321/B/2010. AB határozat
321/B/2010. AB határozat*
2010.08.31.
A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!
Az Alkotmánybíróság jogszabály alkotmányellenességének utólagos vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában meghozta a következő
h a t á r o z a t o t:
1. Az Alkotmánybíróság a műteremlakások bérletére vonatkozó egyes szabályokról szóló 15/1995. (XII. 29.) MKM rendelet egésze, illetve 11–12. §-ai alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló – az Alkotmány 42. §-ára alapított – indítványt elutasítja.
2. Az Alkotmánybíróság a műteremlakások bérletére vonatkozó egyes szabályokról szóló 15/1995. (XII. 29.) MKM rendelet 11–12. §-ai alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló – az Alkotmány 43. §-ára alapított – indítványt, illetve a 15. § alkotmányellenességének megállapítására és megsemmisítésére irányuló indítványt visszautasítja.
I n d o k o l á s
I.
Az indítványozó a műteremlakások bérletére vonatkozó egyes szabályokról szóló 15/1995. (XII. 29.) MKM rendelettel (a továbbiakban: R.) kapcsolatban fordult az Alkotmánybírósághoz.
1. Egyrészt rámutatott, hogy az R. megalkotására a művelődési és közoktatási miniszternek felhatalmazást adó rendelkezés – a lakások és helyiségek bérletére, valamint az elidegenítésükre vonatkozó egyes szabályokról szóló 1993. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: Lt.) 87. § (4) bekezdése – már nem hatályos, s a korábbi szövegezéssel szemben a jelenlegi felhatalmazó rendelkezés [Lt. 83. § (3) bekezdés] a kultúráért felelős minisztert hatalmazza fel rendeletalkotásra. A vázolt törvénymódosítás – kifogásolja az indítványozó – „nem került átvezetésre az R. szövegezésén”, s így a két jogszabály (az R. és az Lt.) nem állnak összhangban.
2. Emellett az indítványozó konkrétan az R. 11–12. §-ai (elidegenítés, vételárral, lakáshasználati díjjal való rendelkezés) és 15. §-a (hatálybalépés) alkotmányosságának a vizsgálatát kérte.
Az R. 11–12. §-aival összefüggésben az indítványozó a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény (a továbbiakban: Ötv.) 1. § (1)–(6) bekezdéseivel való ellentétre, illetve az Alkotmány 42–43. §-ainak sérelmére hivatkozott. Kifejtette, hogy az Ötv. alapján a helyi önkormányzás lényege a helyi érdekű közügyek önálló és demokratikus intézése, a műteremlakások esetében azonban mégsem teljes a helyi önkormányzat tulajdonosi rendelkezési joga, szabályozási lehetősége. Ezen ingatlanok elidegenítése ugyanis a Magyar Alkotóművészeti Közalapítvány (a továbbiakban: MAK) előzetes engedélyéhez kötött – ami gyakorlatilag forgalomképtelenséget jelent –, ez pedig komoly hátrányokkal, terhekkel jár az önkormányzat számára. A műteremlakás elidegenítéséből származó jövedelem 70 %-a ráadásul nem is az önkormányzatot illeti, ami nem áll összhangban az Ötv. 1. § (6) bekezdésének előírásaival (önkormányzati tulajdonnal, bevételekkel való szabad rendelkezés szabadsága). Az indítványozó kifejti, hogy amennyiben a műteremlakások ügye mégsem helyi, hanem országos közügy, akkor „a közteherviselési gyakorlat alkotmányellenes”, tehát az, hogy „a quasi elidegeníthetetlen műteremlakás karbantartásáról, állagának megőrzéséről a helyi önkormányzatnak kell gondoskodnia”, s az állam ehhez nem biztosít megfelelő forrásokat.
Az indítványozó az R. 15. §-ának megsemmisítésére irányuló indítványát nem indokolta.
II.
1. Az Alkotmány indítvánnyal érintett rendelkezései:
„37. § (3) A Kormány tagjai törvényben vagy kormányrendeletben kapott felhatalmazás alapján feladatkörükben eljárva rendeletet adnak ki, amelyek törvénnyel és kormányrendelettel nem lehetnek ellentétesek. A rendeleteket a hivatalos lapban ki kell hirdetni.”
„42. § A község, a város, a főváros és kerületei, valamint a megye választópolgárainak közösségét megilleti a helyi önkormányzás joga. A helyi önkormányzás a választópolgárok közösségét érintő helyi közügyek önálló, demokratikus intézése, a helyi közhatalomnak a lakosság érdekében való gyakorlása.”
„43. § (1) A helyi önkormányzatok alapjogai (44/A. §) egyenlőek. Az önkormányzatok kötelezettségei eltérőek lehetnek.
(2) A helyi önkormányzati jogokat és kötelezettségeket törvény határozza meg. Az önkormányzat hatáskörének jogszerű gyakorlása bírósági védelemben részesül, jogai védelmében az önkormányzat az Alkotmánybírósághoz fordulhat.”
2. Az R. támadott rendelkezései:
„11. § A műteremlakást elidegeníteni csak kivételes és indokolt esetben lehet – így különösen akkor, ha a műtermet a művész saját költségén alakította ki – a Műteremlakás Bizottság javaslata alapján, a MAK előzetes írásbeli hozzájárulásával.”
„12. § (1) Az 5. § (3) és a 6. § (2) bekezdésében, továbbá a 7. §-ban rögzített lakáshasználati díjak lakbért meghaladó részét, valamint a 11. § alapján a MAK hozzájárulásával elidegenített önkormányzati tulajdont képező lakások vételárának 70%-át [1991. évi XXXIII. tv. 43. § (1) bek.] a MAK elkülönítve kezeli.
(2) A MAK az (1) bekezdésben meghatározott bevételeket – a Műteremlakás Bizottság véleményének kikérésével – kizárólag a műteremlakások felújítására, illetve új műteremlakások és műtermek építésére használhatja fel.”
„15. § Ez a rendelet a kihirdetését követő 6. napon lép hatályba; azonban a műteremlakások elidegenítésére vonatkozó rendelkezéseit a folyamatban lévő ügyekben is alkalmazni kell.”
III.
Az indítvány nem megalapozott.
1. Az Alkotmánybíróság először indítványozónak az Lt.-beli felhatalmazó rendelkezés hatályon kívül helyezésével (pontosabban: más törvényi szakaszba való áthelyezésével és módosításával) kapcsolatos – tartalmilag az Alkotmány 37. § (3) bekezdésére alapított – kérelmét vizsgálta meg.
Az Alkotmánybíróság az 507/B/1995. AB határozatában kimondta: „Önmagában az, hogy kormányrendelet meghozatalára felhatalmazást adó törvényszakaszt a törvényhozó hatályon kívül helyezte, a kormányrendeletet nem teszi alkotmányellenessé. Ahhoz ugyanis, hogy a jogszabály felhatalmazás alapján alkotmányosan nyerjen meghozatalt, elegendő, ha meghozatalakor arra vonatkozólag a jogalkotó felhatalmazással rendelkezett. A felhatalmazást adó jogi norma megszűnte a már alkotmányosan megalkotott végrehajtó szabályt nem teszi alkotmányellenessé.” (ABH 1996, 527, 528.)
Ezzel összhangban az Alkotmánybíróság jelen ügyben megállapítja: az R. – mint végrehajtási jogszabály – nem minősíthető alkotmányellenesnek pusztán amiatt, hogy az alapjául szolgáló törvényi felhatalmazó rendelkezés megváltozott. A felhatalmazó rendelkezés megváltozása emellett nem keletkeztetett egyben jogalkotói kötelezettséget az R. preambulumának módosítására sem.
Az Alkotmánybíróság ezért az R. egésze megsemmisítésére irányuló indítványt elutasította.
2. Az indítványozónak az R. konkrét rendelkezéseivel kapcsolatos kifogásait megvizsgálva az Alkotmánybíróság mindenekelőtt az alábbiakra mutat rá.
2.1. Az Alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény (a továbbiakban: Abtv.) 22. § (2) bekezdése szerint az indítványnak a kérelem alapjául szolgáló ok megjelölése mellett határozott kérelmet kell tartalmaznia. Az Alkotmánybíróság ideiglenes ügyrendjéről és annak közzétételéről szóló, többször módosított és egységes szerkezetbe foglalt 2/2009. (I. 12.) Tü. határozat (ABK 2009. január, 3.; a továbbiakban: Ügyrend) 21. § (2) bekezdése értelmében a kérelem akkor tekinthető határozottnak, ha az indítvány tartalmazza a vizsgálandó jogszabály megjelölése mellett az Alkotmánynak azokat a rendelkezéseit, amelyeket – az indítványozó állítása szerint – a hivatkozott jogszabályok megsértenek. Az Alkotmánybíróság állandó gyakorlata szerint továbbá – az Abtv. 22. § (2) bekezdésének az ok megjelölésére irányuló kötelezettsége alapján – az indítványozónak meg kell indokolnia, hogy a támadott jogszabály miért és mennyiben sérti az Alkotmány hivatkozott rendelkezését. Az indítvány érdemben nem bírálható el, ha az indítványozó nem támasztja alá összefüggően, érdemi vizsgálatra alkalmas érvekkel a megsemmisíteni kért jogszabályi rendelkezések és az Alkotmány megjelölt rendelkezései között fennálló alkotmányjogilag értékelhető összefüggéseket, nem jelöli meg, hogy az alkotmányellenesség milyen indokok alapján áll fenn (lásd pl. 477/B/2001. AB végzés, ABH 2005, 1596.).
Az indítvány e feltételeknek részben nem tesz eleget.
Az indítványozó az R. 15. §-ának megsemmisítését anélkül kérte, hogy ezen indítványi elemhez bármilyen indokolást fűzött volna. Ezért ezt a kérelmet az Alkotmánybíróság – mint érdemi elbírálásra alkalmatlant – az Abtv. 22. § (2) bekezdése és az Ügyrend 29. § d) pontja alapján visszautasította.
Szintén visszautasította az Alkotmánybíróság az R. 11–12. § és az Alkotmány 43. §-a ellentétének megállapítására irányuló kérelmet, mivel az indítványozó e körben sem terjesztett elő érdemi alkotmányossági vizsgálatra alkalmas indokolást.
2.2. Az R. 11–12. §-ait az indítványozó az Ötv. 1. § (1)–(6) bekezdéseibe való ütközésre hivatkozással támadta, és e körben az önkormányzati önállóság, helyi közügyek önálló intézéséhez való jog (Alkotmány 42. §) sérelmét állította. Az Alkotmánybíróság az Abtv. 20. §-a értelmében indítvány alapján jár el. „Az indítványhoz kötöttség elvéből az következik, hogy az Alkotmánybíróság annak a szabálynak az alkotmányellenességét vizsgálja, amelyet az indítványozó megjelölt és annak az alkotmányi rendelkezésnek a tükrében, amelyre az indítványozó hivatkozik” [3/2006. (II. 8.) AB határozat, ABH 2006, 65, 83.]. Az indítványozó bár az Ötv. egyes rendelkezései sérelmét is állította, mégsem az Alkotmány 37. § (3) bekezdése (magasabb szintű jogszabályi rendelkezéssel való ellentét) alapján fordult az Alkotmánybírósághoz, hanem kifejezetten annak megállapítását kérte, hogy az R. a helyi önkormányzatok önállóságát [Alkotmány 42. §] sérti. Az Ötv. felhívott rendelkezéseit kérelme alátámasztásaként, azért jelölte meg, mert ezen előírások – részben megismételve, illetve kibontva az Alkotmánynak az önkormányzatok alapjogaira vonatkozó egyes szabályait – az önkormányzati önállóság egyes garanciális rendelkezéseit tartalmazzák.
Az Alkotmánybíróság mindezek alapján – az indítványhoz kötöttség elve alapján – az R. támadott rendelkezéseit csak az indítványozó által hivatkozott alkotmányi előírás [Alkotmány 42. §] alapján vizsgálta, s – az indítványt tartalma szerint elbírálva – mellőzte az Ötv. 1. § (1)–(6) rendelkezéseivel való esetleges ellentét elemzését.
Összefoglalásul tehát: az Alkotmánybíróság a következőkben azt vizsgálta, hogy az R. 11. §-a és 12. §-a sérti-e az Alkotmány 42. §-át, a helyi önkormányzatok önállóságát.
3. Az indítványozó a műteremlakásokra vonatkozó R. rendelkezései közül a rendelkezési jog szabadságának korlátozottságát (az eladás előzetes MAK-hozzájáruláshoz kötöttségét) kifogásolja, s azt, hogy a tulajdonos önkormányzat még elidegenítés esetén sem jogosult a teljes vételárra (annak 70%-a felhasználásáról a MAK dönt), ugyanakkor az ingatlan fenntartásának a költségei őt terhelik.
Az R. 1. §-a szerint műteremlakásnak az önkormányzati tulajdonban lévő, a művelődési és közoktatási miniszter bérlőkijelölési jogával érintett és műteremlakásként vagy szükség-műteremlakásként juttatott lakások tekinthetők. Az önkormányzati lakásokon belül tehát egy olyan speciális rendeltetésű körről van szó, melyekre az önkormányzati lakásgazdálkodás általános szabályai eleve csak részben vonatkoznak.
A hatályos szabályok már nem utalnak arra a tényre – ugyanakkor jelen ügy szempontjából ez mégis jelentős –, hogy e műteremlakások korábban állami tulajdonban álltak (ún. „nem munkakörrel kapcsolatos szolgálati lakás”-nak minősültek) és bérlőjüket már akkor is az illetékes miniszter jelölhette ki [az 1993. december 31-ével hatályon kívül helyezett 1/1971. (II. 8.) Korm. rendelet a lakások elosztásáról és a lakásbérletről, 33. § (1) bekezdés összefüggésben a (2) bekezdés d) pontjával, illetve 40. §].
A rendszerváltás után e lakások önkormányzati tulajdonba kerültek, de az egyes állami tulajdonban lévő vagyontárgyak önkormányzatok tulajdonába adásáról szóló 1991. évi XXXIII. törvény (Vátv.) 43. § (5) bekezdése kifejezetten rendelkezett arról, hogy a bérlőkijelölési jogot az önkormányzat tulajdonszerzése nem érinti, s ugyanezen paragrafus (1) bekezdés egyidejűleg azt is előírta, hogy ha a lakást az önkormányzat elidegeníti, akkor a lakás felett rendelkezni jogosult állami szervet, a rendelkezési jogáról való lemondása ellenében, megilleti a vételár 70%-a.
Az R. (indítványozó által kifogásolt és megsemmisíteni kért) 12. §-a csupán annyit tartalmaz, hogy a vételárnak azt a 70%-át, ami nem az önkormányzatot illeti, a MAK kezeli, s azt köteles a műteremlakásokra fordítani.
Megállapítható tehát, hogy a támadott rendelkezésnek nem az a tartalma, amit az indítványozó annak vél: nem az R.-ből, hanem a Vátv.-ből fakad az általa sérelmesnek tartott helyzet (az, hogy elidegenítés esetén az önkormányzatot nem illeti meg a teljes vételár).
Az Alkotmánybíróság megjegyzi: a vázolt összefüggés az indítványozó számára is ismert és nyilvánvaló kellett, hogy legyen, hiszen az R. 12. §-a konkrétan, paragrafusszámszerűen utal a Vátv. érintett 43. § (1) bekezdésére. Mivel az indítványozó ennek ellenére sem terjesztett elő kérelmet a Vátv. szóban forgó szakaszával kapcsolatban, az Alkotmánybíróság e rendelkezést – az indítványhoz kötöttség elve alapján – nem vizsgálhatta.
Mindezek miatt az Alkotmánybíróság az R. 12. §-ával kapcsolatos indítványt megalapozatlannak találta, s azt elutasította.
Szükségesnek tartja ugyanakkor az Alkotmánybíróság, hogy rámutasson a következőkre. Az indítványozó által sérelmezett tulajdoni teher nem utólagos, hanem szerzéskori, ún. „eredeti teher”: az Országgyűlés eleve e teherrel együtt adta a műteremlakásokat ingyenesen önkormányzati tulajdonba. Így nincs arról szó, hogy a jogalkotó az önkormányzatokra nézve később súlyosabbá tette volna a lakáselidegenítés terheit ahhoz képest, ahogy az önkormányzatok a tulajdont megszerezték. Jelen ügyben is kiemelendő tehát, hogy „[a] vagyon átszállása után – anélkül, hogy a körülmények lényegesen megváltoztak volna – csakis az ingyenes vagyonátszállás egésze képezheti alkotmányossági vizsgálat tárgyát, például azon az alapon, hogy a vagyonátadási törvények nem részesítették volna az önkormányzatot a működéséhez elengedhetetlen vagyoni juttatásban, vagy hogy a vagyonjuttatás számára csupán terhet jelentene. Csupán az átszállott vagyon terheit vitatni azonban nincs alkotmányos alap.” [64/1993. (XII. 22.) AB határozat, ABH 1993, 373, 378.]
Utalni kell emellett arra is, hogy az R. 12. § (2) bekezdése értelmében minden olyan, a műteremlakásokkal kapcsolatos (elidegenítésből és lakáshasználati díjból származó) bevétel, mely nem az önkormányzatot illeti, kötelezően a műteremlakásokra fordítandó összegnek minősül, tehát kizárólag műteremlakások felújítására, illetve új műteremlakások és műtermek építésére használható fel. Bár a MAK dönti el, hogy mely ingatlanokra s milyen mértékben nyújt felújítási támogatást, nem megalapozott az az állítás, hogy az állam semmilyen forrást sem biztosít a műteremlakások fenntartásához.
4. Az indítványozó azt is sérelmezi, hogy az önkormányzat nem dönthet szabadon az elidegenítés kérdésében, mert az R. 11. §-a szerint ahhoz a MAK előzetes hozzájárulása szükséges.
Korábbi határozataiban az Alkotmánybíróság már számos esetben foglalkozott a helyi önkormányzáshoz való joggal. Kimondta, hogy „[a] helyi önkormányzás az Alkotmány 42. §-a szerint a helyi közhatalomnak a lakosság érdekében való gyakorlása. A közhatalom gyakorlásának feltételeit és módját, azaz a helyi önkormányzati jogokat és kötelezettségeket – ahogyan ezt az Alkotmány 43. § (2) bekezdése kifejezésre juttatja – törvény határozza meg. A helyi önkormányzás fő megvalósítója, a képviselő-testület tehát nem korlátozatlan belátása szerint, hanem csak törvény keretei között élhet jogosultságaival.” [29/1996. (VII. 3.) AB határozat, ABH 1996, 277, 279.] A 2/2001. (I. 17.) AB határozat is kiemelte, hogy „önmagában véve nem alkotmányellenes az, ha a törvényhozó az önkormányzatok alapjogait törvénnyel korlátozza. Az önkormányzati alapjogok ugyanis csak törvény keretei között gyakorolhatók, az Ötv. 1. §-a az Alkotmányban szereplő alapjogok megismétlése és kifejtése során ezt a feltételt mindegyikükre nézve tartalmazza” (ABH 2001, 40, 47.). Az 55/2009. (V. 6.) AB határozatában az Alkotmánybíróság hangsúlyozta azt is, hogy „[a]z Alkotmány 43. § (2) bekezdése alapján a helyi önkormányzatok jogait és kötelezettségeit törvény határozza meg. E felhatalmazás alapján az Országgyűlés széles szabályozási jogkörrel rendelkezik a helyi önkormányzatokat a helyi közügyek körében megillető jogok és kötelezettségek meghatározásában. A törvényhozó számára csak az Alkotmány 44/A. § (1) bekezdésében szabályozott önkormányzati alapjogok jelentenek korlátot. Az Alkotmánybíróság számos határozatában vizsgálta az önkormányzati alapjogok jogi természetét. E határozataiban rámutatott arra, hogy ezek az alapjogok nem feltétlenek és nem korlátozhatatlanok. A törvényhozót az Alkotmányban szabályozott alapjogok annyiban kötik, hogy azokat nem vonhatja el, nem állapíthat meg olyan korlátozásokat, amelyek valamely alapjog tartalmának kiüresítéséhez vezetnek, kizárják azt, hogy az önkormányzat önálló felelősséggel döntsön az alapjog gyakorlása körében. [Pl. 1/1993. (I. 13.) AB határozat, ABH 1993, 27, 29.; 4/1993. (II. 12.) AB határozat, ABH 1993, 48, 68–73.; 57/1994. (IX. 17.) AB határozat, ABH 1994, 316, 331.; 77/1995. (XII. 21.) AB határozat, ABH 1995, 390, 396.; 56/1996. (XII. 12.) AB határozat, ABH 1996, 204, 207.; 47/2001. (XI. 22.) AB határozat, ABH 2001, 308, 317.; 48/2001. (XI. 22.) AB határozat, ABH 2001, 330, 333.].” (ABK 2009. május, 537, 540–541.)
Indokolt jelen ügyben rámutatni arra, hogy műteremlakások esetében az R. 11. §-ában foglalt szabályozás lehetőségét maga az Lt. teremti meg. Az Lt. 55. § (1) bekezdése szerint ugyanis a bérlőkijelölési vagy ismételten gyakorolható bérlőkiválasztási joggal érintett lakást (ideértve a műteremlakást is) csak a jog gyakorlójának írásbeli hozzájárulásával lehet elidegeníteni. A Lt. 3. § (6) bekezdése kimondja, hogy a (3) bekezdésben említett műteremlakás esetén a miniszter a bérlőkijelölési jog gyakorlását átruházhatja a MAK-ra, s ez az R. 3. § (2) bekezdésével meg is történt. Ennek nyomán tehát automatikusan a MAK vált jogosulttá az elidegenítéshez való hozzájárulás kérdésében való döntésre (annak megadására vagy megtagadására). Az R. 11. §-a tehát csupán megismétli, egyértelművé teszi azt a helyzetet, amely e rendelkezés nélkül egyébként is – más jogszabályi rendelkezések [Lt. 3. § (6) bekezdés, 55. § (1) bekezdés, R. 3. § (2) bekezdés] összevetése alapján – már eleve fennáll.
Az Alkotmány 44/A. § (1) bekezdés b) pontja szerint a helyi képviselőtestület gyakorolja az önkormányzati tulajdon tekintetében a tulajdonost megillető jogokat [hasonlóképpen rendelkezik az Ötv. 1. § (6) bekezdés b) pontja is], az önkormányzati tulajdonnal való rendelkezés tehát az önkormányzati alapjogok közé tartozik. Az Alkotmány szerinti tulajdonvédelem köre ugyanakkor „nem azonosítható az absztrakt polgári jogi tulajdon védelmével; azaz sem a birtoklás, használat, rendelkezés részjogosítványaival, sem pedig negatív és abszolút jogként való meghatározásával. Az alapjogként védett tulajdon tartalmát a mindenkori (alkotmányos) közjogi és magánjogi korlátokkal együtt kell érteni. Az alkotmányos tulajdonvédelem terjedelme mindig konkrét; függ a tulajdon alanyától, tárgyától és funkciójától, illetve a korlátozás módjától is. A másik oldalról nézve: ugyanezen szempontoktól függően az adott fajta közhatalmi beavatkozás alkotmányos lehetősége a tulajdonjogba más és más.” [64/1993. (XII. 22.) AB határozat, ABH 1993, 373, 378.]
Jelen ügy megítélése szempontjából jelentős, hogy az „R. szabályozási körébe tartozó lakások rendeltetésükben, felhasználásukban eltérnek más önkormányzati lakásoktól: a műteremlakás speciális alanyi kör tevékenységéhez kötött ingatlan, bérlőjéül ugyanis csak az a képző-, ipar-, fotó-, illetve ipari tervezőművész jelölhető ki, aki alkotóművészeti tevékenységét élethivatásszerűen gyakorolja [R. 3. § (1) bekezdés]. A műteremlakások továbbá többnyire elrendezésükben, kialakításukban is különlegesek, műteremnek ugyanis az a lakáshoz kapcsolódó helyiség minősül, amelynek alapterülete a 20 négyzetmétert meghaladja, belmagassága legalább 3 méter, valamint ablaka északkeleti, északi vagy északnyugati tájolású, és ablakfelülete legalább 5 négyzetméter [R. 2. § a) pont].
Ebből következően a műteremlakás nem csupán a bérlő (és adott esetben családja) lakhatási lehetőségét biztosítja, hanem elsősorban az ott élő művész alkotó tevékenységét, működését szolgálja.” (1370/B/2007. AB határozat, 2009. május, 657, 658.)
Az Alkotmánybíróság megítélése szerint a műteremlakás különleges funkciója és az e funkció fenntartásához fűződő érdek – különös tekintettel a műteremlakások korlátozott számára – indokolja az önkormányzat rendelkezési jogának korlátozását, tehát az elidegenítés előzetes engedélyhez kötését. Általános jelleggel is leszögezhető azonban, hogy a bérlőkijelölési joggal érintett lakások esetében az elidegenítés engedélyhez kötése nem tekinthető ésszerűtlen rendelkezésnek. Amennyiben ugyanis a tulajdonos mindenfajta korlátozás nélkül értékesíthetné az érintett ingatlant, a bérlőkijelölési jog értelme és lényege veszne el.
A kifejtett indokok alapján az Alkotmánybíróság álláspontja az, hogy az önkormányzati tulajdonú, miniszteri bérlőkijelölési joggal érintett műteremlakások elidegenítésének előzetes engedélyhez kötése nem sérti az Alkotmány 42. §-át. Az R. 11. §-a megsemmisítésére irányuló indítványt az Alkotmánybíróság ezért elutasította.
Budapest, 2010. július 5.
|
Dr. Lenkovics Barnabás s. k., |
Dr. Lévay Miklós s. k., |
||
|
előadó alkotmánybíró |
alkotmánybíró |
||
|
||||
Dr. Paczolay Péter s. k., |
||||
alkotmánybíró |
||||
*
A határozat az Alaptörvény 5. pontja alapján hatályát vesztette 2013. április 1. napjával. E rendelkezés nem érinti a határozat által kifejtett joghatásokat.
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás