KÜ BH 2010/343
KÜ BH 2010/343
2010.12.01.
Harmadik országbeli állampolgár esetén a lakhatás igazolására az ingatlan-nyilvántartásban lakóház vagy lakás megnevezéssel nyilvántartott ingatlanra vonatkozó használati jogosultság fogadható el [114/2007. Korm. r. 29. §, 2007. évi CXLI. tv. 5. §].
A szíriai állampolgárságú kérelmező felperes 2005. szeptember 2-án érkezett a Magyar Köztársaság területére „C” típusú, 2005. június 29-től december 29-ig érvényes, 30 napi tartózkodásra jogosító vízummal, majd 2005. szeptember 26-án családegyesítő célú vízumkérelmet nyújtott be, amely elutasításra került.
A felperes a határozat bírósági felülvizsgálatát kérte, a Fővárosi Bíróság a keresetet elutasította.
Ezt követően a felperes 2006. szeptember 29-én menedékjogi kérelemmel élt, amelyet a menekültügyi hatóság elutasított, majd a felperes keresete folytán eljárt Fővárosi Bíróság a 2007. december 6-án kelt végzésével a pert megszüntette.
A felperes 2007. október 16-án tartózkodási vízum iránti kérelmet nyújtott be a BÁH Budapesti és Pest Megyei Regionális Igazgatóságánál, majd – annak elutasítását követően – a határozat bírósági felülvizsgálatát kérte.
A kereset visszavonása után a harmadik országbeli állampolgárok beutazásáról és tartózkodásáról szóló 2007. évi II. törvény (a továbbiakban: Harm. tv.) végrehajtására kiadott 114/2007. (V. 24.) Kormányrendelet (a továbbiakban: Vhr.) 47. § (4) bekezdése alapján – kivételes méltányosságból – tartózkodási engedélykérelmet nyújtott be; a hatóság az engedéllyel a külföldit ellátta, amely 2009. január 15-ig jogosította jogszerű magyarországi tartózkodásra.
A felperes tartózkodási engedély kereső tevékenység folytatása céljából történő meghosszabbítása iránti kérelmet nyújtott be 2008. december 15-én, a Vhr. 47. § (2) bekezdésében meghatározott határidő betartásával.
Az elsőfokú hatóság a 2009. január 4-én kelt határozatával a kérelmet elutasította és kötelezte a felperest, hogy a Magyar Köztársaság területét – a határozat jogerőre emelkedését követően – 30 napon belül hagyja el.
A felperes fellebbezett a határozat ellen, amelynek elbírálása során az alperes a 2009. március 27-én kelt másodfokú határozatával az elsőfokú határozatot – a jogszabályi hivatkozás és indokolás kiegészítésével – helybenhagyta, és a felperes részére kiállított ideiglenes tartózkodásra jogosító igazolást visszavonta.
A felperes keresetében az alperes határozatának felülvizsgálatát és hatályon kívül helyezését, az alperes új eljárásra kötelezését kérte.
Álláspontja szerint az alperes jogszabálysértő módon járt el, mivel a Vhr. 29. § (3) bekezdésére hivatkozva nem fogadta el a felperes lakhatásának biztosítottságát.
Előadta, hogy annak igazolásául becsatolta a Vhr. 29. § (4) bekezdése előírásának megfelelően a szálláshely-bejelentő lapot, a tulajdonosokkal kötött lakásbérleti szerződést, egy – tulajdonosok közötti, használati megosztásról szóló – megállapodást és az adásvételi szerződést; valamint csatolt az ingatlanról egy tulajdoni lapot is, azonban mivel az nem a jogszabályoknak és a valóságnak megfelelő adatokat tartalmazott néhány helyütt, ezért még egy önkormányzati igazolást is, mely tartalmazta, hogy az a terület, ahol az ingatlan fekszik, rendezés alatt áll, amely vonatkozik a ház-számozásra, a terület minősítésére és az ingatlanok megjelölésére is.
Nézete szerint az alperes mindezen tényeket – így az ingatlan-nyilvántartásbeli hibákat, azt, hogy a terület rendezés alatt áll – figyelmen kívül hagyta, és további tényállástisztázás nélkül utasította el kérelmét; ezzel megsértette a tényállás-tisztázási kötelezettségét, és jogsértő módon értelmezte a Vhr. 29. § (3) és (4) bekezdését.
Az elsőfokú bíróság a felperes keresetét alaptalannak értékelte és elutasította azt.
Ítéletének indokolásában hangsúlyozta, hogy az alperes határozatát kizárólag a felperesi keresettel érintett körben, tehát a szálláshelyre vonatkozóan vizsgálta felül, tekintettel arra, hogy a többi részkérdésben az alperesi hatóság a felperesre nézve kedvező döntést hozott.
Az elsőfokú bíróság hivatkozott a Harm. 13. § (1) bekezdésére, valamint a Vhr. 29. § (3) bekezdésére.
Megállapította, hogy a felperes a másodfokú eljárásban úgy nyilatkozott, hogy a T., Villányi u. 12. számon tartózkodik, melyre vonatkozóan benyújtotta az ingatlan tulajdoni lapját, a bérleti szerződést, a közös tulajdonban levő ingatlan használatát megosztó szerződést, és a házszám igazolásáról szóló hatósági bizonyítványt. Hivatkozott az elsőfokú bíróság az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény (a továbbiakban: Inytv.) 2. § (1) bekezdésére, 3. § (1), (2) bekezdésére, 4. § (1), (2) bekezdésére és 5. § (1), (2), (3) és (6) bekezdésére.
Ezen alapelvek érvényesülését illetően rámutatott arra, hogy az alperesi hatóságnak a Vhr. 29. § (3) bekezdése alapján nem volt módja elfogadni a felperes által igazolt, és az ingatlan tulajdoni lapján kertként megjelölt ingatlant szálláshelyként; tekintettel arra, hogy a jogszabály egyértelműen előírja, hogy a lakhatás feltételével az a harmadik országbeli állampolgár rendelkezik, aki az ingatlan-nyilvántartásban lakóház, vagy lakás megnevezéssel nyilvántartott ingatlan tulajdonosa, vagy ilyen ingatlan használatára bármely jogcímen jogosult.
Hangsúlyozta az elsőfokú bíróság, hogy amennyiben a felperes által hivatkozottak szerint az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés a valóságtól eltér, úgy a felperesnek kell – az ellenkező bizonyítása iránt – közigazgatási eljárást indítania, és erre a körülményre hivatkoznia, azonban azt nem a jelen alperesi hatóság előtt kell megtennie, hanem az ingatlan-nyilvántartást vezető földhivatali szervnél.
Utalt arra a bíróság, hogy az alperesi hatóság nem jogosult a közhiteles nyilvántartás tartalmát felülbírálni, még akkor sem, ha esetlegesen ilyen – a kérelmet alátámasztó – irat kerülne benyújtásra hozzá; figyelemmel arra, hogy a jogszabály kógens rendelkezése köti, és az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett jogok, illetve feljegyzett tények megváltoztatása tekintetében az idegenrendészeti hatóság sem hatáskörrel, sem illetékességgel nem rendelkezik.
Hangsúlyozta az elsőfokú bíróság, hogy a felperes által benyújtott önkormányzati igazolás a telekrendezésre és az utcanyilvántartásra vonatkozik, valamint a házszám-változásokat említi; az igazolás valódi tárgya a házszám igazolása volt. Az irat ugyan megemlíti, hogy rendezés van folyamatban, azonban az önkormányzati igazolás a közhiteles nyilvántartás tartalmát nem pótolja, mint ahogy a felperes által becsatolt adásvételi szerződés sem használatmegosztó szerződés.
Megjegyezte azt is az elsőfokú bíróság, hogy az ingatlan átsorolásának kezdeményezésére kizárólag a települési önkormányzat jogosult; ennek függvényében kerülhet sor arra, hogy a kert megnevezésű ingatlant belterületűvé sorolják, és ennek kapcsán a nemvitásan építési engedély nélkül megépített építmény fennmaradása, és az ezzel kapcsolatos építésügyi hatósági ügyintézés, valamint a földhivatali bejegyzésre irányuló eljárás megindításra kerüljön.
Kiemelte az elsőfokú bíróság, hogy a felperes által a közigazgatási eljárásban becsatolt lakhatásra vonatkozó iratok nem igazolták, és támasztották alá, hogy a kérdéses ingatlan lakóház, vagy lakás megnevezéssel nyilvántartott lenne.
Megjegyezte az elsőfokú bíróság, hogy azt a felperes a benyújtott fényképfelvételekkel sem tudta alátámasztani.
A jogerős ítélet ellen a felperes nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, annak hatályon kívül helyezését kérte, a keresetében foglaltakat fenntartotta.
Arra hivatkozott, hogy a jogerős ítélet sérti a Vhr. 29. § (3) és (4) bekezdését, valamint az Inytv. 5. § (2) bekezdését, továbbá a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló 2004. évi CXL. törvény (a továbbiakban: Ket.) 50. § (1) bekezdését és 32. § (1) bekezdését.
Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság hivatkozott ítéletében az Inytv. 5. §-ában foglalt közhitelesség elvére, azonban tévesen értelmezte azt. Az általa benyújtott önkormányzati igazolással, valamint az adásvételi szerződésben foglalt nyilatkozatokkal valószínűsítette, hogy az ingatlan-nyilvántartás, illetve a tulajdoni lap nem a valóságnak megfelelő adatokat tartalmaz. Ezt támasztja alá továbbá az a körülmény is, hogy a tulajdoni lap a „zártkert” megjelölést használja jelenleg is, annak ellenére, hogy ezen kategória az 1994. évi LV. törvény hatályba lépése óta már nem létezik.
Megítélése szerint az alperes akkor járt volna el megfelelően, ha a lakhatásának biztosítottságát alátámasztó körülményekre vonatkozóan további vizsgálatot folytatott volna le, illetve, ha az eljárását felfüggesztette volna az önkormányzati területrendezés lezárulásáig.
A felülvizsgálati eljárás során a felperes utóbb a T. Város Önkormányzatának Polgármesteri Hivatal Építéshatósági Irodája által kiállított hatósági bizonyítványt csatolt, amely szerint az ingatlanon álló, fennmaradási engedéllyel rendelkező gazdasági épület állandó emberi tartózkodásra alkalmas; továbbá végzést az építéshatósági irodától arra vonatkozóan, hogy az ingatlanra korábban kiadott bontási munkával kapcsolatos kötelezési eljárást megszüntette, valamint ezt követően – a végzés megküldésével – megkereste a Körzeti Földhivatalt a bontási kötelezés ingatlan-nyilvántartásból való törlése iránt.
Álláspontja szerint ezen közokiratok hitelt érdemlően bizonyítják felülvizsgálati kérelme indokait.
Az alperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályban tartására irányult.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet a Pp. 274. § (1) bekezdésének megfelelően tárgyaláson kívül bírálta el.
A felülvizsgálati kérelem nem alapos.
A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az elsőfokú bíróság megfelelő alapossággal feltárta és rögzítette ítéletének indokolásában az ügyben irányadó tényállást, és abból – az ide vonatkozó jogszabályi rendelkezések alkalmazásával – helytálló jogi következtetést vont le, azzal a Legfelsőbb Bíróság is egyetért.
A perben rendelkezésre állt közigazgatási iratokból megállapítható volt, hogy a felperes a jelen perben felülvizsgált hatósági eljárás során az ingatlant jelölte meg tartózkodási helyéül. Ezen ingatlan tulajdoni lapja alapján egyértelműen rögzíthető volt, hogy az ezen a címen szereplő ingatlan megnevezése kert, ezért a Vhr. 29. § (3) bekezdése alapján nem fogadható el igazolt szálláshelyként. Ezen jogszabályhely egyértelműen előírja, hogy a lakhatás feltételével az a harmadik országbeli állampolgár rendelkezik, aki az ingatlan-nyilvántartásban lakóház, vagy lakás megnevezéssel nyilvántartott ingatlan tulajdonosa, vagy ilyen ingatlan használatára bármely jogcímen jogosult.
Megalapozottan hivatkozott arra az alperes, hogy nem jogosult a közhiteles nyilvántartásban szereplő adatok felülbírálására, figyelemmel arra, hogy az idegenrendészeti hatóságot köti a tartózkodási engedély kérelmezésével kapcsolatos kógens jogszabályi rendelkezés – a Vhr. 29. § (3) és (4) bekezdése –, az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzésre került tények vonatkozásában, azok felülbírálatára illetékességgel és hatáskörrel nem rendelkezik.
Az Inytv. 5. § (1) bekezdése szerint az ingatlan-nyilvántartás – ha törvény kivételt nem tesz – a bejegyzett jogok és feljegyzett tények fennállását hitelesen tanúsítja.
Hangsúlyozza a Legfelsőbb Bíróság, hogy az alperes eljárása során nem állított olyat, hogy az ingatlanon nem áll ház, vagy egyéb, lakhatásra alkalmas építmény. Az idegenrendészeti jogszabály azonban kizárólagosan nevesíti az ingatlan-nyilvántartásban lakóház, vagy lakás megnevezésű ingatlant.
Amennyiben az ingatlan típusa a meghatározottnak megfelel, igazolni kell a rendelkezési jogot; azonban jelen esetben a rendelkezési, vagy használati jog igazolására nem egy – a Kormányrendelet (Vhr.) 29. § (3) bekezdésében meghatározott – ingatlan felett került sor, ezért azt az alperes a felperes magyarországi szálláshelyeként nem fogadhatta el igazoltnak.
Megalapozottan rögzítette az elsőfokú bíróság, hogy a Vhr. 29. § (3) bekezdése kógens szabályozást tartalmaz atekintetben, hogy a külföldi tartózkodási engedély kérelmének pozitív elbírálása érdekében a lakhatás feltételeit hogyan kell igazolni. A hatóságnak ettől eltérnie nem lehet, és nem jogosult a közhiteles nyilvántartás adatainak felülvizsgálatára sem.
Hangsúlyozza a Legfelsőbb Bíróság, hogy a felperesnek a tartózkodás feltételeivel a kérelem benyújtásakor, és a tartózkodás teljes időtartama alatt rendelkeznie kell. Az eljárás során – többszöri hiánypótlási felhívásra tekintettel is – lehetősége lett volna a szálláshelyet, lakhatást igazoló, megfelelő okirat benyújtására.
A felülvizsgálati eljárás során benyújtott – a jogerős ítélet megszületését követően keletkezett – okirati bizonyítékok kapcsán hangsúlyozza a Legfelsőbb Bíróság, hogy a Pp. 338/A. §-a értelmében a bíróság a közigazgatási határozatot – jogszabály eltérő rendelkezése hiányában – a meghozatalakor hatályban volt jogszabályok, és fennálló tények alapján vizsgálja felül.
Ezen túl a Pp. 275. § (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy a felülvizsgálati eljárásban bizonyítás felvételének helye nincs.
Mindezen törvényi rendelkezésre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a felperes által a felülvizsgálati eljárásban becsatolt okirati bizonyítékokat a felülvizsgálati kérelem elbírálása során figyelembe nem vehette, továbbá azok a felülvizsgált határozatok jogszabálysértő voltának megállapítására – már csak a határozatok meghozatala utáni, jóval későbbi keletkezési időpontjukra is tekintettel – nem voltak alkalmasak.
Minderre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy az elsőfokú bíróság az ide vonatkozó jogszabályi rendelkezések helyes értelmezésével jutott azon álláspontra, hogy az alperesi határozatok megalapozottak és jogszerűek, így helyesen döntött a kereset elutasításáról.
A felülvizsgálati eljárás során megállapítást nyert, hogy a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabályokat nem sértette meg – a Ket. rendelkezéseit az elsőfokú bíróság nem alkalmazta, és ez okból meg sem sérthette –, ezért a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.
(Legf. Bír. Kfv. IV. 37.949/2009.)
- Hatályos
- Már nem hatályos
- Még nem hatályos
- Módosulni fog
- Időállapotok
- Adott napon hatályos
- Közlönyállapot
- Indokolás