartózkodási, majd letelepedési engedéllyel 1997 óta szintén Magyarországon élnek.
Házastársa É.-en ingatlannal rendelkezik; tolmácsként egy kft.-nél dolgozik, a gyerekek pedig magyar oktatási intézményben tanulnak. E körülményekre nézve okiratokat is becsatolt. Ezen családi körülményekről az I. fokú és II. fokú bíróságnak is tudomása volt, azonban az ítélethozatalkor ezt nem mérlegelte.
A Legfőbb Ügyészség írásbeli nyilatkozatában a felülvizsgálati indítványt – kifejtve, hogy azt az indítványozó eltérő tényekre alapozza – a törvényben kizártnak tartotta és annak tanácsülésen történő elutasítását indítványozta.
A Legfelsőbb Bíróság az ügyben a Be. 425. §-ának alkalmazásával nyilvános ülést tartott, amelyen a felek indítványaikat fenntartották.
A felülvizsgálati indítvány a következők miatt nem alapos.
A felülvizsgálat rendkívüli jogorvoslat, amelyre külön eljárási szabályok vonatkoznak.
E külön szabályok értelmében az ügydöntő határozatokkal szemben felülvizsgálatnak a Be. 416. §-ának (1) bekezdésében meghatározott okokból, és a Be. 423. § (1) bekezdésének kötelező előírása szerint kizárólag a jogerős határozatban megállapított tényállás alapján van helye.
A Legfelsőbb Bíróság tehát bizonyítást nem folytathat; azt, hogy történt-e az ügyben büntető anyagi jogi jogsértés, kizárólag a jogerős tények alapulvételével vizsgálhatja.
Ennek során a megtámadott határozatot a meghozatala idején hatályos jogszabályok szerint, és csak a felülvizsgálati indítvánnyal megtámadott részében, és csak a felülvizsgálati indítványban meghatározott ok alapján bírálja felül [Be. 423. § (2) és (4) bekezdése].
Az idézett eljárási szabályok alapján helyesen mutatott rá a legfőbb ügyész képviselője, hogy az indítvány az I. r. terhelt személyi körülményeit tekintve olyan tényekre hivatkozott, amelyet a tényállás nem, illetve másképp tartalmaz. Az ebbe a körbe sorolható érvekkel ezért a Legfelsőbb Bíróság nem foglalkozott, mert az indítvány ebben a részében a törvénynél fogva kizárt volt.
A fentieken túlmenően azonban a védő anyagi jogi jogsértést is állított. Bár az indítványában felülvizsgálati okot nem jelölt meg, azt tartalmilag a Be. 416. § (1) bekezdés b) pontjának második fordulatára alapozta, amikor azt sérelmezte, hogy az eljárt bíróságok a Btk. 2. §-ában írt szabály megsértése miatt az ítélethozatalkor figyelmen kívül hagyták a Btk. 61. § (7) bekezdésének a) és c) pontjában meghatározott tiltó rendelkezéseket.
A Legfelsőbb Bíróság a támadott ítéleteket ebből az okból vizsgálta felül, és az indítványt alaptalannak találta.
A Btk. 2. §-ának főszabálya szerint a bűncselekményt az elkövetés idején hatályban lévő törvény szerint kell elbírálni, kivéve, ha az elbíráláskor hatályos új törvény szerint a cselekmény már nem bűncselekmény, vagy enyhébben bírálandó el; egyébként az új büntetőtörvénynek nincs visszaható ereje.
Az irányadó tényállás szerint az I. r. terhelt a bűncselekményeket 1997 tavaszától 2001. szeptember végéig terjedő időben követte el. Azok elbírálására első fokon 2004. október 1-jén, másodfokon pedig 2006. március 29. napján került sor.
Az időközben bekövetkezett anyagi jogi jogszabályváltozások miatt az elsőfokú bíróság részletesen elemezte, hogy a terhelt esetében az elkövetéskori avagy az elbíráláskori szabályok-e a kedvezőbbek. Az egyes büntető anyagi jogi rendelkezéseket egybevetette, és ennek eredményeként a cselekmények minősítésénél és a büntetés kiszabásánál is az elkövetés idején hatályban lévő anyagi jogi szabályokat alkalmazta. Ezt a másodfokú bíróság is helyesnek tartotta.
A felülvizsgálat eredményeként a Legfelsőbb Bíróság is arra a megállapításra jutott, hogy a Btk. 2. §-ában írt főszabály alkalmazására az I. r. terhelt esetében törvényesen került sor.
Az elsőfokú ítéletben kifejtett helyes érvek megismétlése nélkül csupán azt emeli ki, hogy az elbíráláskor hatályos új büntetőtörvény (a 2002. április 1. napjától hatályos 2001. évi CXXI. törvény 17. §-a) a bűnszervezetben történő elkövetésre vonatkozó rendelkezéseket az 1978. évi IV. törvény (a Btk.) általános szabályai közé iktatta be, s egyben valamennyi ily módon megvalósított, öt évi vagy ezt meghaladó szabadságvesztéssel büntetendő szándékos bűncselekmény büntetési tételének a felső határát a kétszeresére emelte. Ez az I. r. terhelt esetében – miután az emberölés kísérletét is bűnszervezetben követte el – az arra az elkövetés idején irányadó tizenöt évi szabadságvesztésnek is a törvényi maximumra, húsz évre történő megemelkedését jelentette volna.
Az elkövetés idején hatályos Btk. 61. §-ának (1) bekezdése szerint ,,Azt a nem magyar állampolgár elkövetőt, akinek az országban tartózkodása nem kívánatos, a Magyar Köztársaság területéről ki kell utasítani.''. A (2) bekezdés értelmében: ,,Nem utasítható ki az, akit a külön törvényben meghatározottak szerint menekültként ismertek el.''
A Btk. 61. §-ának (3) bekezdése pedig a következőket tartalmazta:
,,A kiutasítás végleges hatályú, vagy határozott ideig tart. Végleges hatállyal az utasítható ki, akinek az országban való tartózkodása – figyelemmel az elkövetés jellegére, az elkövető kapcsolataira – a közbiztonságot jelentősen veszélyeztetné.
A határozott ideig tartó kiutasítás tartama egy év, leghosszabb tartama tíz év.''
Az indítványozó álláspontjával szemben tehát leszögezhető, hogy a kiutasítás mellékbüntetés alkalmazása anyagi jogszabályt nem sért.
Az elsőfokú bíróság indokát adta annak, hogy az I. rendű terheltnek az országban történő itt tartózkodása mely okokból nem kívánatos; ekként pedig az idézett törvényi rendelkezések alapján a kiutasítás mellékbüntetés alkalmazása a nem magyar állampolgár, s menekült státusszal nem rendelkező I. r. terheltre nézve kötelező volt.
A másodfokon eljárt ítélőtábla helyesen ítélte meg, hogy e mellékbüntetés alkalmazása szükséges.
Az elkövetéskor hatályos és a bíróságok által alkalmazott törvény pedig lehetőséget biztosított annak egy évtől tíz évig terjedő határozott tartamú meghatározására is. Az pedig nem lehet kétséges, hogy a támadott jogerős határozatban megállapított nyolc évi időtartam e törvényi kereteken belül maradt.
Azt már csupán a teljesség igénye miatt jegyzi meg a Legfelsőbb Bíróság, hogy a másodfokú ítélet indokolásának az ide vonatkozó része nyilvánvalóan téves, hiszen maga az ítélőtábla is az elkövetés idején hatályban lévő büntetőtörvényt tekintette irányadónak, amelynek a 61. §-ának (1) és (3) bekezdése a határozatában írt korlátozó rendelkezéseket még nem tartalmazta. A bírói gyakorlat szerint pedig a büntetőtörvény időbeli hatályára vonatkozó rendelkezés csak egységesen alkalmazható. (BH 2006/383.)
Mindez nem változtat azon, hogy a támadott határozatoknak a mellékbüntetést kiszabó rendelkezése a törvénynek megfelelt. Mindezekre figyelemmel a sérelmezett ítéleti rendelkezések megváltoztatására nem volt ok.
(Legf. Bír. Bfv. I. 907/2009.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás